2017. július 13., csütörtök

Huszonkilencedik fejezet

Mario


– Írnod kell – suttogta Matt sürgetőn, ahányszor csak ételt dugott be az ajtóba vésett szűk ablakon. Eddig négyszer érkezett, egyszer valami langyos, híg löttyel, máskor sajttal és kenyérrel. Reggeli, ebéd és két vacsora. Ez egy teljes napot jelentett a magánzárkában. Huszonnégy óra némaság. 

– Tudom – mormoltam. Persze, hogy tudtam! De egyszerűen nem volt szó, ami rímelt volna a „Kurva anyád vére folyna ki belőled patakokban, Marco!” sorokra. De ezt nem hangoztattam a Rock Katonáiért bolonduló cellatársammal. Tisztelt engem, mert rangban mégiscsak felette álltam, de az ő rajongva szeretett vezérét rossz szó nem érhette. Még a végén a torkomnak esett volna egy éjszaka. Így aztán nem is említettem neki a Marcóval tartó viszályainkat. Pláne nem beszéltem neki Veráról! Egy húg nem olyan valaki, akiről jó, ha tudnak a börtönben. Matt egyébként is megtiszteltetésnek tekintené a helyemben, hogy Vera a bandába lépett. Én hányni tudtam volna az egésztől!
Nem beszéltem neki és hozzám sem szólt senki. De Matt azért levágta, hogy valami nincs rendben. 
– Mi a fenét csináltál, hogy ide kerültél? – Így köszöntött minden alkalommal, de egyszer sem meséltem neki a Beszélőben történtekről. Csendes szobában voltam és én tartottam magam a szabályokhoz: nem szóltam. Igaz, régen rossz lett volna, ha beszélek… magamban. Merthogy a magánzárkában senkivel sem lehetett beszélni. Az ember egyedül volt. Amit szót hallott, csak ételosztásnál hallhatta. És néha egy „Tessék!” – vagy akár egy durván vágott „Nesze!” – épp olyan jól esett, mint egy falat kenyér. 
A Csendesben nem hallottam mást csak halk kopácsolást. Először azt hittem Pronyó szervezte be a munkásokat valami egyszerű építkezésre, de aztán eszembe jutott, hogy ma a városhatárnál kerítést ácsolnak. Picsába! Egy elszalasztott alkalom a falon túl.
Alaposan megvizsgáltam a fejem fölött futó csöveket, de mikor ott is mindent rendben találtam, arra jutottam, hogy tudathasadásom van. 
– Megőrültem.

Figyeltem a kopácsolást egész nap és egész éjjel. Nem volt monoton, mindig más volt. Rövid, rövid, rövid, hosszú. Máskor meg: rövid, hosszú, hosszú, és megint három rövid. Hiába próbáltam megjegyezni, sosem kopogták ugyan azt.
Mire kikerültem, egészen beleőrültem a rejtélybe.
– Hangokat hallok – mondtam Mattnek egyből a lényegre térve. Komótosan pillantott fel a kezében tartott könyvből: Stephen King – Borzalmak városa.

– Arra célzol, hogy eltévesztették a házszámot? Börtön helyett mennél a sárgaházba? 
Arra célzok? Meglehet.
Idegesen álltam egyik lábamról a másikra, miközben gondterhelten pillantottam rá.
– Nem egészen. Arról a monoton kopácsolásról beszélek. Figyeld! Most is. 
Rövid, hosszú, rövid. Ujjaimmal a levegőben intve követtem a kiszámíthatatlan ritmust. Kopp- kopp. Ko-kopp. Matt azonban nem tűnt meglepettnek.
– Ezt a rabok csinálják. Beszélgetnek – mosolygott. 
– Ez a beszélgetés – mutattam kettőnkre. – Ez csak zaj. Roppant idegesítő zaj! – nyomtam meg minden szót. 
– Persze, csevegni lehet így is. De azt a hangot csak ketten hallják. Kivéve, ha valami hétpecsétes titokról van szó, arról mindenki fél órán belül tud – nevetett. – És tudod miért? – Matt a folyosó felé biccentett, ahonnan a hangokat is hallottuk. – Szervezkednek. Figyelj csak! – mondta és szoborrá merevedett.

…–  – –…  –…–.–
– A Morse- kód szerint… ez azt jelenti: Verekedés lesz este hétkor. Válaszokat várnak – fordított azonnal. A kopácsolás pillanatokon belül újra kezdődött. A rabok feleltek, de nem egyszerre. – A cellák száma szerint haladnak. Harminckilenc. Negyven. Ezek mi vagyunk. – Matt a rácsokhoz ugrott, fogkeféjével a kezében és két gyors koppintásba foglalta üzenetét. 

– Hogyan jegyezted meg mindezt?  – ámultam. Sokévnyi zenélés után sem láttam az egészben a rendszert. 
– Beletanul az ember – legyintett Matt szerényen. – De vannak, akik a karjukra tetováltatják az abc-t. 
Elgondolkodva meredtem magam elé.
– Mit gondolsz, vannak, akik ezt odakint értik?
– Persze! – vágta rá Matt azonnal. – Nincs olyan lázadó, akivel még ne futottam volna össze idebent. És aki a Sakáltanyán megfordul, az megtanul beszélni
Az ágyamhoz siettem, a párnahuzatból tollat és papírt húztam elő.


Második Bemutatkozó Balhé, Ilaria. Szombat éjfél. Salla Portado szabad. Harc. Hatalomátvétel. Anarchia.
Matt orra alá dugtam a papírt. 

– Ez a legrosszabb dalszöveg, amit valaha olvastam! – nézett rám. – Biztos, hogy zenész vagy? 
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését. 
– Le tudod fordítani? – kérdeztem. Egy darabig csendben nézett, majd magához vette a tollamat és a papírt pillanatokon belül apró pontok és vonalak lepték el. Nem volt más dolgom, mint a krix- kraxokból ritmust kovácsolni, megírni a fedőszöveget és mindezt egy dobos kezébe juttatni. Davide tökéletesen alkalmas lesz a feladatra, ebben cseppet sem kételkedtem.


                                  „Fölvirradt a nagy nap/ A rock katonái újra együtt vannak”[1]

Valamit nyilván a rendőrök is értenek belőle. De sem a napot, sem az órát nem ismerik majd, amikor lecsapunk.
„Reggel óta megszállták a várost/ Amerre nézek rockereket látok”[2]

Magam előtt láttam Davit, ahogy menetdobot szorongatva a tömeg élén jár. A lázadók hamar átveszik a kántálást, de a többségük azt is érti majd, mit súg a ritmus. Marco megkapja a forradalmát.

„Elhagynak százak, jönnek ezrek

 A rock katonái egyre többen lesznek.
Állj közénk te is, harcolj velünk,
Bárki jön ellenünk!”[3]







[1]-3  Ossian – Rock Katonái, Album: A rock alnum 2 – A Magyra rock 16 nagy pillanata (Zeneszerző, szövegíró: Maróthy Zoltán, Paksi Endre)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése