2017. augusztus 14., hétfő

Harminchetedik fejezet

Vera


Mindent úgy csináltam, ahogy Matt előre eltervezte. Őszintén szólva kissé derogált, hogy egy börtönből szabadult hajléktalan – aki kis híján olyan lyuggatott lett, mint az ementáli sajt – parancsolgatott nekem, de mikor elkezdett őrségváltásokról, beosztásokról és könnyedén kiismerhető foglárokról beszélni, el kellett ismernem, hogy ezt a világot jobban ismeri bármelyikünknél. 
Még az éjjel mindent előkészített, a fejem reggel is zúgott a tanácsitól.
Öltözz csinosan!
– Ne legyél kihívó, de hidd el, az őrök is férfiból vannak. Egy szűkebb ruha, egy kis hajdobálás… tudod te, miről beszélek.
Soha ne nézz be a börtön udvarába!
– Elég, ha a rabok téged csekkolnak. Bizonyítanod kell majd, hogy nem egy spontán légyottra érkeztél, szóval könyörgöm, ne most kezdj szemezni valami helyi macsóval!
Ne állj túl közel a kerítéshez!
– Mario helyetted is a rácsokra fog cuppanni, ha másért nem, hogy legalább a tűsarkút lerángassa rólad. Márpedig olyanok vagytok, mint két tojás. Gödröcskés mosoly és olyan kék szemek, amikért emberek élnek, küzdenek, aztán meghalnak. Tündériek vagytok, az őrök pedig ostobák, de ha ezt a hasonlóságot az arcukba toljátok, még ők sem hiszik el egyetlen szavatokat sem!
Fogd rövidre a mondandód!
– Ezt talán inkább Mariónak kellett volna mondanom, még a szabadulásom előtt. Rengeteg hülyeséget fog neked összehordani, de tartsd őt rövid pórázon, rendben?
Végül: ha bajban vagy, hazudj!
– Hazudj-hazudj-hazudj-hazudj!
Izzadt tenyeremet a combomba töröltem és Rico céges autójához léptem. Az anyósülésen foglaltam helyet, a megbeszéltek szerint.
– Óvatosan vezess – kiáltotta Matt Davidének, mikor felberregett a motor. – Ha nem vagytok nekik szimpatikusak, a szonda lesz a legkisebb bajod. Ugorhat a jogosítványod.
Davide rezzenéstelen arccal válaszolt.
– Nincs jogosítványom.
Bekapcsoltam a biztonsági övemet. Matt nem tartott velünk, elmondása alapján esze ágában sem volt visszatérni a Sakáltanya vonzókörzetébe. Bíztató kezdet.
Lehunytam a szememet, hogy kissé rendezni tudjam a gondolataimat, ráadásul így nem kellett az útról félreugráló gyalogosokat figyelnem. Egy nagyobb zökkenésnél nyitottam csak ki a szemem.
– Elütöttünk valakit? – riadtam fel, de a sivár környezetet megpillantva rádöbbentem, megérkeztünk. – Elaludtam – jelentettem ki a nyilvánvalót.
Davide bátorítón megszorította a kezemet.
– Egész éjjel fent voltál és Mattet hallgattad. Minden rendben lesz – mondta és odébb söpört egy elszabadult tincset a homlokomból. – Tudod a szabályokat, ugye?
Viszonoztam a mosolyát és bólintottam. Pedig úgy éreztem, az agyam kiürült. Kihúztak rajta valami dugót és minden lényegi tudásom semmivé lett. Csak egyetlen jó tanácsra emlékeztem: Hazudj!
Mintha csak jelre csináltuk volna, egyszerre löktük ki a kocsi ajtaját, habár Davide kiszállása sokkal elegánsabbra sikeredett. Talán az izgalom tette, talán csak a tűsarkú, de úgy botladoztam a betonra, mintha kiköpött volna magából a karosszéria.
Úgy is éreztem magam, mint akit egy hosszú emésztés után csak úgy visszahánynak.
Minden bátorságomra szükség volt, hogy tegyem a dolgom. Előre siettem, Davide már felpattintotta a motorháztetőt. Remegő kézzel nyitottam ki a kistáskámat, az aljáról egy zacskó szárazjeget húztam elő. Davide szorosan mögöttem állt, hogy takarjon a kíváncsi szemek elől. Az elmúlt két hét során megszoktam – megszerettem – a közelségét és a testéből érkező meleg most biztonságérzetet adott.
– Ej, de szépen összemelegedtetek!
Azonnal felismertem a hangot. – Mario. – És kihallottam a düh mögül egy kis megkönnyebbülést. De minden lélekjelenlétemre szükség volt, hogy meg ne forduljak. Davide sem nézett a kerítés felé – éreztem – helyette a fülemhez hajolt és a száját alig mozdítva dörmögte: 
– Öntsd bele a jeget. Minden rendben lesz. 
Gépies mozdulatokkal pattintottam fel a tasakot.
Mire az őrök az autónkhoz értek, az autó úgy füstölgött, mint aki végleg kilehelte a lelkét. 
– Szép napot az ifjú párnak! Miben segíthetünk?
Davide az autó oldalába rúgott.
– Ez a szar nem indul el.
Az egyik fegyveres megértően nézett ránk.
– Csütörtököt mondott, mi? – kérdezte és a motorháztetőhöz lépett, úgy vizsgálgatva a csöveket, mintha bármelyikről is tudná, mit visz, merre vezet.
Davide rosszallón csóválta a fejét. Remekül játszotta a szerepét.
– Hiszen vasárnap van! Ez a roncs rossz üzlet volt!
Az őr nagyot sóhajtva megpaskolta a motort és hátrébb lépett.
– Ráadásul a lehető legrosszabb helyen robbantak le. A megyei börtön egy kilométeres körzetében nem parkolhatnak járművek. Hívunk önöknek vontatót – mondta, majd rám pillantott. – Jöjjenek be. Ebben a nyaktörőben úgysem sétálhatnak a városig.
Attól, ahogy az a kettő végigmustrált, a fülemig pirultam és Davide is feszültebb lett.
Ha nem sietünk, Mario az ásóval csapja agyon őket! A szemem sarkából a testvérem felé sandítottam, de azon kívül, hogy az arcába toluló vértől majd lángra lobbant, nem mutatott egyéb tüneteket egy közelgő idegösszeroppanásra.
A dobos is kapcsolt.
– Autószerelő vagyok – mondta, én pedig készségesen húztam elő a táskámból az énekes beléptető kártyáját.
– Rico Rosanti – ízlelgették a nevet. Felismerték? Értsd: Bajban vagyunk? – Mit gondol, mennyi idő alatt végez vele?
Davi az autóra pillantott, majd vissza az őrökre, ajkán szerény mosoly.
– Hamar meglesz.
– A hölgyet esetleg addig elszórakoztathatjuk?
Egész testemben megdermedtem. Davide a derekamra tette a kezét és magához húzott.
– Fél óra és itt sem vagyunk.
Vigyorgott, mint mindig, de tudtam, a szeme nem nevetett. A két férfi egymás szavába vágva tiltakozott.
– Felesleges a napon süttetnie magát, nekünk pedig igazán nem fáradtság. Tudom, a börtön nem csábító, de van egy szobánk a vendégek részére. Ott ihat egy pohár vizet és egyedülállón borzalmas kávéval is szolgálhatunk. – Összeráncolta a szemöldökét. – Még sosem volt nálunk?
Most rajtam volt a sor, hogy viduljak, mint a vadalma, holott a szívem sebesebben vert, mint valaha. Ezt neked, Szerelem!
– Szerencsére még sosem! – Mosolyogva a szám elé kaptam a kezem, mint aki rosszat szólt. – Ne haragudjanak!
Elbűvölve figyeltek.
– Nem is tudnánk! Csipkedjék is magukat, hogy minél előbb eltűnjenek innen. Aztán ne lássuk erre többet önöket!
Fegyver ide-oda, a nyájas mosolyukkal cseppet sem voltak fenyegetők. Mi csak szaporán bólogattunk, mint a kötelességtudó fiatalok, akiket megrémisztett a nagy rendőr bácsi a szúrós tekintetével. Az őrök megelégedtek mindezzel és visszavonultak az épület árnyékába. Mario megvárta, míg hallótávolságon kívül érnek, akkor súgta csak oda:
– Szép, mondhatom, de most már elengedheted a húgomat!
Az utolsó szót olyan erősen hangsúlyozta, mintha beszéd helyett sokkal inkább valami hörghurutos köhögés szakadt volna ki belőle. A húúghomat. Kah. Krah.
Davide nyomban elengedett és az autóhoz sietett és mindehhez olyan arcot vágott, ami nem hagyott kétséget, ő bizony oda meg vissza ismeri az autók működésének minden titkát. A következő fél órában pedig unottan húzogatta a nívópálcát. Boszorkányos.
– Így – mondta Mario elégedetten. – Most te is fordulj arra. Ne legyenek illúzióid, az őröknek hátul is van szemük!
Engedelmesen az autó felé fordultam. Nem mintha ne lett volna ínyemre a motorháztető fölé hajoló, olajos Davide látványa.
– Tudod mit? Nézd inkább a börtönt. Azokat a szép szürke beton blokkokat a fehér csíkokkal. Nem lenyűgözők? – Hallottam, hogy gúnyolódik, de aztán ellágyult a hangja. – Örülök, hogy látlak.
– Én is – suttogtam.
Mario felröhögött.
– Nem fogsz sírni, ugye? 
Nem válaszoltam. Sosem sírok – és ezt ő pontosan tudta.
– Hiányzol – mondtam és gondolatban már a bátyám ölébe fészkeltem magam.
Kavics csikordult, Mario a kerítéshez lépett, a hangjában vidámság bujkált.
– Kisujj ölelés?
Elképedve fordultam felé, megfeledkezve Matt szabályairól és Daviról. Mario szemében mosoly bujkált.
Emlékeztél? akartam kérdezni.
– Nem kapnak el érte?
Mario csakis számomra tartogatta ezt a fajta köszöntést. Egy koncert alkalmával hozakodott elő vele, mikor a színpadra felszökve vetettem magam a nyakába. Szorosan visszaölelt és így persze nem tartotta meg a kemény rocksztár imidzsét, de azt hiszem, annyira nem is bánta a dolgot. Azért orvosoltuk a problémát, így született a Ricci tesós kisujj-ölelés.
Mario nem válaszolt a kérdésemre, de kisujját átbújtatta a rácsok között. Elfojtott mosollyal a kerítéshez rebbentem és ujjamat az övébe fűztem. Mario erősen megszorongatott, ajkán bánatos mosoly játszott. Nem mondta, de éreztem, hogy nem akar elengedni. Ez azért volt rossz, mert így nekem kellett elhátrálnom. A szemében sértettség villant, de neki is tudnia kellett, milyen óvatosnak kell lennünk.
– Várj! – mondta, mielőtt elfordulhattam volna. – Ezt még vedd el!
Keze villámgyorsan az overáll zsebébe süllyedt, ujjai közt egy boríték villant. A fény átvilágította a papírt, a hátulján nyomtatott sorok sorjáztak. Könyvből tépett ki lapokat – esett le, majd a borítékot megfordítva még inkább elképedtem. Merthogy az agyonhasznált lapok tetejébe az én nevemet vésték. Vera Ricci.
– Te levelet írtál… nekem?
Teljesen ledöbbentem. Mario vállat rántott.
– Azt hiszem, szükséged lesz minderre, ami benne van.
Kíváncsian meredtem a borítékra, alig vártam, hogy feltéphessem, de Mario elkapta a pillantásom és megrázta a fejét.
– Tedd el és ne most nézd meg. Lesz még időd bőven olvasgatni, de most figyelj rám nagyon.
A börtön felé fordultam, de biccentettem, hogy tudja, számomra minden szava szentírás.
– Alessio Totti küldött nekem egy listát, tele civilek nevével. Aprólékosan összegyűjtötte a Salla Portado-i gyújtogatások részleteit, de szerintem a gyanúsítottakkal kapcsolatban tévedett. Tévedhetek én is, de van egy ötletem.
Izgatottan markoltam meg a szoknyám szélét.
– Tudod, ki csinálta??
– Talán – morogta. – De örülnék, ha az újságíró is utána járna.
– Ki az?
Éreztem, hogy nem bírok magammal. Ártatlan a testvérem!
– Daemon Darrell.
Minden lelkesedésem alábbhagyott. Az üdvözült mosoly eltűnt az arcomról, eleresztettem a szoknyámat.
– Micsoda? – A hangom érdes volt, hörgésszerű.
Mario lazán intett, ami annyit tett: nyugi.
– A fickó a vezetője a…
– Tudom, ki ő! – vágtam közbe.
Daemon Darrell, a Phoenix lemezcég vezetője. Amerikai, aki olyan bandákat tett naggyá, mint az LA Hunters, a Paradise, szólóban futtatta Chris Cornellt és Kurt Cobaint, világszerte kutatta a tehetségeket, nem mellesleg szerződést ajánlott egy olyan istenháta mögötti bandának, mint az Outcasts.
– Tudom, ki ő – ismételtem meg. Mély lélegzetet vettem, hogy kicsit megnyugodjak. – Az érdekel, hogy miért gyanúsítod?
Nagyot bólintott, jelezve érti a fennakadásomat. 
– Bolondság lenne arra gondolni, hogy mindez csak egy kisvárosi bűntény, helyi probléma – magyarázta. – Az emberek jól suttogják, a Santo-ügy bökkenője a rock forradalomban gyökeredzik, de lázadók nem csak Salla Portadóban vannak. A Rock Katonái helyi szinten harmincezer embert számlál, de támogatóink világszerte vannak. Ki ne lépne fel olyan nagy zenekarok pártján, mint a Guns N’ Roses vagy a Nirvana?
– A lázadók meghódították a világot – ismételtem Davide szavait. Mario biccentett.
– Igen. 
Még mindig nem értettem. Igaz, mi sosem voltunk gazdagok – gyakorlatilag az utca porából éltünk –, de biztos voltam benne, hogy a tehetős emberek pont úgy ragaszkodnak a tulajdonukhoz, mint a legszegényebbek, sőt.
– Miért gyújtotta volna fel a saját stúdióját?
Mario a teste mellé ejtette a kezét, mintha azt mondaná: ez van. 
– Valahogy ki kellett robbantani a forradalmat.
Úgy mondta, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. De én még mindig nem fogtam föl, miről beszél.
– A stúdió, a felvevő, a hangszerek… ezek milliókat kóstálnak – fakadtam ki. – Egy forradalom nem ér ennyit!
– Nincs háború, halottak nélkül. Daemon Darrell elvesztett egy céget, de milliókat hozott a többinek. Fejenként.
Davide szomorúan a bátyámra mosolygott. Mario megrántotta a vállát. Tudtam mire gondolnak. Ha csak egy hónappal tolódik a lázadás, ha csak egy hónapot késik az a borzalmas, áprilisi tűz, az Outcasts elkészült volna a lemezzel. Abból a „millióból” már ők is részesültek volna. Harminc nap csupán. Ezen múlt, hogy kikapaszkodnak-e a dél-olasz bandaháborúk dúlta koszfészekből.
Már csak egy dolgot nem értettem.
– Ha ő Amerikában volt – haboztam. – Akkor ki volt Olaszországban?
Mert az biztos, hogy ha egy olyan nagy ember érkezik Szicíliába, mint Daemon Darrell, arról minden ember értesül. Tehát kell, hogy legyen egy cinkosa.
– A Salla Portado-i gyújtogató – vigyorodott el Davide.
– Aki bárki lehet – figyelmeztetett minket Mario. – Menjetek el az újságíróhoz és kérdezzétek meg, mit gondol a dologról. Ha rábólint, itt az ideje egy kiadós telefoncsevejnek a kiadónkkal.
– Zsaroljuk meg telefonon keresztül? – kérdezte Davide hitetlenkedve.
– Nem hiszem, hogy a gyújtogató olyan befolyásos valaki, hogy érdemes legyen kockáztatni érte. Pár szó és Daemon Darrell beadja a derekát.
Idegesen rágcsáltam a szám szélét. Mindez azt jelentette volna, hogy a testvéremet akár napokon belül szabadlábra helyezik. Túl szép.
– És ha Alessio Totti nemet mond? – kérdeztem, miközben egyik lábamról a másikra billegtem. Mario keserű mosolyt küldött felém.
– Alessio Totti börtönbe küldött, mert tüzet látott a színpadon és cigit a számban. Hidd el, tetszeni fog neki ez az összeesküvés elmélet.
Még ha nem is igazez ott lebegett a levegőben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése