2017. március 11., szombat

Koncert beszámoló - A7X

... a számomra legkifejezőbb mondat, egy fiú szájából hangzott el: „Ugye tudjátok, hogy ezek az emberek azért… pofátlanul tehetségesek?!”

Unholy Confessions
Avenged Sevenfold koncert beszámoló, avagy
Jöttünk, láttunk, visszamennénk…


Az új album ígérete lassan egy éve keringett a levegőben, ami nekünk, Európaiaknak csakis egyet jelentett: koncert nálunk, hazai pályán. Még egy kis várakozás, még pár hónap és a szenzáció landolt a neten:

2017, European Tour – ez idővel világkörüli turnévá avanzsált.

„Egy év után arra jutottunk, hogy idén újra nálatok nyomjuk. Ha még nem vagy kész, szerezd be a jegyedet és a legújabb infókat a The Stage világkörüli turnéjáról, mielőtt túl késő lenne. Nem ígérjük, hogy emlékezetes este lesz (már persze azoknak, akik túl sokat ittak), de azt megígérjük, hogy minden este a turné legjobb estéje lesz – hah. Ott találkozunk!” – Avenged Sevenfold

A hír tarolt, majd mikor (2016. október 13-án) kijött az első dal az új albumról, az internet végképp bepörgött. Másnapra már minden rajongó mozgósította magát és a dalszövegfordítások, klippek és átdolgozások ezer különböző oldalról árasztották el a netet. Kétség sem fért hozzá, hogy nagyszerű hónapok előtt állunk.
Már csak azt kellett kiderítenem, mégis hogy a fenébe fogok én kijutni arra a koncertre? Mert, hogy ott leszek, ahhoz nem férhetett kétség!
De a dolgok mégiscsak bonyolódtak, kezdve azzal, hogy a zenekar nem tervezett Magyarországra jönni és folytatva a határzárásokon át egészen a napjainkban „divatos” terrorista akciókig. Ezek után nemhogy kétségeim támadtak, egészen bizonyosnak tűnt, hogy a koncert napján otthon fogok csücsülni, egyedül.


Merthogy a szülői tilalom, az sérthetetlen. A koncert ügyében egyedül bátyám állt mellettem – ő viszont teljes mellszélességgel –, aki „Tanulj és okosodj, kisember!”[1]- felkiáltással megígérte, hogy kijuttat a koncertre.


Csakhogy ez a beszélgetés augusztusban hangzott el és idő közben átcsúsztunk szeptemberbe. Némán, a témát többé nem érintve. Október. November. A bátyám meg csak sunnyogott.
De december 24-én igenis ott volt a jegyem a fa alatt! Juppi.
N
Ezt a döntését később egészen biztosan megbánta. Főleg az előtte lévő napokban mehettem az agyára, de azt hiszem végső túlzásokba akkor estem, mikor a ruhámról faggattam.
 – Világos gatyába menjek? Hm? – kérdeztem tőle, mikor már legalább öt barátnőmmel átrágtuk magunkat ezen a világrengetően fontos kérdésen. De még mielőtt kiakadhatott megszólalhatott volna, gyorsan folytattam: – A világos farmer hamar koszolódik. De mégis mennyi esély van arra, hogy valamelyik gyökér leönt sörrel?
Ha szemtől szembe ülünk, bizonyára rezzenéstelen arccal bámul rám, de telefonon keresztül csak a percek múlását érzékeltem.
– Ha valaki leönt, az én leszek. Nézd, ezt a kérdést ne gondolkodd túl!
– Oké. – Oké… így csak négy gatyát próbáltam fel.
N
Több hónap várakozás: pipa
Jegy megszerzése: pipa
Jézus_szívrohamot­­_kapok - állapot: pipa
Koncert előtti nap: pipa

Koncert betöltése: folyamatban



2017. Február 23. csütörtök

Az átlagembereket eléggé ki lehet készíteni vele, de azt hiszem, azoknak, akik írással foglalkoznak, nem mondok újat azzal, hogy a napjaim jó része eléggé – nagyon- nagyon. nagyon – részletesen dokumentálva vannak. Ha a rendőrségen megkérdeznék, hogy van-e alibim szilveszter éjjelére 22:00 és éjfél közt, visszakérdeznék, hogy pontosan melyik percre gondolnak a biztos urak? Ezen az egy eshetőségen kívül még nem láttam más hasznát a naplóírásnak, egészen addig, míg meg nem találtam egy 2013-as bejegyzésemet. Ekkor írtam először az Avengedről. Melyik rajongó tudja még elmondani napra pontosan, hogy mikor szeretett bele az első dalba? Na, ugye.
És most irány Bécs (aztán Kalifornia – a zenekarral az oldalamon –, ahol megírom a világtörténelem legkirályabb életrajzi könyvét, siker, csillogás. Nem lehet másképp.).
7:30 -
Ez nem valami különcködés, jó tinédzser módjára nekem is szükségem van a napi tizenkét óra alvásra – ezt nyilvánvalóan elszúrtam, korán keltem. Hogyan is alhattam volna tovább, mikor előre tudtam, hogy a nap egy Avenged Sevenfold koncerttel zárul?
Így legalább rengeteg időm maradt készülődni. Rengeteg. Csakhogy a ruhaproblémát előző nap rövidre zártam, nem rutinos koncertjáróként pedig nem láttam szükségét, hogy máson is törjem a fejemet. A buszindulás előtt negyed órával, egy darab papírral a kezemben léptem ki. A darab papír volt a jegyem.
Én ezt így lazázva terveztem. Anya nem.
– Így akarsz elmenni? – hüledezett és két perc alatt olyan listát rittyentett, hogy a fülem is kettéállt.
– Pénzt tettél el?
– Ja – csaptam a zsebemre.
– Eurót? – Elbizonytalanodva pillantottam az ezresekre. Eurót?
– Minek az? Magyar buszon magyar pénz kell – rántottam vállat.
– Igen. Külföldön meg valuta. – 1:0 oda.
A továbbiakban ez így zajlott:
Anya: ennivaló
Én: Nos, rágót tettem el. Vagy olyan kellett volna, amit le is lehet nyelni?
A jövőben: Tíz óra kaja nélkül és egészen afrikainak éreztem magam. Meghaltam volna, de szerencsére a testvérem hozott szendvicseket. (Igazából magának. Részletkérdés, én ettem meg.)
Anya: meleg ruha
Én: Még egy pulcsi? Ha-ha. Majd fűtöm magam lelkesedéssel. Jó lesz az!
A jövőben: Egy fiú kabátját kaptam meg, míg a parkolóban várakoztunk.
Anya: innivaló
Én: Kérlek! Erre lesz a legkönnyebb rácáfolni. Ez szimpla biológia. Ha iszok, pisilnem kell. Ha pisilnem kell, sorba kell állnom. Ha sorba kell állnom, na, látod, inkább nem iszok, és nem pisilek.
A jövőben: Az este végére bárkinek a poharába beleittam volna. Ráadásul még nem értünk át a határon, már az ablakban lógtam, mosdót keresve.
17:45 ­– átléptük a határt
Édesapámnak mindössze két megjegyzése volt az úttal és a koncerttel kapcsolatban:
1.      El fogod veszíteni az összes iratodat.
2.      Figyeld meg, az osztrákok mennyivel előzékenyebbek az utakon.
Az első tétel igaz történeteken alapul, a bátyám élete során háromszor veszítette el a teljes iratbázisát különböző koncerteken, gyakorlatilag csoda kategória, hogy még van személyazonossága.
Megjegyzés: A napom egyetlen vesztesége egy bőrlánc volt.
Ad kettő: Valószínűleg ennek is volt igazságtartalma, úgy a hetvenes évek környékén, mára ebből a figyelmességből nem sok maradt. Az utakon méregdrága márka kocsik, bérelt Smartok, esetleg hótolóval is felszerelt böhömautók jártak.
Én a bátyámmal és egy haverjával utaztam.
– Na, nézd csak – mutatott ki testvérem az ablakon. – Azok szerintem már Avenged rajongók!
– Hol? – kaptam oldalra a fejem, úgy tapadtam az üvegre, mint valami tengericsillag. Egy hiperaktív lányt láttam – haha, és nem én tükröződtem – a barátja mellett, olyan gyorsan pattogott fel és alá, hogy a kocsiban ülve is beleszédültem.
– Az ugribugri lányra gondolsz? – vigyorogtam.
– Bizony.


20:00 – beléptetés

Még a ruhakeresés margójára elmondanám, hogy a bátyám azt is mondta: „Ne a fekete, Avenged trikódba gyere. Olyan leszel, mint mindenki más…”
Csakhogy nem olyan voltam, hanem azok voltunk. A terem tele volt emberekkel. És. Mindenki. Azért jött. Amiért mi. Amiért én. És úgy ahogy én. Ami a valóságban különcködés, az ott teljességgel sztenderd volt. Emberek láncokkal, szegecsekkel, talpig feketében. Avenged Sevenfold feliratok, dalszöveg tetkók, deathbatek mindenhol.
Szívverés: ezer/perc
Totális sokk.
Állás. Mosolygás.
Már éreztem: az este kibekúrt nagy lesz!
Wuhúúú.
Sosem értettem, miért szeretik ezt úgy az emberek. Abban a pillanatban szívem szerint én is csak ennyit ordítottam volna: Wuhúú. Aha, nem is rossz. Visszaszívom. Már értem. Wuhúú.
Mire beértünk, a lelátók megteltek, úgy tűnt sokan átverekedték már magukat előttünk a beléptető kapun és az azzal járó motozáson. Rengetegen álltak a teremben is, középen, de a csarnok igazán az előzenekarok után telt fel.
Az ígért Chevelle helyett a Disturbed kezdett. Összesen három számot ismertem csak tőlük, de a többire kb. koncert alatt ráéreztem, egy kicsit egy séma volt az egész. Persze nagy élmény volt élőben hallani a The Lightsot és a Sound of Silence[2] feldolgozás is jól sikerült.
…Sometimes darkness… can show you the lights…” – és ekkor millió fény. Telefonok, öngyújtók. Na, az igazán szép volt.


A tűzgépek, amiket használtak, még harminc méterre is perzseltek, a számok végére szinte égett a bőröm, rendesen le lehetett izzadni.
21:30 – hangolás, Látsz valamit? – ööö..., helykeresés
Kiskoromban egészen addig akartam rendőr lenni, míg rá nem kellett döbbennem, hogy nemhogy a kötelező 162 centiméteres határt, a társadalom elvárta 160-at sem sikerült megugranom.
Bátyám, még a koncert kezdete előtt puszta kíváncsiságból hajolt le, hogy lássa, mit látok én „törpe- szintben”.
Reakció: Basszus.
– Ez így nem lesz jó – mondta és láttam, hogy szeme már a megfelelő helyet kereste, ahonnan nagytotálba nézhettem végig a koncertet. – Ott – mutatott a terem végében álló lépcsőre. Céltudatosan sietett arra, ügyesen tört utat magának a tömegben.
Siettünk, nehogy mások érjenek oda először.
Aztán kiderült, hogy a több ezer ember közül miért nem jutott senkinek sem az eszébe odaállni. A szekuritis bácsi miatt, igen. Épp csak felpattantam, már intett is, ami nemzetközi jelnyelven körülbelül annyit tett: felejtős ötlet, húzzál lefele!
– Csak három lépcsőfokot – erősködött a testvérem, de csak újabb fejrázást sikerült kicsikarni. – Jó rendben. Akkor kettőt.
– Nem lehet.
– Csak két lépcsőfok.
– Nem!
A szám szélét rágva vártam a fejleményeket. Ne már! Úgy beleéltem már magam a panorámahelybe…
– Nézzen már rá – bökött felém a bátyám. – Semmit nem fog látni!
Az őr összehúzott szemmel méregetett. A „kicsiség” mintapéldája voltam.
– Rendben van – biccentett. Juppii! – De csak két lépcsőfok! – mondta és nyomatékosításként még fel is tartotta két ujját. Kettő.



21:47 –… és akkor végre… Avenged Sevenfold
Villámok cikáztak végig a falon, mennydörgés morajlott. A kivetítően az album borítója, egyébként teljes sötétség.
Mindjárt
Elkezdődött a The Stage intrjóa. Embertelen sikoly szakadt fel a torkomon, a bátyám vigyorogva figyelt. Visszanevettem. Hát elkezdődött.
Fények föl és Synyster bekezdett.
Huha – először megpillantani őt színpadon élőben…
Ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy nem álmodom. Basztikuli, tényleg itt vagyok!
Egyenként tűntek fel a színpadon és mindnél majd kiugrott a szívem.
M. Shadows.
Synyster.
Zacky.
Johnny Christ.
Brooks Wackerman.
Fantasztikusan szóltak, az egész koncert szédületesen jó volt, vérprofin nyomtak le – egy kicsivel több, mint – másfél órát. Leadták az egész műsort, mintha csak stúdióban lettek volna. A szólok egyszerűn fenomenálisak voltak és M. Shadows-t élőben hallani… na, az megint egy egészen más világ volt. A mozdulataik egészen ismerősek voltak, vagy milliószor láttam már a koncertfelvételeket, de most én is a koncerten voltam.
Érdekes volt, legtöbbször már a bevezető szövegből, kántálásokból felismertem, hogy mi következik.
„I’m not insane! I’m not insaane!![3]
„Hail! Hail! Hail! Hail!”[4]


A vágók is igazán kitettek magukért, szuper grafikák mentek a kivetítőn.
A sokak által irigyelt helyemről pedig – egész este azt hallgattam, hogy küldött el a biztonsági őr mindenki mást – tényleg minden show elemet láttam.
Az Avenged Sevenfold alatt a tűzgépeket hanyagolták, de a Planets[5] közben az albumborítón is látható űrhajós emelkedett a magasba.


Hihetetlen volt az egész koncert, persze az a visszatérő nagyon kellett a végére.
Egészen sötét lett a teremben és vége- hossza nem volt a Sevenfold – skandálásnak. Sevenfold. Sevenfold. Sevenfold.
Olyan sokáig várakoztatták a tömeget, hogy kétségeim támadtak, visszatérnek-e még egyáltalán. És akkor jött a reménysugár. Persze képletesen is, meg gyakorlatban is. M. Shadows állt a színpad közepén, egyetlen fénynyaláb világította meg. „We’ re coming back, coming back…”[6]
Mi lenne, ha játszanánk egy számot…
egy nagyon kedves, szerelmes számot…
gyilkosságról…
…és nekrofíliáról…

A Little Piece Of Heaven.
Vége. Katarzis.
„We fell apart, let’s make a new start
’Cause everybody’s gotta die sometime, yeah- yeah
But baby don’t cry!”[7]


Az utolsó számokat már a közönség soraiban tomboltam le – a bátyám szerint ekkor már úgyis a hangzás volt a lényeg – szóval így lett egy kis tömeg - élményem is.
A koncert végén pengetőket és aláírásokat dobáltak, majd lementek a színpadról és egyszer csak… vége lett…
00:00 – visszatérés a valóságba, szívritmus normalizálása, enyhe halláskárosodás J
Indulás előtt még beszélgettünk kicsit a parkolóban. Bátyám a haverjaival vitatta meg a koncert technikai részleteit. Miután a fél csapat zenei pályán ment tovább, a másik fele meg szimplán tehetséges zenész, ezek után nem nagyon akartam hozzászólni a témához, főleg, hogy bennem olyan szinten dolgozott az adrenalin és az összes felsorolható boldogsághormon, hogy ha érzékeltem is hibákat a koncert alatt, nyomban át is siklottam felettük.
És persze beszélhetek itt oldalakon keresztül, számomra a legkifejezőbb mondat, ami igazán az egész koncertet lefedte az az egyik fiú szájából hangzott el: „Ugye tudjátok, hogy ezek az emberek azért… pofátlanul tehetségesek?!”
2017. Február 24. péntek
02:50 – hazaút és egy kis összegzés
Noha az egész napos izgalom, a nyolc óra utazás és a koncerten való álldogálás, őrjöngés rendesen kivette belőlem az erőt, úgy gondoltam még lefekvés előtt illene készítenem egy kis számvetést.
A hazaút szinte a végtelenségig tartott, úgy vánszorgott a három óra, mintha valami mázsás súlyokat cipelne. Vagy azok a súlyok a szememen voltak? Mintha… húzták… volna… lefelé…
Ráadásul a nap végére olyan izmaim sajogtak, amilyenek szerintem nincsenek is – hasizom? Mi az, te?
Mindennek ellenére azt kell, mondjam, hogy totálisan megérte. Megérte az utazás, az átszállás, a várakozás és ez a több órás bodybuilding.
Azt mondjuk, nem tudom, a nővérem is ezt mondaná e? El kell ismerni, őelőtte is le a kalappal, az elmúlt két hónapot igazán lelkiismeretesen végigizgulta. Nem csoda, hogy sms/óra átlagban sikerült vele kiegyeznem, amit persze leredukáltam három üzenetre (bocsi, hogy ebből is csak kettőt küldtem el…)

Oké, nem. Talán inkább így nézett ki:

A rengeteg várakozáshoz képest és azok ellenére nagyon gyorsan elment ez a nap, de valahogy nem féltem attól, hogy elmúlik. Igazán úgy éreztem, hogy ez az este hozzátett az életemhez és most már bennem él. Ha pedig egyszer megöregszem és szenilis, dilis leszek, akkor előveszem a koncerten készült képeket és videókat és kitalálok hozzájuk valami jó kis sztorit.
Iszonyatosan hálás vagyok a bátyámnak, hogy elvitt a koncertre – már pipáltam is a bakancslistámon – és tényleg adott egy ilyen és ekkora élményt. Az egész este őrületes volt és egyáltalán nem volt hiányérzetem. Sok számot játszottak, mind a régi, mind az új albumokról – és mindnek tudtam a szövegét.
És akkor nézzük a dalokat:
1.      The Stage
2.      Afterlife
3.      Hail to the King
4.      Paradigm
5.      Chapter Four
6.      Buried Alive
7.      Angels
8.      Nightmare
9.      God Damn
10.  Almost Easy
11.  Warmness on the Soul
12.  Planets
13.  Acid Rain
14.  Bat Country
15.  A Little Piece Of Heaven
16.  Unholy Confessions



Bátyám üzenete:
Hát persze! Máris!


2017. március 11.                                                                    Lenner Júlia




[1] Idézet a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 2 című filmből
[2] Simon and Garfunkel – Sound of Silence, 1964.
[3] Almost Easy –Avenged Sevenfold album, 2007.
[4] Hail to the King
[5] Avenged Sevenfold, Hail to the King album, 2013.
[6] A Little Piece Of Heaven – Avenged Sevenfold album, 2007.
[7] Avenged Sevenfold – A Little Piece Of Heaven

---

Ma két éve annak, hogy egy igen hosszú kihagyás után, újrakezdtem a blogolást. A fenti cikkel ennek és az őrületes estének szerettem volna emléket állítani! 
Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek jelezd, szívesen készítenék hasonlókat, ha van rá"kereslet". 
Jó olvasást, további szép napot! Arrivederci! :)

2 megjegyzés:

  1. Nagyon szuper!!!!! Igazi íróhoz méltó napi dokumentálás:) Biztos nagy élmény lehetett. Tuti jó érzés pipálni az életed terveiből!
    Valamint soha ne hagyd el a humorod :D Elképesztő. Nagyon jó volt (most mint írott termék, úgy gondolok a művedre) élmény volt olvasni :) Meg is jött a kedvem egy kis zenehallgatáshoz :) Legyen szép napod! *-* Sz.Z.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm szépen a kedves szavakat!
    Neked is szép napot, arrivederci! :)

    VálaszTörlés