2017. augusztus 27., vasárnap

Negyvennegyedik fejezet

Mario


Mikor megpillantottam Verát, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ekkora szerencsém van. Davide egész éjjel a várost járta, de hiába próbálkozott északon, délen, keleten vagy nyugaton, a húgomat a föld nyelte el. Most mégis ott állt, látszólag sértetlenül.
Olyan lett az egész világ, mint egy homályos fotó, aminek csak egyetlen pontja éles – és az Vera volt. Aztán kiszélesedett a kép, részletgazdagabb lett. Került rá egy ármánykodó gyilkos – csúszómászó, rókapofájú féreg… Matt – és egy pisztoly. Megállt bennem az ütő, de csak azért, hogy az eredeti ritmus ezerszeresét verje. Ahogy az előbb hitetlenkedtem az örömben, most úgy tettem a bánatban. Erre mondják, hogy ahol az élet ad, ott elvesz. De ilyen gyorsan? Egyszer lent, aztán lejjebb.
Matt és Vera lassan közelítettek felénk. Mi is megindultunk, de Matt felmordult.
– Állj!
Nem nyújtotta felénk a tenyerét, hogy megállítson, más gesztikulációt használt. Felhúzta a kakast.
– Ne! Ne lőj! – kiáltott Davide riadtan. Legjobb barátom szétcsúszni látszott. Fekete szeme vérként vöröslő, mindig mosolyra húzódó szája pedig olyan, akár a pokolba vezető sötét barlang, aminek mélyéről panaszos jajveszékelés szakadt.
Voltunk már hasonló helyzetben, de akkor a fegyvert ránk fogták. Érdekes, azt jobban viseltük. Most, hogy Vera volt az ellenség markában és olyan apró volt és ártatlan… a legnagyobb pofon volt az élettől, amit valaha kaptam, de tudtam, hogy higgadtan kell viselkednem. Szívem szerint én is ordítottam volna: Ne lőj! Engedd el! Vagy csak annyit: Megöllek.
De tudtam, hogy ilyenkor csendben kell maradni és hideg fejjel taktikázni.
Mégis, rettenetesen nehezemre esett gondolkodni, mikor láttam, hogy Matt pisztolya Vera hajába kap, azok közé a puha, göndör tincsek közé, amit Cross minden találkozásuknál összeborzolt.
Egyszerűen felfordult a gyomrom attól, ahogy azok a kezek, amiket Rico meg akart tanítani harcolni, most hátracsavarva lógtak.
Az ujjak, amiket öleltem, amik a zongorát szántották, begörbültek és nem maradt bennük erő. Ahogy a jég kék szemekben sem.
– Mario, menj innen! – üvöltötte. A hangja érdes volt. A torka száraz, és a szeme is. – Meg fog ölni!
Némán néztem először Vera, majd Matt szemébe.
– Ha meg tud, megölhet – mondtam végül csendesen, ami aztán az egész társaságot felbolygatta. Vera keservesen jajveszékelt, tagjaiba visszatért az élet. Matt felkacagott, de alig tudta féken tartani a húgomat, ezért a fegyver markolatával hatalmasat sózott a fejére. Talán csak képzelődtem, de mintha a levegőbe kövér vércseppek röppentek volna.
Úgy hatott az egész, mint egy gyomron rúgás Eszembe jutott, mikor véresre verve találtam Verára odahaza.
Davide is ugrásra készen állt és egy pillanatra régi fényében tündökölt. Kihúzta magát, a szemében elszántság villant. Egy pillanatra átfutott az agyamon, milyen jó is, hogy az én oldalamon áll, az én testvéremet védelmezi. Davide gyilkos eleganciával küzd.
De pillanatnyilag mindkettőnk kezét megkötötte egy fegyver, amit nem is a mi fejünkhöz fogtak.
Biztos voltam benne, hogy Matt nem fogja csak úgy lepuffantani Verát, hiszen akkor kivel tartana minket sakkban? Lehetett akármennyi töltény a tárban, mi ketten voltunk.
De abban is biztos voltam, hogy a gyilkolászást mégis Verával fogja kezdeni. Esetleg Davival? Kit kímél meg és ki lesz, az, aki végignézi a másik kettő halálát?
Bárcsak én halnék meg először!
Bárcsak ne halna meg egyikünk sem!
– Meg foglak ölni, Mario, ne aggódj! De jobban örültem volna, ha ezt a kettőt nem kevered bele – mondta és fejével először Verára, majd Davidére bökött. A két ember, akik a legfontosabbak számomra. – Igazából a haláluk a te lelkeden szárad majd. Emlékszel? Én megpróbáltalak figyelmeztetni…!
„ –Belekevernéd őt is?
– Bele.”
– Azt hittem segítesz nekem!
Tényleg csak a segítségében bíztam, soha nem bíztam meg benne. De akkor miért ér ekkora csapásként az árulása? Hiszen minden ember ezt csinálja és én ezt tudtam jól!
Talán fáj, hogy az a szószátyár kisfiú, akit a cellámban találtam, így átejtett?
– Ha ez megnyugtatja a lelkedet, ugyan oda mentek – mondta Matt kedvesen, aztán összeráncolta a szemöldökét. – Már persze ha neked is sikerül a Mennybe jutnod.
Veráról valahogyan mindig automatikusan úgy gondolják, oda kerül. Én meg csak próbálok nem gondolni arra, hogy meghalhat.
– Ne aggódj – vicsorítottam – Majd szarok rád néha föntről.
Cellatársam sértetten húzta föl az orrát.
– Nem vagy túl tisztelettudó velem.
– Ő a fegyvert tiszteli, nem téged – magyarázta Davide. – Ahogy én is. Nem érzed milyen igazságtalan küzdelem ez?
A költői kérdés Matt elevenébe vágott, de nem tudott vitatkozni ezzel. Egy gyenge és védtelen lányt tartott túszként. Ketten voltunk, de egy fegyver ellen.
– Nem emlékszel, hogy mi megmentettünk azon az éjszakán, mikor Paolo fegyvert fogott rád? – folytatta Davide.
– Az adósunk vagy – mondta Vera. Matt erősen beszívta az alsó ajkát, majd még egyszer lesújtott a pisztoly markolatával. Vera lába jól láthatóan megingott, már csak Matt kezei tartották.
Ekkor egyszerre több dolog történt. Davide nekiugrott Mattnek, aki eltaszította magától a húgomat. Mikor a pisztoly először elsült, én is előrevetettem magam, de nem azért, hogy harcba szálljak, hanem, hogy megóvjam Verát. Ráborultam az apró testre és reménykedtem, hogy most az egyszer nem késtem el.
Másodszor is eldördült a fegyver, de úgy tűnt, Matt már csak vaktában lövöldözött, mert Davide hátracsavarta a kezét és hátulról birkózó fogásban ölelte. Matt azonban a falnak hátrált, Davide a kemény téglafalra kenődött. Cellatársam hangosan zihálva futásnak eredt, az orrából patakokban folyt a vér. Egyszer, még utoljára hátrafordult. Célzott. És lőtt.
Vera felsikoltott.
Legördültem róla, a ruhája csupa vér volt. Letéptem a pólóját, de a vékony ruhaanyagon átszivárgó véren kívül semmit nem találtam. Vera újra felsikoltott és olyan keserves, szívszaggató zokogásba kezdett, hogy nem is láthatott a könnyektől, mégis előre mutatott.
Csak ekkor néztem magamra. Én is csupa vér voltam. Véreztem. A golyó az oldalamat érte. Amint az adrenalin leszaladt bennem, kiszaladt az erő a lábamból és a földre roskadtam.
– Mario! – üvöltötte Vera artikulálatlanul és értem ugrott, persze nem tudott megtartani. A hangja távolinak tűnt. Semmit nem hallottam a fülembe zubogó vértől, a szívem hevesen dübörgött. Dühös voltam rá, amiért így vert, minden egyes dobbanása több és több vért lökött ki a testemből. Úgy lett volna logikus, ha lelassul, nem? De úgy bepörgött, mintha attól félne, ha lassít, meg is kell állnia.
És… ki tudja?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése