2017. augusztus 30., szerda

Negyvenhatodik fejezet

Vera


Úgy tűnt, azon az éjszakán átszakadt a gát. A könnyeim megállíthatatlan egymásutánban hullottak, keveredve vérrel és az utca porával. Azzal a mocsokkal, amiből a bátyám eltávozott.

Nem voltak angyalok és nem voltak harsonák. Mario nyöszörgése egyszer csak elhalt, a szeme fennakadt, a szíve megállt. Csak a vér csordogált továbbra is megállíthatatlanul. Még utoljára.
Üvöltöttem.
Sírtam.
Fájt.
Fáj most is.
A mentősök, a bíróságon kigyulladt tűz miatt csak későn értek ki. Egy pillantást vetettek a hatalmas vértócsára, ami lassan túlnőtt a testen, aztán letérdeltek Mario mellé. A szemébe világítottak, keresték a pulzusát és elmondták azt, amit magamtól is tudtam: Mario meghalt. A hátamra plédet terítettek, a holttestet pedig megpróbálták kiszedni a kezem közül, de az ujjaimmal úgy kapaszkodtam Mario bőrébe, mintha soha nem akarnám őt útjára engedni. És nem akartam. Nem akartam elhinni sem. Nem halhatott meg! Mi lesz, ha kinyitja a szemét és én nem leszek ott? Mi van, ha számít rám, és én cserben hagyom? Ordítottam. Hogy mit? Már nem tudom. Még a tűszúrásra sem emlékszem, csak arra, milyen hamar érkezett a bódulat. De Davide szerint még álmomban is könnyeztem.
Igaza lehetett. Még most is sokszor ébredek úgy, hogy a párnám nedves. És rosszakat álmodom.
Három teljes napig sírtam.
Sirattam egy testvért. Egy múltat. Egy jövőt. De leginkább ezt a kegyetlen jelent. A kábult nappalt, az álmatlan éjszakát. Az üres szobát. Az üres szívet.
Sirattam a bátyámat, aki mindentől megóvott. Sírtam minden percért, ami már nem lehetett az övé. A miénk.
Mario csak ritkán tervezett, sokszor gondolkodás nélkül ugrott egy kalandba. Ahogyan gondolkodás nélkül ugrott arról a szikláról is. Egy álma mégis volt: a zene. Zokogtam Marióért, aki úgy el akart jutni Amerikába. Kereste a helyét a világban és gyanítom, az Új Világ elég messze volt a múltbéli borzalmaktól, ezért vonzotta hát annyira. Ott születtek a legnagyobb zenészek. Ott éltek és ott is haltak meg. A bátyámnak csak egy mocskos, kisvárosi sikátor jutott.
Neki nem lesznek már sugárutak és utcák, amiknek nevük sincs, csak számuk. Nem lesznek felhőkarcolók, nem lesz hatvanhatos út, nem lesznek gyorséttermek, régi autók vagy olasz negyed. Ahogyan emlékművet sem kap majd a rock and roll hírességek csarnokában.
Mario félt a repüléstől. Nem a magasság zavarta, egyszerűen nagyobb biztonságban érezte volna magát egy hajón. Közel a tengerhez. Beleborzongtam a gondolatra, hogy a Mennyország milyen messze is lehet a mi tengerünktől.
– És ha pokolra jutottam?
Tudom, hogy ezzel ugratna, de nem tudtam nevetni.
Bármit megadnék, hogy visszautazhassak a múltba és mindent megváltoztassak. Nem lennék telhetetlen, nem akarnám törölni az egész hónapot, bármennyi borzalmat tartogatott is, csak a tegnapot tenném semmissé. Mario börtönbe menne. De élne.
Persze tudom, hogy ez is csak gyermeteg képzelgés, amivel fel kell hagynom. Végtére is családfenntartó lettem. De mit ér, az én egyszemélyes családom?
Davide végig mellettem volt. Napi háromszor megpróbált ételt diktálni belém, általában egyszer sikerült neki. Éjjelente többször is mellette aludtam, mert így legalább aludtam, de tudtam, hogy állandó nyöszörgésemmel és hánykolódásommal borzasztó alvótárs lehetek, de ő egyszer sem panaszkodott. Ami azt illeti, mindenki nagyon keveset beszélt. Nem mesélt senki a lázadás menetéről, a tűzesetekről vagy a szerződésről, amit Daemon Darrell küldött. Mit számítottak már ezek? De főleg nem beszélt senki Marióról.
Azt hittem, miattam csinálják, hogy segítsenek. Hiszen mind tudtuk, hogy Mario miattam halt meg. Ha én nem vagyok, sosem keresi fel az újságírót, sosem kezd nyomozni, sosem hívja fel Darrellt és soha, semmilyen körülmények közt nem szökik meg.
Élne. És élne Alessio Totti is.
Teltek a napok és én alig mozdultam ki a szobából. A temetéssel kapcsolatban minden felelősség Davidére, Crossra és Ricóra hárult, hiszen finoman fogalmazva: én nem voltam beszámítható. Így ők intézték a papot, a virágokat és a csónakot. A költségeket a Phoenix lemezcég állta, így egy különleges, a bátyámhoz méltó temetést rendeztek. Eszembe sem jutott beleszólni a dolgokba, nem is igazán figyeltem, mikor szervezkedtek, sőt, ha lehetőség volt rá, kimentem a szobából, de mikor megtudtam, hogy Mario nyughelye a tenger lesz, kicsit megnyugodtam.
Szerette a tengert.

A temetésre menet először elképedve bámultam körbe. Rengetegen eljöttek Mario barátai közül, de ott voltak a lázadók is mind egy szálig. A karjukon ott feszült a kendő, de úgy kötötték, hogy a piros részek még véletlenül se látszódhassanak ki. A gesztust látva a látásom ismét elhomályosult, ezért lesütöttem a szemem és Daviba karolva mentem tovább. örültem, hogy mellettem állt, máshogy képtelen lettem volna végigcsinálni.

A szertartáson nem is igazán figyeltem. A pap az örök életről beszélt, egy világról, ahol minden szép és jó. Nincs szenvedés, nincs fájdalom, nincsenek nemzetek, különbségek, nincs pénz, szép, csúnya, jó vagy rossz. Csak a fény.
Elég elképzelhetetlennek tűnt ez egy olyan lánynak, aki egy szabály szerint nőtt fel: Egyszer lent, aztán lejjebb.
A csónakot, amin Mariót vízre bocsátottuk, rózsák borították. Vörösek és feketék.
Fekete a gyász, vörös a vér.
A hideg futkosott a hátamon. Szorosabban fogtam Davidét. Nem kellett ránéznem, éreztem, hogy a válla rázkódott a sírástól. Cross is a szemét törölgette, csak Rico nem sírt.
Még egyszer, mind a négyen a csónakhoz léptünk, hogy utoljára búcsút vegyünk.
A háttérben John Lennon Imagine-je szólt. Beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy a lázadók énekelték. Az utcazenészek egy tömbbe álltak, egyikük pedig egy fa tetejéről vezényelt a tömegnek.
Én maradtam utoljára, de igazából nem tudtam, mit mondhatnék. Egy sajnálom annyira egyszerűnek tűnt, hogy szívem szerint arcon csaptam volna magam. Csak egyetlen dologhoz ragaszkodtam. Mindenképp el szerettem volna rejteni egy pengetőt Mario zsebében. Talán babonából, de ha a pap annyit beszélt az örök életről, akkor akár egy hitbéli dolognak is mondhatnám.
Mario ott feküdt a csónakban, mereven, mozdulatlanul és fehérebben, mint a márvány. Szép volt, most is szép, de az arcán olyan nyugodtság ült, amit életében sosem mutatott. Arcán ott ült a gödröcskés mosoly, de ettől még fiatalabbnak tűnt. Mintha egy idős lett volna velem. Most akár ikrek is lehettünk volna.
Közelebb léptem, a lábam nem ingott meg. Ott álltam előtte, utoljára, de a szemem lehunytam. Nem is a fájdalom miatt, olyan volt ez, mint egy néma búcsúzás. Aztán elléptem és a nadrág zsebébe csúsztattam az utolsó koncertjén használt pengetőjét.
– Remélem, szerencsét hoz! – suttogtam, de még így is meghallottam a papír zizzenését. Nem vettem észre, hogy a fiúk elrejtettek volna bármit is a zsebében, viszont Marióra a halálakor is viselt nadrágot adták. Talán ő tette oda? Még egy levél?
Nagyon akartam, hogy legyen valami, amit magammal vihetek, amit a testvérem még utoljára nekem szánt. Gondolkodás nélkül csúsztattam vissza a kezem a nadrág zsebébe és a papírlapot a táskámba rejtettem, egy halom zsepi közé. Végül elléptem a csónaktól és hagytam, hogy folytatódjon a szertartás. Könnyes szemekkel néztem, ahogy a vízre bocsátották a csónakot, majd mikor elég messzire sodródott, meggyújtották.
A nap idő közben alábukott és hamarosan a hajó roncsai is követték. Egészen addig álltunk ott, míg teljesen el nem simult a láthatár. Idő közben megjelentek a csillagok, de tudtam, hogy egy ma lehullott közülük.

A levélről nem szóltam a fiúknak, de amikor visszaértünk a házba, egy kisebbfajta búfelejtőre készülve, az asztalnál ülve nyitottam szét a megtépázott papírt.

Nem levél volt, azt elsőre láttam.
Kotta. Dalszöveg.
A gyomrom már a címnél görcsbe rándult.

Requiem.
Azaz gyászmise. 

„Requiem aeternam dona eis, Domine!” – mondta a pap, ami annyit tett: Adj, Uram örök nyugalmat neki!

Levegő után kaptam. Már az első sorokból megértettem, hogy a szöveg egy üzenet, ami nekem szólt. 

Requiem

Ha Nap lennék,

felszárítanám a könnyeidet.
Ha eső lehetnék,
elrejteném az összeset.
Ha én lennék a szél,
elkergetném fölüled a felleget.


Nem vagyok senki,

nem szólhatok,
csak nem bírom, ha sírsz…

De most már úgyis indulok (mennem kell)

Mennem kell,

engedj el!
Hív a szabad ég, a völgy,
a hideg föld elnyel.


Mennem kell,

engedj el!
Hív a szél, a szabad ég,
a völgyben majd temess el…


Ha víz áztatja a koporsót,

tudom, hogy gondolsz rám.


Pedig kértelek, hogy ne ejts könnyeket.

Mert ha sírsz, ott fent meghasad az ég.
Megreped a föld és benne egy szív.
Kértelek, hogy ne ejts könnyeket!


Ha az emlék szép, minek pazarolsz hát?
Búcsúzz el, de emlékezz örökké,

hogy szeretett a Te egyetlen bátyád!

Egy egyszerű (túl szép kifejezés) feldolgozás - tőlem.
Hallgasd meg!

A levél kiesett az ujjaim közül, a torkomból velőtrázó sikoly szakadt fel.

– Tudta! – üvöltöttem, a fiúk értetlenül bámultak rám. Davide hozzám sietett, azt hitte megint vagdalkozni kezdek, de amíg ő lefogta a kezem, Cross a dalszövegért kapott.
– Tudta! – kiáltottam újra, túlharsogva a fülembe mormolt szavakat.
– Mit tudott, Vera? És kiről beszélsz? – kérdezte Rico. Nem néztem rá, Crosst figyeltem, miként falta a szeme a sorokat. És ahogy telt az idő, az arcára kiült a felismerés.
– Mario… 
– Tudta, hogy meg fog halni – suttogtam. – Nem is látott rá esélyt, hogy túlélje!
A szavaimat döbbent csend fogadta. Aztán szép lassan mind felocsúdtak, a papír körbe járt. Láttam, hogy először a súlyos szavakat, majd a mögöttes tartalmat mérlegelték. Végül a szemük a távolba révedt, de ösztönösen tudtam, hogy az eszük a dalon járt. Csak én nem tudtam, mit csináljak. Sírni akartam. Zokogni. Vagy legalább könnyezni. De nem ment.
Aztán egyszer csak, mintha jelre tennék, a fiúk felálltak, arcukon ünnepélyes komolyság, de a szemük elevenen villant. Rico bekapcsolta a mikrofont, Cross az erősítőhöz kötötte a gitárt.
Egy pillanatig csend volt, aztán elkezdték.
Davide a zongoránál ült és egy szívszorító dallamot játszott. Minden hangja olyan volt, mint a gerlice zokogás, még a lelkem is belesajdult.
Mario dalát játszották. 
És amíg a dal tartott, olyan volt, mintha ő is köztünk lett volna. Hozzám szólt…

Én is szeretlek, Mario!

2 megjegyzés:

  1. Már jó pár rész fel volt töltve ezen az oldalon, amikor rátaláltam és őszintén örülök neki. Kevés olyan könyv/történet van, ami igazán meg tud ríkatni vagy olyan boldoggá tenni, hogy egyenesen a felhők közt járok, de ez a blog pontosan olyan. Igazi. Tökéletesnek is lehetne mondani. Köszönöm, hogy olvashatok egy ilyen történetet is.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, hogy olvastad! Nem is tudod, milyen sokat számít! Arrivederci: Julcsi

    VálaszTörlés