2017. augusztus 18., péntek

Harminckilencedik fejezet

Mario


Szóval halott.
Az asztal fémlapját bámultam. Bármit, csak ne kelljen Cross szemébe nézni, ahogy iszonyodva számol be a tegnap történtekről. Már percek óta beszélt, de azt hiszem a lényeg egy és ráadásul megváltoztathatatlan: Alessio Totti meghalt. Pontosabban megölték. Nincs többé.
Hazudnék, ha azt mondanám, elsőre nem éreztem kárörömöt a halála felett. Börtönbe juttatott – gondoltam dühödten és ökölbe szorítottam a kezemet. Aztán rádöbbentem, hogy ő volt a kulcs a szabadulásomhoz.
– Ott feküdt, tarkójában a késsel… az agyvelő a ruhájára fröcsögött, de a nagy részét a vér eltakarta… Istenem, mennyi vér volt… és az a rettenetes fémes szag…
Cross megrázkódott. Az arca eltorzult, ahogy mesélés közben újraélte a tegnapot. Minden szó egy kínzással ért fel számára, de nem tudta abbahagyni. Semmibe révedő tekintettel ismételgette újra és újra: Istenem, mennyi vér volt!
–… fürödni lehetett volna benne.
– Mit csináltatok a testtel?
Még soha nem voltunk hasonló helyzetben, márpedig ehhez nem volt elég az akciófilmekből merített tudásunk és erre még az utca sem készített fel. Sosem éltünk tisztes polgárokhoz méltó életet és nem vetettük alá magunkat a tíz parancsolatnak, de embert sem öltünk. Legtöbben még halottat sem láttunk, Cross még a nagymamája temetéséről is megszökött, csak ne kelljen látnia azt a márványszerű testet.
– Ott hagytuk. – A gitáros idegesen felnevetett. – Érted? Úgy ahogy volt, ott hagytuk! Késsel a fejében, vértől ázva… Istenem, mennyi vér volt… mennyi, mennyi, mennyi… – Teljesen sokkolódott. Sosem bírta a vér látványát, még a sebektől is irtózott. – Nem voltunk bent két percet. Megláttuk és már el is jöttünk. Vera így is kis híján kidobta a taccsot.
A húgom említésére felkaptam a fejem.
– Hogy mit csinált?
A hangom vészjósló volt, de a gitáros nem kapcsolt.
– Mondom, hogy majdnem elhányta magát! – mondta és kezével utánozta Vera mozdulatait.
Lehunytam a szemem és erősen megdörgöltem az orrnyergem.
– Ti engedtétek… – Mély levegőt vettem. A nyugodt hangnem sosem volt az erősségem. – Engedtétek egy tizenhét éves lánynak, hogy megnézze az újságíró hulláját?
Cross közbe akart vágni, de nem hagytam.
–… amitől még te is rosszul vagy?
Sötét csend telepedett a szobára.
Csak ketten voltunk bent, eredetileg az ügyvédemet vártam. Fogadok, hogy Cross bármit megadott volna azért, hogy ő is az ajtó túloldalán lehessen.
– Gyorsan eljöttünk – nyögte ki végül.
Ó, baszki!
– Ennyi hülyét – ordítottam. – Mit gondolsz, akkor nem vette észre? Vagy mégis milyen keveset voltatok bent? Reméltétek, pont pislogott, vagy mi a lófasz?
Felpattantam, a lendülettől a székem a szomszéd falnak esett. Fel, alá járkáltam.
– Hívtátok a rendőrséget? – kérdeztem, ujjaim a hajamat szántották.
– Mi?
Nem egy szokványos kérdés…
– Hívtátok a rendőrséget? – ismétlem meg riasztó nyugalommal.
– Nem – felelte Cross csendesen.
Legszívesebben megütöttem volna ezért a válaszért, a szemem előtt csak Alessio Totti megkínzott, vértől pettyes arca lebegett. Ennél többet érdemelt. Persze úgysem hittek volna nekik a rendőrök.
Mélyet lélegezve felállítottam a széket és visszaültem.
– Te álltál őrt az éjjel?
Cross bólintott.
– Éjféltől hajnali háromig.
Személyre szabott feladat egy hajléktalan számára.
– Hidd el nekem, egy lélek sem járt arra. Se be, se ki.
– Mégis meggyilkolták…
– Meg. Hacsak nem döfött kést a saját tarkójába.
Hátulról intézték el. Milyen aljas!
– Szörnyű – motyogtam.
– Mi lesz most a nyomozással? – kérdezte Cross tétován. Nagyot sóhajtva dőltem hátra a székemben, miközben az ajtóra sandítottam, az ügyvédemet várva. Legfőbb ideje volt, hogy felhívjuk Daemon Darrellt.
– Alessio Tottit meggyilkolták – mondtam. – Szóval vagy ő, vagy én forró nyomon jártunk.

Diego Piras fél órával később esett be az ajtón. Ruhája zilált volt, arca pedig olyan savanyú, mintha épp most esett volna át egy kiadós testüreg vizsgálaton. És valószínűleg így is történt.
– Ne haragudj a késésért – mentegetőzött. – A zárt szobákba csak az ügyvédeddel tartózkodhatsz.
– Te az vagy – mutattam rá. – Vagy lemaradtam valamiről?
– Az lennék – húzta el a száját Diego. – De szerinted Cross milyen szöveggel dumálta be magát?
A gitáros felháborodva nézett ránk.
– Hé! Elvégeztem a jogi egyetem első két évét.
Diego kétkedve méregette az utca bűzétől átitatott ruhájú, csimbókos hajú gitárost.
– Mindig is ő volt a legokosabb köztünk – nevettem.
Minden félévét kitűnőre zárta. Az egyetem feladása is egyfajta lázadás volt a részéről, szó sem volt arról, hogy kibukott vagy kicsapták. Cross higgadt, megfontolt srác és tudja, mit akar. – Azt mind tudjuk. – Zenélni.
– Ott hagytam az iskolát, aztán leléptem otthonról. De nincsenek illúzióim. Apám gazdag vállalkozó, a halála után nekem kell továbbvinnem az üzletet. Ha eljön az idő, a föld alól is előkerít…
Diego témát váltott, hogy oldja a feszültséget.
– Nem, nem hatsz meg a hányatott sorsú elit kölyök mesével – vigyorgott, majd fájdalmasan elfintorodott. – A hülye „ügyvéd vagyok” játékod miatt turkáltak zseblámpával a fenekemben.
– A jó öreg motozás – bólogatott Cross mindent tudón. – És mi jót hoztál?
Diego büszkén húzta ki magát a székében.
– Ennek örülni fogtok – mondta. – Megszereztem Daemon Darrell privát számát. Így nem kell az ügyvédek hadán áttörnünk.

Igaz, arra nem számítottunk, hogy a Phoenix igazgatójának válasza csípőből annyi lesz: „Ezzel kapcsolatban keressék fel az ügyvédemet.”

– Mario Ricci vagyok.
Diegóval úgy egyeztünk meg, hogy én beszélek, és amíg csak lehet, kihagyjuk a hivatásos személyeket.
– Ricci? – ismételte meg a nevemet elgondolkodva. – Különös csengésű. Csak nem valamelyik olasz lemezcégem szerződtette?
A tekintetem találkozott Crosséval. Keserű emlék.
– Nem, a Salla Portado-i tűzeset közbeszólt.
A vonal végén néma csend, de Darrell javára írva, gyorsan összeszedte magát.
– Mario Ricci. Maga az Outcasts frontembere?
Meglepett, hogy egyáltalán emlékezett a zenekarra.
– Igen – feleltem gyorsan. Felkeltettük a figyelmét?
– Sajnálatos dolog – mondta elgondolkodva. – De amint a felvétel lehetséges, az ügyvédeim értesítik.
– Az bajos lesz.
– Hogy érti?
A hangján hallottam, hogy teljesen összezavarodott. Hiszen hatalmas ajánlatott tett egy olyan senkinek, mint én. Én vagy Cross, Rico vagy Davide. 
Rólunk nem ír az újság. Nem, amíg élünk, de még a halálunk hírét sem említenék.
– Börtönben vagyok.
Csend.
– És tudja miért? Azt mondják, én okoztam a tüzet.
Újabb csend, ezúttal hosszabb.
– Csakhogy én nem csináltam semmit.
Daemon Darrell zavartan köszörülte a torkát.
– Nos, Mario. Biztos vagyok benne, hogy nem…öö… gyújtotta fel a vállalatomat, ha egyszer el akarta kötelezni magát mellette. De tudnia kell, hogy nálunk, a Phoenixnél nagyon odafigyelünk a zenészeink előéletére. És nem alkalmazunk börtönviselteket.
A hangja egészen távolságtartó lett a mondat végére, mintha már az bepiszkítaná a makulátlan előéletét, hogy velem beszél.
– Talán megoldható a dolog… - próbálkoztam, de ő közbevágott.
– Nézze, őszinte leszek. Nem tett még le semmit az asztalra zenészként, tehát nem fizetek magáért egy fityinget sem! Nem fizetek óvadékot vagy ügyvédet, ahogyan az ön részvételével az Outcasts zenekar jövőjét sem kívánom finanszírozni!
A szívem hevesen vert, mint egy csapdába ejtett nyúlé. Riadtan néztem a gitáros arcába. Most kizárnak a saját zenekaromból? Nem. A barátságunk többet ér. Már maga az ötlet is az őrületbe kergetett: megtehetnék.
Cross bíztatón mosolygott.
Össze kell szednem magam!
– Én azért mégis megoldhatónak tartom – mondtam és levegővétel nélkül folytattam, nehogy még egyszer közbevágjon. – Nem én vagyok a Salla Portado-i gyújtogató és ezt valószínűleg a rendőrség is nagyon jól tudja. De én lépéselőnyben vagyok. Még – hangsúlyoztam. – Mert én tudom, ki a tettes.
Csend. Csend. Csend – végtelen.
– Igazán?
Daemon Darrell hangja közömbös, én mégis hallottam, hogy ideges.
– Úgy bizony – mondtam lassan és felkészültem rá, hogy bevigyem a kegyelemdöfést. – Maga.
Sok mindenre felkészültem, nevetésre nem.
– Nevetséges egy figura maga, Mario – kacagta. – Árulja el – hatásszünetet tartott és biztosra vettem, hogy a könnyeit törölgette. Örömében vagy bánatában? – Mégis mi okom lett volna felgyújtani a saját vállalkozásom.
– A generációs háború kirobbantásához valami drasztikus lépés kellett. Egy lemezcég halála, tökéletes. Nem mellesleg az olaszországi vállalata beáldozható volt, ismerjük el – mosolyogtam keserűen. – Mégis mennyi pénzt hozott magának ez a Salla Portado-i koszfészek?
– Olyan marhákat próbálok megfejni, mint maga. Nem sokat!
– Ó, igen. Szeret jótékonykodni. De mégiscsak kell a pénz a Los Angeles-i csillogáshoz, nem igaz? – kérdeztem gúnyosan. Darrell nyugodt hangon válaszolt, de egyre feszültebb lett, a türelme vészesen fogyott. De miért tartott ki idáig? Miért nem csapta le a telefont?
– Csillogás? Maga talán ennyit lát belőle, de tudja, hogy van a szarka mese…
– Marhák és szarkák? Nem sokra tartja az olaszokat, ugye? Ez valami rasszista beütés. A sötét bőrünk miatt van, ugye?
–… a szarka lerepült a földre és kihúzta a fényes gyűrűt a kézigránátból. Az meg felrobbant. Vége.
– Pfú, de brutális mese. Hollywood az álomgyár. Ezt olvassa esténként a gyerekének?
– Most akkor személyeskedünk?
Nagyot sóhajtottam.
– Inkább elmondom, mi történt…
Nagy levegőt vettem. Csak hárman hallgattak, de tudtam ez olyan pillanat, mint mikor fellépek a színpadra. Pódiumon vagyok és a darab címe: Igazság. Itt az ideje, hogy bebizonyítsam: ártatlan vagyok.
– Az elmúlt évek során egyre feszültebb lett a helyzet a fiatalok és a felnőttek közt – fogtam bele. – Mindenkinek választania kellett a két oldal közül. Aki a lövészárkok közt lődörgött és megpróbált igazságot szolgáltatni, már a valódi igazságot, azt lőtték le először. Aztán következtek azok, akik rosszul választottak. Mert a háború senkit nem kímélt.
Daemon Darrell közbevágott.
– Nekem mondja? Oda az egyik stúdióm!
– Azt magának köszönheti, megmondtam – csattantam fel. Cross azonnal intett, hogy nyugodjak le. Teljesen megfeledkeztem róluk. Mélyet lélegeztem. Ki, be. – Tehát. Az évek során nyilván volt ideje rájönni, hogy itt Salla Portadóban nem megy a bolt, de egy esetleges háború a két oldal között… koncertek, cikkek, interjúk, talán még filmek is… milliók. Pénzben, emberben. Kapóra jött volna… csakhogy a hidegháborús körülmények évekig elhúzódtak. Maga lépett. Kiküldte az emberét és az év legnevetségesebb bűntényét tette világszenzációvá.
– Tudja mit? – kérdezte hidegen. Szinte láttam, ahogy feláll a kényelmes gurulós székéből, és a felhőkarcoló ablakából számító szemekkel pásztázza végig a várost. – Mégiscsak úgy gondolom, hogy maga tette. Talán ki is küldöm az egyik sztárügyvédemet – már a szó hallatán is összepisiltem magam! – a tárgyalására. Majd ő kezelésbe veszi.
A félelem vastag ködként ült az agyamra. Most Diego Piras volt az, aki megpaskolta a hátamat és lelket öntött belém. Jól csinálod – tátogta. Elképzelni nem tudom, mihez kezdtem volna nélkülük.
Ilyesmi lehet a szülés. Hosszú, nehéz és rohadtul fájdalmas!
Megnyaltam a kiszáradt ajkamat. Nem akartam riadtnak tűnni! Azt akartam, hogy vegyen komolyan, figyeljen rám. És lehetőleg minél előbb vallja be, hogy bűnös és én elhúzhassak innét a bús picsába…
– Sokkoltam?
– Őrültnek tartom!
– Fél tőlem?
– Megrémít a hülyesége!
A hangja már-már egykedvű volt. Ismét megnyaltam az ajkam, egészen kicserepesedett.
– Tudom, hogy bűnös! – suttogtam rekedten.
– Csakhogy én nem csináltam semmit.
Az én szavaimat idéztedöbbentem rá.
– Maga tette. És be fogom bizonyítani!
– Ebben az esetben, kérem tárgyaljon az ügyvédemmel – felelte fagyosan. Már nem nevetett. Nem negédeskedett és nem ugratott. A hangjából áradó jegesség lebénított.
Diego csettintett az arcom előtt.
– Mi van? – suttogtam kábán.
A kezébe papírt és ceruzát ragadott. Ezt firkantotta rá: Rossz az irány. Blöffölj!
A menetrendszerinti pénteki póker partikra gondoltam. Mindig nyerő voltam.
Hazudósnak születtem.
Nagyot nyeltem. Azt akarom, hogy komolyan vegyen! – mantráztam.
– Biztosan bele akarja keverni az ügyvédeket? – tudakoltam, hirtelen ötlettől vezérelve. – Bíróságra menne úgy, hogy nem ismeri a lapjaimat?
Daemon Darrell habozott. Mikor ismét megszólalt, a hangja unott volt, de tudtam, hogy mohón figyel.
– Már egy órát vett el az életemből és még mindig van mondanivalója?
Ha engem akarsz átejteni, korábban kell kelned… legalább egy órával…
– Higgye el, annak örülnék a legjobban, ha végre maga mesélne! – mondtam őszintén.
– Azt lesheti!
– Alkut ajánlok. – Darrell felhorkant, de nem vágott közbe. Pedig még én is tudtam, hogy nem vagyok olyan helyzetbe, hogy irányítani akarjam a játékot. – Szerződtesse a zenekaromat. – Cross döbbent arcára pillantottam. –Természetesen velem együtt. Jók vagyunk, ezt maga is tudja.
Zavart csend a vonal túlsó végén.
– És ebből én miért is jövök ki jól? – kérdezte Darrell. Felnevettem. Én erőltetettnek éreztem, de az igazgató riadtan szívta be a levegőt.
– Ez a legjobb – folytattam a vetítést. – Maga abból profitál, hogy nem cipelem magammal a bíróságra a pénzügyi kimutatásait.
Micsoda?
Daemon Darrell szemöldöke a homlokáról egészen Salla Portadóig szaladt.
– Kutakodtunk kicsit a pénzügyei közt, találtunk pár… érdekességet…
Hogy merészelte? Amerikai állampolgár vagyok…
– Ez itt Olaszország – kacagtam. – Vagy talán nem látta a Keresztapát?
Cross lemondón a kalapjába temette az arcát, de Diego Piras egyre inkább érdeklődve figyelte a történetet.
Homályosan meglebegtetni a maffia gondolatát? Miért is ne?!
– Az a helyzet, hogy áprilisban meglehetősen nagy összeget utalt át, méghozzá a gyújtogatást megelőző napon. 
Daemon Darrell levegő után kapkodott.
– Természetesen a fogadó félnek csak a számlaszámát ismerjük, de ha a bíróságon mindennek híre megy, bizonyára megértők lesznek és utána járnak a dolognak…
– Mit akar?
Kurvák! Kérlek!
Cross elképedve bámult rám és magam is az egekben jártam. Diego intett, hogy szálljak vissza, ki ne essek a szerepemből az utolsó pillanatban.
– Nem szeretek papírmunkázni – mondtam fölényeskedve. – Szóval mondja meg a cinkosa nevét és önről még csak említést sem teszek a tárgyaláson… már ha persze más bizonyítékokkal is kisegít, mint az a nagyobb…pénzösszeg: És természetesen szerződtesse a zenekaromat – folytattam. – De erről már beszéltünk…
Darrell mélyen beszívta a levegőt. Maga sem hitte, hogy leáll velem tárgyalni.
– Az alku nincs papírra vetve. Ugye tudja, hogy anélkül bármikor letagadhatom ezt a beszélgetést?
Még egy utolsót belém szúrt. De nem!
Mosolyogva pillantottam föl.
– Arra semmi szükség nem lesz. Már nem, mintha önnek az az előnyére szolgálna – tettem hozzá. – Két ügyvéd ül velem szemben jelen pillanatban, a beszélgetésünk minden percét rögzítették.
– Argh…
– Nem is köszön nekik? – kérdeztem vigyorogva. Cross annyira nevetett, hogy majdnem lefordult a székből. – Jobb, ha megismerkednek. Valamelyikük elküldi az iratokat…
Milyen iratok? Mindegy. Ez legyen Diego Piras gondja.
– Megszerezte a privát számomat, gondolom, a fax nem okozhat problémát – mondta komoran.
– Megoldjuk. És most csicseregjen nekünk egy nevet…
Erre a pillanatra vártam… hát, ki tudja, mióta!
Szinte beleszédültem a gondolatba, hogy Daemon Darrell a következő levegővételével már megnyitja a börtön kapuját.
– Egy fiút küldtem, a maguk fajtából. A neve Matt Adams.
Azt hittem elájulok. Valami embertelen hörgés szakadt fel a torkomon, mire Diego rátenyerelt a piros gombra, így csak a vonalas telefon hangját hallottuk: Bííííp. Bííííp. Bííííp. Bííííp.
Matt. A cellatársam. A segítőm.
A rókaképű, vörös hajú srácra gondoltam, aki a börtönéletem minden pillanatában mellettem volt. A fiúra, aki úgy káromkodott, mint bármelyik kocsis és annyi pletykát ismert, amennyit egy gimnazista tini lány. Ő volt, aki bejuttatott börtönmunkára, és aki megszervezte a találkozóimat! Végig mellettem volt és végig tudta, hogy ártatlan vagyok, hiszen valójában ő a Salla Portado-i gyújtogató! Elárult! Árnyékként tapadt rám, figyelve a nyomozásom és Alessio Totti… Alessio Totti!
– Lehet, hogy… – hörögtem. Megragadtam Cross karját, mire riadtan megugrott. – Ő ölte meg az újságírót… – suttogtam.
Minden egybevágott. Muszáj volt eltakarítania az útból azokat, akik a nyomára bukkanhattak. Tehát Alessio Tottit és engem…
Felkiáltottam…
– Vera!
Bele kevernéd őt is?
Bele.
Istenem, mit tettem!
– Ki kell jutnom!
Diego sápadt arccal fordult felém, kezében az aktatáskáját szorongatta.
– Most már ki fogsz jutni.
Megráztam a fejemet.
– Nem érted. Ki kell jutnom. Most! – ordítottam tébolyultan. – A húgom veszélyben van – néztem rájuk. – Matt őt is el fogja kapni. Úgy tudja, hogy csak négy ember tudhat róla. Alessio Totti, pipa. Daemon Darrell, én… és Vera – mondtam fájdalmas hangon.
Cross és Diego összenéztek.
Az ügyvédem lemondóan sóhajtott, de Cross bólogatott. Jó jel. Ha megihletődik, mindig ezt csinálja!
– Mond már!!
– Talán megoldható… A tárgyalásodon ki tudunk vinni.
Ökölbe szorítottam a kezem és kapásból rávágtam:
– Túl késő!
– Addig vigyázunk Verára – tiltakozott Cross. Nem szóltam. – Mikor kell menned a bíróságra?
– Holnap, kettőre – felelte Diego, majd megnyugtatón nézett rám.
– Egy nap.
Felnyögtem.
Egy nap?
– És ha nincs ennyi időnk?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése