2017. július 26., szerda

Harminckettedik fejezet

Vera


Egy vitorlásról álmodtam. Vízről és nyugalomról. Mosolyogva ébredtem Davide karjaiban. Biztonságban éreztem magam és kapkodtam az álom utolsó foszlányai után, hogy elodázzam a reggelt és a való világot. Csak a derekamra fonódó ujjakra és a nyakamba fúvó meleg fuvallatra koncentráltam. Az első csókom – Davidével. A lábaink az éjszaka folyamán egymásba gabalyodtak, a takaró pedig lecsúszott rólunk, mégsem éreztem hideget, csak a dobos bőréből áradó természetes forróságot. Óvatosan bontakoztam ki az ölelésből és engedélyeztem magamnak egy kiadós nyújtózkodást, mielőtt megfordultam. Davide ébren volt és engem nézett. Meglepetésemben felkiáltottam és hátrébb rúgtam magam – a padlón végeztem. Takaróba csavart lábam félig az ágyon, félig a nyakamban.

Fájdalmasan felnyögtem. Vér ciki. Egész éjjel vele voltam, mégis miért lepődtem meg, hogy mögöttem van? Igazság szerint csak Davide pillantása zavart. Volt benne valami, ami…
– Nem estél talpra.
…ami nagyon nem volt tőle helyes. 
Kifejezetten szórakoztatta az eset. A párnájára könyökölve önelégülten mosolygott, meg sem próbált fölsegíteni.
– Nem vagyok macska – húztam fel az orrom sértetten. – Farkas vagyok.

Majd meghaltam a szégyentől, mikor a reggeliző asztalnál Davi régi ruháiban jelentem meg. A sajátjaim, ha nem is farkas, de oroszlánszagúak voltak, így kénytelen voltam egy melegítőalsóban és egy kinyúlt pólóban parádézni signor Nesta előtt.

– Mit fogsz csinálni a motorral? – kérdeztem Davit semleges hangon, miközben olivabogyót szedtem a tányéromra és lopva az asszonyra sandítottam. Nem hökkent meg, pont olyan jó megfigyelő volt, mint a fia.
– Leparkolom egy elhagyott utcában. A Nordok jelzése van rajta, senki sem mer majd hozzáérni – mondta és megvárta, míg anyukája elfordult, csak aztán súgta oda: – Nyugi, nem először csinálok ilyet. 
Bólintva nyugtáztam. 
Valóban nem sokan merték volna megfújni az északi banda motorját. Akár a tengerbe is boríthatnánk, már így is halál fiai vagyunk.

Az evéssel gyorsan végeztünk, noha legalább háromszor kellett szednem mindenből, mire signor Nesta pillantása megenyhült.

– Mama, elég lesz! Tele vagyunk és nem, ne pakolj profiterolt. Hallod?

Nem szóltam semmit – nem mertem beleavatkozni egy anya- fia párharcba, pláne nem fogadtam volna signor Nesta ellen –, de valójában hálás voltam Davinak, hogy felhívta a figyelmet a közelgő diabéteszünkre.

– Mit eszel, ha ezt most nem viszed el?
– Mama…
– Csak mond meg és szabad vagy. Esetleg ez a lány fog főzni rád?
Meg sem szólaltam, mégis belekeveredtem. Nem hiába, bajkeverő vér folyik az ereimben.
Davide hitetlenül rázta a fejét. 
– Séf vagyok. Senkinek nem kell főzni rám – magyarázta, de signor Nestát nem győzte meg.
– Az a munkád. Az otthonod pedig az otthonod. És egy olasz konyhában kisfiam, a nőnek kell lennie!
Természetesen a fánkok a motorra kerültek és nemsokára százzal repesztettek velünk a hepehupás úton Salla Portado felé. Napfényben, egy doboznyi, kettőnk közé szorított krémes édességgel a motorozás már nem tűnt olyan meghittnek. Egész úton az arcomat Davide vállába fúrtam, ujjaimmal görcsösen szorítottam a pólóját és vég nélkül imádkoztam. Mivel csak az asztali áldást ismertem, sorra csak azt zsolozsmáztam és reménykedtem, hogy nem köszön vissza a reggelim. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor az első ellenőrző ponthoz érkeztünk. Davide készségesen átnyújtotta a kártyáinkat és vártuk, hogy bebocsájtást nyerjünk. Vagy háromszor annyi katona állomásozott a drótkerítések mentén, mint általában és nem úgy tűnt, mintha be akarnának ereszteni minket, de a kártyán szereplő Salla Portado-i lakcím meggyőzte őket. 
– Valami nagyon rosszat érzek – súgtam Davinak, mikor átgördültünk a kapun hat gépfegyveres pillantásával kísérve.
A dobos nem adta jelét, hogy hallott volna, de a lenge pólón át éreztem, hogy a teste megfeszült.
Az utcák elhagyatottak voltak, de hogy igazán baj van, az csak a következő ellenőrző pontnál derült ki.
– Hová tűntek az emberek? – kérdeztem. Davide leállította a motort és egy falnak támasztotta. Mindketten az üresen álló bódéhoz sétáltunk. Az üvegét betörték, a számítógépet elhurcolták, csak néhány kábel maradt utána. Ember sehol.
– Nem tudom, mi a franc történt itt – motyogta Davide. – De az biztos, hogy semmi keresnivalónk nincs itt.
Épp a motorra akartam visszaülni, mikor Davi megragadott és durván a bódéba taszított. A földön feküdtünk, félig egymáson, félig a szilánkokkal borított padlón és vártunk. Semmi játékosság nem volt ebben, úgy, mint tegnap. A félelem végigkúszott a végtagjaimon, hideg leheletét hagyva mindenhol. Reszkettem.
Nem kérdeztem, miért bujkálunk az asztal alatt. Biztos voltam benne, hogy Davide kiszúrt valamit, amire nekem nem volt gondom. Kényelmetlenül érintett a gondolat, hogy valami bizalom félét éreztem a fiú iránt. Mario megtanított rá, hogy soha ne bízzak senkiben. Vagy ha nem ezt mondogatta, akkor a családi „mottónkat” idézte: egyszer lent, másszor lejjebb. 
A következő pillanatban egy bakancs nehézkes trappolását és egy Walkie-talkie jellegzetes sistergését hallottuk. 
– Látták őket bekanyarodni a főutcán. Ketten voltak, fiú, lány. A Harleyn egy sarkcsillag volt, a rendszám… várj csak… Megtaláltam.
A szívem nagyot dobbant, a légzésem teljesen megőrült.
– A motor megvan, őket nem látom. Küldjetek erősítést.
Percekig csak a statikus zajt hallottuk és az idegen járkálását, de hamarosan egy tucatnyi ember közeledett futva. Egyszerre léptek. Jobb, bal, jobb bal. A lábuk alatt remegett a föld. Bumm-bumm. Olyanok voltak, mint egy kiképzett gyilkos osztag. De ami a legrosszabb:
– Fegyverük van – suttogta Davide. Először azt hittem, azért könyököl fel, hogy jobban kilásson, de rájöttem, valójában csak minél jobban akart takarni az idegenek elől. Fél – döbbentem rá. Közelebb bújtam hozzá. Sajnáltam, hogy nincs nálam Mario vadászkése. A szívem hevesen vert és a rettegés talán kicsit elhomályosította a gondolkodásom, de biztos voltam benne, ha most ránk rontanának, ölnék. Gyilkos lennék. 
Észre sem vettem, mikor maradtunk magunkra. Kábán hagytam, hogy a dobos felsegítsen.
– Motorral nem mehetünk, az túl hangos lenne – hadarta, a szeme villámként cikázott körbe. – Várnunk kéne estig, akkor bízhatnánk abban, hogy a sötét elrejt. De nem tudom, kik ezek és mit csinálnak az éjszaka.
– Nem bízol az éjszakában – suttogtam. Az éj a tolvajok, gyilkosok, az igazi rosszfiúk legjobb barátja. Eltakarja őket bárki elől. Marióék sosem féltek tőle.
Davide a fejét rázta. 
Ő fél.
– Nem bízom.
Soha ne bízz senkiben…
Az idegenekkel ellenkező irányba eredtünk, de nem áltattuk magunkat azzal, hogy egyedül vagyunk. Hirtelen minden falnak füle lett és mindenhonnan besúgók lestek ránk. A házak árnyékában haladtunk, kapualjakban és kukák mögött és udvarokon átvágva. Láttunk katonákat is és rendőröket, de a zsigereimben éreztem, hogy az előbb nem az egyenruhásokhoz volt szerencsénk.
Nem is kellett kérdeznem, akkor kik voltak a titokzatos idegenek. Gondolhattam az Enemiesre vagy a Nordokra, de a portyázó csapat, akiket legközelebb megpillantottunk, piros- fekete kendőt viseltek az arcuk elé rángatva, az alkarjukon ott virított a farkas és állig fel voltak fegyverezve. Ahogy északnak tartottunk, a létszámuk egyre nőtt, a rendőrök száma csökkent. Nem mertek bemerészkedni a lázadók fészkébe. A terepszín és kék egyenruhákat a piros és fekete váltotta fel. Észak a Rock Katonáié. Más katonáknak itt nincs helyük.
– Honnan van fegyveretek? – fordultam a doboshoz. – Eddig is volt?
– Mi ez a többes szám? Úgy nézek ki, mint akinek pisztoly van a gatyájában?
Idegesen szántott végig a haján.
– Nem tudom, mit gondoljak.
Soha ne bízz senkiben…
Davide megtorpant és erősen a falnak vágott, a fejem egy párkánynak csapódott.
– Az ő vállukon – biccentett az utcára, mintha csak farkasok közelednének. – fegyver lóg. Jobb esetben legalább egy tőr van a csizmájukba tűzve. Ha engem elkapnak, maximum a farkam lesz a kezemben. Semmit nem tudok kezdeni velük – mondta és dühösen maga után ráncigált, végig a kihalt utcán.
Megijesztett, ahogy hozzám szólt, de a félelem elapasztotta a könnyeimet. Össze kellett szednem magam.
– Az alvezérük vagy. Bízhatsz bennük…
Soha ne bízz senkiben… 
Davide lehunyta a szemét, majd lemondóan megrázta a fejét.
– Marco szövetkezett a Nordokkal. Tőlük szereztek fegyvert – mondta csendesen. – Már én sem tudom, mit gondoljak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése