2017. július 2., vasárnap

Huszonötödik fejezet

Vera


– Gyere be a vízbe! – kiabálták oda messziről újra és újra. Nem arról volt szó, hogy szégyenlős lettem volna. A fél életemet a vízparton töltöttem és imádtam a tengert! A lábujjaim közé süppedő homokot, a fékezhetetlen szelet, a bőrömre száradó sót. De a tenger most nem volt kedvemre való. Minden rezdülésével a bátyámra emlékeztetett. Mario nem szeretett itt lenni. Ő sosem járt vissza, hogy lássa a hullámokat, megnézze, még mindig végtelen sorokban követik-e egymást. De tudtam, hogy most mindez neki is hiányzik. Pont annyira, mint nekem a belőle áradó tenger illat. A szabadság illata. És az otthoné.
Cross közeledett felém elszántan. Tudtam, mire készül – Mario ugyan ezt tette volna. S bár ő nem volt itt, a zenekar tagjaival talán új fivéreket kaptam.
Épp csak arra volt időm, hogy lerúgjam a tornacipőmet, a gitáros már magával is rántott a vízbe. A hideg tengervíz mindenhová utat tört, megemelte a ruhámat, a hajam pedig sötét glóriaként terült szét körülöttem. Nevetve rúgtam magam a felszínre.
– Itt a tetején egészen kellemes. – Hátamra feküdtem, figyelve a fölöttem húzódó, felhőtlen eget.
– Én a helyedben elmennék – kiabálta Rico. – Szinte biztos, hogy belepisiltek!
– Szinte? – prüszköltem, miközben gyorsan odébb evickéltem.
– Igazából teljesen. Én voltam.
– Pfuj! – motyogtam egyszerűen és egyre távolabb úsztam a fiúktól. Míg ők egy képzeletbeli háló fölött labdát passzolgattak, én a többi embert figyeltem. A partot rockerek lepték el, de a pálmafák alatt zenélő, sziklák pereméről ugráló fiatalokról senki nem mondta volna, hogy a rendszer ellen lázadnak és épp háborút viselnek. Az egész környék zsongott a felszabadult nevetéstől, a fiatalság erejétől, az élettől.
A labda tőlem alig egy méterre esett le. Két mozdulata ott termettem, de mielőtt hozzáérhettem volna, egy nehéz súly az övtartómba csimpaszkodott és a víz alá rántott. Időm sem volt levegőt venni, a szám megtelt vízzel, a só a szememet csípte, de akarattal nyitva tartottam. A mélyben csak nehezen lehetett látni, de az elmosódott arcon megvillanó éjfekete szemeket azonnal felismertem.
– Meg vagy… húzatva? – köhögtem, amint a felszínre bukkantam.
Egészen messzire sodródtunk, így a fuldoklásom idejére lábammal Daviba kapaszkodtam, de amint az utolsó csepp vizet is kiráztam a fülemből, messzire rúgtam magam és dühösen csaptam felé. – Ez nem volt vicces! – Davide nem hagyta abba a nevetést. Újra megpaskoltam a vizet, de mielőtt a hullám elérhette volna, a dobos a víz alá bukott és jó ideig fel sem bukkant.
– Ne idegeskedj már, Táncos – tört felszínre mögöttem, ám mire megpördültem, Davi ismét eltűnt.
– Ne hívj így! – kiáltottam a semmibe.
Lábammal a vizet kapáltam, őrült sebességgel forogtam körbe- körbe, de semerre sem láttam a fiút.
– Miért ne? – suttogta a fülembe. A libabőr végigfutott az egész testemen. Túl sokáig voltam a vízben. Nem bírom jól a hideget – nyugtattam magam.
Mikor megfordultam, Davide sebesen távolabb úszott, pedig többször nem terveztem rá támadni. Morcosan néztem.
– Nem szeretném, ha folyton arra az éjszakára emlékeztetnél. Nem vagyok büszke arra, amit akkor tettem – mondtam szégyenkezve. – Nem tudom mi ütött belém, hogy olyan ostobaságokat mondtam a saját testvéremnek. – Kivételesen örültem Davide csitító susogásának, mert a gombóc megszorult a torkomban és tudtam, ha meg kell szólalnom, átszakad a gát.
– Nyugodj meg, Vera! Ő is tudja, hogy nem gondoltam komolyan! – Mélyen a szemébe néztem, a hazugság láthatatlan, kusza szálai után kutattam, de Davide tekintete tiszta volt. – Mario azért volt mérges, mert a banda tudomást szerzett rólad. De ha neheztelt is valakire, az én voltam.
– Emlékszem, hogy kiabált veled – bólintottam.
Davide elvigyorodott.
– Felejthetetlen volt. Nem is tudom, láttam-e valaha olyan idegesnek. – Elgondolkodva révedt a távolba. – Szűnj meg, te marha! – utánozta Mario jellegzetesen lekezelő hangját.
Velem nem vitatkozhatsz! Négy évvel vagyok idősebb! – kontráztam nevetve. – Sőt, már a te korodban is négy évvel idősebb voltam.
A dobos arcán kedves, kisfiús mosoly terült szét. Emlékeztem rá korábbról, de jó ideje már, hogy utoljára láttam. Davi sokat változott az évek során. Hamar túlnőtte a bátyámat, vállai kiszélesedtek és valamikor a mindig vidám külső elé komor páncélt húzott – már, ha a közelben voltam.
– Ne haragudj, hogy idejöttem. – Összerezzenve eszméltem fel a hangjára. – Nem akartam, hogy egyedül legyél. Tudod, ígéretet tettem Mariónak. – Éreztem, hogy minden idegszálam megfeszül. –… és úgy tűnt, unatkoztál.
– Nem unatkoztam – feleltem hidegen. – Nézelődtem.
Érdeklődve pillantott rám.
– Igazán?
– Igen – mondtam és még én magam is kihallottam a sértettséget a hangomból. – Figyeltem az embereket… hogy mit csinálnak… hogy boldogok.
Vártam, hogy kinevessen, de nem tette. Megfejthetetlen pillantást küldött felém.
– És te miért nem csinálsz valamit, hogy boldog legyél? – kérdezte csendesen.
Erre nem tudtam mit felelni.
Elindultunk kifelé. Davide úgy körözött körülöttem, mint egy cápa. Míg én haladtam egy métert, ő majdnem másfélszer megkerült. Összeszorult szívvel néztem utána. Fekete tincsei az arcába hullottak, még a víz sem volt képes megfékezni a haját.
Abban a pillanatban el tudtam képzelni, miért óv tőle annyira a testvérem…
Odakint vad füttykoncert fogadott. A ruhám vizesen tapadt a testemre, fehér pólóm egy új bőrre emlékeztetett. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az illetlen beszólásokat, de a parton ülők szabad joguknak tekintették, hogy hangosan – egyre hangosabban – véleményt nyilvánítsanak. Davide ekkor lépett mellém, és derekamnál megragadva magához húzott, miközben a fejem fölött megsemmisítő pillantásokat küldött a rockerek felé, akik meghunyászkodva fordultak ismét egymáshoz. Amint elhallgattak, Davide lekapta rólam a kezét, olyan intenzitással, mintha megégettem volna. Pedig vacogtam.
Éppen magamra tekertem Cross törölközőjét, amikor felfigyeltem az újonnan érkezettekre. Davide is észrevette őket, lassan lépdelt feléjük. Vagy tízen lehettek. Vonásaikban nem sokban különböztek a fiataloktól – hangosak voltak és fékezhetetlenek – de fürdőruha helyett számozott, hosszú overállt viseltek.
Amint megláttam a sárgával mázolt számokat – négyszázhét – elrohantam a dobos mellett.
Csípjetek meg! A testvérem!
Mario előtt egy méterre fékeztem le, de nem önszántamból. Mi tarthatott vissza, hogy a nyakába boruljak? Hogy elhordjam mindennek? Hogy bocsánatot kérjek?
Az a hosszú bot, vastűvel a végén, amit Mario felém fordított.
– Hajtsd le a fejed, ne nézz rám – hadarta, majd felém bökött. – Állj távolabb! – Ekkorra Davide is megérkezett, a pólómnál megragadva húzott hátrébb, majd elfordított a testvéremtől és haragos pillantást vetett rám: Megőrültél?
– Beszélnem kell Alessio Tottival – mondta Mario. Gyorsan beszélt, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elráncigálhatják.
– Már mindent… – kezdte Davi, de a testvérem közbevágott.
– Ne artikulálj ennyire, az Isten áldjon meg! Ha észreveszik, hogy veletek beszélek, soha többé nem osztanak be börtönmunkára!
Hátrasandítottam a vállam felett és valóban, a különös eszközt Mario szemétszedésre használta.
– Alessio Totti az összes fellelhető oldalról törölte az írását, és ha betartotta az ígéretét, a tárgyalásra sem ment el. Márpedig Rico tett róla, hogy betartsa!
– Tudom – mondta Mario sötéten. – Nem is volt ott. De most szükségem van a segítségére. Ki akarom deríteni, hogy ki az igazi Salla Portado- i gyújtogató. Ez az egyetlen mód, hogy felmentsenek és ő alkalmas rá, hogy segítsen a nyomozásban.
– Mi is segíthetünk – vágta rá Davide sértetten.
– Neked nincs hozzáférésed a rendőrségi anyagokhoz, maximum a fogdát nézegetheted meg. Különben mi van a szemed alatt?
Davide véraláfutása gyorsan halványult, legalábbis a gyomorforgató lila állapotot már levetkőzte, de a harci sérülés továbbra is az arcán virított.
A dobos megvonta a vállát.
– Megpróbáltam megcsókolni egy lányt és arcon csapott.
Mario horkantva nevetett fel. Davide visszamosolygott.
– A húgod volt.

Szinte éreztem, hogyan akadt meg a levegő a bátyám torkán. Talán úgy, mint az enyémen. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése