2017. augusztus 26., szombat

Negyvenkettedik fejezet

Mario



Hagytam, hogy a gyufaszál az ujjaim közt lobbanjon el. Sosem voltam babonás, de most mintha a kavargó lángokban a jövőt láttam volna. Zavaros, veszélyes… és az egész olyan gyorsan aludt el, mint egyetlen gyertya a szülinapi tortán.
A megfeketedett szálat a többi közé dobtam, a dobozból újabbat halásztam elő.
Most már megteszem – hajtogattam. Mindhiába. 
Hátradőltem a székemben és fáradt sóhajt hallattam. Már csak tíz percem maradt, mégis engedélyeztem magamnak egy rövid pihenőt, hogy körülnézhessek. Persze tudtam, ha a teljes napot rászánnám, akkor se tudnám bejárni az egész termet. A bíróság könyvtára hatalmas volt, igaz a kezembe egyetlen kedvemre való könyv sem akadt. Csupa jogtudomány és statisztika, de semmi Harry Potter vagy Stephen King.
Az egész épületet a papír jellegzetes illata lengte be, de távolról sem emlékeztetett az új könyvére, az embernek csukott szemmel is csak egy irattár jutott eszébe, tele dohos, poros lapokkal.
De a bíróságon sem doh, sem por nem volt, még távolról sem. A makulátlan teremben kívülállónak éreztem magam, még a vaskos lexikonok is fölényeskedve tekintettek le rám a polc tetejéről. De a lapra vetett, bölcs szavakon kívül nem akadt más társaságom. A mellém rendelt őr nem lépett a könyvek labirintusába és a sorok közt csak néha suhant át egy kávétól túlpörgött, sápadt gyakornok. Irigykedve néztem a kezükben gőzölgő feketét. Nyugtalan éjszakám volt, tele rémálmokkal. Sem Cross, sem Diego Piras nem tudta, hogy egy nap elegendő idő lesz- e a mentőakcióhoz, ahogy egyikünk sem sejthette, Matt mikor csap le ismét.
A huszonnégy óra letelt, de az ügyvédek távozása után nem volt több hírem a külvilágról. Sötétben tapogatóztam, ahogyan álmomban is. Sűrű fenyőerdőben jártam. A tűleveleknek köszönhetően nesztelenül haladtam, de így is odafigyeltem minden lépésre, mert tudtam, a Farkasember valahol körülöttem ólálkodik. Telihold volt, de a feketefenyők sűrűn zártak, nem szűrődött át egyetlen fénynyaláb sem. Sikítást hallottam. Vera! Rohanni kezdtem, vakon, követve a panaszos sírást. Vera sosem sír. Csörtettem, hogy magamra vonjam a szörnyeteg figyelmét és titkon reméltem, hogy lépteim elnyomják a szörnyű hangot, de a sikítás nem halványult. Egy tisztásra értem. Vera sértetlennek tűnt, de ott állt mellette a vérfarkas. Rám emelte aranybarna tekintetét, mire riadtan léptem hátrébb. A gyilkos szemekből Matt nézett vissza rám. Kiáltásra nyitottam a szám, de a szó vérbe fúlt. Matt egyetlen ugrással előttem termett és tűhegyes fogaival átharapta a torkomat.
Izzadtan ébredtem. Tudtam, hogy kiabáltam, mégsem szólt érte senki. A börtön lakói megértő szemekkel figyeltek. Tudták, hogy tárgyalásom lesz és ismerték egy bűnöző zaklatott éjszakáit. Igaz, én ártatlan voltam. De ekkor már cseppet sem érdekelt. Leszartam, minek nyilvánítanak papíron. Bűnös vagy bűntelen, priuszos vagy tiszta, egy voltam csak: testvér. És a húgom bajban volt. Komolyan azoknak a taláros majmoknak a szavára kellett volna adnom? Úgy vonultak be a tárgyalóterembe, mintha élet és halál urai lennének. Márpedig ha visszaküldenek a börtönbe, egy ember meg fog halni. És az Vera lesz. Cross szerint, arra, hogy jogi úton kihozzanak, annyi esélyem volt, mint féllábúnak a seggberúgó versenyen. Így egyetlen út maradt a számomra: a szökés.
Eddig minden a terv szerint haladt. Eddig.
Elkámpicsorodva meredtem a fekete gyufahadseregre. Az én feketeingeseim. 
A bírák felvonulása után lemondtam a kirendelt ügyvéd szolgálatairól és kérvényeztem, hogy a tárgyalás során sajt magamat képviselhessem. Persze Diego Piras nélkül még azt sem tudtam igazán, mikor kell felállni és mikor leülni, de a hangsúly nem is ezen volt. Csak így, ügyvédet játszva szabadulhattam ki a tárgyalás szünetében a könyvtárba. A papírok közé.
Elfújtam a gyufát.
Végre rájöttem, mit utáltam a nagy szökési tervben!
Nem volt más dolgom, mint az könyvtár ablakához sétálni és a polcon található könyvekből egy tábortüzet felállítani. Egyetlen gyufa, egyetlen tűz, hatalmas káosz és egyel kevesebb rab. Kivetettem volna magam az ablakon, és agyő…
De nem tudtam felgyújtani azt a rohadt épületet. Na, nem mintha sajnáltam volna. Csak azt utáltam, hogy a tűz a fegyverem. Egy önigazolás, hogy én vagyok az. A Salla Portado-i gyújtogató.
– Talán igazatok volt – suttogtam. – Talán mindig is igazatok volt.
Halkan beszéltem, a nagy némaságban mégis ostorként csattantak a szavak. Legalább elnyomták az utolsó gyufaszál sercenését. A papírgalacsinok pillanatok alatt lángra kaptak. Szépen égtek – bizonyára már rég beitták az öngyújtóból csepegtetett folyadékot – de amint elérték a könyvborítókat, sűrű füst terítette be az egész termet. Hamu szállingózott mindenfelé. Beette magát a makulátlan függönybe, csempékbe, még az asztali lámpák fényét is lefogta.
A füst a plafon felé kígyózott, de a tűz alig volt nagyobb egy apró tábortűznél, mint amin bográcsozni lehet. A zakómat ráterítve még simán elolthattam volna, egészen addig a pillanatig, míg a lámpaburák be nem robbantak, tovább táplálva az elszabadult szörnyeteget.  Kétségbeesetten figyeltem az egyre növekvő lángokat. A szemem könnyezett és szerettem volna azt hinni, hogy mindez csak a füst hibája, de valójában utáltam azt, amit tettem. Veráért. Mindent csak a húgomért teszek!
A füst már a torkomat égette és tudtam, hogy mennem kell, de hirtelenjében azt sem tudtam, merre induljak. Botladoztam kicsit a polcok közt, mire végre megtaláltam az ablakot. Az első emeleten voltam, itt már nem szereltek rácsot, ráadásul a könyvtár nem tartozott a rabok közkedvelt törzshelyei közé.
Ugrottam.
Rosszul értem földet, a lábam kissé megbicsaklott, de minden erőmet összeszedve feltápászkodtam és úgy mentem tovább, mint ha mi sem történt volna. A rabszámmal ellátott pólómat a bokorba hajítottam – Viszlát, Négyszázhetes! – és kiléptem a főutcára. Bent bizonyára már kitört a káosz, de úgy tűnt, odakint még nem vettek észre semmit. Csak akkor gyorsítottam a lépteimen, mikor meghallottam a szirénákat.
Vajon ide tartanak?
Úgy tetszett, mintha csak most léptem volna ki az épületből.
Hogy értesítették a tűzoltóságot ilyen gyorsan?
Mindenesetre egy gyorsabb tempó nem árthatott.
Coccodrillo határa felé tartottam. Ott beszéltük meg a találkozót, de Cross nem volt sehol.
Csak egy görnyedt hátú nyomorék ücsörgött az utca sarkán. A tenyerem izzadni kezdett, fura érzés kerített hatalmába. Olyan ismerős!
Tucat, piros- fekete kendő, szakadt farmer, a farzsebben dobverő. Fekete haj és… bizonyára fekete szemek.
– Davide?
A hangom inkább riadt suttogásnak tetszett, de a lábaim maguktól szaladtak legjobb barátom felé. Úgy ugrottam a nyakába, mint egy öt éves. Soha nem örültem még neki ennyire! Egy pillanatra még Vera és Matt is kiment a fejemből és megcsapott a szabadság összetéveszthetetlen illata.
A szél, a tenger, a só, az élet.
Tényleg megcsináltam! Kint vagyok!
A boldogság egészen addig tartott, míg Davide rám nem nézett. Fekete szemek? Maximum a szeme alatt húzódó karikák voltak feketék, a szeme… a szeme olyan vörös volt, mint a vér és olyan duzzadt, mintha Rico háromszor húzott volna be neki.
De első ránézésre tudtam, hogy Davit nem a helyi bandák verték össze. Sokszor láttam már hasonló tüneteket Verán. Davi sírt.
A gyomrom görcsbe rándult. Baj van!
És ekkor leesett.
– Vera– kérdeztem.
Csend.
Súlyos és kérlelhetetlen csend.
Hol van?
A térdem megremegett.
– Nem… – kezdte, majd megrázta a fejét és gyorsan a szeméhez kapott. Tudtam, hogy újabb könnycseppek buggyantak ki. Hiába volt minden! A lábamból minden erő kiszaladt. Elkéstem.
– Nem tudom…
Elkéstem, ahogy az álmomban is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése