2017. január 1., vasárnap

Tizenhatodik fejezet

Sziasztook! :)
Pontosan szilveszter után ígéretemhez híven (mert ugye új év első napján még mind tartjuk a fogadalmakat) itt vagyok és hoztam a következő részt is! Remélem jól sikerült a tegnapotok, a fejezet kicsit bulisra sikeredett, szóval táplálkozzatok az emlékekből... haha.... vannak, ugye?
Jó olvasást, boldog új évet! :)

Tizenhatodik fejezet
Mario


Alig fél órával később már teljes számban tobzódtunk a nappaliban, habár a létszámnövekedés sem vitt minket közelebb a megoldáshoz. Fejenként jutott mindnyájunkra kétszáz kérdés, de válasz csak egyhez tartozott. Az Enemies állt a betörés mögött. 
Koronák díszelegtek a padlón, a falon, a plafonon és tenyérnyi Enemies feliratok virítottak Vera korábbi rajzain. A rendőrségi graffitizés után várható volt a coccodrillói firkászok visszavágása, csakhogy kevésbé személyes bosszúra számítottam. Olyanra, ami mind a négyünket érint. Ami a rockerekre mér csapást. Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy az Enemies egy éjszaka feltúrja a családi fészket. Ki tudja, talán lesben állva várták, hogy Vera elhagyja a lakást? Talán csak a véletlen hozta így – utánozhatatlan Davide féle véletlen – és ha itt találják, átgázolnak rajta, mint az esti gyors.

– Miért hozott volna bárki is egy patkánycsapdát Verának? – csóválta a fejét Rico, és közben visszafordította a kanapét a helyére, olyan könnyed mozdulattal, mintha egy képkeretet akasztott volna a falra.
– Nem tudom – szűrtem a fogam közt ezredszer is és lopva Vera ajtaja felé pislogtam. Csukva volt. Ahogyan az elmúlt harminc perc harminc ellenőrzése alatt is. Patkánycsapda – nyögte reszketeg hangon akkor húgom, és ez a szó torkára forrasztotta az összes utána következőt. Bevette magát a rajzai közé és nem szólt többet. – Annyi okuk volt erre, amennyi a betörésre – szar se.
– Ezt már megbeszéltük. A betörés a rendőrségi felirat miatt volt – mondta csendesen Davide. – Ezért szedték darabokra a hangszereket és ezért szúrtak kést minden egyes fényképedbe.
– Ha engem akarnak büntetni, talán nem a húgom ágya fölé kéne fenyegető üzeneteket pingálni – dühöngtem. – Felesleges volt őt is belekeverni. Ha fájdalmat akartak okozni nekem, akkor…
– …akkor remekül fogtak hozzá – vágott közbe Davi. Elhallgattam. Legjobb barátom kiélvezte az apró szünetet és hagyta, hogy utolsó szavai a levegőben lógjanak. – Mario, te két nap múlva már börtönben leszel. Ott mit árthattak volna neked?
– Nehezükre esett volna felbérelni egy késes fickót? – kacagtam, de a hangomban a jókedv árnya sem rezgett. Két nap. A pénteki dátum úgy lebegett a fejem fölött, mint egy bárd, ami türelmesen várakozik, hogy lecsaphasson. – Azt hiszitek, odabent olyan biztonságban leszek?
Borzongva gondoltam az elkövetkezendő hónapokra. Hiszen én voltam az egyetlen, aki elszenvedte Marco árulásait és hordozta a titkait. Ugyan meddig lehettem még hasznára?
– A börtön tele van az embereinkkel – védekezett Rico.
Mikor lettek a lázadók a mi embereink? Mikor lett a Rock Katonái ilyen szerves része az életünknek? 
És egyáltalán mi lesz akkor, ha a vezér végleg ellenem fordul? Bármelyik korcs a nyakamnak ugorhat egy szép napon és akkor magammal viszem a sírba a szervezet oszlopos hazugságait.

– Oh, tisztára, mint egy egyszemélyes atombunker – gúnyolódtam.
– Tudom, hogy nem hiszel Marco ügyében…
– A vezérben nem hiszek. – Neki nem hiszek.
–… de a rockerekben megbízhatsz. Ők a te falkád, akik mindenben támogatnak. Csak add meg nekik az esélyt és sosem fordulnak ellened. – mondta az énekes lelkes beleéléssel. Rezzenéstelen arccal figyeltem.
Hogy is árulhattak volna el a lázadók, ha már réges rég megtették? Fél évemet adták egy tál lencséért.
És Vera zúzódásai? Ezeket mind semmisnek kellett volna tekintenem?

Míg beszélgettünk, a pakolás igencsak elmaradozott, Davide az állólámpánál állt és a dobfelszerelését feszegette, míg Rico a falat támasztotta és engem figyelt. Cross a törött üvegű dohányzóasztal keretén üldögélt, kezében a basszusgitáromat szorongatta, a húrokkal babrált. Szokatlanul csendes volt.
Nehéz volt jó döntést hozni úgy, hogy barátaim még a problémáim felét sem ismerték. A szemükben én csak a rossz fiút játszottam.

– Most mi lesz? – kérdezte Davide óvatosan.
Gondterhelten pillantottam körbe. A bejárati ajtó zára cserére várt, a házat rendbe kellett tenni. Nem éppen ezt terveztem a két szabadnapomra. No persze, a fél éves börtön járat sem volt előre a naptáramba firkantva.
–  Mármint Verával mi lesz? – pontosított Davi. Erre már Cross és Rico is felkapta a fejét, arcukon vegyes érzelmek tükröződtek. – Mario – próbálkozott Davide. – Tudjuk, hogy utálod még a gondolatát is, hogy Verát velünk hagyd. Ismerjük el, ilyen téren nem szolgáltunk rá a bizalomra…
– Mintha a fogamat húznák… – keseregtem.
– De ki mást bíznál meg ezzel, mint a barátaidat? – kontrázott Cross, nyomatékosításként még a gitárt is letette a keze ügyéből, noha az utolsó húr még hiányzott.
– Bár az engedélyed nélkül hoztam el Verát szombat éjszaka, ma segítettem visszaköltözködni. Tiszteletben tartottam a döntésed, pedig nem volt más, mint puszta makacsság, mert te is tudtad, hogy a húgodnak védelem kell. – Apró mozdulat volt csupán, mindenki másnak jelentéktelen, mégis értettem, mire utalt Davide, mikor ujjait erősen a bőrébe nyomta, pontosan a kulcscsontja fölött. Vera zúzódásaira célozgatott. – De ha a betörés után is magára akarod, hagyni, az már csak ostobaság! – vetette oda.
Körülbelül olyan érzés volt, mintha arcon csaptak volna.
– Ne nézz így ránk, tudod, hogy így van – mentegetőzött Cross. Összehúzott szemmel néztem Ricóra.
– Te is így gondolod? – kérdeztem ellenségesen. Karját keresztbe fonta mellkasán, mintha mindnyájunk elől elzárkózna.
Kérdő tekintettel figyeltük.

– Én sem feltétlenül repesek a gondolatért, hogy Vera a csapatba kerüljön. Az ő érdekében – tette hozzá Rico. Hálásan pislogtam felé. Végre valaki megértette, hogy Vera akkor is veszélyben lenne, ha az Outcasts mellett marad. – Nézzétek – nevetett az énekes kényszeredetten. – Vera szobájában patkánycsapdát találtunk…
– Haver, ezzel nem segítesz – nyögtem, de Rico zavartalanul folytatta.
– …Mario homlokában kést. És utóbbi jelentését nem kell ecsetelnünk – mondta és mutatóujját elhúzta a torka előtt. Lesütöttem a szemem. Ez várt volna rám a közeljövőben? – E szerint kell döntenünk – hatalmas lapátkezeit mérlegként tartotta magasba. – Ketrec… – megemelte jobb tenyerét. –… vagy kés – bal keze is a magasba lendült. – Fenyegetés vagy halál.
Megfélemlítés vagy megsemmisülés?
Végtére is… meddig húzod?

– Tehát Verának az égvilágon semmi baja nem lesz! – jelentette ki Rico határozottan. Davide hitetlenkedve felhorkant.
– Patkánycsapda és kés – morogta Cross lekezelőn. – Dobálózol itt ezekkel, de talán… – habozott. –… talán mindezek semmit nem jelentenek. Amióta a lázadók megérkeztek, a betörések száma a triplájára ugrott és ezen a környéken soha nem is ment ritkaság számba.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Cross először behúzott nyakkal méregetett, végül csak a szememre vágta:
– Azt, hogy a betörés talán nem is a te hibád… – félős pillantását most már Davira meresztgette. – De ha nem vagy teljesen vak vagy minimum sík hülye, akkor ettől eltekintve is Vera költöztetése mellett döntenél. Salla Portado nem való egy magányos tizenhét évesnek! – mondta határozottan. Hangja komor volt és az állandó nevetőráncok a szeme sarkában egyszerűen semmissé lettek. 
Fájt, hogy úgy gondolták, rosszul nevelem a húgom és még inkább rosszul esett, hogy…

– Azt hiszitek, ti jobban csinálnátok? – fakadtam ki. A srácok riadtan néztek össze és Cross egyből csitító pózba vágta magát, de rá sem hederítettem, még nem fejeztem be. De még mennyire, hogy nem. – Szerintetek én nem látom teljesen tisztán, hogy a börtönből nem leszek képes ellátni a húgomat? Kereset nélkül? Komolyan úgy gondoltátok, hogy nekem nem tűnt fel, milyen veszélyesek lettek az utcák? Lassan már nappal sem tanácsos kimerészkedni, nemhogy éjszaka. És igenis próbáltam kiküszöbölni, hogy Vera még csak ne is halljon az Enemiesről és a Rock Katonáiról. Erre tessék, most minden falon koronák vannak – dohogtam. – De ha egyedül kell hagynom fél évre, annak érdekében, hogy ne ismerje meg Marcót és az aljas hazugságait, akkor állok elébe! Persze, ha ti mindent jobban tudtok, akkor vigyétek! – köptem. Természetesen amint a szavak kicsúsztak a számon, megbántam őket, de nem visszakozhattam. Felszegett állal tűrtem Davide tekintetét.
– Szedj össze pár cuccot magatoknak, ami még menekíthető. Itt úgysem alhattok – mondta Davide kifürkészhetetlen tekintettel, majd sarkon fordult és kisietett az ajtón. Kínos csend ült a szobára, de ezen nem is próbáltunk változtatni. Cross és én menekülésszerűen vágtunk újra munkába. Cross ismét magához húzta a gitáromat és nekilátott a húrozásnak és én is visszafordultam a teendőimhez, noha remegő kézzel az edények pakolászása sokkal nagyobb kihívásnak bizonyult. Lomha mozdulataimtól függetlenül az étkészlet összeállításával gyorsan végeztem, hiszen több tányér mínusszal számolhattunk. A poharakat a pultra állítottam és miután kisöpörtem a szilánkokat a szekrényből, nekiláttam a mosogatásnak. Ezzel szembetűnőn gyorsan haladtam, csak nyomtam egy kis mosogatószert a jobb kézfejemet borító gézbunkóra és már súroltam is a porcelánt. 
Csak Rico támasztotta a falat továbbra is, ujjai közt telefonját szorongatta és sebesen pötyögött.

– Akkor Verát visszük magunkkal a Lontano - öbölbe is? – kérdezte tétován. Talán rosszul hallottam? Gyorsan elzártam a csapot, így a víz már nem zubogott a fülembe. Az énekesre kaptam a fejemet.
– Micsoda? – Válaszként csak felém fordította a telefonját. Valóban ott állt, feketén, fehéren: 10kor fellépés az öbölben. Ott legyetek!
És a feladó: Marco.

Az ujjaim elgyengültek, a tányérok hangos csattanással értek földet a többi szemét és szilánk között. Immáron… egyetlen tányérunk sem maradt…
N
Messze voltam a főtértől és közel a tengerhez, mégis, szinte hasította a levegőt a harangok kongása. Tízet ütött az óra. Tudtam, hogy mennem kell, a koncertet el kellett kezdeni. Ricóék már rég felhordták a cuccokat a színpadra és Davide már el is helyezkedet a dobok mögött, lábánál ott sorakoztak a bontott sörösüvegek szép sorjában, ujjai közt dobverőit pörgette. Börtön ide, betörés oda, a koncert előtt pontosan ugyan az az euforikus életérzés öntött el minket, mint már számtalanszor. Rico is lázasan készülődött, szövegeket memorizált és megjegyezhetetlen szavakat firkantott bőrére. Jobbja már teljesen megtelt, még a tetoválások közepébe is dalszöveget vésett, most baljára próbálta felügyeskedni a folytatást, több- kevesebb sikerrel. Csak Cross nem nyúzta gitárját a szokásos ujj gyakorlataival, kezében az én basszusgitáromat tartotta és gondterhelten méricskélte az új húrokat.
A tömeg hangulata lassan a tetőfokára hágott, már nem sokáig várathattuk őket. Most nem volt italos pult vagy tábortűz, ami tárt karokkal várta volna a lázadókat, mind a koncert hírére érkeztek. Azért, hogy a mi zenénket hallják. 
Zsongott a fejem a sok hangtól, az ujjaim bizseregtek, de még messze álltam a színpadtól. Verával egy távoli sikátorba húzódtunk. A falaknak kivert rockerek támaszkodtak, a földön sokan a saját mocskukban fetrengtek. Szemrebbenés nélkül néztem, hogyan lövik magukba az újabb és újabb adagot vagy, hogy terülnek el órákra a langyos betonon, majd fuldokolnak saját hányásukban, míg valaki át nem fordítja őket. Ám Verának sok volt a látvány. Falfehér arccal állt egy konténer mellett, szemét mellkasomra függesztette. Kicsit közelebb vontam, hogy elzárjam előle a sikátor bűzét, ő pedig hálásan fúrta arcát a pólómba. Remek – gondoltam. Minél kevesebbet látnak belőle, annál kisebb az esélye annak, hogy felismerik. Nem mintha az öböl szélére űzött rockerek túlságosan képben lettek volna, de minden képzeletet fölülmúlt a drogosok emlékezőképessége csak „még egy” adagért. – Csak a szemét ne lássák meg! – fohászkodtam. Hiába a bábeli zűrzavar, két ilyen jeges kék szempár egy olasz testvérpáron még a vaknak is szemet szúrt volna.

Igaz, Verára alig lehetett ráismerni, teljes névtelenségbe burkolózott. Az én ruháimat viselte, egy farmer sortomat, ami a bokáját verte, és egy bő pulóvert. A zöld kapucnit mélyen az arcába húzta, a pulcsi hosszú ujjai közül épp csak ujjbegyei kandikáltak ki, no meg az apró ujjak közt szorongatott bicska.
– Tedd már el azt a kést – sziszegtem oda, de húgom csak a fejét rázta.
– A kés marad! – mondta határozottan. Arcát rám emelte, szemei dacosan fúródtak az enyéimbe.
Rendben.
– A kés marad – biccentettem kényszeredetten és mogorván méregettem az apró pengét. Alig haladta meg az öt centit. – Tudod – csóváltam a fejem nem tetszőn. – Azzal egy kismacskában sem teszel kárt. Ez már hasznodra lehet – mondtam és óvatosan felhúztam a pólómat. A sötét anyag alatt ott lapult a bőrtok, benne a vadászkéssel. Vera kikerekedett szemekkel figyelte.
– Miért hordasz magaddal egy… bárdot? – kérdezte döbbenten, mire felkacagtam. Többen felénk kapták a fejüket, ezért suttogva folytattam.
– Ez egy vadászkés, még három éve vettem. Szeretném, ha egy darabig nálad lenne – fél kézzel próbáltam kioldani a szíjat, kötözött jobbommal a pengét szorongattam. – Veszélyes idők ezek és én sokáig nem leszek itt, hogy megvédjelek – komorodtam el.
– Daviék itt lesznek, nem igaz? – húzta össze a szemöldökét.
– Ők ott – mondtam sötéten. – De jobban szeretném, ha megtanulnál vigyázni saját magadra. – Vera egy ünnepélyes bólintás kíséretében kezébe vette a kést. Úgy tartotta, mint valami fésűt. – Talán inkább… így – igazítottam helyre az ujjait. – És most segíts nekem. Vágd le ezt – mondtam és odanyújtottam a gézbunkót.
– Micsoda? – kérdezte zavarodottan.
– Hasítsd csak fel – bíztattam. – Gyerünk! – Óvatosan a kötés alá csúsztatta a pengét, majd egy erős rántással átmetszette az anyagot. – Huh – sóhajtotta megkönnyebbülten. A fehér gézcsík a porba hullt, belseje fekete volt a vértől. A kézfejem sem nézett ki jobban, a bőröm ragadt a rászáradt vértől, a bütykeim pedig istentelenül viszkettek, de még nézni is csak félve figyeltem a varasodott sebet, hozzáérni, megvakarni igazi szentségtörés lett volna.
– Jól van, ügyes voltál – mondtam és összeborzoltam a haját.
– Héj – sikkantotta Vera felháborodva és odébb ugrott a sérült kezem elől, de hangja elveszett a tömeg vad üvöltésében. Ezer torok kezdett vonyításba, mintha csak jelre kezdték volna. Talán a telihold bukott ki a tenger habjai mögül?
 – Mit csinálnak? – kérdezte húgom riadtan és ismét közelebb lépett hozzám. Az alapzaj, ami a több ezer fiatal összeeresztéséből eredt, lassan megkétszereződött és pillanatokon belül már az elviselhető mérték háromszorosát verte. – Ez neked szól? – kérdezte ismét.
– Köszöntik a vezért – szűrtem a fogam közt és valóban, a következő pillanatban Marco szökellt kecsesen a színpadra. Kendős intésére csak növekedett a hangerő – már ha ez lehetséges – hanyag üdvözlését több százan utánozták. – Mennem kell – mondtam gyorsan, beszéd közben alig pillantottam Verára. A vezér minden lépését követtem. Persze, inkább én az övét, mint ő az enyémet. – A kést rejtsd a pulóver alá, semmiképp se hergeld a rockereket. A cuccokra vigyázz – fejemmel a lábunknál heverő két táska felé biccentettem. – Senkivel ne állj szóba, a csuklyát ne vedd le és maradj láthatatlan! Értetted? – kérdeztem.
– Igen – rebegte Vera halálra váltan, késsel a kezében mégis úgy nézett ki, mint egy vad harcos. Szemében elszántság csillogott, száját vonallá préselte. A következő pillanatban ez a harcos a nyakamba vetette magát. Esetlenül visszaöleltem.
– Ügyesek legyetek – mondta Vera. Ha nem közvetlenül a fülembe súgja, talán meg sem hallom. Válaszul csak morogtam valamit, majd a tömegbe vetettem magam. Az élő fal szinte azonnal összezárult mögöttem. Ezrek kilátástalan sora nyomorgott előttem és mind ugyan azt tutulták: Aúúúúúúúúúú – zengett mindenfelé. Hogy szereztek egyáltalán elegendő levegőt a vonításhoz, mikor az enyém az előbbre jutáshoz kevésnek bizonyult?
– Egy nem várt bejelentéssel érkeztem – csitította a tömeget Marco. A vonyítás lassan alábbhagyott, de a teljes némasághoz perceknek kellett eltelnie, arról nem is beszélve, hogy a hátborzongató hangok még jóval a köszöntés után is sokáig visszhangoztak az ember fejében. – Ígérem, rövidre fogom, reméljük ennyi idő elég lesz a basszusgitárosunknak, hogy előkerüljön – mondta, mire többen felnevettek. Lehajtott fejjel törttettem tovább. Örülnél, ha nem kerülnék elő! A piros- fekete kendőt a homlokomra csomóztam. Vagy csak tíz napi tengerfenék vizsgálat után… – Az elmúlt két hónap során az itt tartózkodó fiatalok száma horribilis méreteket öltött. Először elfoglaltuk a tengerpartot, majd a főteret, végül a sikátorokon át a város minden pontjára beszivárogtunk. Miénk lett kelet és ha így folytatnánk, miénk lehetne az egész város! – Bejelentését füttykoncert fogadta. – De én úgy döntöttem… – próbálta túlharsogni a tömeget. –… úgy döntöttem, hogy nekünk nem kell a város és nem kellenek a bandaháborúk… – Az emberek újrakezdték az őrjöngést, de örömteli füttyögésük elégedetlen morgásba fordult. A hideg futkosott a hátamon. A háborgó tömeg hangjánál nincs félelmetesebb! Úgy morajlik a föld és úgy rezdül a levegő, mint egy földrengésnél. Ezt a hangot csak az féli igazán, aki tudja, mi követi ezt a félelmetes dörrenést. Aki már látta, ahogy elszabadul a pokol. –… nem kell a város, mert az egész környék a miénk lesz! – Marco igazán értett az emberekhez. Bejelentése után úgy törleszkedtek hozzá a fiatalok, mint bárányok a juhászhoz. De milyen juhász az, aki farkasokat terelget? Ki vezényel katonáknak? Ki akarna gyilkosokból álló forgatagot? Rock Katonái. – Éppen ezért holnaptól kisebb településeket is elfoglalunk. A városok a következők – kezdett a listába a vezér, de innen már alig csíptem el néhány szavát. –… San Boreno… – Azt mondta, még vár néhány napot ezzel a bejelentéssel. Azt mondta, csak később hozza nyilvánosságra. –… Ilaria… – Riadtan kaptam a fejem a színpad felé, barátaimat kerestem, de Ricóék ugyan olyan zavarodottnak tűntek, mint jómagam. Mi késztette arra, hogy változtasson a tervén? Mit zúdít a nyakunkba? – tépelődtem. –… és Treposto… – az emberek minden város után őrült füttykoncertbe kezdtek, amit ordítással béleltek. Senkinek sem tűnt fel, hogy én néma maradtam. – Persze az új városok új vezetőket követelnek. Köszöntsétek az altisztjeinket. San Boreno vezetője – konferálta Marco – Cross Accoro – a gitáros riadtan kapta fel a fejét nevére. A vonyítás újrakezdődött. – Az angyalhangú énekesünk, Rico Rosanti területe nem más, miint – nyújtotta a szavakat. – Ilariaaa – harsogta Marco a mikrofonba. A fiatalok tomboltak, lelkes odaadással utánozták vezérük éljenzését és itták minden szavát. – És aki Salla Portadót elnyerte… – Itt óriási hatásszünet következett. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is feszülten figyelek. –… nem más, mint – én úgysem lehetek, de… – Davide Nesta – mennydörögte Marco, a tömeg pedig hűen utánozta. – Gyerünk, üdvözöljétek! Hangosabban! – ordította, noha a lárma már rég az elviselhetetlen kategória tripláját verte. – Halljam hát a hangotokat! – kiáltotta a vezér lelkesen. A háttérben Davide a közönség felé intett. Ekkor a női hangok érezhetően megsokszorozódtak. Ezt a gondolatot nem bírtam ki vigyorgás nélkül. – Magam pedig a napfényes Treposto területeit foglalom el – rikkantotta Marco, mikor a hangulat a tetőfokára hágott. Már nem lehetett elkülöníteni, férfit és nőt, fiatalt vagy még fiatalabbat… nem voltak mások, mint állatok, egy fékezhetetlen csürhe. – Aki pedig a börtönben ragadt testvéreink gyámolítója… – folytatta a vezér rekedten. Istenem, csak ne én legyek az! Csak engem hagyj ki ebből a komédiából! – rimánkodtam. Mindhiába. – Mario Ricci – harsogta a nevem Marco után száz torok. Ekkor értem el a színpadot. Marco egyből kiszúrt, kezét nyújtotta. Segítség nélkül pattantam fel a színpadra, olyan gyakorlott mozdulattal, amivel csakis a zenészek tudnak. A tömeg vad éljenzéssel fogadta a mutatványt. – LÁSSUK a köszöntésedet Mario! – mondta a mikrofonba Marco és alattomosan rám mosolygott. A gitárom messze volt tőlem, a kendőm a homlokomon… kis tétovázás után ördögvillával üdvözöltem a tömeget. Lelkesen viszonozták.
Amint elfordultam, a mosoly lehervadt az arcomról és komoran néztem a többiekre. Hátal állni a színpadon olyan, mintha az ember elvonulna. Egyszerűen megszűnik a közönség. 
Barátaim arcán a korábbi zavarodottságot láttam, noha a rockerek éljenzése kétségkívül megrészegítette őket. – Hiába, a siker mindnyájunkra hat! – De komoly pillantásomat látva, ők is feszülten fészkelődtek a helyükön.

– Miért jelentetted be előbb? – szegeztem a kérdést indulatosan a vezérnek. Csakhogy egy felső mikrofonnak köszönhetően az egész öböl hallhatta. A fiatalok egy pillanatra megzavarodtak, mind hallgattunk. Hirtelen már nem is a hangzavar miatt tűnt olyan nagynak a tömeg, hiszen csend ült a társaságra, kényelmetlenül mocorogtunk a néma pillantások alatt. Több ezer szempár meredt ránk a sötétből, a szemük fehérje csak úgy villogott a színpadról lövellő lézerek fényében. Marco zavartan nevetgélt, de hamar megtalálta a hangját és vidáman harsogta a mikrofonba:
– Mert elérkezettnek láttam az időt! – kacagta. – Mint ahogy itt az idő arra, hogy KIBBASZOTT nagyot zúzzatok nekünk! Srácok, a színpadon az Outcasts! – üvöltötte, majd az utolsó mondatot még három nyelven elismételte. – Robbantsátok szét a falakat – nevetett ránk a lépcsőről és széttárta karját, mintha csak megerősítené: nincsenek falak. A tömeg azonban ezt a mozdulatot is köszönésnek vélte, így ismét felhangzott a farkasok vonyítása. Davide komor pillantást váltott Cross-szal és egy bólintásra nekikezdtek. Játékukkal túlharsogták a több ezer fős tömeget és ha lettek volna falak… egy akkord elég lett volna hozzá, hogy romba dőljenek. Az erősítők úgy szóltak, mint az ágyúk és a dobok eszeveszett ritmusa hűen követte Cross játékát. 
Nem volt mit tenni, a gitáromért futottam, a hevedert lazán átvetettem a nyakamon és Ricóval együtt már én is beléptem. Egy Avenged Sevenfold számmal indítottunk, így a vonítás helyét szinte azonnal átvette az éneklés – alias kétes minőségi szöveg és dallamtudás – és az első sorokban megjelentek a pogózók. Jöttek a hangra, mint lepke a fényre. Nevetve figyeltük föntről a fiatalok szenvedését.

– Tudjátok mi? – röhögött a mikrofonba Rico. – Tíz eurót kap az, akinek elsőként kiütik a fogát – mondta és valóban előásott a zsebéből egy papírpénzt és Davide dobfelszerelésére vágta. Legjobb barátom prüszkölve köpte rá a szájából a sört, hitetlenkedve méregette a pénzt. Kacagva figyeltem őket és én is előre léptem.
– Ötvenet, akinek az orra törik el – kontráztam és előkapartam a zsebemből két tízest. Cross és Davide gyorsan kisegített.
– Megvagyunk – emelte Rico magasba bizonyítékként a pénzt, majd visszadobta a sörrel áztatott dobra. A bőr gyorsan beitta az alkoholt, Davide szitkozódva dobta rá kendőjét, hogy a nagyját leitassa. – Akkor kezdődjön csak a… - Rico egy pillanatra elakadt. –… a törés… zúzás – nevetett és már folytatta is egy Papa Roach számmal. A fogadások hírére a tömeg végképp megőrült, odalent szó szerint ölték egymást, alig tudtuk végigjátszani a fél számot, már jött is a fogtöréses. Egy húsz év körüli srác volt és a szájából ömlő vértől eltekintve olyan boldogan kocogott a színpadra, mint mások a wellness hotelek reklámjában. Lelkesen szorongatta a kezében a tíz euróst, a tömeg pedig még lelkesen kiabált neki.
– Mi a neved? – kérdezte Rico, miközben Davide sörrel kínálta a srácot.
– Luca – felelte két öblögetés között, majd ismét véres sört köpött. Davide méltatlankodva takargatta dobfelszerelését.
– Gratulálunk Luca – mondtam neki kacagva, majd kikaptam a számból az elszívott cigarettát és a csikket a foga helyére illesztettem. Luca nevetve mutatta a rögtönzött tömést a közönség felé, majd ugyan abban a pillanatban el is kezdett fuldokolni a füsttől. Hupsz. Elfelejtettem eloltani. 
A srác arca a – piros – lézerfényektől teljesen független zöldes árnyalatokban kezdett pompázni, így kissé riadtan löktük vissza a tömegbe, miután nem tudtunk mit kezdeni vele, de a lázadók tekintet nélkül a bőrszínére, boldogan fogadták. Mese nincs, mi rockerek már csak ilyen elfogadó nemzedék vagyunk. Az estét saját számokkal folytattuk, a fiatalok ezeket is szívesen fogadták. A levegő izzott a zenénktől és a rajongólányok szállingózását látva nem volt kétséges, hogy nem egyedül megyünk haza. Otthon kellett volna hagynom Verát – erősödött bennem a gondolat, mikor viszonoztam egy osztrák lány mosolyát. Na és? Mi van, ha a drogosokkal hagyom még egy órát?

Az első sort egyre inkább fiatal rockerlányok töltötték fel, akiknek vagy nagyon magas volt a fájdalomküszöbük vagy szerencsésen sikerült előreverekedni magukat, mindazok nélkül a kellemetlen mellékhatások nélkül, amik a dühöngőt jellemezték. Lásd.: lila foltokat okozó dulakodás, légszomj, pogózók nyomán keletkezett törés (a test bármely pontjára érvényes) és szintén az utóbbi állatfaj jellemzője volt az alattomos könyökkel- vesére támadás módszere. 
Sokan közülük Axl Rose-t megszégyenítő kígyózó mozgással vonaglottak egymás karjaiban, amivel húsz évvel ezelőtt nagy sikerre tettek volna szert a Since I Don’t Have You forgatása alatt, persze nézőközönség – sőt, egyenesen rajongók – most is akadtak. A negyedik szám utáni szünetben azonban egyikőjük nem bizonyult sem ügyesnek, sem szerencsésnek, egy magán kívüli rocker ökle éppen egy spanyol szépség orrát érte. – Megjegyzem, mindezek után már nem volt olyan szép. – Ekkor még csak fájdalomtűrésről sem tett bizonyságot, rikkantva kapta ujjait a rohamosan dagadó orrához. Az ujjperceire ragadt vér, talán vörös színe, talán émelyítő szaga miatt bosszúra késztette a lányt. Tüzes bikaként toporgott, orrából vér fröccsent, minden egyes fújtatásnál.

– Hopp – nevetett Davide kegyetlenül. – Megvan a nyertesünk.
A következő pillanatban már mindenki a lányt figyelte és akarta, nem akarta, feltuszkolták a színpadra. A közönség őt is lelkes ovációval fogadta, látszólag nem zavarta meg őket a fekete bőrtop alá csordogáló vér. 
Akárcsak elődje, ő sem szeppent meg, a rá villanó sok ezer szempár nem késztette meghátrálásra, ám hiába nyújtottam felé a pénzt, ő mindenáron a közönség sorait pásztázta, orra alatt spanyol káromkodást motyogott. Bizonyára bántalmazóját kereste.

–  Tessék, vedd el – mondtam és kedves mosolyommal Davide könyörtelen vihogását próbáltam kompenzálni. Legjobb barátom rendkívül szórakoztatónak találta a gondolatot, hogy a törés a lány hiúságába vágott. – Hogy hívnak? – Rezzenéstelen arccal nézett rám. Legalább sikerült felkeltenem a figyelmét.
– Éd Greda vagyog – mondta minden méltóságát összekapargatva, majd elém lépett, ám a pénz helyett a számból kilógó cigarettát ragadta meg. A füstöt letüdőzte, majd kis körök formájában az arcomba küldte. Ez volt az utolsó dolog, amire tisztán emlékeztem. A következő pillanatban elszabadult a pokol. A lány odébb pöccintette a csikket, ami egyenesen Davide dobfelszerelésére esett. A sörrel áztatott bőr azonnal lángra kapott.
– A kendőket, gyorsan! – üvöltötte Cross, de már késő volt, egy másodperccel később már az egész keret lángokban állt. Megperdültem a tengelyem körül, a lányt kerestem, de őt már rég elnyelte a tömeg.
– Kapjátok el! – kiáltottam, de a farkasok csak rémült ordításokkal válaszoltak. Az első sorok hamar kiürültek, pár méterrel távolabb azonban megrekedtek az emberek és sokak kezében mobiltelefon villant. – Ó, hogy az a… – emeltem pillantásomat az ég felé.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Cross rettegve. Davide csak nyöszörgött, kezében még mindig egy üveget szorongatott.
– Pisáljuk le – dobta be az ötletet Rico.
– Állat vagy! – dörrentünk rá egyszerre.
– Ennek már mindegy – újabb nyöszörgés. – Húzzátok odébb a kábeleket és az erősítőket – adta ki a parancsot Cross és úgy is tettünk. Több száz kamera rögzítette minden lépésünket.
Lassan már az összes keret lángolt és a tűz indái felkúsztak az állványokon is, így a lángok a cintányérok alját nyaldosták, kormos vonalakat hagyva a redőkön.

– Olyan, mint egy tábortűz.
– Egy kurva drága tábortűz – motyogtam és ünnepélyes komolysággal figyeltem a szett halálát. Davi még utoljára bepróbálkozott egy kis ritmusgyakorlattal, de a tűz szinte azonnal elmarta az ütőket, így inkább székestül hátrébb rángattuk, hiába könyörgött, hogy „Csak a lábdobot!”.
– Halljátok? – dermedt meg Rico.
– A hangszerem haláltusáját? – kérdezte Davide, aki kis híján elbőgte magát. Vigasztalón veregettem a hátát.
– Nem – rázta a fejét Rico. – Szirénák – mondta, és ahogyan a tömeghez is eljutott a hír, ők is felkapták, így már mindenhonnan azt susogták: szirénák, szirénák.
– Jönnek a tűzoltók – motyogtam megkönnyebbülten és utoljára nagyot sóztam Davide hátára.
– Nem hallottad? Ennek már mindegy – siránkozott.
Ám a hatalmas autókból nem tűzoltók pattantak ki. Az egyenruhásoknak látszólag eszük ágában sem volt a tűz felé venni az útjukat, a fiatalokat ráncigálták, miközben parancsokat osztogattak.
– Ezek rendőrök – suttogtam döbbenten. – Ezek rendőrök! – kiabáltam már hangosabban, de úgy tűnt egyedül maradtam az aggodalmammal, odalent már elszabadult a pokol. Rico megragadta a mikrofont és úgy kiabálta:
– Itt vannak a zsaruk! Meneküljetek!
Akkor már késő volt. Sokakat már a fekete teherautókba hurcoltak, míg mások menekülőre fogták.
– Igen, és ne felejtsétek, az Outcasts voltunk – tette hozzá Cross, majd megragadta a gitárját és felénk fordult: – Futás!
– Egy életre elég rendőrt látok az elkövetkezendő napokban – mondtam borúsan. – Szóval gyerünk!
– De… – nyögte Davide reszketeg hangon. – Ezek nem rendőrök. – Micsoda? Mindnyájan a tömeg irányába kaptuk a fejünket, ahol képzett egyenruhások dulakodtak a riadt tömeg ellen. Kezükben gumibotot szorongattak, és a teherautók mögött ott sorakoztak a hatalmas vízágyúk is. – Ezek katonák – súgta Davide elképedve. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése