2017. augusztus 26., szombat

Negyvenharmadik fejezet

Vera


Találni egy olyan helyet, ahol éjszakára tábort verhetek, olyan volt, mint aknakeresőzni. Északon és a keleti parton a Rock Katonái vártak tárt karokkal, míg délen az Enemies állomásozott. A központban rendőrök, nyugaton Davide. A város kivetett magából.
Végül az erdőben aludtam el és próbáltam nem gondolni rá, hány hulla fekszik a föld alatt.
A fáradtság szinte ledöntött a lábamról. Nyugtalan éjszakám volt, de a tegnapi után áldás volt minden perc, amikor egyáltalán le tudtam hunyni a szemem – és akkor áldott feketeség fogadott. Se halottak, se részegek, csak a nyugodt, fekete tenger.
Álmatlan álmomat egyedül a korgó hasam zavarhatta meg – hál’ Istennek, a farkasok sem négy, sem kétlábú fajtája nem járt errefelé –, vacsora gyanánt egyedül azt a narancsot ettem, amit az egyik kertből sikerült elcsennem. Lédús volt és rostos, az illata pedig beleette magát a bőrömbe. Nem csoda hát, hogy ha mégis álmodtam, azt egy narancsligettel tettem.
Éhes disznó makkal álmodik gondoltam, de a tudatalattim rögtön meg is dorgált.Ugyan, Vera. Ne csinálj úgy, mintha az éhség lenne az egyetlen, ami ébren tart! Két ember fontos a számodra és az egyik börtönben van, a másik pedig egy életre megutált. De szerelmes vagy.
Bármennyire nevetséges volt is, szerettem Davidét és erre az esti vitánk döbbentett rá. Ha közömbös lettem volna iránta, csak a düh hajtott volna előre, de engem a csalódottság űzött. Rettenetesen fájt, hogy nem állt ki mellettem.
És persze ott lüktetett az állandó kérdés: Él az anyám?
Nem tudom, mennyi fájdalmat bír elviselni az ember, de bármennyi is legyen a limit, én bizonyára a közelében jártam.
Úgy éreztem bármelyik pillanatban összeroppanhatok.
Gyenge vagyok.
De erős, amíg kitartok.
Tehát kitartottam. Mert én soha nem sírok. És egy Ricci soha nem adja fel. Igaz, ezt sosem mondtuk, de visszagondolva az elmúlt éveinkre, egészen biztos voltam benne, hogy ennek így kell lennie. Egy Ricci törhetetlen.
– Engem nem lehet elnyűni – sziszegtem a fáknak. – Nem egy rossz kabát vagyok, hanem Vera Ricci.
Úgy mondtam a nevemet, mintha az örök szinonimája lenne, a végtelen szimbóluma. De a fák nem feleltek.
Dühösen szusszantottam.
– Mit tudtok ti?
Él az anyám?


Az éhség csak másnap üldözött vissza a városba. Utolsó reményemként a lakáshoz siettem. Odabent ugyan az a rendetlenség fogadott, mégis ösztönösen tudtam, hogy azóta járt ott valaki.
Talán Davide?
Akár bocsánatot akart kérni, akár a hajamnál fogva visszaráncigálni, nem akartam, hogy itt érjen. Annyira siettem, amennyire azt a helyzet engedte. A régi szobámba lépve keresgélnem kellett egy kicsit, de szerencsére hamar kiszúrtam egy ruhakupac alatt a rikító rózsaszín malacperselyt. Tizedik szülinapomra kaptam Mariótól, és egészen addig lelkesen gyűjtögettem benne a zsebpénzemet, míg rá nem döbbentem, hogy végül össze kell törnöm. Azóta egy centet sem raktam bele, de a csörgés alapján úgy ítéltem meg, mindez bőven elég lesz egy ebédre.
– Bocsi – néztem mélyen a malac szemébe, majd nagy erővel a földhöz csaptam. Összekapartam a földre hullt – apróbbnál is apróbb – pénzeket és búcsúzóul Nevio üzenetére pillantottam: Meddig húzód?
Tudom, fenyegetésnek szánták, most mégis erőt adott. Magabiztosan elmosolyodtam. Végül is túléltem ezt a hónapot.
Egy percre hagytam, hogy végig söpörjenek rajtam az emlékek. Az éjszaka, mikor a tömegben vergődtem, Mario börtönbe menetele, a graffiti, a koncert, a betörés, a Bemutatkozó Balhék, az anarcia, a szerelem, a levél.
Igen. Ha ezt kibírtam, nem lehetett előttem akadály.
A mosoly mégis lelohadt az arcomról. Az ablakhoz rohantam, de a szemem nem csalt, a főtér felől hatalmas füstoszlop kígyózott az ég felé és hamarosan meghallottam a sivító szirénákat. Nem gondolkoztam, csak lerohantam a lépcsőn. Minden óvatosságomat sutba dobva szaladtam.
Leszarom, ki lát meg!
Szörnyű gyanúm támadt. Ma volt Mario tárgyalása és úgy tűnt, az elharapódzott lángok a bíróság épületét támadták. Talán csapdába csalták Mariót? Így akarják rákenni ezt a nevetséges szerepet? Salla Portado-i gyújtogató – futott át az agyamon, de nyomban el is vetettem az ötletet. Ez még az igazságszolgáltatás mércéjével mérve is igen nagy őrültségnek tűnt.
Mi van, ha tényleg Mario gyújtotta a tüzet?
Akkor bizonyára nyomós oka volt rá és mindenképp mellette a helyem.
A beléptető kapun még sikeresen átjutottam, de a kordonok nem engedtek tovább. Az oldalam szúrt, a szemem előtt fekete pöttyök táncoltak, de törtettem tovább a tömegben, hátha megtalálom a kerítés gyenge pontját. Ekkor végre egy ismerős arcot pillantottam meg.
– Matt! – kiáltottam boldogan és a maradék erőmet összeszedve odafurakodtam a rongyos alak mellé.
– Vera! De jó, hogy látlak! – mondta a fiú és odébb lökte az utolsó két embert is, aki kettőnk közé állt.
– Mi ez a káosz? – kérdeztem, amint levegőhöz jutottam. Matt számító szemei most a tűzre tapadtak.
– Kigyulladt a bíróság könyvtára, de ötletem sincs mi történhetett. Aggódtam Marióért, azért jöttem ide, de nem láttam, hogy őt is kimentették volna.
A világ örökké és végérvényesen tótágast állt. Micsoda?
Ezer, meg ezer lehetőség szaladt át a fejemen, ahogy a bíróság felé rohantam. Gondolataimban volt a bátyám bűnös is, meg ártatlan, de az, hogy nem jutott ki az épületből még csak meg sem fordult a fejemben.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, de nem hagytam lehetőséget, hogy válaszoljon. – Talán csak nem láttad jól a füsttől!
– Talán – ismételte Matt. Volt valami dühítő abban, ahogy ezt a szót mondta.
Pont úgy mondta, mintha csak meg akart volna nyugtatni.
– Tuti, hogy kihozták! – mondtam határozottan és a szemem újra a környéket pásztázta, de úgy tűnt, Mariót ismét szem elől tévesztettem. Se kék szemek, se gödröcskés mosoly.
Egy Ricci soha nem adja fel!
Megragadtam Matt karját és az egyik sikátor felé húztam. Emlékeztem, hogy arra meg lehet kerülni az egész épületet.
– Meg kell őt keresnünk! – adtam ki a parancsot és Matt nem ellenkezett.
Ahogy egyre messzebb kerültünk a főtértől, de egyre közelebb Coccodrillo határához, az embertömeg ritkulni kezdett, végül az utolsó lélek is elfogyott, Matt mégsem engedte el a kezem. Az érintése kellemetlen volt, de attól tartottam, Mario levele után senkitől sem tudom majd elviselni, hogy hozzám érjen. De ez a kényelmetlen, kitekert kézfogás mégis borzasztóan irritált. Már bántam, hogy magammal hoztam a fiút, de egyedül nem szívesen bóklásztam az Enemies területén. Végtére is én tiltó listára kerültem.
Matt előbb vette észre őket, mint én. Ezt onnan tudtam, hogy akkora rántást éreztem a karomon, hogy attól tartottam, kiszakad a helyéből.
– Aú – kiáltottam föl. – Nem lehetett volna egy kicsit óvatosabban?
– Fogd már be – morogta Matt. Csak ekkor vettem észre, amit ő. Mario és Davide ott állt az egyik sikátorban. Magamtól valószínűleg észre sem vettem volna őket. Mindkettejük arca rettenetesen feszült volt. Miattam? Egyáltalán, hogy került Mario ide? És hol vannak az őrök? Mindketten évekkel öregebbnek tűntek. Tartásuk görnyedt, a szemük táskás, Davié sírástól vöröslő.
Mi történhetett?
De mielőtt vagy ők, vagy én megválaszolhattam volna a kérdéseket, fémes érintést éreztem a halántékomnál. Hideg és kellemetlen érzés volt. Torokszorító.
Még sosem tartottak fegyvert a fejemhez, de tudtam, ez a szép hagyomány ma megszakadt.
– Most akkor szépen odasétálunk hozzájuk – duruzsolta Matt a fülembe. – De ne feledd, egy rossz mozdulat és mind a hárman halottak vagytok. – Nem tudom miért, de úgy érezte nem volt elég hatásos a mondandója, ezért hozzátette: – És lehet, hogy nem veled kezdem…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése