2017. május 8., hétfő

Huszadik fejezet - II.

Vera


Tudod, most sokkal jobb fej vagy, mint két napja – suttogtam, miközben meredten a poharamba bámultam, nehogy bármit is kiolvashasson a tekintetemből. Kedvesebb volt velem, mint valaha…
– Most nem az én felelősségem vagy – felelte rekedten.
Sóhajtottam és kiittam az utolsó csepp whiskyt is, ami a poharamban maradt. Nem tudom hányszor ismételtem még meg ezt a mozdulatot az éjszaka folyamán, mire Mariónak feltűnt, hogy eltűntem. Hány pohár csúszott le, mire lélekszakadva az asztalunkhoz ért az én felelőtlen bátyám, akinek a felelőssége voltam?
Már nem emlékszem. De kegyetlenül részeg voltam.
Életemben először.
Legalábbis ezt mondták.
– Héé… – intettem vidáman a testvéremnek, mikor lefékezett a bokszunk mellett. – Mari…o-ó… – csuklottam bizonytalanul, mire elkerekedett szemekkel meredt rám. Viszonoztam.
– Oké, mi folyik itt? – kérdezte idegesen.
– Whisky – kuncogtam.
Davide az asztal alatt erősen a lábamba rúgott. Csábos pillantással válaszoltam – azt hiszem. Zavartan kapta el a tekintetét.
– Csak egy keveset kapott.
– Hozzád képest keveset, te alkoholista barom? – ordította Mario és a jég kék íriszeken mintha hullám csapott volna át, a szeme olyan sötét lett, mint a háborgó tenger. – Nézz rá, basszus. Totál szét van csúszva. Mi van az arcával?
Gyorsan ráncba szedtem a mosolyomat – talán mégsem csábosan néztem – és megpróbáltam valami magabiztos arckifejezést magamra ölteni. Ezzel nem volt nehéz dolgom, az önbizalmam akkorára dagadt, hogy ha elajándékozom a felét, még akkor is marad elég az asztaltánchoz. 

A jótékonykodást talán kezdhettem volna Davival, láthatóan nehezen tartotta magát Marióval szemben. 

– Szerintem minden oké vele – mondta lazán és gyengéden megérintette a kezemet. – Csak azt furcsállod, hogy most nem olyan görcsös, mint ez a rohadt szék a seggemben.
– Vedd le róla a kezedet, vagy nem csak a szék lesz a seggedben – mondta Mario hidegen, mire Davide meghunyászkodva húzódott hátrébb. – Jobb lesz, ha most mész.
A dobos készségesen felpattant és várakozva nézett a testvéremre.
– Elég sötét van, hogy elinduljatok. Cross és Rico már kint várnak. Intézzétek el Tottit magatok, én kitalálom, mit csináljak a beállt húgommal.
Mario zsebre vágta a kezét, de még a vastag farmer anyagon keresztül is tisztán kivehető volt, hogyan szorultak ökölbe az ujjai.
– Tudom, hogy ott akarsz lenni, amikor… – Mario figyelmeztető pillantását követően Davide gyorsan elhallgatott. Kelletlenül pillantott rám, majd nyelt egy nagyot. – Én is haza tudom vinni Verát.
Mario ugatásszerű hangot hallatott. Nevetett.
– Mára bőven eleget tettél.
– …jó, értem. Akkor nem én. Cross is meg tudja tenni vagy akár...
Mario hirtelen Davide előtt termett, aki meglepetésében visszazuhant a padra. Arcán fájdalmas fintor futott át, ami eltorzította mindig pajkos mosolyra húzódó száját.
– Nem voltam elég érthető? – rivallt rá bátyám. – Nem akarlak a húgom közelében tudni, seggfej. Egyikőtöket sem!
Davide nem nézett Mario szemébe, csak kicsúszott az asztal mögül és úgy suhant ki az ajtón, mint egy igazi árnyék. Amint eltűnt, Mario zord hidegsége semmissé lett, elkeseredetten pillantott rám.
– Borzasztóan nézel ki – motyogta.
– Te is – súgtam vissza. Az idő alig járt éjfél után, a Rico által összecsődített társaság nagy része még nem távozott, így hatalmas volt az alapzaj, mégis a suttogást éreztem helyénvalónak. Az egészet olyan bensőségessé tette.
Mario is érezte a változást. Két hónapja először, hogy úgy ült velem szemben, mint egy testvér. Talán csak azért éreztem így, mert megvédelmezett engem Davival szemben? Mert úgy viselkedett, ahogy egy igazi báty tette volna?
–  Én igazán ott akartam lenni. – Hosszú idő után szólalt csak meg. – És nem csak vért akartam látni. Istenem, azt annyit láttam már – sóhajtotta. – Csak biztosan tudni szerettem volna, hogy Alessio Totti mindent töröl. Azt akartam, hogy a szemem láttára csinálja.
Bízz a barátaidban. Ahogy mindig tetted. – Ezt kellett volna válaszolnom, de a gondolataim máshol jártak. Messzebb, a kettőnk történetéhez mégis közel.
– El vagy átkozva – búgtam álmatag hangon. Arcomat a hideg asztallapra fektettem, hogy egy cseppet lehűtsem forró bőrömet. – Rajtad van a Vera- rontás – kuncogtam.
– Miről beszélsz? – kérdezte Mario mogorván.
– Tíz éve… – nehezen jöttek a szavak, pedig nem is emlékszem azokra az időkre. – Amikor megszöktél, magaddal hoztál. Hátrahagytad az otthonodat, az iskolát, a családot. Mindent. És holnap ugyan ezt kell tenned – mondtam csendesen. – Nem hoztam szerencsét.
– Hülyeségeket beszélsz!
Fáradtan elmosolyodtam.
– Hátra kellett volna hagynod.
– Hagyd már abba! – kiáltotta Mario mérgesen. – Te semmiről sem tehetsz! Vagy talán téged kaptak el a rendőrök? Mi ütött beléd? Miért akarod magadra vállalni a hibáimat?
–…mert a testvéred vagyok…
– Az orrom alá kéne dörgölnöd az összes rossz döntésemet. Tehát az összes döntésemet – nevetett keserűen. – Életemben összvissz kétszer választottam jól. Először, mikor elhoztalak magammal otthonról. Másodszor pedig most. Mikor hazaviszlek.
Arcomat még mindig a hideg pulton pihentettem – te jó ég, milyen jól esett a felhevült bőrömnek! – és alvást színleltem.
– Gyere, menjünk!
Sötét tincseim az arcomba hullottak, lágyan ringatóztak a légzésem ritmusára.
– Vera! Vera?
Elfojtottam egy mosolyt, ahogy testvérem egészen az arcomba hajolva ellenőrizte, tényleg elaludtam e. Lelkiismeretes horkolással támasztottam alá feltevését.
– Hát, ez marha jó!
Egy kéz óvatosan körülölelt és kimentett a kényelmetlen pad fogságából. Hálásan fúrtam az arcomat Mario vállába és még egyszer –talán utoljára – magamba szívtam az otthon illatát.
Nem esett nehezemre csukva tartani a szememet, ólmos fáradtság nehezedett rám. Csak egyszer pislogtam át a bátyám válla felett, figyelve a távolodó tengert és a habjai mögül kibukkanó teliholdat.
Mario halkan fújtatott mire hazaértünk és fáradtan rogyott le mellém az ágyra. Morcosan nézett rám, mikor lejjebb rúgtam a rám terített plédet és kinyitottam a szememet.
– Mario? – susogtam némán.
– Igen? – kérdezett vissza ugyan olyan halkan.
– Ugye reggel itt leszel még, amikor felébredek?
Szája mosolyra rándult, olyan kedvesen nézett rám, mint két hónappal ezelőtt.
– Persze, hogy itt leszek – mondta. Már nem suttogott, hangja határozott volt és minden mozdulata biztonságot sugárzott.
Mégsem hittem neki.
– X a szívedbe? – kérdeztem és elnyomtam egy ásítást.
Mario rám vigyorgott, kihúzta karját a feje alól és hatalmas X-et karcolt a szíve fölé.
– Ígérem neked! Aludj, Vera!
Megnyugodva hanyatlottam vissza a párnák közé. Izmaim végre ellazultak, bár észre sem vettem, mikor feszítettem be őket ilyen görcsösen. A Saverióban? A betörés után? Úgy éreztem, már két hónapja nem pihentem.

Némán hallgattam Mario egyenletes szuszogását, amitől reggel még úgy megijedtem. Most azt kívántam, bár sose tűnne el. Ébren akartam maradni. Többet és többet akartam. Többet a testvéremből és több időt vele. De hiába tiltakoztam a szemeim elnehezültek és hamarosan igazán mély, álomtalan álomba zuhantam. De reggel, mikor felébredtem, Mario nem volt mellettem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése