2017. július 1., szombat

Huszonnegyedik fejezet

Mario



Talán felismerték az arcomat vagy elegendő volt az alkaromon feszítő halovány farkas látványa – amint hozzájuk léptem, maguk közé fogadtak.
Persze a lázadók a börtönlakók kis hányadát képezték és az igazat megvallva mások nem nézték jó szemmel az érkezésemet.
– Nem szeretik a rockereket – okított Matt. – Akin nyakkendő van, az nem mond igazat. Aki sokat beszél, az nem megbízható, és akinek hosszú haja van, az nem férfi.
Matt, aki az első nap óta legnagyobb segítőm és egyben szobatársam, mindezt nagy beleéléssel magyarázta. Tört olasz beszédét olykor angolul folytatta, de mindkét nyelven roppant választékosan káromkodott. Amerikából hozott pimasz stílusa egy fékezhetetlen tinédzserre emlékeztetett, pedig nálam egy évvel idősebb volt.
– Van még valami? – kérdeztem unott hangon. Tudtam, hogy van, hiszen szabályok ide vagy oda, Matt mindig mindenhez hozzá tudott szólni. Gyakorlatilag állandóan beszélt.
– Hát – vigyorgott kajánul. – Nálunk azt rebesgetik, ha a börtönben leejted a szappant, akkor nem úszod meg szárazon– mondta és félreérthetetlen mozdulatokat tett. – És akkor nem is olyan rossz a hosszú haj…
Kihajoltam az emeletes ágyról, hogy a szemébe nézhessek.
– Tudod, mifelénk mit mondanak? Akinek ilyen nagy a szája, annak kicsi a…
Matt sértetten bámult rám.
– Ti olaszok mind bolondok vagytok.
Vigyorogva hanyatlottam vissza a párnámra. Pont csak annyit piszkálódtam Mattel, hogy végre elhallgasson és gondolkodhassak egy kicsit. A világért nem akartam megsérteni. A négy nap alatt elég jól kiismertem a börtönéletet, de tudtam, Matt segítsége bármikor jól jöhet. Meg aztán, egy börtönben nem okos dolog rosszban lenni a cellatársaddal.
– Ki foglalkozik idebent a börtönmunkákkal? – kérdeztem hirtelen.
– Pronyó és pár haverja – jött a válasz. – Melózni akarsz?
– Lehet.
Muszáj volt érintkeznem a külvilággal és a heti egyszer engedélyezett látogatás édeskevésnek bizonyult. A börtönmunka lehetővé tenné, hogy kijussak a falon túlra.
– Aztán minek?
– Kell a pénz. – Mattet nem lehetett két szóval kielégíteni.
– Enni, inni kapsz. Ruhád van – tárta szét a karját. – Mire kell neked hát pénz?
Rácson innen, vagy rácsokon túl, de Verát el kellett tartanom. Csakhogy ezt nem szándékoztam egy bandatag orrára kötni.
– Le akarok fizetni egy fejest, hogy bekerülhessek börtönmunkára – feleltem mogorván, jelezve, hogy nem tetszik a kérdezősködése.
Leugrottam az ágyról és kinéztem a folyosóra.
– Mond csak, melyik az a Pronyó?
Összeakadt a tekintetem pár rosszarcú taggal – túl sokat nem ismertem még közülük. Matt mellém oldalazott és diszkéten egy emelettel lejjebbi cella felé mutatott. A zárt idő ellenére ott zajlott az élet, hárman, talán négyen is tolongtak odabent és csak annyi időre léptek a körfolyosóra, míg a korláton kihajolva elpöccintették a csikkeket.
– Bizonyára megkenték az őröket – jelentette ki a nyilvánvaló Matt és a folyosóra köpött. – Bárcsak a görcs rángatná vissza őket a saját cellájukba!
Pronyó középen állt, kopasz fejéről idáig verődött a lámpafény. Bozontos szakálla fölött fekete gombaszem villogott tompa fénnyel és időnként kivillantotta foghíjas mosolyát. Alig szólalt meg, de látszódott, hogy az ő kénye- kedve szerint halad a beszélgetés.
– A maffiával haverkodik és a Nordok motorosaival diskurál – suttogta Matt tiszteletteljes hangon. – Itt ő az igazi vezér!
Felhúzott szemöldökkel meredtem rá.
– Már nem mintha Marcónál hatalmasabb személy lehetne! Vagy akár nálad! – Áhítatos csókot lehelt billogozásának helyére, majd ismét felém sandított. – De ő mindenkinél régebb óta van itt.
Alaposabban megfigyeltem a visszataszító arcot, de a szája sarkában megbúvó kegyetlenséget sugárzó kunkorulaton kívül egyetlen ráncot sem találtam.
– Nem látom, hogy olyan idős lenne – bizonytalankodtam. Sőt! Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban készen áll megpattanni innen, csak, hogy megismételje a nagy vonatrablást.
– Itt nem élnek sokáig az emberek – mondta Matt és visszafeküdt az ágyba.
Ujjaim önkéntelenül is a zsebemben megbúvó bökőre fonódtak. Egy fogkefébe olvasztott borotvapengéből állt. Még aznap elkészítettem a Davitól kapott túlélőcsomag hozzávalóiból, mikor az egyik társamat a szemem láttára szúrták halálra az ebédlőben. Pusztán azért, mert két sütit kapott.
A bökő majdnem olyan volt, mint egy bicska, de azért hiányzott a vadászkésem.
Még nyolc hónap és huszonhét nap. Lövésem sem volt, hogy élem túl. A pillantásom visszakúszott Pronyó bandájához.
– Ha segítenek – fordultam meg hirtelen. – Mit kérnek cserébe?
Kétségbeesésemet megérezve Matt felkönyökölt, a vállam fölött a semmibe bambult.
– Nem tudom, Mario. Biztos lehetsz benne, hogy olyat, amit nem akarsz adni! De! – Mutatóujját a magasba tartotta. – Jól mondtad: ha segítenek.
– Te mindenkivel jóban vagy. Talán szólhatnál pár jó szót az érdekemben.
Cellatársi bajtársiasságunk és a fúrton- fúrt emlegetett tisztelet, meg nagyratartás ellenére Matt nem válaszolt azonnal.
– Te is említsd meg a nevem Marcónak.
Nem feltételes módban beszélt. Ez követelés volt.
– Megbeszéltük – csaptam a kezébe.
Matt lesütötte a szemét.
– Öröm veled üzletelni, alvezér.
Vacsora előtt megmosakodtam a cella sarkában álló csapnál. Rettenetesen izzadtam és félő, ez most nem csak a melegnek köszönhető. Tartottam a Pronyóval való találkozástól, de már attól is viszolyogtam, hogy visszatérjek az étkezőbe. Ahányszor a fehér csempékre pillantottam, ott láttam a fiú holttestét, pedig egy jól szervezett csapat szinte minden nyomot azonnal eltüntetett. A testet elvitték, a padlót felmosták. De a szertefröcsögő vér olyan helyekről került elő, ahonnan az ember legkevésbé számított rá.
Pontban hat órakor az összes cella ajtaja kitárult és a rabok kisorjáztak. Rendezett sorokban haladtunk végig a folyosón. Az ebédlőbe, a fürdőbe és az udvarra menet szabadon haladhattunk, de ha látogatónk érkezett vagy az orvosiba szállítottak, nyomban bekötötték a szemünket és csak előregörnyedve haladhattunk. Mégis, most is pontosan tudtam, hogy háromszázkét lépést kell megtennünk, mielőtt jobbra fordulnánk és csak feleennyit a következő sarokig. Sosem voltam matek buzi, de ha az ember be van zárva, számol. Lépéseket, órákat, napokat. Leginkább napokat.
– Mario – sziszegte Matt. – Biztos vagy benne?
Hátra sem néztem a vállam felett, úgy biccentettem.
– Holtbiztos.
Beléptünk az étkezőbe. Minden emeletről más időben hoznak minket, így Pronyóék már az asztalnál ültek, sietnünk kellett. Márpedig a sor kegyetlenül hosszú volt, de az első napon megtanultam, a menzán nem szítunk vitát!
– Tudod még, hogy mit mondtam a rockerekről ugye? – kérdezte Matt idegesen, miközben megpakoltuk a tálcánkat. – Akinek hosszú haja van, az nem férfi.
– Még szerencse, hogy rövid a hajam – vágtam rá kapásból. – Nézd, vigyél oda, aztán csak lesz valami.
– Egy kés a hátadban.
– Lehetne rosszabb.
– Igen, ha az én hátamban lesz – heveskedett Matt. – Én nem attól félek, hogy nem tudtok beszélni. Hidd el, nekik be nem áll majd a szájuk. Csak neked nehogy ezek legyenek az utolsó szavaid – mondta és előresietett, hogy bejelentse az érkezésemet őfelsége Pronyó királynak.
Mire az asztalhoz értem, cellatársam már meghunyászkodva hátrébb lépett, Pronyó pedig bólintva engedélyezte a látogatásomat.
– Tudod, ki vagyok?
– Igen – mondtam.
– Rólad is rebesgetnek ezt- azt, de nem érdekel, te ki vagy – recsegte. – De tudom, hogy miért vagy itt.
– Az a lényeg.
– Nem – kuncogta vidáman. – Az a lényeg, hogy mit tudsz ajánlani a segítségemért.
Haboztam.
Mit adhattam volna. Semmim sem volt.
– Mit érzel méltányosnak? – Próbáltam improvizálni, de Pronyó értőn biccentett. Szakállát simogatva gondolkodott.
– Sok lázadó van most Salla Portadóban. Utcákon. Börtönben. Ezt te tudod a legjobban, rockerek vezetője – biccentett felém, jelezve, mégis tudja, hogy ki áll előtte. De tartottam tőle, átlát az álcán és látja: csak egy fülön csípett utcagyerek vagyok. – Sok lett a munka is. Felveszlek – mondta érzelemmentes hangon, nekem azonban nagyot dobbant a szívem. – Hétfőn tízre legyél készen. Az őröket én intézem.
– És mi lesz a cserével?

Pronyó gonoszan vigyorgott és intett, hogy elmehetek. Csak ennyit szólt utánam: – Ne aggódj, egyszer úgyis kérünk valamit!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése