2017. augusztus 2., szerda

Harmincnegyedik fejezet

Mario


– Találtál valamit?
Sebes két gyereket beelőzve állt be mögém a sorba. A fiúk méltatlankodva nézték, ahogy először evőeszközöket majd  a gőzölgő levest pakolja a tálcájára, de szólni egyikük sem mert. Pronyó vérebének? Soha.
– Meglehetősen érdekes dolgokat írnak az újságok – bólogattam lelkesen.
Sebes különös mozdulatot tett, bőre ráncba szaladt. Akár szemöldökráncolásként is értelmezhettem volna a dolgot, ha a szeme fölött nem csak égési sebek virítottak volna. Csak kíváncsi – döntöttem el magamban, ezért mesélni kezdtem. 
– A Rock Katonái kikiáltották az anarchiát.
Újabb ráncok, ezúttal mélyebbek. 
– Nem tudom, mennyit tudsz a szokásainkról, de nálunk az „oszd meg és uralkodj” elv dívik. Négy város van, öt vezető és a Bemutatkozó Balhé a mi belső harcunk, ahol mindenkinek bizonyítania kell – magyaráztam és intettem Sebesnek, hogy üljön az én asztalomhoz. Vonakodva pillantott a saját társai felé, de Pronyó éppen egy suhanccal volt elfoglalva, aki ellopta az Elvis Presleys öngyújtóját, így mellém húzódott.
– Amíg a csapat egy része Ilariában motorversenyzett, addig mások hátramaradtak, és harcba szálltak a katonákkal. Északon nincs több ellenőrzés vagy egyenruha, élet és halál között lebegnek. Észak a városiak számára elveszett.
Döbbent füttyentés. 
– De ez nem minden! Ilariában valaki felgyújtott egy hirdetőtáblát. Felteszem, nem a mieink közül volt, mert a banda logóját lobbantotta lángra.
– Mit ábrázolt pontosan?
– Egy farkast, kerekeket és lángokat – soroltam, magam elé idézve a feketére égett graffitit.
Csak azt sajnálom, hogy a húgom munkája kárba veszettszaladt ki a számon kis híján, de gyorsan észbe kaptam és nagyot húztam a poharamból. A börtönben vagyok, egy idegennel! Mi ütött belém? Nem fecseghetek, mint egy kislány.
– Így olyan az egész, mint egy önbeteljesítő jóslat.
– Tessék? – kérdeztem olyan hirtelen, hogy félrenyeltem. Sebes türelmesen várt.
– Lángokat festettetek és voilá egy héten belül tűz ütött ki a városban. Méghozzá nem akárhol. Nem a tábla környékén, mögötte vagy alatta. A táblát gyújtották fel. A rendőrök helyében én titeket keresnélek először – biccentett a tetoválásomra. Undorodva pillantottam a farkasra, gyorsan lefelé fordítottam az alkaromat.
Én is farkas vagyok.
– De én akkor sem tehettem. Itt vagyok lassan három hete, engem nem vehetnek elő!
Sebes az előbb megcáfolt. Ehhez az elméletemhez kétségbeesetten ragaszkodtam. Én nem lehetek gyanúsított!
Sebes pillantásra sem méltatott, magába lapátolta a leves utolsó cseppjét is. Az enyém érintetlenül gőzölgött.
– Azt megeszed? – pillantott a tálcámra. Meg akartam – szerettem volna válaszolni, de a gyomrom görcsbe állt, ezért fintorogva áttoltam a tányéromat. – Tehát – mondta Sebes, miközben kenyérdarabkákat dobált a szájába. – Téged vádolnak a Salla Portado-i tüzek meggyújtásával. A lemezcég, az erdőtűz, a koncert – nyújtotta magasba az ujjait.
– Kifelejtetted a raktárt – morogtam. A hülye, üres raktárt.
– Igen. És a raktár. Négy – mutatta felém négy ujját. – De ez mind itt történt. Itt – csapta le kezét az asztalra. – A városban. Akárki legyen, aki most színre lépett, amit tett, nem itt tette. Ilaria más város, más ügyek, más törvények. Mond csak – bökött felém a kanállal. – Lecsaphat-e a Salla Portado-i gyújtogató Ilariában?
Nem.
Más város. Más törvények.
– Nem – ráztam meg a fejemet.
– Persze, hogy nem! Hidd el, sokat tudok ezekről a „sorozat-ügyekről”. Mindenkinek megvan a maga bogara, egy mánia, amihez görcsösen ragaszkodik. Van, aki kényszerből teszi, de egy biztos: az imidzs örök. 
Davidére gondoltam, aki nyíltan és hisztérikusan retteg a bohócoktól, mert a legnagyobb rock sztárok is mind ezt teszik, vagy Ricóra, aki télen-nyáron izomtrikóban feszít, mert „úgy domborodik igazán szépen bicepsze.
Igen. Az imidzs öröknyugtáztam. 
– Akkor sem én okoztam a tüzeket.
Dacosan pillantottam a férfira.
– Tudom, kölyök.
Hisz nekem? Idebent mindenki az ártatlanságát bizonygatja, de az eskük alapján már egyikük anyja sem élne.
– Mindenki azt mondja, én tettem.
– Mindenki abból indul ki, hogy nem ő tette, ezért másra néznek. Te is tudod, hogy nem te voltál, ezért te is a tettest kutatod. Nézz bátran te is másokra. – Sebes durván megtörölte a száját, majd ujjával egy fekete srácra mutatott. – Ő ott. Talán ő a te embered.
Bizakodva néztem Sebesre.
– Talán tudsz valamit?
– Nem. De akár ő is lehet a gyújtogató. Lehet, hogy én vagyok az. Vagy az a másik fiú. Ő vagy ő vagy ő – körbe mutatott. – Akárki. 
Elszontyolodva húzódtam vissza. Törtem magamnak egy kis kenyeret, de rágni, nyelni már nem maradt erőm. Lehetett akárki. Hétmilliárd ember van a Földön.
– Ez túl sok lehetőség.
– A rendőrség is így gondolta – biccentett Sebes szomorú mosollyal. – Te pedig könnyű választás voltál.
– Ugrottak az első hírre, amit a gyújtogatóról szereztek.
Segíts csak, Alessio Totti, de az életemet már tönkretetted!
Még egyszer körbepillantottam a teremben, minden arcot alaposan megvizsgálva. Enyves, Csipisz, Lompos, Retek, Enzo, Zsebes, Foltos Lor, Pronyó, a király. Emberek, akiket ismertem. Bűnözők. De mi a bűnük? 
Kinek a lelkét terheli a három tűzeset? És kiét a negyedik?
Sebes feltápászkodott az asztaltól és Pronyóék felé tekintgetett. A király végzett a tolvajjal. A tolvaj végzett a lopással.
– Te hogyan indulnál el? – szóltam Sebes után. Féltem, hogy erre a kérdésre már nem tud válaszolni.
– Én a kis emberekben hiszek – mondta egy kis tanakodás után. – Ha találni akarsz valamit, azt mindig fölfelé keresd. Az igazi bűnözők nyakkendőt viselnek. Nem tetoválást.
– Mire célzol?
Sebes megvonta a vállát.
– Ezen a világon minden üzlet, még a forradalmatok is. Rock – mosolygott lesajnálón. – Gondolkodj, Mario. Kinek az érdeke, hogy ti lázadjatok?
Összeráncolt szemöldökkel meredtem magam elé.
– A lemezcégeknek.
Amióta a rock zenét betiltották, hallgatósága alig két hónap alatt megháromszorozódott.
Sebes bólintott. De ennek semmi értelme! Hiszen az első áldozat egy lemezcég volt!
– Lehet, hogy… – Sebes közbevágott:
– Lehet akárki.

Csak egy pillanatra maradtam egyedül az üres tányérommal, fél kenyeremmel és lehetetlen gondolataimmal, Matt máris levágta magát velem szembe, Sebes helyére.
– Meleg a szék – fintorgott. Ügyet sem vetettem rá. – Mióta haverkodsz te a Sebes félékkel?
Fáradtan néztem fel, megszakítva a vég nélküli ötletelést. Hülye ötletek.
– Sebes segített nekem. Jött egyel.
Matt elhúzta a száját, nem volt ínyére a válasz.
– Pronyó udvartartásához tartozik. Ha segítségre van szükséged, itt vagyok én – düllesztette ki a mellét.
Csak te nyalhatod be magad mindenhova? – grimaszoltam, de nem szóltam egy szót sem.
– Oké – mondtam inkább, majd megköszörültem a torkom. – Szóval Matt… – nyújtottam el a szavakat. – Szerinted elképzelhető, hogy a Phoenix lemezcéget a tulajdonosa gyújtotta fel?
Matt összeszorított szájjal nézett rám.
– Mármint… – kezdett bele, aztán újra nekifutott. – Úgy érted, egy másik lemezcég tulajdonosa?
Megráztam a fejem.
– Nem. A tulajdonosról beszélek. Daemon Darrellről.
Daemon Darrell. Ezt a nevet mindenki ismerte, aki egy kicsit is követte a zenei életet. A Phoenix lemezcég a világ legjobbjai közt szerepel. Amerikai vállalat, aki a tehetségeket kutatja, így lehet stúdiójuk még Dél-Olaszországban is. Lehetett – komorodtam el.
Matt elsápadt.
– Őrültségeket beszélsz.
– Tudom – feleltem. – Hülyeség az egész, de talán… érdemes utánanézni.
Cellatársam felhorkant.
– Mégis mit szeretnél csinálni? R hívásra kéred?[1] – kacagott. – Halló, Mario Ricci beszél. Ön az a Daemon Darrell, aki felgyújtotta a saját cégét? Tudom, rettenetes sárga volt, de nem volt ez túlzás? – Újabb horkantás. – Ezt szeretnéd?
Lesütöttem a szemem.
– Nem.
De túl stabilnak és megbízhatónak tűnt ez a szalmaszál ahhoz, hogy ne kapaszkodjak bele.
Ekkor már tudtam, hogy belevágok.
– Matt, segíts nekem! – mondtam. 
Gyanakodva méregetett.
– Miben?
Mély levegőt vettem.
– Beszélnem kell a húgommal. Értesítem őt az ötletemről. Majd ő utána néz a dolognak és intézi a többi.
– Belekevernéd őt is?
Rettenetesen szégyelltem, hogy ezt válaszoltam:
– Bele.




[1] R hívás során a hívás díját a fogadó fél vállalja át.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése