2017. június 26., hétfő

Huszonkettedik fejezet

Vera


A reggelnek szépített délidőben iszonyatos fejfájásra keltem, a torkom mégsem a másnaposság szégyenétől volt keserű. Mario nem volt mellettem és hiába simogattam a vetetlen ágyat, már nem is éreztem rajta a teste melegét.
Bizonyára már hajnalban elment ­­­­– gondoltam, miközben nekem az is gondot okozott, hogy egyáltalán kikecmeregjek az ágyból és elvergődjek az ajtóig.
– Jó reggelt!
– Jobbat – morogtam vissza, mire Davide az ölébe ejtette a kezében szorongatott varrást – Igen, varrást. Tű, cérna, minden, ami kell. – és együtt érző pillantást vetett rám, fejével a pult felé bökött.
– Az a tied. – Egy nagy pohár víz és egy kissé megsárgult fejfájás csillapító várt rám.
– Ilyen ritkán vagy másnapos? – néztem farkasszemet a pirulával, mielőtt éhezőként rávetettem magam.
– Az én fejem rég nem fáj már az alkoholtól – húzta ki magát büszkén a dobos, majd hamar vissza is hanyatlott a fekete díszpárnák közé, mint aki szégyelli magát. –… a konyhában találsz kávét és mindezzel krm igazából csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapiért.
– Már miért is? – kérdeztem, ám nyomban rádöbbentem, mindezzel csak a tegnap nyeldekelt whisky káros következményit tolom előtérbe, miközben valójában mindenre pontosan emlékeztem, épp ezért gyorsan javítottam magam: – Úgy értem, nem tettél semmi rosszat.
– Talán abbahagyhattuk volna az első pohár…
– Mario túlreagálta – szakítottam félbe Davit. – Egy kis alkoholba még senki nem halt bele – bizonygattam nagy beleéléssel, de a fokozott hangerőnek és a hirtelen mozdulatoknak meglett az ára, nyüszítve tapogattam a halántékomat.
–… köszöntő után.
Micsoda? Pohár micsoda?
– Pohárköszöntő? – sápadtam el nyomban. – Nem volt semmiféle…
Az asztalon állok. Lábaim már akkor is remegtek, mikor a padra kecmeregtem, de mikor nagy levegőt véve a fényes fekete asztallapra lépek, végképp őrült táncot járnak. Egy forró kéz kulcsolódik a bokámra és csúszik egészen a térdemig. Szorosan tart, vigyázva, le ne zuhanhassak, így büszkén húzhatom ki magamat.
Davide segített nekem, legalábbis akkor úgy éreztem, de így utólag már emlékszem szüntelen kántálására: Ne csináld! Vera! Na, gyere le szépen! Ne csi… hallod?!
– Még, hogy nem volt! – pukkadozott Davide a nevetéstől. – Poharat emeltél a bátyád rücskös seggére, amiért magadra hagy.
Az asztalon állok – elönt a forróság. Whisky? A bőrömbe mélyedő ujjak? …csak a düh marad…– és figyelmet kérek. Hahóó – roppant hatásos módon. – Kedvesek. Mivel úgy dörgi… nem…. döngicsérli… zengitek körül a bátyámat, mint legyek a szart – nyögöm (és nyögött Davi is) miközben hogy mondandóm félre ne érthessék, ujjal Mario felé bökök. – Így innen iszom az egészségére, mivelhogy holnaptól benn rohad a karcerban. Én meg itt kint. Köszönöm testvérem – emelem fel a kezemet, noha poharam nincs –, hogy Te is magamra hagysz!
– És azt követően – bökött a tűvel az ég felé Davide, jelezve, hogy most nagyon figyeljek. – Táncra perdültél és mindenkit felszólítottál, hogy tömködjék tele apróval a bugyidat, mert…
… ne búslakodjunk itt. Mulatni akartatok. Legyen úgy! – kacagok hamisan és megpördülök. Davide keze villámsebesen a derekamra kúszik, ha nem tart meg, azon nyomban a semmibe zuhanok. Izmos karja a hasamnak feszül, mikor szelíden leemel az asztalról és az ölébe ültet. Fejem a vállára hajtom, halkan a fülébe nevetek.
Oké, mi folyik itt?
Whisky…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése