2017. március 26., vasárnap

Tizenkilencedik fejezet

Mario


Órákkal később is a szemem előtt lebegett az újságcikk, amit Piras a képembe nyomott, de ha nem emlékeztem volna szó szerint a szalagcímre, az interneten futótűzként terjedő bejegyzések és a közösségi oldalakon közölt kommentek akkor is emlékeztettek volna a szenzációra: Leleplezte magát a Salla Portado- i gyújtogató. A vastagított betűk alá egy fotót is mellékeltek – rólam. Egyenesen a címlapra.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Sok bosszúságot okozott már a városnak a Salla Portado- i gyújtogató néven elhíresült dél olasz bűnöző, aki alig két hónapos tevékenykedése során három középület vesztét okozta. A halálos áldozatok száma nulla, ám a tűzben többen is súlyosan megsebesültek.
A rendőrség az amerikai Phoenix lemezcég helyi leányvállalatában történt robbantás óta nagy erőkkel keresi az elkövetőt, a vizsgálat eredményei ismeretlenek, azonban a tegnap történtek nagyot lendíthetnek a nyomozáson, amikor is az Outcasts néven futó zenekar koncertje vandalizmusba fulladt. A színpadi tüzet a képen látható fiatal férfi okozta. Ő lenne a Salla Portado-i gyújtogató? Bizonyíték nincs, de az interneten többen is hasonló találgatásokba bocsátkoztak. Mindenesetre, ha a gyanú beigazolódik, az együttes felvonhatja a fekete zászlót, mert a banda nagyobb eséllyel lesz hírhedt, mint híres valaha…"
------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem akarom elhinni – morogtam magamban ismét. Vagy ezredszer. Hangosan már nem dühönghettem, a második óra után még a mindig higgadt Cross is megunta a nyugtatásomat, míg Rico egyszerűen lelépett. A mozdulataimból keserű tehetetlenség sugárzott, arcomat a tenyerembe temettem. A felnőttek részéről egyetlen pozitív szó el nem hangzott – egy az egybe elhitték azt a hazugságot, amit az újságok írtak – és a fiatalok is inkább a rocker becsületet védték, mintsem engem. Az ominózus estéről több ezer felvétel készült, mégsem kelt senki a védelmemre.
– Ha a tárgyalásig lecseng a hír, akkor nem lesz semmi baj – vélekedett Davide. Ő legalább annyit kattogott az ügyön, mint jómagam. Ha a gyújtogatást a nyakamba varrják, már nem hónapokkal, évekkel játszadoztam, öt évtől életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélhettek. Annyi időre Davi nem vehette magára Vera problémáját.
– A tárgyalás holnap van – emlékeztettem legjobb barátomat. – Két hónapig hajtották a gyújtogatót, ezt a hírt nem ejtik két kurva nap után.
Még akkor sem, ha az egész csak koholmány.
– Sikerülni fog. – Davide maga elé meredt. – Muszáj neki – suttogta, majd meghúzta a kezében tartott üveget.
Mind bíztunk a terv sikerében. Alig vártuk, hogy leszálljon az éjszaka és megkereshessük Alessio Tottit, a cikk íróját és Cross szavaival élve, „akár szép szóval, akár erővel megszerezzük azt, amit akarunk”. A küldetésünk pedig nem más, mint töröltetni Totti irományát és megakadályozni őt a hamis tanúskodásban. Igazság szerint nekem már az is elég lett volna, ha egy isteneset húzhattam volna az újságíró arcába. Verekedős kedvemben voltam.
De egyelőre vártunk.
Davi a kocsmában akarta elütni a fölös időt, a srácok szerettek volna egy utolsó laza estét a bevonulásom előtt. Kibérelték a Saverio hátsó részét és meghívtak mindenkit, aki számított – a buli szervezéshez igazán értettek – de őszintén szólva nem éreztem kedvet magamban a társasághoz. Ma nem. Főleg, hogy a fiúk Verát is invitálták.
Azt már nem – futott át először az agyamon, de a betörés után azt is tudtam, magára sem hagyhatom. Így aztán egyértelművé vált: egész este szemmel kell majd őt tartani. Remek lesz. Persze ki tudja? Az is meglehet, hogy már eléggé felnőtt ahhoz, hogy magammal vigyem és nélkülözze a felügyeletet.
Vagy mégsem.
– Mi van rajtad? – kaptam fel a fejemet, mikor Vera egy óra készülődés után előlibegett a szobából.
Férfiként nem tudhattam, hogy ez a fajta megjelenés női szemmel mérve melyik kasztba sorolandó, de férfiként nagyon is jól tudtam, hogy a fekete mini, vörös tűsarkúval nagyon is forró és szexi. Bátyként pedig tudtam, hogy ezt nem akarom a húgomon látni. Mások meg pláne ne lássák! Davide lustán vezette lefelé a tekintetét, pillantása el- elidőzött Vera combjain, majd…
Vörös köd borult a szemem elé.
– Így egészen biztos, hogy nem jöhetsz! – mordultam föl és oda sem figyelve küldtem egy zsibit barátom vállába. A dobos erősen felszisszent, de nyomban elkapta a tekintetét.
– Miért nem? – kérdezte Vera összehúzott szemmel. A tűsarkak ellenére magabiztosan állt, karját összefonta a mellkasa előtt. Ó te jó ég!
– Mert baromi kurvás! – fakadtam ki. Kétségbeesetten méregettem a hugicámat. Hiszen négy napja, mikor magára hagytam, alig tíz évesnek látszott. Jó, az én szememben körülbelül tíz éve „alig tíz.
Mikor történt mindez?
– Nem áll jól, oké?
– Neked sem áll jól a fejed, mégsem mondom – szuszogta dühösen, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. – Csakhogy én leveszem ezt a ruhát, de te…
Fel sem tűnt az arcán elterülő gonosz vigyor, a mondatból egy dolgot fogtam fel:
– Még szép, hogy leveszed! – helyeseltem.
– Itt? – nyelt nagyot Davi, amivel kiérdemelt egy újabb ütést. Jóval erősebbet.
– Öltözz át, most azonnal! – mutattam a szobára ellenkezést nem tűrőn.
– És mégis mit vegyek fel? Az Enemies a fél ruhatáramat tönkretette.
Nem tudtam eldönteni, mit utáltam jobban az elhangzó mondatban. Azt, hogy eszembe juttatta a felforgatott lakást, vagy azt, hogy a graffitis banda neve olyan könnyedén gördült le Vera ajkáról?
– Akkor válassz a másik feléből, bánom is én – vetettem oda. – De ha tíz perc múlva sem sikerült valami elfogadhatót választanod, akkor esküszöm, lópokrócba csavarva viszlek oda – tettem hozzá. Vera dühösen toppantott, ez a plusz pár centi nagy magabiztosságot adott neki.
– Neked az égvilágon semmi nem tetszik – sóhajtott színpadiasan, karját a magasba tartotta. Hülyeség. Az a gondolat, hogy itthon maradj, egészen szimpatikus.
– Az arab nőket mindig is csíptem…
Davide gúnyosan horkantott.
Talán többször volt dolgom a Gemmához hasonló szépségekkel, de a mondandómnak igenis volt igazság tartalma: Verán igazán jól mutatott volna a burka.
– Nincs másik ruhám és kész!
– Te tudod… – Kirántottam Davi háta mögül a plédet és egy mozdulattal kiráztam, a gyűrött anyag redői egy pillanat alatt kisimultak.
Elégedett mosollyal figyeltem a húgom rémületét. Szemei olyan nagyra nyíltak, mintha legalábbis fegyvert rántottam volna.
– Nevetséges vagy – sziszegte, de hátrált egy lépést. Utána vetettem magam. Megpróbált eliszkolni előlem, de a húszcentis sarkak adta önbizalom hirtelen semmivé foszlott, Vera riadtan kalimpált a levegőben. Elkaptam, mielőtt a szemétkupacok egyikére borult volna és gyorsan köré csavartam a takarót, hogy mozdulni is alig tudott.
– Szedd le rólam ezt a szart, Mario, de nagyon gyorsan! – Szerencsére a beszéd még ment neki.
Vigyorogva figyeltem, hogyan szenvedi le magáról a szürke anyagot, eszem ágában sem volt segíteni. Szeme bosszúsan villogott, úgy állt az átjáróban, hátán a pléddel, mint valami szuperhős, aki bármelyik pillanatban készen áll a plafont áttörve kilőni magát.
– Gondolj bele, gyalog megyünk és a Saverio nagyon messze van… – mondtam nyugodt hangon. Direkt nem cukkoltam, az „úgysem tudod” kezdetű mondatok vonzották maguk után a legdurvább balhékat és Veránál így is épp elég ellenállásba ütköztem, nem kellett még a büszkeségét is rugdosni, noha egyértelmű volt: nem bírná ki az estét a vörös cipőben.
– Nem túl kényelmes, az igaz – vallotta be fintorogva és leroskadt Davi mellé a kanapéra, hogy lehámozza magáról a cipőt. – De akkor mit veszek föl?
– A piros tornacipőt – dobtam az ölébe az említett darabot és gyorsan én is leültem a kanapéra, kettejük közé.
Talán mégiscsak átgondolandó dolog, hogy itt merjem e hagyni kettejüket. Együtt. Davide elkalandozó tekintete egyre csak dühített, ráadásul az Outcasts társasága nem volt jó hatással a húgomra, ezt a vak is láthatta.
– Rohadt divatos…
– Igen, de a pokróccal az igazi – csipkelődtem.
Vera lesújtó pillantást vetett rám, majd áthajolt rajtam és felkapta a karfán heverő piros- fekete kendőt. Görcsbe rándult a gyomrom. Egy ideig elgondolkodva nézegette, majd a karjára kötötte és elbűvölve nézte a fekete anyagon feszítő farkast, a körülötte tekergő felirattal.
– Tedd azt le! – mondtam, de ez össze sem volt hasonlítható a korábbi vitánkkal. Vera kirívó öltözéke kicsit sokkolt, de a csuklóján feszítő kendő látványa felért egy hasba rúgással, a levegő kiszaladt belőlem. Dühös voltam, de a hangom színtelen.
Néma pillantást váltottunk Davival.
– De pont megy a ruhámhoz – rángatta a vállát Vera, nem akart megválni a kendőtől. Utáltam még a gondolatát is, hogy a bandás cuccaimhoz nyúljon.

– A zúzódásaid is tök jól illenek hozzá – mordultam föl és letéptem a karjára kötözött kendőt. Vera megverésével a Rock Katonái már éppen eleget tett. De többé nem kerülnek a közelébe, arra megesküszöm!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése