2017. augusztus 15., kedd

Harmincnyolcadik fejezet

Vera


Szemöldök ráncolva meredtem az ajtóra.
– Pontosan mit csináltatok az újságíróval, a múltkori „beszélgetés” során? Esetleg van valami nyomós indoka, amiért nem enged be?
Bő negyven perce ácsorogtunk a rozoga garzonlakás küszöbén, bebocsátásra várva. A fiúk türelme még az első kopogás előtt elfogyott, de mostanra az enyém is rendesen megkopott.
– Nem azt mondtuk, hogy nincs rá indoka – nevetett Rico idegesen. – Csak azt, hogy nem érdekel.
Az énekes ismét az ajtóra sózott, az instabil keret azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat. Félve Davidére pillantottam, benne volt az utolsó reményem, hogy sem be-, sem feltörni nem szándékozik a zárat, de a dobos a háttérbe húzódva, karba tett kézzel figyelte az eseményeket.
Előre léptem.
– Nyissa ki az ajtót – kiáltottam. Bentről nem érkezett válasz, de legalább abban biztos lehettem, hogy a vékony falakon át tökéletesen hallja minden szavam. – Nem akarjuk bántani! Én… én Vera Ricci vagyok, Mario húga. – Felpillantok, majd folytatom. – Börtönbe juttatta a bátyámat, de most már maga is tudja, hogy ártatlan. Itt az esély arra, hogy segítsen. Segítsen nekünk! – Már könyörgök. Cross, Rico és Davide csendben figyeltek, de én sem jutottam egyről a kettőre. Kétségbeesetten nézetem rájuk. – Talán csak nincs itthon – próbálkoztam.
– Hajnali háromkor? – csóválta a fejét hitetlenül Davide.
– Láttam bemenni – erősítette meg Cross. – Éjfél óta dekkolok az utca túloldalán és azon az ajtón senki nem jött ki.
Kalapját, amit eddig a kezében pörgetett, most a fejébe nyomta. Ez volt a jel. Az ajtó elé vetettem magam. Ha rajtam múlik, senki nem megy be.
– Elég volt – rázta a fejét Rico és könnyűszerrel odébb taszított. Aú. – Betörjük az ajtót.
Davide elvezetett, az énekes pedig teljes erőből az ajtónak rontott. Mindenfelé apró fa szilánkok repkedtek, de azt hiszem, mindnyájunk nagy meglepetésére szolgált, hogy az ajtó nem engedett. Rico még egyszer nekiveselkedett. A zsanérok kiszakadtak, az ajtó nagy robajjal dőlt a földre.
Cross megköszörülte a torkát. 
– Szezám tárulj! – mondta, majd átlépve a romokon, a lakásba sietett, a fiúk követték. Otthonosan mozogtak odabent, egyenesen a hálószobába siettek – ami egyben a dolgozószoba is lehetett. A földön mindenfelé papírgalacsinok hevertek és a polcokat elnézve biztos voltam benne, hogy a ROAD magazin – Roll Over And Die – minden számát megtalálnám, minimum három évre visszamenőleg.
Csak az újságírót nem láttuk semerre.
– Itt nincs – jelentettem ki elégedetten.
– Nem lehet… láttam – morogta Cross összezavarodva.
– Mit láttál? A szemhéjadat belülről?
Az egyik székről lesöpörtem egy nagy halom ruhát – Ez valami legénylakásos szokás? – és helyet foglaltam, tudva, lesz, ami lesz, megvárjuk Alessio Tottit.
A gitáros dühösen fújtatott.
– Láttam, amit láttam. Senki nem hagyta el a lakást!
A szoba egyik falán egy hatalmas parafatábla lógott, rajta az összes tűzeset részletes dokumentálása. A gyanúsítottakról még képet is mellékeltek, Mario fotója is ott lógott a többi közt, egy pamutszálra erősítve. Másokat is felismertem, egy listán még Matt nevét is felfedeztem.
Matt Adams – 2016. április 13-án, a gyújtogatást megelőző negyedik napon érkezett meg a Róma- Fiumicino nemzetközi repülőtérre, az Alitalia – olasz – légitársaság járatával. Felszállás helye: Los Angeles, nemzetközi repülőtér
Tovább kutakodtam a földre szórt papírok közt, de épp csak beleolvastam egy-kettőbe, mikor Davide kiáltott.
– Itt van, megtaláltam!
Cross lekicsinylő pillantást vetett rám. Én megmondtam – tátogta némán, majd Rico után sietett. A fiúk elállták a konyha bejáratát, de ügyesen átfurakodtam köztük. A visszataszító látvány rögtön visszatántorított.
– Ó, Istenem! – szaladt ki a számon. A lábam megremegett, ösztönösen Davide keze után kaptam és ő készségesen magához szorított.
– Ő Alessio Totti – suttogta színtelen hangon.
Az újságíró ott feküdt, az asztalra borulva. Tarkójában egy késsel. Vérbe fagyva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése