2017. február 26., vasárnap

Tizennyolcadik fejezet


Mario


A hajcihő egész éjjel tartott. Hajnalban fáradtan rogytunk le a lakás még menthetőnek titulált kanapéira. Rico a fotelben kuporgott, Cross azonban az ablaknál állt, izgatottan leselkedett a függöny mögül.
– A kurva anyjukat, hogy még négy után is nekiálltak őrjáratozni – dohogta. – Azt hittem hajnali három után nem jönnek többször. – De jöttek. És a világosság is csak a katonák kezére játszott. 

Fekete furgonok köröztek a városban egész éjszaka, keresve a menekülőket.
Hamar rádöbbentünk, hogy az öbölben nem a rendbontók lekapcsolása volt a cél, aki a Rock Katonáinak piros és fekete színeiben feszített, az mind a teherautók mélyén végezte. Az egyetlen megoldás az volt, ha az ember meghúzta magát és elrejtőzött. Nem farkasokra volt szükség, csak kaméleonokra. Mi is csak a lakásban tudtuk kihúzni. A lakásban, ami üres volt. Vera sehol.
A húgom ágyán ültem, arcomat a tenyerembe temetve, úgy dörrentem Crossra:
– Gyere már el az ablaktól – mondtam, mintha csak a szemközti erkélyen ólálkodó mesterlövészektől tartanék. Feszült voltam és ezt ők is látták.  

Cross fintorogva eresztette vissza a függönyt.
– Csak kíváncsi voltam, mi van odakint. Nem kell egyből a torkomnak ugrani.
Cross Davide érkezését várta. Én nemkülönben. Davi csak hajnali öt után merészkedett az utcára, akkor már jó ideje nem láttuk a kint járőröző furgonokat, de ezt a cselt már eljátszották az éjszaka folyamán. Davi a házhoz sietett, hátha ott találja Verát. Eleinte ódzkodtam még a gondolattól is, hogy a húgom inkább a legjobb barátomhoz menekült, mint hozzám, haza, de ahogy teltek a percek és Vera csak nem lépte át a küszöböt, Davide ideája maradt az utolsó reményem.

Már rég hívnia kellett volna – idegeskedtem és némán szuggeráltam a telefonomat. – Mi lesz már?
– Láttál valamit? – kérdezte Rico.
– Nem – felelte Cross mogorván és a hűtőhöz lépett. Megszokásból nyúlt az italokért, de ott csak kiszúrt palackokat talált. – Szent szar – emelte ki az egyik üveget, majd nyomban el is hajította, mikor a maradék kóla végigömlött a karján.
– Nem igaz, hogy nem tudsz nyugton maradni – sóhajtottam és a gitáros felé hajítottam egy rongyot, jelezve: illene feltakarítani. Nem mintha sokat számított volna.
– Bocs, hogy a graffitisek péppé zúzták a házadat – morogta, de a pultra tette a kezében szorongatott poharat és nekiállt a ronggyal felitatni a ragacsos folyadékot. A padló még meg sem száradt, mikor a telefon megcsörrent. Azonnal felkaptam.
– Vera? – kérdeztem reménykedve. – Nálad van?
Davide egy pillanatig néma maradt, a vonal túloldaláról csak egy erőteljes ajtócsapódást hallottam.
– Sajnálom, tesó – mondta végül. – Üres a ház. Senki nincs itt.
Kétségbeesetten ropogtattam az ujjaimat. Akkor mégis merre lehet?
– Elindulok vissza, találkozzunk a templomnál. Fél óra és ott vagyok – vázolta fel a tervet. Szaporán szedte a levegőt, mintha futott volna. – Megkeressük a katonákat. Ahol ők vannak, ott lesz Vera is – mondta határozottan és mielőtt tiltakozhattam volna, Davi megszakította a hívást. 

Miért olyan biztos abban, hogy Verát elkapták?
Olyan biztos abban, hogy Verát elkapták.
…Verát elkapták.

Rico és Cross némán figyeltek. Szaggatottan fújtam ki a levegőt.
– Na? – kérdezték.
– A főtérre megyünk. – Intettem, hogy kövessenek. – Megkeressük a rockereket. – Megkeressük Verát…
Óvatosan léptünk az utcára, de bizonytalanságunkat nem csak a katonák okozták. A város hétköznapiassága pont olyan rémisztő gondolat volt számunkra, mint a lesötétített ablakú autókkal cirkáló egyenruhások. Minden olyan normális volt. Épp, mint az előtt. Mint két hónapja. Az utcák zsúfolásig megteltek, ám rockereknek nyomát sem láttuk. Szembe egy testvérpár ráncigálta az anyukáját a játszótér felé, a nő kacagva követte őket. Előttünk öreg nénik csoszogtak, izgatottan sugdolózva, kíváncsi tekintetüket időnként hátra- hátrakapták. Láncok, kendők, bandajelzések sehol. 

Riadtan kapkodtuk a fejünket.
Normális körülmények közt örültem volna a fiatalok eltűnésének, hiszen az Marco eltűnését is jelentette volna. Csakhogy a rockerek a húgommal együtt szívódtak fel.

Egyre csak szaporáztuk a lépteinket, a végén már szinte futottunk, a főtérre mégsem jutottunk be. A tér bejáratánál ugyanis végre valami olyasmit láthattunk, ami a Rock Katonáinak jelenlétére utalt. Egy hatalmas beléptető kaput állítottak az út közepére, oldalt szögesdrót húzódott, a bejáratnál fegyveres katonák posztoltak.
– Mi a… – torpantunk meg. Az őrök gyanakodva figyeltek, messziről is láttam, hogyan feszül az ujjuk a gépfegyver ravaszán. Mi a franc történt az éjszaka? Hát már mindenki megőrült? Bizonytalan léptekkel óvakodtam egyre közelebb a kapuhoz, miközben a katonákat méregettem. Ketten álltak a bejárat két- két oldalán és még egy ember ült a bódéban, egy számítógép mögé húzódva.
Semmi gond. Semmi rosszat nem csinálok – nyugtattam magam.
Persze leszámítva azt, hogy egész éjjel előletek rohantam, srácok. És a nyomomban felgyulladt egy színpad. Esetleg dolgom volt a rendőrségi graffitivel. Erre a hétre semmi egyéb.
– Azonosítsd magad – kiáltották oda már messziről. Hogy mit csináljak?
– Tessék? – kérdeztem vissza zavartan. Még leplezni is elfelejtettem, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek.
– A kártyát – vetették oda.
Pasziánszozni fogunk, srácok?
– A Catania Megyei Személyi Kártyát – dünnyögte unottan az egyenruhás, a monitorról fel sem pillantva. – Amit az éjjel kiállítottak a nevedre. A kártyát.
Nagyot nyelve pillantottam hátra, a barátaim tisztes távolságból várták a fejleményeket. 

Megsemmisülve álltam.
A Catania megyei micsodát? 
A kártyát – villant át a fejemen, mire gúnyosan felhorkantam.

– Kivéve – döntötte oldalra a fejét az egyik őr –… ha azt sem tudod, miről beszélünk – dünnyögte, ajkán halvány mosoly játszott. – Egy szökevény, aki önként jelentkezett.
– Na, ne hülyéskedjen – mondtam, de önkéntelenül is hátráltam egy lépést. Az őr követett.
– Azt tenném? Azonosítsd magad vagy fordulj meg és tedd tarkóra a kezed!
– Nem hiszem, hogy szükség van erre…
– Fel. A. Kezeket ­– tagolta lassan, a gépfegyver csövével a két szemem közé célzott. A homlokomon izzadtság csorgott, a szívem hevesen vert, mégis úgy éreztem, mintha meghaltam volna. Mintha már megkaptam volna azt a golyót. 

Az ujjaimat a tarkómon fontam össze – mert a parancs az parancs.
– Oké – mondta a katona. – És most szép lassan fordulj meg. Ohó, csak semmi hirtelen mozdulat, különben szétloccsantom az agyadat…
– A mijét? – kérdezte a másik őr nevetve. 

Ha nem egy méterről céloztak volna rám, már rég kereket oldottam volna. De még háttal is magamon éreztem a gépfegyver csövét, szinte szúrta a tarkómat. 
Hallottam, ahogy a másik katona megindult felém, a kezében bilincs csörrent. Az elmúlt napok után a legapróbb zizzenésből is felismertem a vas karpereceket, a csuklóm fájdalmas sajgással várta az újabb találkozást.

– Elég legyen! – kiáltotta egy új hang. Egy ismerős hang. Sarkon fordultam, de egyből vissza is tántorodtam. Bár az őr szintén oldalra kapta a fejét, kíváncsian szemlélte az újonnan érkezőt, de a fegyvert stabilan tartotta, a keze meg sem ingott. – Eressze már le azt a rohadt fegyvert – mordult fel Piras.
Az egyenruhások először felsőbbrendű pillantásokkal méregették az ügyvédemet, de amint az megemelte a nyakába akasztotta passztartót, meghunyászkodva léptek hátrébb.
– Mitől fél? – morogta a katona durcásan. – Ki sem volt biztosítva.
Igen?
Mindjárt lazábban ácsorogtam.
– Ne vigyorogj – kapta rám szúrós pillantását. – Attól még simán agyonverlek vele – vetette oda.
– Elég! – ismételte Piras. – Velem van…nak – nézett el a vállam fölött. – Velem vannak – mondta határozottan és intett a fiúknak, hogy jöjjenek közelebb. Cross és Rico csak egy pillanat habozás után indultak meg felénk, még sosem találkoztak Diegóval. Bizalmatlan pillantásokkal méregették, mikor az őrök felé közelített, de Piras gond nélkül vezetett át minket a szögesdrót akadályon. A bejáratot őrző katonák úgy tűnt, csak a kezdet, a téren mindenfelé egyenruhások zsongtak, őrizték a csoportokba osztott rockereket. Árnyék híján a fiatalok egymást takarták, sokan talán rocker létük óta először nem bírták elviselni feketében a nap égető sugarait, többen is megszabadultak a testükre tapadó fölsőktől – fiúk, lányok egyaránt – sőt, sok fiú még az alsógatyában várakozást sem szégyellte. A szerencsésebbek a szökőkútnál hűtötték magukat és eszük ágában sem volt átadni a helyüket, így a szökőkút pereménél rendre ismétlődtek a verekedések. Akinél éppen akadt pénz és nem szabadult meg a ruháitól, azt vendégül látták a főtér környező kávézói, de az ártáblák már a tegnapi sokszorosát mutatták.
– Elmondanád, hogy mi a franc folyik itt? – fordultam idegesen Diegóhoz. Célirányosan a rendőrség épülete felé közelítettünk, a csomó egyre csak nőtt a gyomromban. – És miért van minden ötödik ember kezében géppisztoly?
– Mert katonák. Ez a dolguk. Tudod – intett körbe. – Védik a hazát.
Feszülten nevettem. És ki véd meg a katonáktól?
– Mario – kocogtatta meg a hátamat Rico figyelmeztetőn. – Bemutatnál minket?
– Ó – kaptam észbe. – Persze! – Rico és Cross csak miattam követték a számukra idegen férfit, mégis, össze igazán a bemutatkozás után zavarodtak. Diego Piras, aki megmentett a katonától. Az ügyvéd, akit megvertem. Kényelmetlenül fészkelődtem a barátaim számon kérő pillantásai alatt. Ne bámuljatok már! Igazat úgysem mondhatok!
A rendőrség elé érve Diego hirtelen megtorpant.
– Itt várjatok meg.
– Na, várj csak! – ragadtam meg a karját. Rico és Cross feszült pillantást váltottak. – Előbb elmondanád, hogy mi ez az egész?
– A városban mindenki kap egy kártyát, az úgynevezett CaMeSzt – Catania Megyei Személyi Kártya – világosodtam meg. – A hatóság ez által próbálja az ellenőrzése alá vonni a szervezetet és szűkíti le a rockerek mozgásterét.
– Akkor ilyet mindenki kap? – ráncolta a homlokát Cross. Piras bólintott.
– Érdekes – horkantotta Rico. – Nem láttam, hogy felnőtteket is meghurcoltak volna az éjszaka.
– A helybélieknek már kézbesítették a kártyákat. – Eltekintettem attól, hogy én semmit sem kaptam. Ezek szerint a város fele már napokkal ezelőtt értesült a razziáról. Lehetséges, hogy az egész mégsem jutott Marco fülébe? – morfondíroztam. 

Igaz, nem láttam Marcót sem a téren, sem az öbölben. Sikerült volna elmenekülnie? Vagy ő már jó előre meghagyta magának az egérutat?
– Feltételezem, csak lakcímre – fintorgott Cross. Diego ismét bólintott.
– Milyen hátrányunk lesz ebből? – tudakoltam.
– Ha jól tudom, semmilyen – mondta lassan Diego. – Hasonló ellenőrzések lesznek a város számos pontján, aki nem szimpatikus, azt kivonhatják a forgalomból egy időre. Nehezebb lesz a csempészés, a ki és bejutás, de ti idevalósiak vagytok, titeket ez jó eséllyel nem érint. Ha nem mutogatjátok nagyon a tetoválásotokat vagy a kendőtöket, gond nélkül továbbengednek. Maximim lelassul a vándorlás a városok közt…
– Tessék? – prüszkölte Rico. – Marco még így is négy részre akarja osztani a csapatot?
– Öt – szúrtam közbe.
– Tök mindegy.
– Persze. Itt már nem férünk el – biccentett Piras az emberek felé. Valóban, a téren jellegzetes pállott izzadtság szag terjengett, a kis helyen összezárt, sok ember miatt. – Ráadásul ez a fokozott ellenőrzés csak Salla Portadóra korlátozódik. A többi városban szabad az út.
Rico egy megkönnyebbült mosolyt küldött az ügyvéd felé. Ő volt az egyedüli, aki már tudta közülünk, hogy milyen balhét szervez a saját városába. Egyelőre titkolózik, de a sejtelmes kis mosoly, ami Ilaria említésére valahányszor az ajkára kúszik, semmi jóval nem kecsegtet.
– Hány ellenőrző pont van?
– Öt, itt a főtér körül. Három az öbölnél. – Diego sorra nyújtotta fel az ujjait. – Még nyolc a város kivezető pontjainál. Ez összesen – nyújtotta el az utolsó szót.
– Tizenhat – segítettük ki, merthogy idő közben elfogyott az ujja. – Ennyi?
– Hát… kb. még egyszer ennyi a város különböző, forgalmasabb pontjain elszórva. Különösen Coccodrillóra koncentráltak, de a sikátorok miatt az úgysem lesz jelentős. Legalább szívnak egy kicsit a graffitisek is.
Nem tudtam átvenni Piras könnyed optimizmusát. Harminckét ellenőrzőpont! Ugye még nem húzták fel a „berlini” falat?
– Ha nincs több kérdésetek, akkor szerzek nektek kártyát – biccentett az épület felé.
– Diego, várj! Mi nem ezért vagyunk itt. – Kérdőn pillantott rám. Nyeltem egy nagyot. Ennyit arról, hogy Veráról nem teszek említést a rockereknek. – A húgomat keressük. Vera Ricci. – Telefont halásztam elő. – Ő az, jobb oldalt. A barna hajú – mutattam egy régebbi képünket.

Piras komoran méregette.
– Meglátom, mit tehetek – mondta. Hálásan biccentettem és néztem, ahogy az ügyvédem az épületbe viharzott. Rico és Cross nyomban nekiláttak kivesézni a témát és értesítették Davidét, de az én szemem csak a fiatalok végtelen sorait kutatta. Verát semerre sem láttam. A kezemmel legyezve próbáltam hűteni magam, persze ahogy másoknak, nekem sem vált be.

Alig pár óra telt el a koncert utáni razzia óta, a főtéren mégis embertelen körülmények uralkodtak. Nem is volt megfelelő ellátás, de a fiatalok gondoskodtak is róla, hogy a tér minden négyzetcentijét bemocskolják.
Piras pár perc múlva kiviharzott, kezében öt kártyát lebegtetett.
– Szerencsére a gépen fent volt minden adatotok. Rico, neked hiányzik az apád neve. Mario, neked szintén. – Az énekes csak megrántotta a vállát.
– Ne fáradj, még az anyám sem tudja ki volt az.
– Én… – A szemem előtt apám arca lebegett és a ház, ahol egykor éltünk. A karom libabőrös lett. – Én sem tudom – mondtam csendesen és nyújtottam a kezemet a kártyámért.
– Rendben, ez pedig a húgodé, akit ha minden igaz… – nézett a telefonjára. –… a nyolcas körletben találsz. Arra hátrafelé keresd.
– Kösz – biccentettem. Elmarkoltuk a kártyákat és már ott sem voltunk. A fiúk alig bírtak követni, olyan gyorsan szlalomoztam a fiatalok közt. A földön ülőket átugrottam, a nyomomban Rico és Cross és megannyi méltatlan kiabálás vagy ezer nyelven. A körletszámokat egyszerű A4-es papírokra firkantották. Négyes. Hatos.
Nyolcas.
A nyolcas körlet egészen hátul feküdt, a rendőrségtől messze. A rockerek kábán feküdtek a tűző napon, olyanok voltak, mint a haldoklók. Szinte néma csend uralkodott, alig lehetett hallani néhány pisszenést, az embernek igazán az az érzése támadt, hogy a betegszobán jár, pedig a földön életerős fiatalok feküdtek. Vagy háromszázan tartoztak egy körletbe és minden csoportra hat fegyveres jutott.
– Ti látjátok? – kérdeztem. Idegesen rágtam a számat. Itt kellett volna lennie.

Cross a fejét rázta, szeme villámként cikázott az ismeretlen arcokon. Rico pillantotta meg Verát először.
– Ott – mutatott maga elé. – A falnál.
Vera valóban a fal tövében kuporgott, kábán bámult maga elé. A pulóvert másokhoz hasonlóan levetette, de a csuklyát mélyen a szemébe húzva tartotta. A gatyát – a gatyámat – combig felhasította, jó tudni, hogy a vadászkés jó szolgálatot tett.
– Vera!
– Mario? – kérdezte hitetlenkedve. – Hogy kerültök ide? Azt hittem ti elmenekültetek… próbáltam körbeérdeklődni, de senki nem tudott rólatok…
– Nincs semmi gond – nyugtattam. – Minket nem kaptak el, érted jöttünk. – Bánatosan nézett rám, ha nem lett volna ennyire kiszáradva, a szemében kétségkívül könnyek villantak volna. Micsoda nyomor az, amikor az embernek már könnye sincs!
– És a fegyveresek? Hogy jutottatok át rajtuk? Hogyan szereztetek kártyákat? – A kérdések ömlöttek a száján.
– Az ügyvédem hozott be minket – Vera szemében felismerés csillant.
– Azok után, hogy elverted?
Még levegőt venni is elfelejtettem. Dühösnek kellett volna lennem, hogy Cross vagy Davide elárultak, de inkább csak sokkos döbbenetet éreztem. Vera kimondta, amit még a barátaim sem mertek. Szép. De ettől még neki is csak hazudni tudtam…
– Igen – feleltem csendesen. – És már neked is van kártyád. Kiviszünk innen, de előbb szerzünk neked vizet.
Verát Cross gondjaira bíztam és elszaladtam a legközelebbi árushoz. Csak egy üveg ásványvizet kértem, a borsos ár hallatán mégis fent akadt a szó a torkomon. Mi van ebben? Árva gyerekek könnyei? Persze fizettem. Vera hálásan pillantott a flakonra.
– Gyertek, húzzunk innen – adtam ki a parancsot és óvatosan taszítottam egyet a húgomon, hogy végre meginduljon. Már nem kellett kétségbeesetten körbe- körbe rohangálnunk, mégsem lassítottunk. Sietős léptekkel haladtunk, hogy minél előbb a hátunk mögött tudjuk ezt a kócerájt.

Vera a derekára kötötte a pulóvert, hogy azzal is takarja hosszú lábait ott, ahol a gatyaszabás túlságosan is jól sikerült. A vadászkést észrevétlenül visszacsúsztatta hozzám, így a bőrtok a jól ismert súllyal ismét ott himbálózott az oldalamon, pont, mint egy napja. És Vera is az oldalamon lépkedett, noha erre már vagy két hónapja nem volt példa. Az elmúlt hónapok során talán nem kezeltem egyenlőként. Persze kettőnk közül ő volt az, akit tegnap elkaptak. Ez perdöntő bizonyíték volt: szüksége volt rám. De már az sem megoldás, ha egy kulcsra zárt szobában magára hagyom. Ráadásul már nincs is zár a lakáson…
Már majdnem a szögesdrótnál jártunk, mikor Diego utánam kiáltott.

– Mario Ricci! Mi a francot csináltál tegnap éjszaka? – hirtelen minden szempár felém fordult, és ha tudtam volna, még én is csodálkozva pillantottam volna magamra. Megint mit csináltam?

---



Sziasztok! 2017. 03. 11- én érkezik a blogra az első "cikk", ami egy Avenged Sevenfold koncert élménybeszámolóját takarja - Bábel stílusban megírva (időleosztás, képek, beszélgetések, videók). Remélem azon a napon is velem tartatok! További szép napot, arrivederci! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése