2017. május 1., hétfő

Huszadik fejezet - I.

Vera




Mindenképp az est pozitívumaként írható fel, hogy Mario nem lihegett egész végig a nyakamba, igaz, elég volt tőle egyetlen pillantás és máris mások sem akartak közösködni velem. Egyedül ültem a hátsó bokszok egyikében, elszeparálva a szórakozóktól. Lábamat bosszúsan a padok alá húztam, noha rosszkedvemet nem foghattam a ruhámhoz cseppet sem illő cipőre. Túl sok időt töltöttem már Marióék társaságában, hogy adjak ilyesféle külsőségekre. Viseltes tornacipőm még az asztalom mellett elhaladó, modell szépségű lányok előtt sem hozhatott zavarba, bár lenéző pillantásuk alatt azért kényelmetlenül ficánkoltam. Értettem az üzenetüket, kívülálló voltam. Magam is ironikusnak tartottam a tényt, hogy az Outcasts[1] tagjait úgy ajnározták, miközben a valódi kitaszított én voltam. Egyedül. Mégsem a magány volt az, ami végleg rányomta a bélyeget a kedvemre. A holnapra gondoltam és az azt követő fél évre. Úgy éreztem, a Saverio mocsoktól ragadó pultja fényesebb képet mutat, mint a jövőm. Egykedvűen pillantottam a bátyámra. Mario meglehetősen felszabadultnak tűnt, önfeledten nevetett, mint aki teljesen megfeledkezett a tárgyalásról. Az újságcikkről. Rólam.
De bennem nem volt három pohár whisky, hogy felejtsek.
Egyáltalán elég ennyi búfelejtőnek? Elszomorított a gondolat, hogy ez a hirtelenjében legurított pár deci elegendő volt ahhoz, hogy uralja Mario agyát és megsemmisítsen minden gondolatot, ami hozzám fűződhetett. Még csak rám sem nézett.
Ennek a napnak élt, mert ez volt az utolsó. De úgy tűnt én nem voltam benne a programban.
Davide sem szólt hozzám délután óta, de futólag többször is rám pillantott. Bátorító mosolyt küldött felém, mire csak a szememet forgattam. Alig egy órája érkeztünk, de nekem máris mehetnékem volt. Rosszul éreztem magam és mindent megtettem annak érdekében, hogy ezt a világgal is tudassam.
A világ is tudatta velem, hogy le vagyok szarva.
Észrevétlenül kicsusszantam az asztal mögül és a mosdók felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, az est további részét a vécéfülkék egyikébe zárkózva töltöm – a vécépapír origami és az ajtóba vésett feliratok olvasgatása volt olyan izgalmas elfoglaltság, mint bámulni a testvérem menő társaságát –, de az ajtó előtt tolongó hosszú sor hamar elvette a kedvemet. Elkínzottan sóhajtottam és beálltam egy lány mögé, hátamat a falnak vetve várakoztam, de vagy a sor haladt irtózatosan lassan vagy odabent tűnt fel túlzottan hamar az eltűnésem, alig léptem egyet előre, mikor Davi állt meg velem szemben. Mozdulataimat leutánozva ő is a csempéknek dőlt, poharában valami aranybarna csodát őrizgetett.
– Mit csinálsz? – kérdezte szórakozottan.
Az égre emeltem a tekintetemet.
– Mégis minek látszik? – kérdeztem vissza és próbáltam figyelmen kívül hagyni a mögöttem állók zsörtölődését – a sor meglódult. Gyorsan előrébb léptem. – Mario küldött utánam?
Az ujjaim önkéntelenül is ökölbe szorultak. Egyszerűen nem tudtam elhinni: Mario egy órája rám sem bagózott, de pisilni feltétlenül csak felügyelettel mehettem.
– Észre sem vette, hogy eljöttél.
Az ujjaim kiengedtek, helyette a gyomrom rándult meg görcsösen. Keserűen ízlelgettem Davide szavait. Észre sem vette, hogy leléptem.
– Pedig néha igazán nem ártana jobban odafigyelni rád. Van egyáltalán ablak a lányvécében?
– Nem fogok megszökni – vágtam rá elképedve. Csak akkor döbbentem rá, hogy viccelt, mikor látványosan kacsintott egyet. – Különben sem tudnék kimászni, túl szűk a hely.
– Ahol a fejed kifér, ott már nincs probléma.
– De nem fér ki a fejem…
– Szóval már próbáltad – vigyorgott önelégülten.
– Nem dugdosom a fejem lepukkant romkocsmák mocskos vécéablakaiba, világos? – dörrentem rá. – Ha nem akarnék itt lenni, már árkon bokron túl lennék – csúszott ki a számon. Az ajkamba haraptam, de ekkor már késő volt. Davide érdeklődve figyelt. – Nem éreztem jól magam, ezért jöttem ki – tettem hozzá mentegetőzve.
– Akkor talán az lesz a legjobb, ha kiállsz a sorból – mondta és elhúzott a mögöttem állók dühös pillantásaitól.
Visszamentünk az asztalokhoz, de Davi most egy másik bokszba vitt. Nem mintha az előző asztalomnál olyan nagy lett volna a tolongás, de így legalább kevésbé nyílt rálátásom Marióék zsúfolt asztalára. És persze Mario sem láthatott engem.
– Idd ezt meg – lökte elém Davide a poharát, hangja szinte parancsoló volt.
– Mi ez? – kérdeztem bizalmatlanul.
– Whisky. Na, idd már meg az ég szerelmére – unszolt és pillantása addig nem eresztett, míg a kezembe nem fogtam az üvegpoharat. Fintorogva méregettem tartalmát, már a whisky- kóla is rossz tapasztalat volt, de a dobos szemforgatását olyan lekezelőnek éreztem, hogy húzóra küldtem le az egész adagot. Mintha nem is tizenhét lennék. Mintha valaha is csináltam volna ilyet. 

Az ital rettenetesen égetett. Végigmarta a torkomat, majd a gyomromban megülve kezdte szivárogtatni a meleget szerte a testemben.

– Hú – leheltem, mire Davi megeresztett felém egy vigyort.
– Az első, mi? – mosolygott kedvesen. Már azon voltam, hogy sután bólintsak, mikor a köztünk lévő korkülönbség a szememben hirtelen megsokszorozódott és a dobos mellett csak egy elveszett kisgyereknek éreztem magam. De melyik gyerek firkál papír helyett a rendőrség falára? Ki marad család nélkül? Melyik tizenhét évest dobják ki az egyik bandából is tiltják el a másiktól egyazon napon?
Nem is voltam már olyan kicsi.
– Dehogy – feleltem durcásan. – Tudd meg, hogy egy csomószor csináltam már ilyet.
A hazugság könnyen jött, Davide kíváncsian nézett rám.
– Akkor még egy igazán belefér – mondta elképedve és a pulthoz sietett, hogy két pohárral térjen vissza. Tetszett a gondolat, hogy így megdöbbentettem. Hogy elvágtam a körém szőtt mese fonalát.
Aztán harmadszor is rendeltünk.
A helyiségben egyre melegebb lett, pedig a dél- olasz gyakorlat szerint éjszaka kellemes langymelegre hűl az idő, de odabent határozottan csak emelkedtek a fokok. A szoknya tökéletes viseletnek tűnt egy ilyen forró este és úgy tűnt, nem én voltam az egyedüli, aki örömét lelte a fekete miniben.
– Szóval az ablakmászás szóba sem jöhet – morfondírozott Davi. Határozottan biccentettem, a fejem erősen előrehanyatlott. Au. – És hogyan szöksz meg az esküvődről?
A kérdés váratlanul ért, zavartan babráltam az ujjaimmal az asztal alatt. Fehér ruha, nyálas zene és véget nem érő ceremónia – fiús neveltetésem ellenére egyáltalán nem tűntek ezek olyan borzalmasnak. Úgy értem, ki ne képzelné el az esküvőjét?
Davide arca tolakodott a látóterembe.
Sóhajtva pillantottam lezser öltözékére és az elmaradhatatlan szegecses karkötőre. Oké, talán nem mindenkinek a világnézetébe fér bele a nulla huszonnégyes giccsparádé.
– Úgy érzem, a vőlegénynek nyomósabb érve lesz a menekülésre – csettintettem a nyelvemmel. Halkan kuncogott.
– És… – Hezitált. Végül a tekintete megkeményedett, pillantását az enyémbe fúrta.– Hogyan jutottál ki hétfő este a lakásból?
Éreztem, hogy csőbe húzott. Hacsak nem olyan részeg, hogy elhiggye: teleportáltam.
– Az ajtón. Kalap. Kabát.
De a kulcsokat Cross őrizte és ezt mindketten nagyon jól tudtuk.
Davide máskor telt ajkai most penge vékonyra préselődtek és én önkéntelenül is leutánoztam őt – a hasam kényelmetlenül mocorgott. Rettegtem attól, hogy Davide itt, mindenki előtt rendez majd jelenetet, mint ahogy a zenekar tagjai előtt Mario mindig tette, de a dobos hallgatott.
– Tudod, most sokkal jobb fej vagy, mint két napja – suttogtam, miközben meredten a poharamba bámultam, nehogy bármit is kiolvashasson a tekintetemből. Kedvesebb volt velem, mint valaha…
– Most nem az én felelősségem vagy – felelte rekedten.
Sóhajtottam és kiittam az utolsó csepp whiskyt is, ami a poharamban maradt. Nem tudom hányszor ismételtem még meg ezt a mozdulatot az éjszaka folyamán, mire Mariónak feltűnt, hogy eltűntem. Hány pohár csúszott le, mire lélekszakadva az asztalunkhoz ért az én felelőtlen bátyám, akinek a felelőssége voltam?
Már nem emlékszem. De kegyetlenül részeg voltam.
Életemben először.

[1] Outcasts (angol) jelentése: Kitaszítottak

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése