2017. augusztus 22., kedd

Negyvenegyedik fejezet

Vera


Kába voltam és zúgott a fejem a rengeteg kérdéstől. Utóbbi nem hatott az újdonság erejével, az egész életem olyan volt, mintha titkok öveznék, s láss csodát, nem tévedtem. Ami pedig a fejfájást illeti, az Alessio Tottinál tett látogatás óta a fájdalom migrénes jellegeket öltött, a legapróbb fényt vagy zajt is vad nyöszörgéssel fogadtam és marékszám tömtem az apró pirulákat, amiktől a feloldozást vártam.

Most is a dobozért nyúltam.
„Függője lettem a fájdalomcsillapítóknak és szakértője a kötszereknek.”emlékeztem Mario görbe betűire.
A szám keserű lett és nyomban az éjjeliszekrényre ejtettem a gyógyszert, csak egy kis vizet erőszakoltam magamba.
Tudatosan kerültem a tükörképem tanulmányozását, nem kellett önigazolás ahhoz, hogy tudjam, borzasztóan festek. A szemem alatt sötét karikák húzódtak, az éjjel sokat hánykolódtam. Rosszat álmodtam, de a levél alapján úgy tűnt, volt már ilyen korszakom.
Nem igazán emlékeztem a Farkasemberre, de az újságíró holtteste túl friss emlék volt ahhoz, hogy elfelejtsem. Álmomban én ültem azon a széken, ahol a hullát találtuk és Alessio Totti állt az ajtóban. Tarkójából kihúzta a kést és a torkomhoz szorította, kényszerítve, hogy írjak. Egy gyászkeretes jelentést körömöltem az újságba, a papír ragacsos lett a ráfröccsenő agyvelőtől. A kezem remegett, a betűk elfolytak és vörös pacákat hagytak a papíron. Vörös tinta – gondoltam, aztán közelebbről is megszemléltem. Vér – döbbentem rá, de egyszerűen tudtam, hogy nem a sajátom. Nem mertem felpillantani, de biztosra vettem, hogy a vér pontosan onnan érkezik, ahonnan a rózsaszínes agyvelő. Mért nem halt már meg? Undorodva hallgattam tovább Alessio Totti diktálását, aki gyilkosokról, tűzesetekről és számomra ismeretlen emberekről beszélt, majd mikor kitettem az utolsó pontot, az újságíró térde megbicsaklott, a kés megcsúszott a tokomon és…
Felriadtam.
– Csak álom volt. – Muszáj volt hangosan kimondanom. Muszáj volt emlékeztetnem magam. – Rémálom, de legalább nem valóság. Csak ez számít – suttogtam magam elé a sötétben.
Ekkor akadt a kezembe a levél, amit azóta már ezerszer átfutottam, bármelyik sorát kívülről fújtam, de egyetlen szavát sem hittem.
Hogy lehet, hogy én minderre soha nem emlékeztem?
Mario hazudott volna?
Most azt reméled, baleset volt. Vagy azt, hogy most is hazudok.”
Igaza volt. Mindent csak reméltem. Legfőképpen azt, hogy mindez nem történt meg. De Mario levele túl sok mindent megmagyarázott. A bátyám hegeit és alkohol utálatát, a tíz éves árvaságot, örök szegénységet és Mario riadalmát, mikor megpillantotta rajtam a zúzódásokat a tengerparti graffitis este után – a múlt árnyékát látta benne. 
Továbbá: mindezek után teljesen érthető, miért szökött meg Mario hazulról és cipelt magával, nem törődve a következményekkel, de arról nem tett említést, hogy az anyánkkal mi történt? Hátrahagytuk? Elmenekült? Vagy még mindig ott szenved?
Ott. „Ott-hon.”
Tudtam, hogy Mario sosem engedné, hogy felkeressem a vér szerinti apámat, de nem tilthatott el az anyámtól. Még egy szülőt nem vehet el tőlem!
Él az anyám. Vagy apa megölte?
Él az anyám?
ÉL AZ ANYÁM?
Felpattantam az ágyról. Nyomban megbántam, táncra perdült velem az egész világ. Kis híján Davide kés gyűjteményén kötöttem ki, de az utolsó pillanatban a szekrénybe kapaszkodtam. Csak óvatosan.
Egy napja ki sem mozdultam az ágyból. Szédültem a fáradtságtól, a sokktól és persze a kérdésektől.
Hol éltünk? Apa csak egyszer vert meg vagy korábban úgy intézte, hogy más ne lássa? Hogyan sikerült elmenekülnünk? Utána miért nem keresett senki? 
Ott lebegett előttem Mario kérdése is: „Alakulhatott volna másként?”
De egy sor állandónak bizonyult: Él az anyám?
„Tudom, ezt most emésztened kell…”
Egy élet sem lenne elég, hogy mindezt megértsem.
„…és rengeteg kérdésed van.”
Akkor miért nem válaszolsz? Miért nem vagy velem?
Tudtam, hogy Davide az utolsó reményem. Még ma éjszaka be kell jutnom a börtönbe, hogy beszélhessek a bátyámmal.
De most azt is elmondom, hogy tudd, ha rajtam múlik, soha nem mondom el mindezt.”
Márpedig ha már belekezdtél, fejezd is be – gondoltam. Semmi sem rosszabb, mint egy félbehagyott történet!
A fal mentén tapogatózva botorkáltam ki a szobából. Már besötétedett, ezt az első pillanatban láttam, de még a halvány lámpafény is szinte mellbevágott. A fejem úgy lüktetett, mintha a dobos azt püfölné, de nem törődtem vele. Összeszorítottam a fogamat és a nappaliba mentem.
Fények, zajok vagy a túl kevés folyadék – ámítottam magam, pedig a testem jelzett. Túlterheltem magam. Sok volt az idegfeszültség, a kérdés és a vér. De mégis hogy vehettem volna vissza a tempóból? Hogy lassíthattam volna, ha most kaptam vissza a reményt? Anya, merre vagy?
Davide a zongoránál ült és egy szívszorító dallamot játszott. Minden hangja olyan volt, mint a gerlice zokogás, még a lelkem is belesajdult.
Sosem voltam egy türelmes ember, de mintha láthatatlan kezek tartottak volna vissza attól, hogy megzavarjam a fiút.
„Nem akarom, hogy vele legyél! …Felejtsd őt el.”
Hiába, mind erre születtek. A zenélésre. Olyan rock balladák kerültek ki a kezük közül, amiket akár az angyalok is írhattak volna. Most már tudom, hogy a dalszövegeket Mario szerezte. Már értem őket.


„Üldözöl ébren és ott vagy az álmomban.
Sosem vagy páros, mindig csak páratlan.
Késsel fenyegetsz, vérrel vigasztalsz,
könnyekkel öntözöl, nehéz földdel betakarsz.
És virágzom…”


Az utolsó hang is elhalt. Nem szóltam, de Davide megérezte a jelenlétemet.
Mindig megérzi.
– Gyönyörű volt, ugye?
Félénk mosollyal nézett rám, azt hitte, a zene csalogatott elő a szobámból. Bólintottam – akkorát, amekkorát, a fejfájás csak engedett –, de Davinak rögtön leesett, hogy valami nem stimmel.
– Jól vagy?
Megroggyant a térdem, csak Davide aggódó pillantásába kapaszkodhattam.
Fekete szemek. Fekete szavak.
„Felejtsd őt el.” – visszhangzott a fejemben újra és újra.
Nem feleltem a kérdésére, elfordítottam a fejem.
– Be akarok menni Marióhoz. Szedd össze, amit hozni akarsz és menjünk – suttogtam és tüntetőn a falon lógó festményt figyeltem, pedig tudtam, hogy a dobos engem méreget.
– Most? – A hangja csodálkozó. „… olyan meghökkent arcot vágtál, mint mikor rádöbbentél, hogy a Mikulás valójában Rico, az anyja piros kabátjában…”
– Mit gondolsz, akkor szeretnék odamenni, mikor már kiengedték? – csattantam fel. – Beszélnem kell vele és sürgős annyira, hogy ne várjak kilenc hónapot!
Davide megütközve bámult, a szemében megbántottság villant. Tegnap még majdnem megcsókolt. Ma úgy nézett rám, mint, akit soha nem látott, mint bármelyik ribancra a koncertről. Mi lesz holnap?
– Rendben, Vera. Megértettem, nem kell pattogni. – Hozzám lépett, karját körém kulcsolta, de én nyomban eltaszítottam magamtól, az ölelő kezek tehetetlenül csapódtak vissza. Csak egy pillanatig láthattam a sértett fintort, Davide nyomban egy áthatolhatatlan maszkot rántott az arca elé. – Oké, mi a franc bajod van? – kérdezte és idegesen csattogtatta a rágóját.
– Semmi…
Gúnyosan felnevetett.
– Olyan rosszul hazudsz, mintha nem is mi neveltünk volna!
Az érzelemmentes hang, amit használt, mellbevágott. Szicíliában, egy olyan temperamentumos báty mellett, mint Mario, nem szoktam hozzá, hogy ilyen közönyösen szólnak hozzám.
Az egész életem egy dráma, de mindenki úgy játszik benne, mint egy lanyha komédiában.
– Tegnap óta úgy viselkedsz, mint aki teljesen megbolondult. Igen, Vera, az emberek meghalnak!
Mintha pofon vágott volna. Eddig csak anyára és Marióra tudtam gondolni, de most újra ott álltam a konyhában, a vértócsában, Alessio Totti holtteste mellett.
– Meghalnak, de nem miattunk – mondtam, és levegővétel nélkül folytattam, nehogy Davide közbevágjon. Tudtam, hogy meg akarna vigasztalni, de most nincs szükségem a sajnálatára. Marióra van szükségem. – Vigyél a börtönhöz. – Fogcsikorgatva fűztem hozzá: – Kérlek!
De Davide továbbra is a fejét rázta.
– Tudod, hogy csak heti egyszer beszélhetünk vele. Cross ma ment be hozzá.
Megütközve néztem rá.
– És én nem is tudtam róla?
Davide megvonta a vállát.
– Cross pár órája ugrott be, de te a szobádban voltál.
Úgy mondta, mintha valami mágikus erőtér vonná körbe az ajtómat, ami egy földi halandó számára áthatolhatatlan.
– Tényleg nehéz lenyomni a kilincset – ironizáltam. 
– Miért olyan sürgős ez hirtelen?
A homlokát ráncolta, de hogy gondolkodott vagy bosszankodott a szemtelenségem miatt, az nem derült ki.
Nem válaszoltam neki, csak végighúztam az ujjaim a zongorán. A feszültség egyre csak nőtt bennem. Utáltam, ha tehetetlen vagyok, márpedig úgy tűnt, bármilyen kérdésem is van, várnom kell a jövő hétig, hogy feltehessem.
Él az anyám?
Hétfőig ez simán felemészt.
Ekkor pillantottam meg a zongorán felejtett whiskyt. A borostyán folyadék aranyosan gyöngyözött a palackban, de legalább a fele hiányzott. Óvatosan a levegőbe szimatoltam és megcsapta az orromat az alkohol émelyítő szaga. Halványan, de érezhetőn.
Látsz Davi kezében poharat?
Alkohol van benne?
A második pohár, esetleg többet ivott már?”
Hirtelen felindulásból felkaptam az üveget.
– Búfelejtő? – nevetett Davide idegesen. Azonnal a nyomomba szegődött.
A konyhába siettem, letekertem a kupakot, de nem vettem elő poharat.
– Mint a profik, üvegből? – Mint te?! – gondoltam magamban. Nem szóltam egy szót sem. – Nem lesz az sok? – Csend.
Az orromhoz emeltem az üveg száját és mélyet szippantottam. Alig volt emlékem gyerekkoromból, Mario levele után mégis úgy éreztem, megrohannak a szörnyű képek.
Erős, tömény alkohol szag – deja vu. A gyomrom görcsbe rándult.
Valami mégis rémlik.
„…ivott és ivott. Ivott és vert. És a legrosszabb akkor volt, mikor nem ivott…”
– Add szépen ide az üveget – mondta Davide. Hangjában semmi pajkosság nem maradt és nagyon úgy tűnt, nem először kért erre.
Megfordultam és a szemébe néztem.
– Eszembe sem volt beleinni – mondtam, majd felfordítottam az üveget és a mosogatóba öntöttem a tartalmát.
Soha nem láttam még Davit olyan idegesnek!
Kecsesebben ugrott, mint egy tigris és gyorsabb volt, mint a gepárd, de elkésett. Az aranybarna folyadék gyors örvényként távozott a mosogatóban, utoljára megcsapva minket a jellegzetes illatával.
Az üvegben egy csepp sem maradt.
Davide őrjöngött.
– Mi ütött beléd?
A tekintete ködös volt. Nem is úgy nézett rám, mint egy idegenre, inkább az volt az érzésem, hogy nem is lát a dühtől.
Életemben először féltem tőle.
Egyáltalán nem volt szexi, ahogy fölém tornyosult vagy, ahogy az izmok kidagadtak a kezén. Egy legyintéssel megölhetett volna, és ami a legrosszabb, éreztem, hogy én már átéltem ezt. Apa.
Meghátráltam, de az üveget nem eresztettem el.
– Tudod, hogy ez árt a szervezetednek – mondtam és imádkoztam, hogy ne tűnjön fel a hangom remegése. Davi persze rögtön kiszúrta vagy talán csak a gondolataimban olvasott, megemelte a fél szemöldökét.
– Teljesen meglágyult az agyad?
– Abba kell hagynod az ivást – erősködtem, de kezdtem megérteni, Mario mire akart kilyukadni a levelében.
– Nem tudom abbahagyni, ha el sem kezdtem – csóválta a fejét. – Kösz szépen, hogy a lefolyóba öntötted a fél napi fizetésemet. 
Kezdett megnyugodni, de éreztem, hogy nem lát szívesen. Ha most a szobámba mentem volna, még megmenthettem volna a helyzetet, de én kint maradtam és kész voltam, hogy feltegyem a nagy kérdést. De féltem. Féltem a választól. 
– Davi – dadogtam. – Ha arra kérnélek, hogy többé egy kortyot se igyál…
– Kiszáradnék – röhögött ki kegyetlenül.
Már csak suttogva fejezem be:
–… megtennéd?
A válasz teljesen egyértelmű: Nem.
Összeszorítottam az ajkamat. Eszembe jutott, hogy beszélt Cross Traceyvel a Balhén, hogy mit műveltek egymással a szüleim vagy, hogy viselkedett velem Mario az elmúlt két hónapban.
Hányni tudtam volna!
A férfiak mind rohadékok! És képtelenek változni…
Én meg naiv voltam. Abban hittem, amiről minden tinédzser lány álmodik: a barátság, család, szerelem „erejében”. Most megkérdőjeleztem mindezek fontosságát.
Barátság?
Család? – na, ne nevettess.
Szerelem? – …
Annyit érnek, amennyit a papírszűrő a cigarettán. Füst van, szar van, te meg csak szívsz.
És ekkor megtörtént. Életemben először valami olyan meggondolatlanságot cselekedtem, ami után egészen biztosan nem volt szükség DNS tesztre. A bátyám húga vagyok!
Egyetlen mozdulattal a földre söpörtem a pulton sorakozó összes borosüveget. Vörös, fehér, száraz vagy édes, mind a földön végezte. Valamelyik üveg megvágta a kezemet, így már nem lehetett elkülöníteni egymástól, hol kezdődik a bor és hol fejeződik be a vér. Ezt a napot vörössel írták – gondoltam. Borral és vérrel.
– Őrült ribanc! – ordította a dobos.
Számítottam rá, hogy rosszul fog reagálni, a szó mégis úgy hatott, mint egy gyomorcsapás. Az r betűs szót egyedül a zenekar után koslató gruppikra használták, a magukat illegető, szégyentelen lányok csordájára, akiket nem érdekelt a zene vagy a hangulat, csak a színpadon ugráló zenészek.
Davide tekintete izzott, ha kívülről látnám magunkat, biztos azt hinném, hogy már rég kinyírt. És igazság szerint nem állt tőle messze.
Kis híján Mario jóslatát láttam beigazolódni, de Davide nem emelt kezet rám, a pillantásától mégis jéggé dermedtem.
– Takarodj – sziszegte. – Tűnj innen!
Nem mutattam ki, hogy mennyire megdöbbentem, kiviharoztam a nappaliból, a bejárati ajtó úgy csattant mögöttem, mint az ágyúdörej.
Ez a hang ébresztett csak fel a kábulatból, az elmúlt percekbe teljesen belehevültem.
Mit tettem?
Odakint besötétedett, az orromig sem láttam. Hónapok óta nem jártam egyedül az utcán. Az Outcasts vagy az Enemies tagjai nélkül, fegyveres testőrök nélkül.
Mostantól egyedül leszek – mondtam magamban, hogy minél hamarabb hozzászokjak a gondolathoz: magamra vagyok utalva.
Megindultam pedig tudtam, hogy az utcákat géppisztolyosok járják és a város maga a földi pokol. Meztelenül sem éreztem volna magam védtelenebbnek. Mit tettem?

4 megjegyzés:

  1. Isteneeeem! Annyira zseniálisan írsz, bár mindig a fejemet fogom, hogy a legjobb részeknél hagyod abba (bár én főként a fióknak írok, a Húgom szerint ugyanezt csinálom). Hónapok óta figyelemmel követem a blogod. Végre egy kiforrott regényt olvashatok, túl a tinidrámák ormain. Köszönöm szépen! :)

    VálaszTörlés
  2. Szia! Hűű, én köszönöm, hogy írtál, méghozzá ilyen szépeket! :D Isten ments, nem célom őrölni az idegeidet... Köszönöm, hogy írtál, hogy olvasol, elképzelni nem tudod milyen öröm ennyire a vége felé kommentet kapni. Persze lehet, hogy mások is zugolvasók, de tudtommal eddig te vagy az első aki végigolvasta.... szóval gratulálok és köszi! Arrivederci: Julcsi

    VálaszTörlés
  3. Tegnap találtam a blogot, mára végigolvastam és imádom! Nagyon tetszik ahogy írsz és a sztori is szuper. Remélem hamarosan olvashatom a következő részt. �� Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  4. Szia! Nagyon szépen köszönöm az elismerést, akkor pont a kedvedre tettem, mert ma két rész is érkezett. Remélem elnyeri a tetszésed! :) Arrivederci: Julcsi

    VálaszTörlés