2017. június 30., péntek

Huszonharmadik fejezet - 2.

Vera


A Bemutatkozó Balhék sorozata, nem takart mást, mint négy gigászi összeröffenést a lázadók számára, négy különböző városban, a négy vezető irányításával, s bár a jelszó „bosszantani a felnőtteket”, az egész célja csak a versengés volt. Erőfitogtatás egymással és más bandákkal szemben.
– A város vezetői ki fognak készülni – magyarázta Rico nagy beleéléssel, mikor végre elindultunk. – Úgy kell ez nekik, mint kurvának a házasság.
Ha a gondolat Ricóra jellemző egyszerűséggel is fogalmazódott meg, hamar be kellett ismernünk, mennyire igaz. Treposto beléptető kapuinál hosszan feltorlódott a sor és az embertömeg egyre csak kígyózott mögöttünk az országúton. Ekkor a géppuskával strázsáló katonák még csak nem is sejthették, mi készül az éjszaka, folyton figyelő szemük előtt.
– Erre, erre! – intett messziről egy talpig feketére tetovált bőrű srác. A nyomába eredtünk, és talán én voltam az egyedüli, aki kételkedett a dolog ésszerűségében. Biztonságos követni egy vadidegent sötét sikátorokon át? Bizonyára nem, de a fiúk olyan magabiztosan meneteltek, mintha most léptek volna ki az Armageddonból. És az igazat megvallva, mellettük már én sem féltem.
– Nahát – lelkendezett Cross. – Csupa ismerős arc! – Persze köztudott, hogy a gitáros ismeretségi köre mindünkénél tágabb és bővelkedik az olyan simlis, rosszarcú csibészekben, mint amilyen az idegenvezetőnk.
A belső udvar, ahová végül kiértünk, roppant mód emlékeztetett az Enemies főhadiszállására. A magas falakat körbe graffitik tarkították, s bár a tömeg nem azt mutatta, de az épületet jól elrejtették és mondani sem kellett, magamtól is tudtam, hogy innen a rendőrség a lehető legtávolabb van.
Mocskos rendőrök. Rendőrök és velük a testvérem.
Csakhogy a betontér belül nem volt üres. Ameddig a szem ellátott, lépcsők, korlátok és betonteknők.
– Ide gördeszkások járnak? – kérdeztem kíváncsian, miközben a pályákat néztem.
– Deszkások – mordult rám a tetovált srác. – Csak deszkások. Erre nagyon érzékenyek! – figyelmeztetett. Nem értettem mire a nagy felhajtás, ha voltak is deszkások, a sok ember között eltűntek és csak néha- néha jött szembe egy-kettő. Esetleg megvillantottak pár trükköt, de a pályák lassan megteltek emberekkel, mindenki olyan helyet keresett, ahonnan jobban láthatott.
– Most mi van? – kiabáltam, túlordítva az „alapzajt”. – Mit néz mindenki? – kérdeztem a fiúk felé fordulva, de ők is csak a vállukat vonogatták.
– Megnézem, mi van – mondta Rico, aki kolosszus termete ellenére szintén lábujjhegyen próbált érvényesülni.
A téren egyre többen és többen lettünk. A lázadók behatoltak az üresen álló lakásokba és az ablakokból lógva figyelték az eseményeket. Ennek ellenére sem férhettünk el mindnyájan. 
Kezdtem megérteni, miért vezetett minket olyan bizalmaskodva a tetovált srác. A Bemutatkozó Balhé az elit bulija. A Rock Katonáinak altisztjei oldalán pedig egyenes út vezetett számomra.

– Minden rendben? – hajolt közelebb a gitáros. Feltartott hüvelykujjal bólogattam.
Crossnak bizonyára voltak fenntartásai velem szemben. Mikor legutoljára tömegben látott, az emberek úgy botladoztak rajtam, mint rossz színészek a vörös szőnyegen. De Davide ragaszkodott hozzá, hogy itt legyek.
Mielőtt Cross tovább kérdezősködhetett volna, Rico furakodott vissza zárt kis körünkbe, oldalán egy ismeretlen férfival.
– Remélem, nem vagytok szűkösen, sokan jönnek még.
Sosem láttam, de a hangját nyomban felismertem.
– Mi még nem ismerjük egymást – nézett rám felhúzott szemöldökkel, mintha csak most vett volna észre. – Marco vagyok. – Kezet nyújtott. – Te pedig bizonyára Vera, Mario ügyesen rejtegetett kishúga – mondta, miközben visszaengedte a kezét, nem törődve azzal, hogy nem viszonoztam a gesztust.
A táncolásom híre gyorsabban terjed, mint gondoltuk.

– Biztosan jól vagy? – suttogta a fülembe Davide.
Biccentettem, de éreztem, hogy minden erő kiszaladt a lábamból és szívem szerint szaladtam volna én is. Mégiscsak láttam már Marcót, méghozzá a tengerparti éjszakán. Marco látott meg graffitizni. Őelőle menekültem.
Azonban ő nem ismert fel.
– Balhé lesz – mondta inkább.
– Tudjuk, a Bemutatkozó Balhéd – tudálékoskodott Rico. – Ami tulajdonképp mit is takar?
– Úgy értettem, bunyó lesz – mosolygott kissé gúnyosan a vezér. – Itt áll előttetek Treposto hivatásos bukmékere.
– Tehát verekedni fogunk? – csillant fel rögtön az énekes szeme, míg én továbbra is alig tértem magamhoz. – Mi a tét?
Az elhangzott összegtől mindenkinek elakadt a lélegzete.
– Ennyi pénzből vehetnék egy erősítőt – lelkesedett mindjárt a gitáros.
– Ennyi pénzből befejeztetném a tetkóimat – kontrázott a tetovált srác, aki valahogy mellettünk ragadt, s bár nem igazán értettük, a bőrének melyik részére férne egyáltalán festék, elég boldognak tűnt ahhoz, hogy ráhagyjuk a dolgot.
– Én csak megnyerem – rántotta meg a vállát Rico. Pofátlan magabiztossága vad hőbörgést váltott ki a fiúkból, de medve méreteivel nem vitatkozhattunk, ha az énekes ringbe száll, akkor csak győztesként távozik.
– És te, Davide? – kíváncsiskodott Marco.
Davi elgondolkodva meredt maga elé.
– Nem t’om. Engem nem érdekel a pénz.
– Akkor mi érdekel? – horkant fel a tetkós. Davide megfejthetetlen pillantást lövellt felé.
– Egy ideje szemezek azzal a sörpulttal – bökött végül a hátam mögé.
– Ne viccelj – hitetlenkedett Cross.
– A sör olcsó, jó – kottyantott közbe Marco, de a gitáros nem hagyta annyiban a dolgot.
– És mi van a zenéléssel? Az albummal? Nem szeretnél esetleg egy új dob szerkót? – tudakolta számon kérőn. – Te barátom, nem vagy elég elkötelezett! – jelentette ki sértetten. – Ráadásul még egy éhes száj szakadt a nyakadba.
– Veled együtt Vera már tényleg sok lesz – csikorgatta a fogát Davide.
– A pénz mindenkinek kell – zárta le a vitát a tetovált srác.
Marco előre lépett, elérkezettnek látta az időt.
– Ezek szerint beszálltok?
– Be – mondta Rico eltökélten. – És én fogok nyerni.
A ringet középen alakították ki. Hajóköteleket feszítettek ki az udvar talán egyetlen egyenletes és üres pontjára, de ennél több nem jelképezte a harc helyszínét. Nem voltak székek, edzők vagy vastag szőnyegek. Akik elestek, azok megcsókolták a betont. De ami a legfontosabb, nem voltak szabályok. Kőkemény utcai harc volt.
Ez a módi Crossnak is kedvezett. Noha ő nem tanult soha harcművészetet, a kocsmai verekedésekben mindig kivette a részét. Szinte meg sem várta Marco lelkesítő konferálását, amint átlépte a kötelet támadásba lendült. Ez meglepte ellenfelét, de a nyerő szériája hamar elfogyott. Tapasztalatai talán az ötödik küzdelemig vitték, ott egy jól irányzott térd rúgás a földre vitte.
Sok harc alig tartott tovább egy percnél, kiváltképp, ha a küzdő felek egyikét Rico képviselte.
Davide is szépen menetelt előre. Kezdeti kedvetlenségét pár pohár a hőn áhított pultnál elűzte, elszántan harcolt. Ütései tiszták voltak, légzése rendezett és soha nem fordított hátat az ellenfelének. Igazi ereje mégis a gyorsaságában rejlett, ruganyos léptei úgy repítették, mintha meztelen felsőtestéből szárnyi nőnének. De nem voltak. Megnéztem.
Gyilkos eleganciával küzdött.
Mindez elegendő volt ahhoz, hogy a végső döntőt Ricóval vívja. Mikor ringbe szálltak, először olyan volt, mintha csak játszadoznának. De nem emberi módra. Úgy nyúzták egymást, mint a farkaskölykök.
– Ez nem cicaharc, fiúk – ordította Marco. Nem volt nála mikrofon, de hangja betöltötte az egész teret.
Davide végre abbahagyta a körözést, engedve, hogy Rico támadásba lendüljön. Az énekes lomha volt, de ütései halálosan kemények voltak. Davi az összes elől félreugrott, mire a tömeg minden alkalommal elégedetlenül füttyögött. Vért akartak és Rico ezt eddig minden alkalommal készségesen megadta.
A hangzavar elviselhetetlen volt, amit sokszor akaratlanul én is csak erősítettem. Rico kegyetlenül sorozta Davide testét, a dobos védekezése egyre inkább hézagos volt, rúgásai alacsonyabbak lettek és többször is célt tévesztett. Mindketten fürödtek az izzadtságban.
Izgatottan húzódtam közelebb. A tömegben megmaradni is volt akkora kihívás, mint a ringbe lépni, kiváltképp, hogy az első soros panoráma helyemet akartam. A fiúk küzdelme épp kezdett érdekessé válni, mikor kiszorítottak a helyemről.
Kétségbeesetten próbáltam követni az eseményeket, de csak a tömeg morajlása alapján tájékozhattam, mikor elhangzott egy egyöntetű „hú” vagy olykor egy sziszegős „szí”.

Tanácstalanul forogtam körbe, végül két rocker segítségével egy ablakpárkányra kapaszkodtam fel. A lábam remegett a keskeny peremen, ujjaimmal a fejem fölötti zászlótartóba kapaszkodtam. Még épp elkaptam Rico utolsó ütését. Davi arccsontját érte, majd térdével erősen a fejébe húzott. A dobos szeme felfelé rebbent, szájából vért köhögött, majd elterült a földön.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése