2017. július 10., hétfő

Huszonhetedik fejezet

Vera


Csók ide vagy oda – inkább oda, hiszen nem történt meg! – a Davide keltette hullámok nem vonhatták el a figyelmemet a testvéremről és arról a nüánsznyi problémáról, hogy börtönben ül, miközben nekem lehetőségem van arra, hogy segítsek rajta. Belépni a Rock Katonáihoz a Neviónak tett ígéretem után nem volt éppen a legbecsületesebb lépés, de a becsület mifelénk minden vagy semmi. Játék ez, mert ingadozik, mint a vízszint. Ár és apály. De a legapróbb poronty is tudja, hogy van egy dolog, ami minden és mindenekfelett áll: a család. Nekem pedig az ég egy adta világon senki másom sincs a bátyámon kívül. Így aztán cselekednem kellett.
És most itt állok, karomat, lábamat két tagbaszakadt férfi ragadja magához, olyan erősen szorítva, hogy mozdulni is alig tudok. A bőrömet hideg szél korbácsolja, a könnyeim szinte az arcomra fagynak. Sötét van. Fogy a hold és fogy az időm. Látom, hogy közeledik. Tudom mi fog történni és az egész olyan végleges. Utolsó, ösztönös kísérletet teszek a menekülésre. Elbukom. Sikítok.
De hogyan jutottam idáig? Az egész akkor kezdődött, mikor eldöntöttem: cselekszem. Valahol ott tettem meg az utolsó lépést, ott fordult ki a talaj a lábam alól és zuhantam a szakadékba.
Nem volt könnyű kijutni a házból. Talán ez lehetett a lejtő az esés előtt, amin végighömbölödtem. Megállhattam volna, de nem tettem. 
A városban még nagy volt az élet, a főutca zsongott a sétálóktól. Sokan lézengtek az utcákon, mint Salla Portado fénykorában – az emberek biztonságban érezték magukat a beléptető kapuknál posztoló fegyveresek miatt. Ostobák. Legalább háromszor kellett használnom a CaMeSzt és minden alkalommal gyomorgörccsel vártam, hogy továbbengednek e vagy épp szégyenszemre kiállítanak a sorból a motozás erejéig. Ez nem történt meg, pedig az oldalamon himbálódzó vadászkés jó okot szolgáltatott volna a kérdezősködésre. Mire az északi határt is a hátam mögött tudhattam és megindultam a Sziklás oldalában felfelé, a harangok már rég elütötték a kettőt. Lassan haladtam, a hegyi út rászolgált a nevére, lépten, nyomon apró kavicsok fordultak ki a lábam nyomán és zuhantak a mélybe – olykor meg sem állva a tengerig. Az utolsó ellenőrzőpont a rockerek táboránál volt, de a két ember nagyságú sziklával szegélyezett „kapunál” lázadók strázsáltak, nem katonák. Rock Katonái. Zseblámpával világítottak a szemembe. Még az út kezdetén az arcom elé kötöttem a piros-fekete kendőt – amint azt megpillantották, továbbengedtek. Óvatosan szlalomoztam a hálózsákok közt, szem előtt tartva úti célomat: a Vörös Sátrat.
– Ki vagy és mit akarsz? – lépett elő a sátor oldalából egy jól megtermett férfi (későbbi fogva tartóim egyike). Kezében kést szorongatott, ezért alig láthatóan én is a sajátomért nyúltam. Számíthattam volna rá, hogy nem jutok be ilyen egyszerűen! Mégiscsak a vezér sátrát szemeltem ki. 
– A nevem Vera Ricci – mondtam kelletlenül. – Sürgős beszédem van Marcóval. 
– Be vagy jelentve?
– Miért, az elnök úr talán nem fogad látogatókat? – gúnyolódtam. A férfi bizalmatlan pillantásokkal méregetett. 
– Lehet, hogy téged éppen nem.
Nagy sokára úgy döntött, nem jelentek fenyegetést és egy határozott biccentést követően szabad utat adott. A Vörös Sátorban félhomály uralkodott, fényt csak a parázs pislákolása szolgáltatott. Marco az íróasztal mögött állt, de hiányos öltözékén láttam, hogy lefekvéshez készülődött. 
– Mario kishúga, ez ám a meglepetés! – mosolygott kedvesen. A kezében szorongatott újságot nyomban lejjebb eresztette, de más módon nem mutatott különösebb érdeklődést.
– Jobb szeretem, ha a saját nevemen szólítanak – mondtam dacosan. Nem igen tudtam, hogyan is vágjak bele a mondandómba.
– Hát persze, Vera – helyesbített Marco szinte azonnal, mintha ténylegesen vétett volna. – Mi szél hozott?
Hideg, kérlelhetetlen szél, a tenger viharától.
Úgy döntöttem, nem ez a megfelelő alkalom a kerteléshez.
– Be akarok lépni a Rock Katonáihoz.
Marco végre az asztalra ejtette a hírlapot, de cseppet sem volt ínyemre a szája sarkában húzódó apró mosoly és még kevésbé a válasza.
– Az teljességgel lehetetlen.
Lassan sikerült csak visszatérnem a kábulatból, döbbenetem minden bizonnyal szórakoztatta Marcót.
Micsoda? Miért? – Lehetetlen megteremteni a világbékét vagy színvonalas zenét találni a közrádión, de nem kellett arisztokratának lenni ahhoz, hogy az ember csatlakozzon a lázadókhoz. – Hiszen már van kendőm! – Kioldottam a csomót és a bandajelzéssel ellátott anyagot kiterítettem az íróasztalon. RK. Vagyis Rock Katonái. – Látod? 
– Kitől szerezted? 
Lesújtó pillantást vetettem a vezérre. Ne legyél nevetséges!
– Mit tudom én! Nem loptam, ha erre gondolsz. Ezt osztogattátok úton- útfélen. Nem az áldásodért jöttem!
– Akkor mi kell? 
A testvérem. 
A szavak már az ajkamra tolultak, mégis elhallgattam. Mario volt az utolsó ember, aki a rockerek színeiben akart látni, nem takarózhattam az ő nevével.
– Egy pecsét – feleltem inkább és az alkaromra böktem. A makulátlan bőrre, ahova a farkast álmodtam. Jelet, ami a testvéremhez, Davidéhez, Marcóhoz és még több ezer emberhez köthet.
A vezér a székébe rogyott. 
– A fiúk figyelmeztettek, hogy ez lesz – csóválta a fejét mosolyogva. Gügyögése akár egy csecsemőnek is szólhatott. 
– A…az Outcastsról beszélsz?
Marco sajnálkozásától hányni tudtam volna! Hányni az egész rohadt bandára! 
– A Bemutatkozó Balhé szüneteiben jöttek oda hozzám. Csicseregtek bizonyos… hajlamaidról. – A kezem ökölbe szorult. Elárultak. – Persze ezek a kirohanások cseppet sem leptek meg. A vér nem válik vízzé… – Cserbenhagytak mind, pedig tudták, hogy csak így segíthetünk a testvéremen. De a betyárbecsületük az ostoba bátyámhoz fűzte őket és a végakaratához: tartsanak kordában. A négy fal közt. Leszedálva. Használhatatlanul. 
A düh és a keserűség vad táncot járt bennem, a zsigereimben éreztem őrült párbajukat. Hol az önsajnálat szúrt belém, hol a méreg mart az oldalamba. Az arcom fájdalmas vicsorba torzult. 
– Ne haragudj rájuk – sietett megnyugtatni Marco. Jócskán elkésett. – Az emberek, főleg mostanság, beszélnek. Pletykálnak, magasztalnak, kérnek. Kérnek, kérnek. De nem Ricóék miatt nem engedem, hogy csatlakozz hozzánk. 
– Akkor?
Olyan volt a hangom, mint egy hisztis gyereké. Egy rohadt kölyöké, aki az anyjáért sír! 
Marco keserűen elmosolyodott.
– Nem tudom, mennyit meséltek neked rólam és mennyit a testvéreddel való viszályainkról, amiknek (mielőtt megkérdeznéd) alapja nincs. Érdemtelenül, de megkaptam a bátyád utálatát. És ezt nem óhajtom tetézni azzal, hogy beavatlak. 
Hallottam már Mario mondvacsinált ellenségeskedéséről, de ez most kiváltképp azért zavart, mert az utamban állt, akadályozva, hogy a Rock Katonái közé emelkedjek. De még mindig volt egy ütőkártyám. 
– Mit szeret jobban a testvérem? Engem vagy a szabadságát?
Marcót ugyan megleptem, de zavarát egy alázatos mosoly mögé rejtette.
– Természetesen téged. 
Ezt akartam hallani!
– És ha hosszútávon mindkettőt megkaphatja?
Oldalt biccentettem a fejem, a vezér tükörbe utánozta a mozdulataimat. Bizalmatlanul méregetett. És hezitált. 
– Akkor bizonyára szerencsés fickó – felelte végül. A szememben gúnyos fény villant. Börtön. Betörés. Tűz. Újabb vádak. Fortuna szülötte.
– A legszerencsésebb – biccentettem. – Itt vagyok neki én. A kulcs a szabaduláshoz. 
Én ráncba szedtem a vonásaimat. Marco nem vesződött mindezzel. Vidám, kétkedő mosollyal jutalmazta az előadásomat. 
– Úgy hallottam, ha Rico kerít neked egy graffitist, akkor fellépsz Mario oldalán és kihozod a börtönből. 
– Minden tőlem telhetőt megtettem volna – mondta. – De a tárgyalás megvolt. 
A szememben vad tűz lobbant. Tudom – akartam üvölteni. Hogy ne tudnám? Négy. Nulla. Hét. Láttam a testvéremet megalázva, rabként. 
– Újabb tárgyalás lesz. Mariót gyanúsítják a városban történt gyújtogatásokkal. Lesz tárgyalás és lesz graffitis is, ha állod a szavadat. 
– Netán ismersz valakit?
Érzelemmentes hangon kérdezte, de láttam a mohó csillogást a szemében. Megvagy! – gondoltam. 
– Itt áll előtted. – Utolsó roham. – Vera Ricci, az Enemies kitaszítottja, a Rock Katonái várományosa – hatásszünet – Rajzos.


Alig fél óra múlva megtudhattam, mi is az a jel, amit örök időkre a lázadók bőrébe vésnek, és hogyan kerül oda. Hiába erősködött Marco, nem ittam az arcom elé dugott üvegből, helyette a piros- fekete kendőt szorította a fogaim közé. Rettegtem, de tudtam, hogy vissza nem léphetek. Ez nem az Enemies. Ez végleges. Marco nem Nevio. A lázadók nem gyerekek. És ki tudja, én már mi vagyok? Rajzos. Rajzos vagyok – győzködtem magam, miközben küzdöttem a könnyeimmel és a két férfival, akik gyakorlatilag magukhoz bilincseltek. A szoba közepén felizzott a parázs és égett a vas. Marco hozzám lépett. Azt hiszem, mosolygott. Vártam, hogy mond valami megnyugtatót, de nem szólt egy szót sem, a vállamnál megragadva magához rántott, úgy tartva maga elé a vasat, mintha hasba akarna szúrni. Olyan közel volt hozzám, hogy érezhettem volna rajta a dezodor vagy akár a győzelem illatát, de én egyedül a lángokat éreztem, ahogy beborították az egész karomat. Marco ott állt közvetlenül előttem, az őrök az oldalamon, mégis térdre estem és hánytam, a kendőt épp csak kirántottam a számból. Sikítottam. 
– Vera, figyelj rám! – Ki szólt? Marco vagy az őrök? Férfi volt egyáltalán? Nem tudom. Oltsatok el. Könyörgöm, legyen már vége! Kérlek! – Nézz rám, hallod? – Egy erős kéz ragadta meg az államat, úgy fordított maga felé. Kínon és könnyön át alig láttam, de végre felismertem a vezért. Pokoli fájdalom.
– Kérlek! – zokogtam neki.
Marco az arcomat paskolgatta. 
– Fel kell hívnunk valakit. Van valaki családtagod Marión kívül? 
Nekem az égvilágon senkim sincs…
– Kérlehek…fejezd be! 
Marco feltápászkodott mellőlem. Előrebuktam. 
– Hívjátok Davit! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése