2017. augusztus 28., hétfő

Negyvenötödik fejezet

Vera


Addig mozgolódtam, míg Mario feje az ölembe nem került. Óvatosan simítottam végig az arcán, finomabban, mint a napsugár, úgy tűnt, ez az egyetlen mozdulat, amivel nem okoztam neki további fájdalmakat. Az arca grimaszba torzult és szaggatottan fújta ki a levegőt.

Próbáltam valami megnyugtató mantrát susogni neki arról, hogy minden rendben lesz, de a sírástól bucira dagadt fejemmel, az el-elcsukló hangommal, és folytonos hüppögésemmel nem lehettem túl hiteles.
– Kér…lek szépen, ne hagyj…itt – csuklottam. – Nélküled nem megy! – Amint kicsúszott a számon, el is szégyelltem magam az önző gondolatra. Most akartam támaszt keresni benne, mikor leginkább szüksége volt rám?
– Ne haragudj! – mondtam gyorsan. Megtöröltem a szememet és megpróbáltam elmosolyodni. Nem sikerült.
Mario kinyitotta a szorosan összezárt szemét, egy pillanatra mintha a görcsös magzatpózból is engedett volna.
– Mi nem menne? – kérdezte csendesen és a tekintetemet kereste.
Ez.
Ez nem menne.
Nem tudnék felkelni reggelenként úgy, hogy tudom, neked ez volt az utolsó reggeled. Nem tudnék felöltözni úgy, hogy a szekrénybe pillantva ne a véres ruhák jussanak elsőre eszembe. Nem tudnék az utcára lépni anélkül, hogy ne rettegnék attól, Matt melyik sarokról ront elő. Mikor ránt fegyvert. És mikor öl meg engem is. Nem tudnék többet enni, most, hogy látom, hogy vér folyik a szádból. Nem tudnék lezuhanyozni anélkül, hogy ne látnám magam előtt azt a borzalmas sebet, amit a golyó ütött rajtad, mikor megmentettél. És nem tudnék aludni sem. Hogy hajthatnám a fejem a párnára, mikor tudom, hogy a te utolsó vánkosod az én lábam volt?
Erre gondoltam. De nem beszéltem róla. Csak zokogtam újra, megállíthatatlanul.
Kavics csikordult, valaki közeledett. Összerezzentem. Aztán a léptek egyre sietősebbek lettek. Akár egy ló. A sétából galopp lett, aztán vágta. Kecses, gyors. Davide.
– Nem…! – Ő nem sikoltott. És nem sírt. De a szeme… olyan fájdalom ült benne, amit képtelenség lenne leírni. Szerintem még érezni is az. – Nem. Nem, nem, nem!
Tudtam, hogy mire gondolt. Túl sok volt a fájdalom az elmúlt hónapban. Persze, hogy tudtam. Minden az én családomon csattant. Marión. Davidén, Crosson, Ricón. Rajtam.
Először a tűz, a lázadók, a börtön, a betörés. És most ez. Legyen ez bármi.
Davide Mario mellé térdelt és a pólóm maradványával felitatta a vért, aztán rögtönzött kötést készített.
Mario némán tűrte, de szaporán szedte a levegőt. Az egész egy groteszk szülésre emlékeztetett. De ő nem életet adott, hanem halált szült. Mi lehet borzalmasabb ennél?
– Hívok… – Davide hangja elcsuklott. – Hívok segítséget!
Utána akartam nyúlni, aztán mégis elengedtem. Féltem, hogy ha a helyzet rosszabbodik, nem tudok jól reagálni, de azt is tudtam, hogy abban az esetben már úgyis csak az orvosok segíthetnek a bátyámon. Mario nem szólt egy szót sem, de a dobos után nézett. Felemelte a fejét, hogy lássa, hogyan távolodik, pedig tudtam, hogy ez az apró mozdulat is pokoli kínokkal jár számára. A szemében fájdalom ült. De tudtam, hogy ez Davinak szólt. Hiszen ki tudja, mikor talál fülkés telefont? És ki tudja, meddig élt még…
Nem! Erre gondolnom sem szabad!
– Nem tudnék például rajzolni – bukott ki belőlem. Elemi erővel söpört végig rajtam a vágy, hogy szóval tartsam Mariót. Hogy életben tartsam… Én nem értettem a gyógyszerekhez vagy a kötszerekhez. De ahányszor behunyta a szemét, a gyomrom görcsbe rándult. Kinyitja még?
Ha egy pillanatra nem a megszokott ritmusban vett levegőt, szívem szerint a vállánál rázva térítettem volna magához. Térj észhez! Lélegezz!
Mario értetlenül bámult rám, ezért magyarázkodni kezdtem.
– Tudod, hogy te hagyod jóvá minden művemet – magyaráztam és lázasan kutattam még olyan dolgok után, amikre képtelen lennék nélküle, de azért nem olyan morbid vagy teátrális, mint az alvás vagy egy egyszerű séta az utcán. Pedig lassan egyértelművé vált: egy szóval kifejezhető, amire képtelen lennék a testvérem nélkül – élni.
– Aztán… – gondolkodást mímeltem, pedig csak egy újabb könnyáradatot próbáltam megállítani a pillanatnyi némasággal. – Soha nem ismernék meg új zenekarokat. Mindig ugyan az a zene szólna.
Mario felvonta a szemöldökét és egy apró vigyorra telt tőle. Lelkesen utánoztam.
– Nem tudnám kivel kibeszélni az idegesítő szomszédjainkat. Nem tudnék jó, kiadós, hosszú és véres testvér- háborúkat folytatni – méláztam és rögtön beugrott hányszor kiabált velem Mario, amiért folyton a szobájában lógtam. – És persze nem tudnék kitől elcsórni cuccokat.
Egyre több és több dolog ugrott be.
– Téged le se lehet lőni – motyogta Mario. A morbid viccre csak a szememet forgattam és folytattam a csacsogást. Láthatóan segített neki. A légzése lassult, a szeme egyre többet volt nyitva.
– Nem kapnék ingyen magazint a zeneüzletből. Nem tudnék összehaverkodni reggelente azokkal a csajokkal, akiket elvileg ki kéne dobnom. igen, hiába ráncolod a szemöldöködet. Mind egy nagy brancs vagyunk. Maria, Abriana, Calinda, Lunetta, Trilby…
– Elég lesz!
– Teresina, Siéna, amelyiknek szép a bőre és Siena, akinek túl sok anyajegye van, Mea…
– El… elé… elég… – hörögte Mario. A szája sarkába rózsaszínes nyálbuborék jelent meg.
Rögtön elhallgattam.
Mario csak köhögött egyre, én pedig tartottam a fejét, hogy véletlenül se nyeljen félre.
– Szóval mind… ellenem… szövetkeztek? – kérdezte Mario zihálva, de a dolog már cseppet sem tűnt humorosnak, a szemembe könnyek gyűltek.
Kicsordult egy, kettő. Öt. Tíz. Ötven is.
Mindketten hallgattunk.
A levegőben ott volt a só illata, de most valami más is keveredett közé. Vér. Persze. És füst. A lángoló épületre gondoltam, és arra, hányan égtek odabent. Vagy mindenki kimenekült? Mekkora pusztítást végezhetett az a pár szál gyufa, amit egy rab az ingébe rejthet?
Odáig már nem ért el a szirénák hangja, sőt, ha az ember igazán figyelt, meghallhatta a tenger morajlását.
Sós víz. Mint megannyi könny. Talán én is sírhatok tengert?
Mare
Legnagyobb meglepetésemre Mario törte meg a csendet. A hangja reszelős volt és réveteg, tekintete a távolba révedt.
– Régen… sokat sírtál – nyögte ki. Nyugtalanul simítottam végig az arcán. Nem tudtam, miről beszél. – Még a régi életünkben. Otthon. – Maradt benne annyi erő, hogy az utolsó szót gúnytól csöpögve ejtse. – Mikor apa elvert, te mindig sírtál. 
Levegő után kaptam. Egy újabb morzsa a múltamból.
– Egyszer egy párnát vágtam a fejedhez, hogy végre abbahagyd – ismerte be Mario szégyenkezve. – Nem tudtam aludni tőled és nem hagytad abba.
Átsuhant az agyamon, hogy szíve szerint talán most is hozzám vágna egy párnát.
De ő csak folytatta, homályos tekintettel, mintha a valóság már túl valószerűtlen lenne számára.
– Aztán, mikor rád találtam a szobád padlóján összeverve, annyira lefoglalt, hogy a sebeiddel foglalkozzak, hogy eszembe sem jutott, mi dúlhat a lelkedben, hogy mi volt annyira furcsa. Csak később esett le mit hiányoltam: a könnyeket. Attól a naptól kezdve sosem sírtál.
Mostanáig – akartam mondani, de a Mario arcára csöppenő cseppek mindent elmondtak helyettem.
– Mindig csak értem sírsz – suttogta.
Fel akartam üvölteni. Semmi nem fájhatott úgy, mint neki, de fájt. És minden embernek a sajátja fáj leginkább.
Mario légzése egyre felületesebb lett.
Hirtelen egy emlékkép tolakodott a fejembe. Az a nap, amikor a fotó is készült, amit Mario a szobájában őrizgetett. Az az első emlékem arról, hogy a tengernél jártam. Milyen gyönyörű volt! A víz csillogása, a szél, amivel gyerek fejjel olyan könnyű lett volna szállni… lenyűgözött az egész, ahogy volt! A parton volt egy hatalmas szikla. Körülbelül olyan magas, amikről az óriás- toronyugrók vetik le magukat. Mario és Davide amint megpillantották, tudták, hogy le akarnak ugrani.
Én amint megpillantottam, tudtam, hogy pont ekkora fagyit szeretnék enni, de amint ők egymásra néztek, Mario, azzal a minden őrültségre kész, elszánt tekintettel és Davide, akinek még a szeme se állt jól! – akkor úgy döntöttem, inkább azt akarom, hogy ne ugorjanak.
– Mario, meg fogsz halni! – mondtam, mire ő csak nevetett.
– Nem megy az olyan könnyen!


De igen. Könnyen ment. Mario ott halt meg a két kezem között.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése