2017. június 29., csütörtök

Huszonharmadik fejezet - 1.

Vera



Mint kiderült, a tű és a cérna nem Davide nőies oldalának ápolását szolgálta, a trükkös nadrág Mariónak készült. Az ügyvéd szerint, ha sorszámokkal tűzdelt pólót vagy overállt kapnak is, a börtönnek egyszerűen akkor sincs kapacitása nadrágra vagy akár alsóneműre. És igazság szerint nekünk mindez kapóra jött. A szekrényből választott nadrág az elmúlt óra során számos rejtett zsebbel bővült, s bár megfelelt az előírásnak, hiszen nem volt piros vagy fekete, hogy a banda színeit viselje, a gumírozott rész egyre csak dagadt a becsempészendő tárgyaktól. Hosszú tanakodás után borotvapengét, pénzt – amiben persze itthon is szűkölködtünk – és gyufát raktunk a felhasított farmeranyagba, majd a maradék helyre, Davide kardoskodásának köszönhetően vagy egy doboz Marlborót suvasztottunk.
– Öngyújtó – kapott a fejéhez Davi és mélyen a zsebébe nyúlt. – Kész – jelentette ki büszkén, majd elbizonytalanodva a tűre nézett. – Jobb lesz, ha te varrod össze. Az ollóval még csak- csak elboldogultam, de…
– Minek kellett ennyi cigit bepakolni? – fakadtam ki. – Komolyan ezt tartod létszükségletűnek? Mariónak talán jó lehetőség lett volna ez arra, hogy leszokjon.
Davide válaszra sem méltatva nyújtotta felém a nadrágot, de mikor látta, hogy nem fogadom el, halkan szitkozódott az orra alatt, majd nekilátott egyedül.
– Elszívhatja vagy fizethet vele. Ez nem az én dolgom, Vera és nem is a tied – mondta, miközben a cérnával bíbelődött. – De hidd el, odabent minden esély jól jön a segítségre. Pénz, cigi… a börtönélet motorja nem barátsággal megy.
Elgondolkodva húzódtam hátrébb. A Davi által lefestett világ kegyetlennek tűnt, de az élet Salla Portado utcáin is ilyen. Nekünk nem kell bemutatni a nélkülözést.

Fáradtak vagyunk, éhesek és túlontúl bizalmatlanok, de ez tesz minket erőssé. A Dél- Olasz utcakölykök ezért olyan emberfelettien szívósak.

– Ciao, gyermekeim – robbant be az ajtón Cross. Kezében viharvert gitártokját szorongatta, míg a ruhájából virágporként hulló fehér homok egy újabb tengerparton töltött éjszakáról árulkodott. – Mit csinálunk? – kérdezte, majd amint Davira nézett, hátratántorodott. – Wohohóó! – tartotta tenyerét a magasba, mintha azt mondaná, „Állj és ne tovább!”. – Haver – sziszegte. – Mi a fészkes fenét keres a kezedben az a női pipere?
Davide bosszúsan nézett föl egy csomó mögül.
– Börtön- nadrágot varrok.
– Varrsz? Delilah, mondd, menstruálsz már?
A gatya egy morcos káromkodás kíséretében landolt az ölemben.
– Mit nevetsz Táncos? Elmúlt a fejfájásod? – acsargott Davi. Megszeppenve húzódtam hátra és nyomban munkához láttam, míg Cross zavartalanul feltúrta a hűtőt.
– Én sem ellenőrizgetni jöttem ám – mondta megnyugtatónak szánt hangon, tele szájjal és jelentőségteljes pillantásokkal méregetett minket. Davide szem forgatva húzódott ki a kanapé szélére.
– Akkor minek köszönhetjük a látogatást?
– Híreket hoztam. – Cross izgatottsága ragadósnak bizonyult, David nyomban egy üvegért kapott és az én kezem is gyorsabban járt, igaz, annak meglett a böjtje – több sor öltést is visszabontottam, mire a gyárihoz hasonlót sikerült produkálnom. – A katonák végeztek a kártyák szétosztásával, elengedik az embereket és megindult a vándorlás. Hatalmas embertömegek tartanak nyugatnak, egyenesen Treposto szívébe.
– És a többi város? – kérdeztem zavartan.
Cross komoran Davide felé biccentett, értették egymást.
– Nem hagyják ki azokat sem – bólintott a gitáros lassan, miközben minden szavát gondosan megválogatta. – De Trepostóban ma megkezdődik a Lázadás. Marco, a Rock Katonáinak vezére és Treposto város vezetője ma bemutatja az első Bemutatkozó Balhét és innentől… dominó effektus.
Davide gondterhelten sóhajtott.

– Bármi lesz is, ha később felemlegetik az utolsó rock forradalmat, azt a történetet a mai nappal fogják elkezdeni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése