2017. július 20., csütörtök

Harmincadik fejezet - 2.

Vera



A graffitire kért kerék, az egyenes utak, na és persze a hírhedt ilariai autóversenyek elég egyértelműen adták a második Bemutatkozó Balhé témáját. Éppen ezért okozott akkora felfordulást, mikor az északi behajtó úton megjelentek a motorosok. A bandatagok fekete bőrmellényt viseltek – a Nordok sarkcsillagával a galléron –, a lábukon hosszú csizma, és úgy ülték meg a motort, mintha a lábuk közt egy bevadult bika feszülne. Kilométerekről áradt belőlük a rossz, de nem úgy, mint a lázadó fiatalokból, akiknek minden vétke egy nagyobb löket tesztoszteron vagy adrenalin. Ők igazi bűnözök voltak. 

– Mit keresnek itt? – kérdeztem és sajnálattal hallottam, hogy a hangom remegett és sokkal inkább nyüszítéssé torzult. Egész Dél- Olaszországot a maffia tartotta rettegésben, de Salla Portadóban – és környékén – az emberek a Nordoktól féltek. 
Még Davide is hátrált egy lépést, Cross és Tracey pedig abbahagyták a csókolózást. 
– Lépjünk innen – ragadott karon a dobos és mielőtt a motorosok átléphették volna a város határát, a tömegben voltunk, keresve a kijáratot. 
– Mi van, ha nem akarnak rosszat? – kérdezte Tracey, aki utánunk loholt, noha találkozásuk óta először Cross levette róla a kezét, sőt, úgy tűnt, nem is nagyon törődik vele. 
– Nem akarnak rosszat? – néztem rá hitetlenkedve. – Mond csak, te belül szőke vagy? Tudod egyáltalán kik ezek?
Tracey vagy Lacey vagy akárki is, sértetten nézett rám. 
– Motorosok – rántott vállat nemtörődöm stílusban. Gúnyosan horkantva fordultam ismét előre. Angol lány – gondoltam. Ő nem láthatta a betonkereszteket. Ő nem ismeri a Nagyerdei „temető” összes halmát. Ő csak egy idegen itt.
Szemben haladtunk a forgalommal. Rajtunk kívül mindenki előre tülekedett, a látnivalót keresve. Egyedül mi „menekültünk”. Nélkülem nyilván ezt sem így csinálnák. Pár métert haladtunk, Rico kiáltása állított meg. 
– Hova mentek? – kiabált utánunk, lábával három másikat taposott össze, ahogy utánunk sietett. 
– Itt vannak a Nordok – mondta Davide idegesen. – Hova mennénk? Minél messzebb – válaszolta meg saját kérdését, majd felém bökött. – Mariónak azt ígértem, a haja szála sem görbül.
Az énekes a szemét forgatta. 
– Ne már, Davide. Vera már így is göndör, a Nordok pedig nem akarnak balhét. Legalábbis nem a verekedős fajtát – vigyorgott. – A Bemutatkozómra jöttek, én hívtam őket. 
– Te meghívtad ezeket
Cross teljesen ledöbbent.
– Marco szerint jó, hogy a mi oldalunkra állítottuk őket.
Davide idegesen prüszkölt. Rico zavartalanul folytatta. 
– Túl sok az ellenségünk. Legalább a motorosok velünk vannak. 
– Gyilkosok – mondta Davi, tekintete dühösen villogott. Az énekes vállat rántott. 
– Eddig nem volt velük semmi bajotok. Még egy bulijukon is felléptünk – emlékeztette a fiúkat. – Gyertek oda és meglátjátok, hogy nem lesz semmi gáz. Igazából ott kell lennetek. A barátaim vagytok. – Ricónak senki sem mert nemet mondani. Cross karba fonta a kezét, hezitált, de Davide állta az énekes pillantását. – És tudom, hogy Mario miatt vigyázol Verára, de ha rám hallgatsz, passzolod, mielőtt végleg elhagyod a golyóidat. 
– Mire célzol? 
Davide hangja halk volt és fenyegető. Beleremegtek a térdeim, de Rico csak a szemét forgatta. 
– Davi. Sokkal tökösebb vagy ennél. Ez az egylányosdi nem áll jól. Ha kell, Verát hagyd Gemmára, de húzd vissza a beledet a sörpulthoz és állj mellettem!
Csend. Senki nem szólt semmit. Végül Davide fogcsikorgatva indult vissza a graffitihez. És igen… ott hagyott. 
Mintha csak Rico parancsának akarná alávetni magát, el sem mozdult a sörpult mellől, én pedig nem mozdultam Ricótól. A tábla alatt álltunk, én szüntelen a művemet csodáltam, ő pedig a verseny menetét figyelte. Autók helyett ma este motorok álltak a rajthoz és a Nordok „barátságának” köszönhetően a rockerek is versenybe szállhattak, de az igazi buli csak éjfél után kezdődött. Az első körök szinte csak bemelegítőnek tűntek a sziámizás mellett. A sziámi során két ember sállal, kötéllel vagy övvel összekötve ült fel a motorra. Míg egyikük az utat figyelte, a másik, a menetiránynak háttal a többi versenyző dolgát nehezítette. Kukákat rugdostak fel és üvegeket dobáltak egymás elé, de olyan is volt, aki megpróbálta kirúgni a járgányt az ellenfél alól. Minden pillanatban életek forogtak kockán.
– Felülsz szépségem? – Egy Harley Davidson gurult elénk. Egy igazi vadállat volt a jószág. Matt fekete motor, a tankon ezüst sarkcsillaggal. 
A hátam mögé néztem. Úgy gondoltam a felhívás Traceynek szól, de az Éjkirálynő semerre sem volt.


„Állj közénk te is, harcolj velünk.

Csakis mi győzhetünk!”[1]



– Nem ül fel. 
Davide lépett mögém, védelmezőn átkarolt. 
– Nem megy veled sehova, kopás van! 
A farkasszemezés rövid ideig tartott. A farkas nyert. A bandatag elrobogott és én is elhúzódtam a fiútól. 
– Miért nem ülhettem fel? – kérdeztem dühösen. Azt hittem, Davide is hasonló temperamentummal válaszol, de ő csak nevetett. Davi könnyed ember. Könnyen nevet, könnyen bocsát meg. Mariónak csak a könnyen haragra gerjedés ment. 
– Az én felügyeletem alatt majd azon a napon ülhetsz fel egy motorra, amikor én színjózan leszek.
A kezében tartott sörösüvegre pillantottam. Az ígérete magáért beszélt:
– S-O-H-A – betűzte szájbarágósan, majd Crosshoz fordult. – Miért vagy egyedül? 
– Lacey a mosdóban van. 
– Tracey – javítottam reflexből.
– Mi?
Pislogás nélkül meredtem rá. 
– A csajod – mondtam lassan. – Traceynek hívják. 
– Jaaa – esett le neki. – Jó csaj – rántott vállat. Ő ezt lezárta magában. A fejemet csóválva fordultam vissza a versenyhez. Gemma az út közepén álldogált egy kockás zászlóval, habár a verseny már rég elkezdődött – a motoron ülő lányok sikítása eltéveszthetetlen jele volt a rajtnak – és a vége messze volt, ő szívesen kellette magát mindenki szeme láttára.

A verseny a végéhez közeledett, mikor a hacker pozícióba emelt flanelinges srác lélekszakadva futott hozzánk. 

– Rico… – lihegte. – Rico… Őt keresem – nyögte ki végül. 
Davide hitetlenkedve meredt a srácra, majd a sziklaként magasodó énekes árnya felé intett. 
– Arra keresd. 
Talán valahol ott lesz – bólogatott Cross készségesen, de a srác nem értette az iróniát, eliramodott a mutatott irányba.
– Nem gondoljátok, hogy baj van? – Összeráncoltam a szemöldököm és a fiúkra néztem. 
– Majd kiderül – rántott vállat a gitáros.

Kiderült. Jelentették a rendőrségi rádióknak a motorversenyt. A hatóság nem tudott mit tenni a lázadókkal, de egy illegális rallyval már tudtak mihez kezdeni. 

– Ismét nyakunkon a hatóság – biccentett Cross beletörődve. A fiúk egyáltalán nem tűntek idegesnek. 
– Azt hiszem, menni kéne – mondtam óvatosan. 
– Fenébe. Reméltem, hogy legalább a kupát kioszthatjuk – vicsorgott Rico, majd a kezében tartott serleget a háta mögé hajította. – Tűzzünk innen. 
Az énekes távozása a tömeget is felrázta, mindenki tolongott a tömbházak takarásába. 
Cross is a többiek után eredt. 
– Most mi lesz? – kérdeztem Davit riadtan. A szeme gyorsan járt, a legjobb utat kereste. 
– Fogd ezt meg – nyomta a kezemben a sörösüveget és elrohant. Már majdnem elnyelte a tömeg, mikor visszakiáltott: – El ne mozdulj! 
A választ nem várta meg, az emberek közé vetette magát. Eltűnt, ma már másodszor. Én is másodszor éreztem azt, hogy szükségem van alkoholra. Az üveg tartalmát magamba döntöttem és a tábla alá húzódtam.

A motor bőgése a szirénákkal együtt hangzott fel. A sarkcsillagot meglátva még hátrébb léptem, de a motoron Davide ült. 

– Pattanj fel. 
A motorhoz siettem, de mielőtt feltettem a felém nyújtott sisakot, incselkedve a doboshoz fordultam. 
– Azt hittem nem ülhetek motorra, míg ki nem józanodsz. 
Davide bólintott.
– Hülye szabály volt, kapaszkodj!

A motor hatalmasat lódult és pillanatok alatt százzal repesztettünk az egyenes úton. Egy órát gyalogoltunk a városok közt, ezt az utat most öt percen belül tettük meg. A szirénák gyorsabban haltak el, minthogy kimondhattuk volna: rendőrség. A kivilágítatlan út mentén pálmafák halovány körvonalát fedeztem fel, az égen millió csillag ragyogott. Próbáltam felidézni, milyen méltóságon alul viselkedett Cross Tracyvel, de ahogy szorosan Davidét öleltem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy valaha is így bánjon velem. 

A szél erősen belénk vágott, de a fiú teste szinte az egészet felfogta előlem. A fejemet kényelmesen a hátának döntöttem és élveztem a pillanatot és a városokon átszáguldva bámészkodtam. Azonban San Borenón túl nem vitt az utunk.
– Miért álltunk meg? 
– A rendőrök már értesítették a többi várost. Mindenkit elkapnak és bevisznek, mint múltkor a koncert alkalmával. – Követtem a példáját és lekászálódtam a motorról, a sisakot a kormányra helyeztem. – Itt laknak a szüleim, náluk meghúzzuk magunkat. 
– A… szüleid? – hápogtam. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet?
– Vera – ráncolta a homlokát. – Ők a szüleim
– De késő van. Felébreszted őket.
Davide előhalászta a zsebéből a kulcsait és a bejárathoz lépett.
– Rég nem találkoztunk, örülni fognak nekem – Kétlem
– De nekem nem – szakadt ki belőlem az, ami igazán bántott. – Nem vihetsz haza. Az olyan, mintha… mintha… – kerestem a szavakat.
– Mintha a kurvám lennél? – vigyorgott Davide önelégülten. 
– Barátnőt akartam mondani – motyogtam megsemmisülten. Hirtelen zavart, hogy olyan közel állunk egymáshoz. Úgy tettem, mintha a hajamat igazgatnám. Davide türelmesen várt. 
– Úgy viszlek haza, mint a legjobb barátom testvérét. Anyáék meg fogják érteni.

Nem értették. A signor Nestától kapott pillantások alatt jobban remegett a térdem, mint a billogozás alatt. Úgy húzta el tőlem a fiát, mintha valami alattomos vipera lennék, amit Davi a keblén dédelget. Sok időbe telt elmagyarázni, hogy valójában Davide ezzel Mariónak tesz szívességet. 

– Börtönben – csapta össze a kezét signor Nesta. – Szerencsétlen fiú! Mi lesz belőletek Davide? Miért nem maradhattok gyerekek? – sóhajtotta. – Amíg csúzlival lövöldöztetek, nem volt gond. Két pofon apádtól, oszt rendben volt. Most mit csináljak veletek? 
Mario lecsukatásából hamar többes szám lett és a szidással kevert sopánkodás, amit signor Nesta lezavart Davin csattant.
– Hagyj minket aludni, mama – morogta Davide. Az anyukája előtt olyan volt, mint egy nyűgös gyerek.
– Persze, hogy aztán unokákat hozzál a nyakamra…
– Jaj, ne. Ne előröl! 
Davide a tenyerébe temette az arcát. 
– Nem látod, hogy fáradtak vagyunk? 
Signor Nesta átható pillantást vetett ránk. Az arcán ezer érzelem suhant át egyetlen másodperc alatt. Davide esdeklőn nézett rá. 
– Éhesek nem? 
A dobos megkönnyebbülten sóhajtott.
– Nem. Reggelinél mindent megbeszélünk.

A lakás apró volt, de rendezett. Egyáltalán nem hasonlított Davide otthonára. Sötétben vezetett végig a folyosón és a szobájába is sötétben mentünk. Hazavitt, de nem engedte, hogy bármit is lássak. Az ágyhoz vezetett és én egyből a párnák közé rogytam. A fáradtság hirtelen tört rám, de egyből felélénkültem, mikor az ágy besüppedt, Davi a másik oldalra húzódott. 

– Mit csinálsz? – kérdeztem, a hangom három oktávot ugrott. 
– Egy ágyamból már kitúrtál. Ebből nem fogsz – szögezte le. Zavartan húzódtam odébb. – Ez az én szobám, az én szabályaim.
– A szabályid mind hülyék – sziszegtem. 
– Ha nem tetszik, ott a padló. – A fojtott hang a párnák alól jött és pillanatokon belül halk szuszogás váltotta fel. Elaludt. De én nem voltam rá képes. Óráknak tűnt az az idő, amit forgolódással töltöttem. A lepedő suhogott minden mozdulatom alatt. Velem ellentétben Davide néma volt. Még az alvása is elegáns – gondoltam. Sokáig figyeltem az arcát, a telt ajkát, borostás arcát. Végül elfordultam. 
– Lehetne kevesebb ficánkolással? Egyesek aludnának – motyogta rekedten. 
– Bocsi – mondtam és mozdulatlanná dermedtem, levegőt venni sem mertem.
– Ha még egyszer átfordulsz, megöllek – figyelmeztetett Davide, majd váratlanul egy kéz landolt a derekamon és a dobos magához húzott. Elakadt a lélegzetem, de nem szóltam. És nem is mozdultam többé.






[1] Ossian – Rock Katonái, Album: A rock album 2 – A Magyar rock 16 nagy pillanata (Zeneszerző, szövegíró: Maróthy Zoltán, Paksi Endre) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése