2017. augusztus 12., szombat

Harmincötödik fejezet

Megnyitott a "Dalszövegek" - és versek - oldal, nézzetek be bátran! Arrivederci

"...ha bármi lehetnék, csak csók lennék a szádon,
vagy lennék önmagam, melletted, egy vetetlen ágyon."
Lenner Júlia - Szeretnék Minden lenni, részlet

Vera



Amint az étterembe léptem, lerántottam az arcom elé húzott piros- fekete kendőt. Fölösleges óvatoskodás az egész, megszokásból ismételt mozdulat, amit még az Enemies kiképzése ültetett belém.

Az orrom nyomban megtelt a konyha felől érkező ételek fűszeres illatával. Davide illata – döbbentem rá. Oregano, bazsalikom, bors. Friss és csípős, pont, mint Davi maga. Összefutott a nyál a számban, kezemet az elégedetlenül korgó gyomromra szorítottam, ahogy átrobogtam az üres asztalok között és a konyha felé vettem az irányt. A benti forróság szinte lehengerelt, a kemence ontotta magából a meleget. Davide a tűzhelynél állt, fejébe egy olyan mókás kukta sapkát nyomott, arca gyöngyözött, ahogy a forró víz fölé hajolt. A lábosban tészta főtt, mellett hagyma pirult.
– Fini illata van, mit eszünk?
Megugrott a hangomra, még sosem láttam úgy belefeledkezni valamibe, hogy ne vette volna észre a háta mögé settenkedőt. Az ajkamra kárörvendő vigyor húzódott, de a szemem nem nevetett. Olyan időket élünk, mikor az ember nem engedheti meg magának a figyelmetlenséget.
– Azt nem tudom, mi mit eszünk, de valami rohadéknak volt mersze pizzát rendelni, pedig tíz perc múlva zárunk.
A levegőbe szimatoltam.
– Milyen pizzát?
– PizzaMaracana.
Felkaptam a pultról egy étlapot, átböngésztem a feltéteket. Cheddar sajt, lila hagyma, salsa szósz. Felnyögtem, Davide elkapta a pillantásomat.
– Ne is álmodj róla! – csóválta a fejét. – Ha ez elkészül, kiszállítom, aztán mára végeztem.
Csalódottan pislogtam a kemence felé és próbáltam felidézni, mikor ettem utoljára. Régen. Talán reggel.
Fájdalmas sóhajjal emlékeztem meg a cornettóról és a szemem már attól elnehezült, ha a capuccinómra gondoltam.
– Nincs nálatok futárszolgálat?
Davide idegesen horkantott, miközben kés ördögi sebességgel járt a kezében. Legalább mindez megmagyarázza, miért áraszt a bőre minden alkalommal olyan erős fűszer illatot.
– Lenne – mondta, majd erősen bevágta a kemence ajtaját. – de a futár lelépett. Ezért nem tudtam eléd menni.
Az anarchia kikiáltása után, bár fegyveres őrt rendelt mellém, Davide ragaszkodott hozzá, hogy minden este értem jöjjön, és együtt menjünk haza.
Megrántottam a vállamat.
– Semmi gond. Paolo végig velem volt.
Igaz, a graffitiben nem volt segítségemre és nem is valami szórakoztató társaságakartam folytat, de ezt a vitát már sokszor lezavartuk.Davide ragaszkodott a testőrhöz, ha kimozdulok a házból és mivel Marco meg a graffitiből nem engedett, Paolo a nyakamon maradt.
– Nyugodtabb lennék, ha én lehetnék melletted – mondta és háttal a pultnak támaszkodott, szeme aggódva fürkészett. 
– Én akkor lennék nyugodt, ha nem járna folyton egy fegyveres a sarkamban.
Davide az égre emelte a tekintetét.
– Ne kezd megint!
Dühösen toppantottam.
– Mario sosem engedett volna fegyvereseket a közelembe! – Nem, ő bezárt volna a négy fal közé, hogy aztán a tengerbe hajítsa a kulcsot. – Ez nem normális dolog! – Az elmúlt két hónapban valami nagyon- nagyon félrement!
Rettegő rendőrök, fegyveres civilek, hazug célok, marha billog az ember bőrén, kendők, pirosak, feketék. Minden megváltozott.
Davide hirtelen előttem termett, a nagy sietségben levert egy poharat. Az üveg ezer darabra tört, a benne lévő vörös folyadék vérként terült el a hófehér padlón. Riadtan néztem a tócsára, de a dobos nem törődött vele, most igazán dühösnek tűnt.
– Mario sosem volt hasonló helyzetben! – Nem kiabált, mégis meghátráltam. – Ahogyan egyikünk sem. Még csak álmodni sem mertünk ilyenről, de hidd el, Vera – ragadta meg a kezemet – Én csak meg akarlak védeni!
A fekete szempárba néztem, ami olyan sokszor csalt már lépre az évek során. Amit gyűlöltem, és amibe voltam szerelmes, amit láttam könnyektől csillogni vagy dühtől villogni, de most olyan tiszta volt, mint az augusztusi éjszaka. Azt mondta, meg akar védeni és én elhittem neki. Bizalom – ó, Te hazárdjáték! Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam.
– Tudom, hogy féltesz – suttogtam. – Hiszen ígéretet tettél a testvéremnek.
Elszorult torokkal figyeltem, ahogy Davide hitetlenül megcsóválta a fejét és megeresztett felém egy keserű mosolyt.
– Tíz éve ismerlek. – Ő is suttogott. Nem engedte el a kezem, sőt, mintha egyre közeledett volna. – Miért olyan elképzelhetetlen, hogy fontos vagy nekem?
A szívem nagyot dobbant. Azt mondta fontos vagyok? Fontos, neki? Ez már csak egy hajszálnyira van attól, hogy szeret, nem igaz?
Ekkor már biztosan tudtam, hogy a dobos addig mozgolódott, míg egymásnak nem szorultunk, kettőnk közt tartva összeszorított ujjainkat. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy egyesével meg tudtam volna számolni a szempilláit, a lehengerlő fűszer illaton túl pedig éreztem az arcszeszét.
Davide oldalra billentette a fejét.
A szánk centikre lebegett, csak előre kellett volna hajolnom és… ekkor meghallottam. Davide is felkapta a fejét. Valaki mintha az ablaküveget zörgette volna kitartón, majd kintről dulakodás zaja ütötte meg a fülünket.
Esetlenül a dobosba kapaszkodtam, de ő elhátrált. Csak ekkor vettem észre, hogy remegett a térdem.
Az első csókom – Davidével. Megráztam magam. Davi bezzeg összeszedetten viselkedett. Persze, ő ezerszer csinált ilyet.
Az üres asztalokra sandítottam.
– Bizonyára Paolo lesz – dünnyögtem, a hangom mély és rekedt volt. – Olyan, mint egy kóbor kandúr. Képtelen visszahúzni a karmát, minden sarkon hajba kap valakivel.
Valami átsuhant Davide arcán. Valami olyan, ami azt üzente: ha tényleg ez a helyzet, akkor most a testőrömnek vége van.
Kirontottunk az utcára, az ajtó előtt valóban ott állt Paolo, kezében a fegyverrel. Arra néztem, amerre a puska csöve mutatott. A földön heverő, rongyos alakra.
Kezét a magasba tartotta.
– Állj… – hörögte. –… ne lőjetek.
Nem állt szándékunkbanakartam mondani, de Davide megelőzött.
– Ereszd le a fegyvert, idióta! – sziszegte, majd az idegen felé fordult. – Ki vagy te?
A rongycsomó, amit akár egy kupac szennyesnek is nézhettem volna, lassan feltápászkodott, megvillantva rókaszerű arcát és meglepően ifjú vonásait. Fegyvertelennek tűnt, de Davide maga mögé lökött.
– A nevem Matt Adams – mondta és tekintetével az enyémet kutatta. – A testvéred küldött.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése