2017. január 30., hétfő

Tizenhetedik fejezet

Sziasztok! 
Új a dizájn és (a fejléc kivételével) minden hibájával együtt az enyém és az én saram, szóval ha találtok rajta valami kivetnivalót, nyugodtan szóljatok és ismét belekontárkodom kicsit... 

Új videót is találtok a blogon, a link alul:
http://rockkatonai.blogspot.hu/p/kedvcsinalo.html

Jó olvasást! :)

Tizenhetedik fejezet
Vera


A tömeg egyszerre indult meg a sikátorok irányába. Mario sikeresen választott nekem rejtekhelyet, a drogtanya közelébe jó ideig még a sokat látott fesztivál hobók sem merészkedtek, ám a szirénák és a fekete furgonokból kipattanó, védőfelszerelésben feszítő katonák látványa elegendő volt ahhoz, hogy a környék leglepusztultabb utcácskájára is felfigyeljenek a fiatalok. Mire észbe kaptam, már én is köztük ácsorogtam, felkarom szorosan a mellettem állóhoz simult, hátamnak a mögöttem állók feszültek, remélve, hogy lökdösődésükkel előrébb kerülhetnek. Hely az persze nem volt – még annyi sem, hogy tisztességesen eleshessek –, így az egész akció csak annyit ért, hogy, szuper plánban az előttem álló hátára kenődtem, pulóverén emlékként hagyva a szájfényem egészét. 
A katonák meg sem próbálták lezárni a kijáratokat, a tolongó tömeg maga gondoskodott az öböl eltorlaszolásáról. A hirtelen jött tumultusban az emberek egymás hátára kapaszkodtak és mások vállain lépkedve próbáltak menekülni, de a lázadók hamar visszarántották a tolakodókat, akik mindezek után rendszerint a földön végezték, ötezer taposó bakancs társaságában. Voltak, akiket felsegítettek, de még azok is szerencsésnek mondhatták magukat, akiket a katonák emeltek ki a rockerek soraiból. Végtére is inkább katonai furgonban cipeljenek el, mintsem halottaskocsiban.

A sorok megrekedtek, a tömeg mégis állandó mozgásban maradt, a farkasok lökdösődésének köszönhetően egyre távolabb kerültem a konténertől és Mario sporttáskájával egyetemben a lélekjelenlétemet is már méterekkel ezelőtt elhagytam. A pánik a gerincemen kúszott felfelé, alattomosan lebénítva engem végtagról végtagra. A lábaim remegtek, félő volt, hogy nem leszek képes megtartani a saját súlyomat, az izmaim petyhüdtek és kocsonyaszerűek voltak. Bent, az emberek között a hőség rettenetes volt, a levegőtlenség pedig egyenesen elviselhetetlen. A fejemet magasba tartva próbáltam némi oxigénhez jutni, de fölülem az eget a Rock Katonáihoz tartozó két méteres osztag takarta, lehetetlenség volt a testek sokaságán túl látni. A csuklyám hátracsúszott, ahogy csukott szemmel az ég felé nyújtózkodtam. Levegő. A következő, a társaságon hullámszerűen végigsöprő lökésnél visszaestem a talpamra és egy pillanatra az előttem állóba kapaszkodtam. Nem nézett hátra, nem vont kérdőre, hogy miért szorongattam görcsösen a vállát. Mind olyan közel voltunk egymáshoz, hogy ez a közvetlen testi kontaktus elkerülhetetlen volt, jobb esetben csak az oldalunknak súrlódott egy kar, ujjak kapaszkodtak a vállunkba vagy akadtak el a hosszú hajtincsek közt, rosszabb esetben egészen a vesédig tolódhatott egy könyék vagy a fejünk fölött repkedő sörösüvegek az arcodban végezhették. A rockerek többsége már a szirénák hangjára megkezdte a menekülést, a katonaság megjelenésével pedig végképp elszabadult a pokol, mindenki ki akart jutni az öbölből Coccodrillo menedéket nyújtó, sötét utcácskáiba. Csak kevesen maradtak hátra és vették fel a harcot az egyenruhásokkal és azok többsége is visszavonulót fújt, mikor a gumibotok előkerültek, de a felhergelt fiatalok még a tömegben nyomorogva is vissza- visszafordultak, hogy a katonák felé hajítsák a kezük ügyébe akadó tárgyakat. Ennek köszönhetően üvegszilánkok záporoztak ránk a magasból és nem kellett sok idő, míg az oldalt állók nekiálltak felfeszegetni a macskaköveket. Tenyérnyi kődarabok repültek, fittyet hányva arra, hogy kit is találnak el. Nem lehetett sérülés nélkül kikeveredni. Ha nem tapostak a földig vagy taszítottak a falaknak, akkor üvegszilánkok tépték a bőrödet vagy a száguldó macskakövek döntöttek porba és húztak áthatolhatatlan, fekete ködöt a szemed elé.
A hatalmas káoszban semmi hasznát nem vettem a pulóver zsebében szorongatott késeknek, ujjaim mégis szorosan fogták mindkét markolatot. Ez részben megnyugvást hozott, másrészt azt a célt szolgálta, hogy a kések semmi esetre se juthassanak illetéktelen kezekbe. A pulóverekből és a nadrágok zsebéből csak úgy záporoztak a földre a telefonok, lakáskulcsok és egyéb értékek, amiket pedig nem sodort el a vad tömeg ringatózása, azoktól a most is aktív zsebtolvajok szabadították meg a tulajdonosokat és épp elég problémát okoztak a feszítővasakkal köröző fiatalok, senkinek nem hiányzott az ötezres tömegben elszabadult késelő. Így hát zsebre tett kézzel ácsorogtam, ügyetlenül és kétségbeesetten próbálkozva megtartani az egyensúlyomat, noha minden egyes állva töltött perc a tartalék energiáimat emésztette. A látásom már sokszor feketébe csúszott és mindinkább elhomályosodott. A kapálózás, amit az ember a hullámmedencében csinál, ha túl messzire sodródott, most lassú botorkálássá avanzsált, nem tülekedtem, nem akartam előrébb jutni, csak hagytam, hogy a hullámzó tömeg sodorjon. Ha előre löktek, előre borultam, ha hátra, akkor a mögöttem álló karjaiba omlottam, és ha a körülöttem levők nem állítanak minduntalan talpra, akkor bizonyára a mellkasuknak támaszkodva maradok, vagy a földre esek, de úgy tűnt, a falka megtartott. Szédelegve pillantottam körbe és csodálkozva figyeltem, milyen messzire is jutottam. Már egészen a sikátorok rengetegében jártunk, így ha lassan is, de a leágazásoknál kiözönlöttek az emberek, így érezhetően szellősebben lettünk. Ezt látva, persze megindult az újabb törtetés, mindenki oldalt akart elvonulni, senki nem kívánt egyenes úton a város szívébe haladni. Én is megindultam oldalra, már amennyire dülöngélő lépteim engedték. Ekkor már ölni tudtam volna egy korty vízért, bár kívülről úgy néztem ki, mint valami masszív alkoholista. A hajam izzadtan tapadt a fejemhez és továbbra is egész testemben remegtem. A torkom kiszáradt, a szám pedig a tengerparti homoknak köszönhetően szó szerint porzott. Ruhámról sorra peregtek a homokszemek, de az izzadt bőr és haj mindent magába szívott.
Ismerős környéken haladtam. Bár Mario tizenhét éven keresztül kitartóan óvott a déli városrész mocskától, péntek éjjel a város ezen zugát is a magamévá tettem. A zegzugos Coccodrillo, a sikátorokban hemzsegő drogosokkal, dílerekkel, motorosokkal és a kurvákkal nyilván ki tudott volna fogni rajtam, hiszen csak egyszer jártam erre és az a kevéske helyismeret jócskán kevés volt, ám ez az utca örökre az emlékezetembe vésődött. Az Enemies hadiszállása előtt meneteltünk, többségünk a veszélyről mit sem sejtve. Fejemet a magasba kapva szemlélődtem, tekintetem sárga karszalagok vagy ismerős arcok után kutatott, de ösztöneimtől vezérelve gyorsan vissza is kushadtam a gyászos menetbe. A forróság ellenére is visszarántottam a kapucnit, a bőr markolatot pedig olyan erővel szorongattam, hogy a minta milliméter mélyen a bőrömbe vésődött. 
Mégis kiszúrtak.
Már akkor tudtam, mikor még nem is láttam, ki tartott felém. Jobb oldalt méltatlankodva nyílt szét a tömeg, valaki befelé törtetett. Diszkréten én is nekiálltam tolakodni, óvatosan siklottam, mint egy kígyó, nehogy bármi nyomot is hagyjak magam után, de mint a vipera után a fű, mögöttem is azonnal összecsaptak az emberek, színét sem mutatva annak, hogy arra átvágott valaki. Remek – gondoltam, miközben túlélési ösztöneimmel vitatkoztam, akik szakadatlanul ordították, hogy: Fuss! Akkor sem tudtam volna megfogadni ezt a tanácsot, ha okos döntésnek bizonyult volna. Későre járt és nekem jártányi erőm sem maradt. Talán a városszéli házikóban elrejtőzhettem az Enemies figyelő tekintete elől, de a felfordulás, a tömeg és az éjszakai város nem jelenthetett akadályt Coccodrillo besúgóhálózatának. Pillanatok alatt Nevio markában végeztem, egy omladozó téglafalnak szorulva.

– Na, elnök asszony, bokros teendőid ellenére tudsz egy kis időt szakítani rám is? – Nem bírtam elviselni kaján vigyorát, arca alig pár centire volt az enyémtől, testével teljesen nekem szorult. Igaz ujjait nem fonta a torkom köré, de ezt a helyzetet közel olyan fojtogatónak találtam. Rémülten pislogtam a rockerek felé, de ha bárki fel is fedezett Nevio hatalmas pulcsija mögött, akkor sem törődött velem senki, ahogyan a sárga karszalagos fiút sem méltatták egyetlen pillantásra sem. Mindenki a maga bőrét mentette. 
Nevio követte a tekintetemet, de ahelyett, hogy a tömeget pásztázta volna, szemét a jellegtelen kapualjra szegezte, ami az Enemies bázisát rejtette.

– Milyen szép is ez – susogta. – Itt fejeződik be minden, ami még igazán el sem kezdődhetett. Mit gondoltál, meddig kajtatunk utánad? Elszakadtál Desitől, aztán nemhogy az üzeneteinkre nem válaszoltál, még a telefonod sem volt bekapcsolva. A találkozóra nem jöttél el. Mond csak, a megbízhatóságnak melyik része nem volt teljesen tiszta? Mi itt – Hanyagul a háztömb felé biccentett. – számíthatunk egymásra. Kezet nyújtunk és tartjuk a szánkat, különben nem élnénk túl.
– Jönni akartam – csattantam fel. – De Mariót börtönbe zárták és…
– És ezért neked négy napra el kellett tűnnöd a föld színéről? – vágott vissza ingerülten. Kezével a falnak támaszkodott, tenyerét a fejem mellé helyezte, messziről lerítt róla, hogy nem hitt nekem.
– Mario barátai még szombat éjjel magukkal cipeltek, azt sem tudom, hol töltöttem az elmúlt négy napot! A rendőrségre is csak kísérettel mehettem, mégis, hogy intéztem volna el veled a találkozót? – Nevio összeráncolt szemmel méregetett. Háromszor is kinyitotta száját, készen arra, hogy tovább szítsa a vitát, de az elrablásom története láthatóan megfogta, elgondolkodva meredt maga elé.
– Tehát – fogott hozzá negyedszer is, megfontolt lassúsággal. – Akaratod ellenére elcipeltek és ott is tartottak – megvárta, míg biccentettem, csak aztán folytatta. – Ezek szerint a rendőrségi graffitit is ők kényszerítették ki belőled?
­­Most rajtam volt a megakadás sora. Már az Outcasts tagjait sem adhattam ki név szerint, tehát a vezér adatai végképp tiltólistán voltak. Nem mondhattam el Marco graffitisekre vonatkozó ajánlatát az Enemies fejének!
– Honnan tudsz a feliratról?
– Felismertem a monogramodat a vonalakban. Rajzosnak hívnak, az R betű miatt, de a csökött V betűdet már senki nem veszi figyelembe. Pedig annyira egyértelmű. Vera Ricci… Épp csak a személyi azonosító számodat nem hagytad hátra – horkantotta gúnyosan.
– Gratulálok a felfedezésedhez. Ünnepeld magad egyedüliként, rajtad kívül senki nem tud róla – mondtam szárazon.
– Ezek semmit sem tudnak – csóválta a fejét Nevio és leplezetlen megvetéssel nézett a rockerekre, akik egy óra múltán is végeláthatatlan sorokban érkeztek. A katonákkal vívott küzdelmet már mind feladták, a legkitartóbbak pedig elsőként süllyesztették a fekete furgonok mélyére. Minél több embert ragadtak el, annál inkább eluralkodott a pánik a fiatalok között és annál erőszakosabb módszerekkel próbáltak előrébb törni. Egy egyszerű koncertből földi pokol lett, nyers erőszak, kegyetlen vérengzés. 
Összeszorult szívvel figyeltem a zabolátlan tömeget, arcok ezrei vagy tízezrei haladtak el előttem, de egyikben sem fedeztem fel a testvérem vonásait. Se pisze orr, se jég kék szempár, se Mario. A színpadot bizonyára már elhagyták, de az esély arra, hogy összefussunk, kevesebb volt, mint nulla. Nem tudtam merre lehetett, de még sosem kívántam ennyire, hogy árkon- bokron túl legyen.

– Örülnék, ha mindez köztünk maradna – néztem Nevio szemébe. – Rajzos nem kerülhet többször utcára, mert nem is létezik. Csak én vagyok – hangsúlyoztam komoran. Én. Én, egyedül.  
– Tudod az, hogy „Meddig húzod?”, egy fenyegetés akart lenni. Erre nem elég, hogy te ide tolod a képed, még van pofád szívességet kérni tőlem? – nevette el magát hitetlenül. Ellökte magát a faltól, így kialakítva egy kis távolságot köztünk. Elméletben már így is egy szakadék választott el minket.
– Ti sem járnátok jól, ha a Rock Katonáihoz kerülnék – Nevio lekicsinylő pillantással méregetett. Mit árthatnál te nekünk? – üzente. – Segítettem a bátyámon és ezt meg is toroltátok – alig láthatóan megborzongtam a felforgatott lakásra gondolva. – Egyenlők vagyunk.
Nevio csípőre rakta a kezét, úgy meredt maga elé, arcán egy gunyoros mosoly játszott.
– Szóval csak a bátyád miatt segítettél? – kérdezte.
– Igen.
– És egyszeri alkalom volt?
– Egyszeri és soha többé! – bólintottam határozottan. Végtére is, ha Davin múlik, Rajzos emléke amilyen hamar csak lehet, a semmibe vész, és sosem derül ki, hogy valójában ki is rejtőzött a kendő mögött. Emellett ki tudja, a mai akció után lesz e egyáltalán banda, aki a segítségemet igényelné? Úgy tűnt, emberről emberre irtják ki a Rock Katonáit, holnapra talán a szervezetnek írmagja sem marad. 
Immáron az egyenruhások is a sikátorokba vetették magukat, az öbölben már csak a fekete furgonok előtt posztoló fegyveresek maradtak. A katonák a tömegnyomor ellenére is együtt maradtak, de nem olyan kényszerszerűen, mint a marhacsordaként összeterelt rockerek, bakancsuk szigorú ütemre lépkedett, a speciális alakzat pedig minden irányból védte őket. Ezzel szemben a fiatalok tülekedve siettek előre, hátukat tökéletes célpontként szabadon hagyva. 
Az egyik pillanatban még tízen jöttek mögötted, egy perccel később a biztonsági zóna megszűnt és te kerültél célkeresztbe. Iszonyatos volt a zűrzavar.

Ha még sokáig cseverészünk, akkor esélyünk sincs a túlélésre – gondoltam. Nevio is erre a következtetésre jutott. Komoran pillantott rám, tudtam, bármit is fog mondani, az a végső búcsú.
– Nem mondom el senkinek, hogy ki vagy – biccentett beleegyezően. – A graffiti világ sosem ismeri meg a nevedet, a rockerekkel pedig amúgy sem szűrném össze a levet, főleg nem azért, hogy egy beavatottat bántsak. Mi nem bízzuk másra a megtorlást – „Meddig húzod?” – És ezt vedd fenyegetésnek. Be ne tedd még egyszer a lábadat az Enemies területére! Ne merészeld felvenni a kapcsolatot velem vagy Desivel, és meg se próbálj más tagok után kutakodni, számunkra egy senki vagy! Egy rossz emlék. Egy rossz döntés. Egy név a listán – hadarta, miközben idegesen rugózott lábán. Fogyott az időnk és ezt Nevio is érezte, a graffitis vér már hajtotta volna, mennie kellett. – Sosem tartozhatsz az Enemies közé, de a rockerekhez sem mehetsz. Nem érdekel, hogy a bátyád vagy az idióta barátai vagy akár az egész szervezet fejt ki rád nyomást, ha csak egyetlen egyszer is meglátunk az utcákon, és félreértés ne essék, tudni fogunk róla, a legrosszabbakra számíts. Én hittem benned, aztán csalódtam. Nagyot. De a crew becsületére mondom, hogy nem doblak fel… Azt viszont kurvára felejtsd el, hogy egyenlők vagyunk! Te egy mocskos. Hazug. Kis patkány vagy – Minden egyes szónál erősen hátrébb taszított, majd a hajamnál megragadva a földre lökött. Az út tele volt üvegszilánkokkal, de Mario pulóvere szerencsére megvédte a testem nagy részét, csak az arcom karcolta egy- két szilánk. Óvatosan emeltem fel a fejemet és sziszegve húztam ki a bőrömbe ékelődött cserepeket.
– Itt van még egy – hallottam mögülem Nevio hangját.
Fekete katonabakancsok sorakoztak fel előttem.
Megértettem. A Rock Katonáinak nem volt hajlandó kiadni, de az állami katonaság eggyel feljebb való kasztba esett.
Erős karok ragadtak meg hátulról, úgy rántottak föl, mint egy igazi bűnözőt, a kezemre bilincset raktak.
Nevio elárult.
– Kösz, haver – biccentett a katona, majd intett társainak, akik előre léptek és egy pillanat alatt Neviót is leteperték.
– Mit csinál? – förmedt az egyenruhásra Nevio. – Maguknak a rockereket kéne hajkurászniuk! – zihálta és megpróbált kitörni a fogságból.
– Pofa be!
– Úgy nézek ki, mint valami kicseszett punk?

– Azt mondtam, pofa be és befelé! – kiáltotta el magát a tiszt és felrántotta a furgon ajtaját. Előremásztam és egy kis „bíztatás” ellenében Nevio is követett.
Még tíz fiatalt suvasztottak be mellénk, mire végre felbőgtek a motorok és a kocsi konvoj megindulhatott. Az arcokon elkeseredettség és düh váltakozott hihetetlen gyorsasággal, miközben mindnyájunk fejében ugyan az a kérdés fogalmazódott meg és ismétlődött egyre: Vajon hová visznek?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése