2017. augusztus 20., vasárnap

Negyvenedik fejezet



Kedves Vera!

Fogadásom van rá, hogy a levél átvételekor legalább olyan meghökkent arcot vágtál, mint mikor rádöbbentél, hogy a Mikulás valójában Rico, az anyja piros kabátjában, a szemtelen (és részeges) krampusz pedig nem más, mint Davide.
Miattam ne aggódj, de hidd el, nyomós okom volt arra, hogy tollat ragadjak.
Levelet írtam neked, mert bocsánatkéréssel tartozom.
Levelet írtam, mert nincs időm arra, hogy mindezt elmondjam.
Levelet írtam, merthogy alkalom sem adódik a személyes találkozásra.
Levelet írtam, hogy elmondhassam: szeretlek.
Levelet írtam. Pedig tudom, hogy tűzben végzi.


A gyónásról úgy tartják, megkönnyíti a lelkedet, leveszi a súlyt a válladról, feloldoz a bűneid alól. De arról sosem beszélnek, hogy van- e ennek bármi szabálya, esetleg minden út járható? Hol kezdi az, aki mindenben vétkezett?
Azt ne kérd, hogy minden bűnöm felsoroljam, arra ez a kevés papír nem elég, de tudod, hogy az életem során bőkezűen bántam a hazugságokkal. Csaltam, loptam. Bánom, hogy így tettem, mert most a lelkiismeretem feszít belülről, de nem a bűnök felett érzett bűntudat miatt, inkább azért, mert így sosem biztosíthattam neked normális életet.
Ezen az sem javított, hogy a szüleink után én is eltűntem mellőled, nem maradtam ott támaszként.
Mielőtt mindenbe belekezdenék, szeretném, ha tudnád, a Salla Portado-i élet megkezdése, a Rock Katonái, a börtön, ezek életem nagy fordulópontjai, de egészen apró dolgokat is bánok. Például bánok minden reggelt, mikor nem kajáltunk együtt. Bánom az alkalmakat, mikor nem öleltelek vissza vagy mondtam egyszerűen annyit, hogy „szeretlek”. Bánom, hogy sokszor cikinek éreztelek a barátaim előtt és utálom, még a gondolatát is, hogy emiatt koloncnak érezted magad. Bánom, hogy úgy mentem el a tárgyalásra, hogy nem ébresztettelek fel, még csak el sem köszöntem, pedig ígéretet tettem – a szívembe véstem.
Bánom, hogy becsaptalak.
Bánom, hogy cserben hagytalak.
Bánom, hogy úgy tűnik mindent elrontottam. Miért van így? Én esküszöm, hogy próbálkoztam!
Annyi mindent tettem érted, de azt hiszem, a jócselekedet ott vesztette el az értékét, hogy hazudtam neked, egy életen át.

Az Outcasts (képzelt) fényes jövőjéhez, a nem létező rocksztár életmódhoz tartozott egy csomó rossz szokás. Igaz, az alkoholtól mindig idegenkedtem, de ott volt a cigi, a rossz társaság és a hajnali hazajárkálás.
Emlékszel? Abban az időben sokszor nem tudtál elaludni éjszakánként. Rosszat álmodtál. Egy házról, amiben egy vérfarkas lakott. Azt mondtad, a farkas minden álmodban megöl. De nem téged. Engem.
Teliholdkor annyira sírtál, hogy nem mertelek egyedül hagyni. Ezt persze magamnak köszönhettem. Amikor megláttad a heget a combomon, azt mondtam, a Farkasember harapott meg. Máig viccelődök ezzel, pedig mára nyilván kitaláltad, hogy nem ez az igazság.
Valójában egy szög fúródott a lábamba. Igaz, ez nem túl pontos kifejezés, merthogy egy kalapáccsal szúrta bele. Apa.


Olvasd újra.

Most azt reméled, baleset volt. Vagy azt, hogy most is hazudok.
Nem. Itt az ideje, hogy megtudd, ki vagy, ki vagyok én és miért jöttünk el otthonról.
Nyilván felkaptad a fejedet, felszisszentél, de az a helyzet, hogy a mi családunkban egy durvább verés nem volt egyedülálló dolog. Nem szállták meg a házat rendőrök, nem írtak az újságírók oldalas cikkeket. Nem állt meg az élet és nem álltak meg az emberek sem. Senki nem törődött velünk és a „mi dolgunkkal”.
Az én dolgom volt, hogy megvédjelek, anyáé, hogy kussoljon. Apa osztogatta a pofonokat. Olyanokat tudott rúgni, hogy a bakancsa nyoma hetekig megmaradt a derekamon, a monokli pedig mindennapos viselet volt. De sosem kellett rejtegetnem. Arrafelé, mindez a családok harmadát érintette. Csak a balesetin kellett kifogásokat keresnem, mikor vért köhögve vagy félig eszméletlenül, zavaros fejjel besántikáltam. Olyanokat mondtam, hogy leestem a lépcsőn, fellöktek a színpadon vagy kiléptem az autó elé. Nem hiszem, hogy elhitték, de elfogadták.
A szemem sokszor úgy bedagadt, hogy nem is láttam és volt, hogy egyszerre mindkét kezem el volt törve. A tanulás szóba sem jöhetett.
Apa meg csak ivott és ivott. Ivott és vert. És a legrosszabb akkor volt, mikor nem ivott…
Anya egyszer azt mondta, hogy nem volt mindig ilyen. Azt mondta, mindenről az alkohol tehet.
Nem. Sosem mondta azt, hogy apánk egy kibaszott seggfej, akinek rácsok mögött van a helye. Az alkohol volt a hibás.
Ezek szerint minden egy pohár sörrel kezdődött? Vagy egyáltalán hogy jut el idáig az ember? Alakulhatott volna másként?
Mindig ezen rágódtam. Vagy azon, miért maradok. De az utóbbi kérdésre, a szívem mélyén mindig is tudtam a választ. Boksz zsákot játszottam. Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy megvédjem anyát és úgy tűnt, téged nem bántott. Maradtam.
Azzal nyugtattam magam, hogy vannak jobb napok és igazság szerint tényleg voltak. De a kritikus időszakokban, mikor túl sok volt a munka vagy éppen egyáltalán nem volt, hálás lehettem, ha megúsztam egy zúzódással, törés nélkül.
Függője lettem a fájdalomcsillapítóknak és szakértője a kötszereknek. Ránézésre megmondtam, hogy zúzódott, tört vagy rándult, illetve szükség van-e egy orvos segítségére. Aztán egyre többször döntöttem úgy, hogy nincs.
Utólag belegondolva, remek ápoló lett volna belőlem.
A mókuskerekünk forgott, de egy nap minden megváltozott. Érted mentem az iskolához, de nem voltál a sarkon, ahol mindig vártalak. Már végezned kellett volna. Aggódhattam volna azon, hogy elraboltak – hiszen pontosan tudtad, hogy nem mozdulhatsz el a sarokról, míg oda nem érek! –, de leginkább attól rettegtem, hogy tudom ki vitt magával. Hat kilométerre laktunk, de hazáig futottam. Anya sehol. Apa a konyhában kiterülve, ernyedt kezében egy üveg whiskyvel.
Téged a szobád padlóján találtalak. A tested csupa zúzódás, sugárban hánytál. A szád is felrepedt, de ezt csak később vettem észre, mikor végre abbahagytad az öklendezést és megtöröltem az arcodat.
Ezerszer volt már velem hasonló, csukott szemmel is elláthattam volna a sebeidet, de elbizonytalanodtam, orvoshoz vittelek. És a rendelőből már sosem tértünk haza.
Egy újabb dolog, amit bánok. Vissza kellett volna mennem a konyhába, hogy eltörjem azt az üveget apa fején, végleg lezárva ezt az őrült históriát.
„Apa” – elképzelni nem tudod, hogy fáj leírni ezt a szót. Hangosan kimondani… nem. Azt nem is bírom.


Tudom, ezt most emésztened kell, és rengeteg kérdésed van. Azt is tudom, hogy dühös vagy, hiszen rég jogod lett volna megismerni a történetet. De most azt is elmondom, hogy tudd, ha rajtam múlik, soha nem mondom el mindezt. Csak én ismertem a részleteket és azt akartam, hogy a sírba is magammal vigyem ezt a családi titkot, hogy mindörökre megkíméljelek az újabb rémálmoktól.
De most eljött az idő, hogy figyelmeztesselek…
Vera. Davide a legjobb barátom. Soha ne bízz senkiben! De Davi az az ember, akire bármit nyugodt szívvel rábíznék. Még téged is.
De azt is tudnod kell, hogy súlyos problémákkal küzd. Nem mondhatom rá, hogy alkoholista, de te is tudod, hogy megindult egy úton, amiről nagyon nehéz visszatérni. Igen, persze visszafordulhat. De ne várd, hogy a szerelem változtassa meg. Nincs az a külső tényező – az ember saját akaratán kívül – ami akkora erővel bírhat, hogy változást idézzen elő.
Nézz föl a papírból.
Látsz Davi kezében poharat?
Alkohol van benne?
A második pohár, esetleg többet ivott már?
Ha mindig igen volt a válasz, akkor húgi, szállj magadba! Nem akarom, hogy vele legyél! Nem csak azért, mert a bolondos „kapcsolatodra” rámehet a barátságunk, hanem mert nem akarom, hogy olyan jövőt kapj, amilyen anyánk múltja volt! Felejtsd őt el.
És bocsáss meg nekem.


Ölel, csókol, könyörög:

Mario

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése