2017. július 12., szerda

Huszonnyolcadik fejezet

Mario



A börtönmunkát hamar meg lehetett szokni, semmivel sem volt rosszabb bent rabszolgát játszani – takarítani, ételt osztani –, mint kint. A rácsokon túl sem szabad igazán az ember, túl sok a függőség, apró dolgok, amiket képtelenek vagyunk elengedni, de itt, a rácsok belső oldalán a rossz érzés csak fokozódik, az ember szinte megfullad a kilátástalanságban. Sokakat ölnek késsel, a többség bőrét csak olcsó borotvapenge sérti, de a börtönben ismernek egy lassú mérget, a depressziót. Az embernek csak akkor van esélye, ha megtalálja a maga falkáját. Nekem itt vannak a farkasok és a melósok is kedvelnek mind. Könnyű volt megnevezni a börtönmunkások bugyuta neveit, amik leginkább a Disney filmekből kiollózott karakterekre emlékeztettek. Lompos, Horog, Sebes, Foltos Lor.

– Azt hinnéd, Sebes is a fürgeségéről kapta a nevét, mint az a sok Enyves, Zsebes és Csipisz, tolvajok, akikből találsz milliót. De valójában a sérülései után nevezték el – magyarázta Matt.
Sok heget láttam Sebes bőrén, kivillanva a ruha alól, de nem eleget. Az ebédlőben véres pletykák keringtek tenyérnyi vágásokról és levágott testrészekről. Tíz ujj, két fül, két kar, két láb. Bele sem merek gondolni, mije hiányozhat Sebesnek.
Többségében a falakon belül dolgoztunk, ha mégis kijutottunk, folyton ismerős arcok után kutattam, a barátaimat a hétfői találkozó után a föld nyelte el. Davide félt. Pedig információkra volt szükségem Alessio Tottitól. De sem a zenekar, sem az ügyvédem, sem az újságíró nem keresett egész héten. Bezzeg Marco megtalálta a módját, hogy beszéljen velem. Az újonnan érkezett rabok egyike valami buzdító szövegről és vérpezsdítő zenéről, cselekvésről hebegett. Lázadásról – „csupa nagybetűvel”. A barátaim verekszenek, zenélnek és Balhékat szerveznek. Nekem azt mondják: elmélkedj. Írj. Arra van időd. 
– Süllyedne a gitár a hasadba, hogy ott pengethesse a fekete rák! – fakadt ki Matt. – Fejezd be ezt a nyivákolást! 
Leengedtem a léggitárra tartott kezemet és nagyot sóhajtva a földre ereszkedtem. Nem könnyű, ha az embernek nem ismerik el a művészetét. 
– Négyszázhetes! – kiáltotta el magát egy őr a folyosón. A rácsokhoz léptem, kérdőn néztem rá.
– Igen?
Az őr megkereste a hang forrását és a cellánkhoz sietett. 
– Látogatód van. Lépjetek a falhoz. Hátra! – mondta, majd intett a társának. – Nyithatod a negyvenest. 
Az ajtó kinyílt, a kezemre bilincs került, a szemem elé fekete kendőt csavartak, a hátamon gumibot csattant. Háromszázkét lépés előre, aztán le a lépcsőn, három emeletet.
A Beszélő előtt végre felegyenesedhettem és elengedtek. Gyors oldalpillantást vetettem a folyosóra. Fehér csempék, szürke csíkokkal, neonlámpák a plafonon. Semmi megjegyezhető, ami támpontot nyújthatna. Csak a számolásra támaszkodhattam. 
A beszélő tele volt asztalokkal, őrökkel. Davide a sarokban ült.
– Szevasz. Rosszul nézel ki.
Fáradt arc, borosta. 
– A börtön megviseli az embert – rántottam vállat. – Te sem nézel ki különbül. 
– Egy fokkal szebb az ördögnél – vigyorgott Davi. A szeme alatti folt teljesen felszívódott, mégis nyúzottnak tűnt, mint aki egész héten nem aludt. – Ne haragudj, hogy nem jöttem. – Tétovázott. – Volt egy kis elintéznivalóm. Beszéltem Marcóval, meg… – beszívta az ajkát és elhallgatott. – Hoztam hírt az újságíródtól is. Beleegyezett, hogy megossza a nyomozás eredményeit veled.
– Jött ennyivel – biccentettem.
– Nem bízik benned. 
A legjobb barátom szemébe néztem. 
– Nem baj. Senkiben sem lehet. 
Davide biccentett, de nem szólt semmit.
– Verával mi van? 
Egy pillanatra még inkább magába húzódott, hallgatagabb lett. Talán történt valami – futott át az agyamon. Vagy csak már beszélni sem mer a húgomról a jelenlétemben.
– Inkább itt járjon a nyelved, mint Vera szájában. 
Nem könnyítettem meg a dolgát. Megrázta magát.
– Vera… – Davi a szavakat kereste. – Jól van – nyögte ki végül. Ezen kár volt ennyit vívódni. – Kevés cucca van. Valamikor visszamegyünk a lakáshoz pár ruháért, de Vera attól fél a graffitisek mindent tönkretettek. Néha beviszem magammal dolgozni vagy Cross leviszi a partra. Nem tetszik neki, hogy bent kell maradnia a házban. 
– Ez ismerős – horkantottam. Rengeteg vitánk volt Verával, amiért nem engedtem ki a lakásból, sokszor fényes nappal sem. 
Az ebédlőben meggyilkolt fiúra gondoltam. Sebes hegeire. Pronyó aranyfogára. A vérző orrú spanyol lányra a színpadról. Helyesen döntöttem – győztem meg magam. Nem engedtem ki az állatok közé! 
– És még?
– Rico szervezi a saját Balhéját…
– Oda kiviszitek? – szakítottam félbe. 
– Igen, úgy terveztük. Ilaria elég nagy és sokan leszünk, de ha te is beleegyezel, magunkkal visszük. 
Biccentettem. 
– Elmehet. Talán jobb is így. Ha elhagyják a lázadók a várost, a graffitisek ismét szabadon garázdálkodhatnak. Nem akarom, hogy még egyszer a családom nyomára bukkanjanak. Biztonságosabb lesz Verának mellettetek. De vigyázol rá! Megértetted?
– Egy karcolás sem lesz rajta – fogadkozott Davide. Visszahanyatlottam a székemben. Milliónyi zöld és fekete véraláfutás. Nem mertem megkérdezni, begyógyultak e. 
Elszégyelltem magam. A barátaim mellett Vera pont olyan biztonságban van, mintha magam vigyáznék rá! Biztonságban addig, amíg túl közel nem kerül egyikükhöz. Valójába ettől féltem. Nem pedig attól, hogy Davide nem tudja megóvni őt a rockerek hordájától.
– Én dalszöveget írok – mondtam békítő hangon. – Marco zenével akar üzenni a népnek. Folyton csak a „forradalomról” beszél. – Ujjaimmal hatalmas idézőjeleket rajzoltam a levegőbe. A sarokban álló őr a legelső mozdulatra a pisztolyához kapott. Davide intett neki, hogy minden rendben, mire morcosan húzódott vissza. – Sehogy sem találok rímet arra, hogy Lázadás – morfondíroztam tovább, mintha mi sem történt volna. – Áradás. Véradás. 
– Tortamáz – toldotta meg Davide. Lemondóan sóhajtottam. 
– Van még valami?
Barátom a fejét rázta, feltápászkodott az asztaltól.
– Semmi – mondta. – Semmi érdemleges. 
Én is felálltam, hogy elbúcsúzhassak tőle, aztán zavartan húztam vissza a kezem, mikor eszembe jutott, „nem érintkezhetünk”. 
Csak ekkor tűnt fel, Davide milyen görnyedten állt mellettem, már- már magasabb voltam a dobosnál, aki jobb napjain húsz centivel megfejel. Arca sápadt volt és nyúzottabb, mint valaha.
– Viszlát, a jövő héten – mondtam neki, mire sután biccentett. Némán állt, de láttam, hogy szólni akar. Sokáig nem tette. Csak a motozás után fordult újra felém.
– Talán mégis van… valami.
Kérdőn néztem rá. Mondjad csak.
– Vera… – A név hallatán görcsbe rándult a gyomrom. – Csatlakozott a Rock Katonáihoz. 
Vagy tízen voltunk a teremben, de arra a pillanatra mindenki elhallgatott. 
Vera és a rockerek. Ez most azt jelenti, hogy…
Nem akartam elhinni.
Alkohol. Drog. Szex. Vonyító tömeg. Csak egy pillanatig állhattam némán – szemem előtt saját billogozásom pörgött végig – mielőtt legjobb barátomra támadtam. 
– Hogy tehetted? – üvöltöttem. Egyszerűen tudtam, hogy Davi keze van a dologban. – Megmondtam, hogy ne engedd őt a vezér közelébe! 
Hangos voltam, de az öklöm alig súrolta Davide arcát. Szinte azonnal lerángattak róla, ő mégis legyőzötten állt, vérző szájjal, a falnak tántorodva.  Kisiethetett volna a teremből – el kellett volna tűnnie a szemem elől! – de csak lehajtott fejjel várt, míg kivezettek. A folyosón dulakodtam még egy sort az őrökkel, de gumibottal és magánzárkával sikerült elcsendesíteniük. Bárcsak a fejemben sorjázó képeknek is olyan hamar vége szakadt volna egy erős suhintástól, mint a kiabálásomnak. A test esetlen. De én lélekben is gyenge voltam. Igazság szerint nem is Verára gondoltam. A saját életemen elmélkedtem a cella csendjében. Minden bűnömet újra átéltem és először éreztem megbánást. Egy kis megbánást, de inkább félelmet. Rettegtem attól, hogy innentől Verára is ez az élet vár. 
De ki óvja meg őt? Davide eddig talán figyelhette, de mostantól Marco szabadon rendelkezik a húgommal. 
Azt tesz vele, amit akar. 
Ordítottam. 
Fájt. Fájt, nagyon fájt. 
De végre megtaláltam a Lázadásra tökéletes rímet: Árulás. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése