2017. május 10., szerda

Huszonegyedik fejezet

Mario



Lelkiismeret furdalásom volt, hogy egyetlen szó nélkül jöttem el, de mit számít már az én számlámon még egy megszegett ígéret?
Nem szeretem a búcsúzkodást.
Nem is szerethető műfaj, de Vera könnyeitől egyenesen olyannak hatott volna az egész, mintha háborúba vonulnék. Nem akartam arra gondolni, hogy meghalni megyek – még ha így is éreztem.
Szóval így történt, hogy csak úgy leléptem.
Az utcában aztán sietősre vettem a figurát, na, nem mintha késésben lettem volna, inkább csak magam elől futottam. Legszívesebben kibújtam volna a saját bőrömből, de végül mégiscsak kénytelen voltam Mario Ricciként a tárgyalóterembe menni. Igazság szerint hálásan húzódtam be a déli nap sugarai elől a bíróság vastag falai közé, de nem sokáig élvezhettem a légkondi előnyeit.
Diego meg sem mukkant, máris elítéltek. Már akkor bűnös voltam a szemükben, mikor a terembe léptem, a kilépésig már csak papírra vetették. Felesleges hajcihő volt az egész. Felállni, leülni, na és a beszédek! A bíró pedig egész idő alatt csak annyit szólt: res ipsa loquitur. És ekkor én arra gondoltam, hogy ez az ipse is igazán resetelhetné magát, de mint kiderült nem sértésnek szánta. Nem is kedveskedett! Azt jelentette: a dolog önmagáért beszél. A helyzet pedig az, hogy nagyon is bűnös voltam.
– Kilenc hónap – fakadtam ki. – Egyáltalán nem erről volt szó.
Fél év, mínusz négy hónap – mantráztam, de a varázslat nem működött. Még mindig a bíróság előcsarnokában álltam Pirassal, kiélvezve a légkondi és a szabadság utolsó pillanatait.
– Nézd a jó oldalát – veregette a hátamat Diego, amolyan megnyugtató, „apás” - stílusban. Mindig is gyűlöltem az apámat. Leráztam magamról a kezét. – Ha most felcsináltál valakit, a gyerek születésére még hazaérsz.
– Neked ez a jó oldala? – kérdeztem idegesen.
– Nemtom.
Csak felvontam a szemöldökömet kissé gyerekes és fekete humorán. Zavartan próbálta összeszedegetni a gondolatait.
– Ne feledd, lesz még egy tárgyalás…
– Azon talán te is megszólalsz – csipkelődtem, mire Piras elhallgatott. Jézusom, egyeseket olyan könnyű zavarba hozni! – Na, ne csináld már – csaptam a hátára barátságosan. – Csak juttass ki!
Ezek voltak az utolsó szavaim, mielőtt biccentettem a mögöttem ácsorgó őröknek, hogy indulhatunk. A rendőrautónál egy darabig próbálkoztam, hogy előre ülhessek, de nem volt elég, hogy egy határozott mozdulattal a hátsó ülésre nyomtak, a bilincshez is ragaszkodtak.
Még csak a szirénák sem szóltak. Csendben mentem el.
Némán. Észrevétlenül, mint reggel. De ez más volt. Most akartam hagyni valami nyomot magam után, de nyom csak bennem maradt, valahol a szívem tájékán. Egy sajgó kis pont, nem több.
Az első ellenőrzés a város határán volt, majd legközelebb a börtön területén fékeztünk le. Alaposan átkutatták az autót, még olyan szívhangot érzékelő műszer mellett is elhaladtunk.
Dumm…Du-dumm… – dörömbölt kánonban a hangszórókból. Csak az én szívem vert egészen más ütemet: Dumdumdumdumdum – szólt az őrült basszus.
Végül egy három emeletes, rácsokkal bástyázott épület bejáratánál szállhattam ki, ahol annyi zárat, meg kulcsot láttam, mint Vera naplóin összesen. Nem, mintha azok a műanyag vacakok kifoghattak volna rajtam, ha a naplóit nem is, a perselyét rendszeresen feltörtem, de úgy éreztem, ezekkel a zárakkal jobban meggyűlik majd a bajom.
Odabent aztán áteshettem a már ismert procedúrán. Még a pultnál leadtam a személyes tárgyaimat, a becsekkolás után, ahol egy őr monoton hangon kérdezgetett. Neve? Lakhelye? Allergia? Aztán meg: Egy óra, márkája SOKI. Három szál cigaretta. Lakáskulcs.
És sorra tűntek el a tárgyak a feneketlen papírzacskó mélyén.
Még a ruháimat is elnyelte, a testüreg vizsgálat után csak a jól ismert overállt kaptam. De nem narancssárgát, sötétkéket. Az anyaga durva volt és az alatta viselt trikó ellenére is bántotta a bőrömet, a hőségről már nem is beszélve. Megsülök!
A ruhák mellé – ugyan olyan monoton hanggal kísérve – kaptam egy számot és egy cellát. Én lettem a négyszázhetes rab.
Mindent megtettek, hogy hamar beletanuljak a szerepembe.
– Iparkodj Négyszázhetes! Szabadidő van, indulj kifelé az udvarra! – Gőzöm sem volt, merre van az udvar – igazán még az sem tudatosult bennem, hogy van egyáltalán – de az erőteljes rúgás a vádlimba ösztönzőleg hatott, így megindultam a végtelen folyosón, a cellák előtt.
Aztán egyszer csak ott álltam, egy hatalmas betonplacc szélén, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek. Csupán számok voltak nekem, de idegenül én is csak ennyi voltam: négyszázhetes. De volt ott még ezernégyszázhetes is. Úgy éreztem minden egyes pillantás keresztüldöf, és nem vagyok több egy kilyuggatott papírnál, amit elragad a szél.
Ferde pillantások voltak ezek. Gyilkosoktól, tolvajoktól és az enyémektől.

Kifordítottam a csuklóm, hogy az én tetoválásom is jól látszódjon, felszegtem a fejem és besétáltam az oroszlán barlangjába. Közéjük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése