2017. július 16., vasárnap

Harmincadik fejezet - 1.

Vera


Ilariába várakozáson felüli számban érkeztek az emberek. A lázadók akár értették a kódolt üzenetet, akár másoktól értesültek a Balhéról, kivétel nélkül tiszteletüket tették a városban, az utcák pezsegtek az élettől. Davidével négyszer jártuk körbe Salla Portadót a menetdobbal, Mario szerzeményét zengve mindenfelé – bár a dalszövegért egyikünk sem mert személyesen elmenni – és minden alkalommal a sor legelején menetelhettem, a fiú oldalán. Igaz, mindez inkább bizalmatlanság volt részéről, mint tisztelet, de nem érdekelt. Többé nem kellett rejtőzködnöm. Varázslatos érzés volt. 

– Bukj le, őrült szőke tíz óránál – mondta Davide hirtelen és magával rántott egy sörpult mögé. 
Helyesbítek, a legtöbb ember elől nem kellett rejtőzködnöm. Ez alól kivételt képeztek Davi és Cross exei – ma már a negyedik! – illetve Rico nagyon is jelenbéli barátnője – a titokzatos Gemma. 
– Istenem, ha ez a lány úgy lekopna, mint a festék az arcáról, nem kéne fél óránként ezt eljátszanunk – mutattam kettőnkre. A pult rejtekében teljesen egymásnak préselődtünk. 
– Ne emlegesd, még megérzi és idejön.
– Minél hamarabb, annál szamarabb – vágtam rá. Davide felnevetett. 
– Szamár? Lehet, hogy Gemmának patája van, de a szarv és a vasvilla már valami egészen más…
Az ajkamba haraptam, nehogy felkacagjak. 
– Fogd már be és húzódj arrébb – kuncogtam és megpróbáltam kikecmeregni a dobos öléből, ahova zuhantam. A vállába kapaszkodva feltornásztam magam, hogy kilessek a pult pereme mögül, de James Bondot megszégyenítő mozdulataim mellett egy pillanatra sem feledkeztem meg a tudatról, milyen közel is vagyunk egymáshoz. Az első csókom – Davival. Egészen biztos voltam benne, hogy hallja a szívverésem.
– Elment már? – suttogta. Meleg lehelete perzselte a nyakamat, talán jobban, mint a billogvas tette. Ha nemet mondok, így maradhatunk még egy kis ideig? Nagyot nyeltem és ezredszer is végigpásztáztam a Gemma-mentes terepet. Ha igen, ez hányszor játszható el?  
– Igen – feleltem, pedig komolyan fontolóra vettem a másik lehetőséget. Davide nyomban felpattant és vigyázva a fáslizott csuklómra, engem is felhúzott a földről. Cross abban a pillanatban jelent meg, egy fekete hajú szépséggel az oldalán. A lány úgy nézett ki, mint az Éj királynője.
– Itt vagyok már, semmi pánik – nevetett Cross kedvesen. – A gyrososnál hosszú volt a sor, de így legalább volt időnk beszélgetni. Bemutatom nektek Laceyt – mondta és szerelmes pillantást vetett hirtelen szerzett – akarom mondani: aktuális – barátnőjére. Lacey ránk nézett – komolyan azt vártam, hogy lenyom egy áriát – és elfintorodott. 
– Tracey – javított sértetten, de nem bontakozott ki a gitáros öleléséből.
– Én is azt mondtam… bébi – bólogatott Cross lelkesen és szájon csókolta. Nem telt sok időbe, míg Tracey kiengesztelődött, de mi azt a keveset is nagyon nehezen tűrtük Davidével. 
– Látod? Mondtam, hogy ne várjuk meg! – a dobos mérgesen nézett rám, mintha legalábbis az egész az én hibám lenne.
– Honnan tudhattam volna, hogy ez lesz? – sziszegtem dühösen. 
– Én megmondtam.
Összeugrott a gyomrom. Ha nem lettem volna itt, bizonyára Davi is hasonló programmenetet követett volna. Éljenek a rocksztárok!

Ilaria közel hasonló méretekkel küzdött, mint Salla Portado, de dél- olasz mivoltára fittyet hányva, amerikai mintát követve elhagyta a sikátorokat, helyette kilométer hosszan húzódtak a kivilágítatlan sugárutak. És az ember akármerre nézett, sehol nem látta a tengert. Sosem merészkedtem még ilyen messzire a víztől. Kényelmetlenül fészkelődtem, de úgy tűnt, a bábeli zűrzavar többi népe nem zavartatta magát. Végtére is, ők a hazájukat hagyták hátra. Miért éreznék magukat kellemetlenül, csak mert nem érzik a só illatát? A hosszú utcákon messzire el lehetett látni és az emberben csak a milliónyi arcot megpillantva tudatosult igazán, milyen rengetegen vannak a lázadók. Talán négy apró város a miénk, de valójában a Rock Katonái meghódították az egész világot. 

– Davide, Rajzos – intett oda Rico messziről – Nem mintha anélkül nem szúrtuk volna ki játszi könnyedséggel! – és utat tört hozzánk. Az énekest alig láttuk a nap folyamán, hol itt rendezkedett, hol ott akadt elintéznivalója, hol pedig mi kerültük őt vakbuzgósággal, nehogy a nyakán csimpaszkodó barátnője látóterébe kerüljünk. Az Outcasts tagjai közül Ricótól volt várható a legnagyobb ellenállás – már persze Mario után – a beavatásom ellen, de újdonsült becenevem után Rico egyenesen rajongott az ötletért, hogy beléptem a Rock Katonái közé. Az igazat megvallva Davide és Cross sem ellenkezett sokat, de a börtönben tett látogatás után Davi egész egyszerűen nem volt hajlandó többé szóbahozni a témát. De azt sem árulta el, mi történt odabent. Felrepedt szájjal ért haza. Mario bizonyára nem véresre csókolta, hacsak nem az öklével. 
– Szevasz Cross és öö… igen. Hello – biccentett Rico a lánynak is. 
– Lacey. 
– Tracey – pontosított Tracey két csók közt.
A szememet forgatva néztem az énekesre. 
– Minden készen áll?
Rico idegesen bámult a kezében tartott jegyzetfüzetre. 
– Nem egészen. Gyere, megmutatom, melyik falra fújhatsz – mondta és intett, hogy kövessem. Davide riadt pillantást vetett a szerelmes párra és utánunk eredt. 
– Nem hagyhatlak magadra – magyarázta. 
– Aha – bólogattam mindent tudón.
Rico egy hirdetőtáblához vezetett bennünket, a földön ott várt egy hatalmas táska, tele festékes flakonokkal.
– Marco szeretné, ha megcsinálnád a logót, de a kedvemért festhetnél egy csomó tüzet. Ide, meg ide – mutogatott az énekes lelkesen. Kelletlenül biccentettem, bár a Salla Portado-i gyújtogatóra gondolva nem tudtam megbarátkozni a lángok gondolatával. Talán nem volt épp a legokosabb ötlet ezzel hergelni a rendőröket. 
Nekiláttam a munkának, a fiúk minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelték. Igaz Ricónak még rengeteg dolga lett volna, de mindenképp a saját szemével akarta látni, hogy a tűz – és a később kért motorkerék – rendben alakul. 
– Mi kéne még? – kérdezte Davide az énekest, miközben hűen támasztotta a létra alját és adogatta a kannákat. 
– Valami számítógép buzi – dohogta Rico idegesen. – Szerinted van ilyen a Rock Katonái közt? Tűt is kereshetnék a szénakazalban. 
– Elég ha a pirosat feladod, köszi – szúrtam közbe és megvártam, hogy odahajítsanak egy flakont. 
– Hackert keresel? – csodálkozott Davide – engem túlságosan lefoglalt a farkas pofája. – Minek az neked? 
– Jó lenne rácsatlakozni a rendőrök rádióira. Hallhatnánk ezt- azt. Majd meglátjátok – titokzatoskodott Rico. 
– És honnan tudod, hogy nincs? Mi alapján döntesz valakiről? 
– Azt nem tudom, hogy hacker e valaki vagy sem, de ha valaki olyan nyomorék, mint az a srác – bökött az egyik rockerre. – akkor az ért a számítógépekhez – mondta és úgy indult meg szerencsétlen gyerek felé, mint egy áldozatát becserkésző oroszlán. Egy gigantikus oroszlán. 
– Ha úgy ismeri fel a programozókat, mint a graffitiseket, akkor ez veszett ügy – vigyorogtam gúnyosan.


Fél perc múlva ott állt előttünk szegény srác, flanelingestül, zsíros hajastul, egész testében remegve. Rico egy rádió szerű szerkezetet nyomott a kezébe. 

– Értesz ehhez? – kérdezte. A fiú biccentett, megkönnyebbültnek tűnt, hogy ismerős tárgyat tarthatott a kezében – bármi is volt az.
– I…igen – rebegte. 
– Zsír. Akkor a te dolgod lesz, hogy figyeld a zsarukat. Ha bármi gebasz van, nekem szólsz. Értetted? – a fiú biccentett. – Nekem! Tudod, ki vagyok?
Újabb biccentés. 
– Persze, hogy tudom – mondta a srác, szinte sértetten. Már ilyen lehetett volna, ha mert volna sértetten beszélni az énekessel. – Rico Rosanti, a Rock Katonái alvezére. Én pedig…
– Teszek rá – mondta Rico és fontoskodva elsietett. A srác azonban egészen addig álldogált mellettünk megszeppenve, míg Davide szelíden meg nem taszította a másik irányba. 
– Hogy állsz? – kérdezte a dobos fél óra hallgatás után. 
– Jól – feleltem. És tényleg jól álltam. Vázlatosan, egyszerűen és gyorsan haladtam. A végeredmény nagyon tetszett. – Kész. 
Davide megfordult és elakadt a lélegzete. 
– Gyönyörű – nézett a szemembe. 
Szerintem is gondoltam és egy R betűt firkantottam a farkas lábához. R, mint Rajzos. Igen. Ez vagyok én. Ez én vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése