2016. december 30., péntek

Tizenötödik fejezet

Sziasztok!
A következő részt még a napokban feltöltöm, addig is jó olvasást és... holnap éjjel nehogy a neten lógjatok, mindenkinek jó szórakozást és boldog új évet kívánok! :)

Tizenötödik fejezet
Vera


Reméltem, hogy lesz alkalmam még a bandát megelőzve Marióval négyszemközt beszélni, ám a következő, aki a nappaliba toppant, Cross volt. Javában a Davide által hűtőbe suvasztott gofrikat majszoltam, mikor meghallottam az ajtó felől érkező dörömbölést. Gondolkodás nélkül leugrottam a bárszékről és a bejárathoz siettem.
– Szia – mondtam Crossnak tele szájjal és szélesre tártam az ajtót. Egyáltalán nem ütköztem meg a gitáros felbukkanásán, akárcsak a lakásban, itt, Davinál is gyakori vendégként tartottuk számon. Nem számított nap vagy óra, ha odakint jeges szél tombolt vagy a városban történt valami, lehetett számítani Cross jelenlétére.
– Hello! – köszöntött, majd ellépett mellettem, miközben kitartóan a gofrimat figyelte. – Azt honnan szerezted?
– Gyere, hagytam párat – nevettem és visszasiettem a konyhába. Előkaptam a szekrényből egy másik tányért és egy tiszta kiskanalat, de mire visszaértem, Cross már hozzá is kezdett a reggelijéhez. Ujjával kotorta a nutellás üveg alját és semmi szín alatt nem akarta elfogadni tőlem a felé nyújtott kanalat, így azt fintorogva süllyesztettem vissza a fiók mélyére.
– Dudod – kezdte csámcsogva, de morcos pillantásomat meglátva meggondolta magát, nyelt egy hatalmasat – vagy a fél gofriját leküldte – és csak aztán folytatta. ­– Szóval – futott neki újra. –Már egészen otthonosan mozogsz itt.
– Igazán? – kérdeztem vissza csodálkozva és arcomról nem tudtam eltüntetni az elégedett vigyort. Cross bólintott.
Igaz, Davinak csak egy púp voltam a hátán és Ricóval továbbra is a nyílt- utálat kapcsolatnál maradtunk, de a lakásban kétségtelenül bátrabban mozogtam és Crossban remek szövetségesre leltem. Állta a szavát, senkinek nem árulta el a péntek éjjel történteket, sőt még előttem sem volt hajlandó előhozakodni a témával.

– Mariót kiengedték, tudtad? – mosolyogtam bágyadtan. A bátyámmal való sorsdöntő beszélgetés elkerülhetetlenül közeledett és félő volt, hogy bár a sors az enyém, a döntő szerepet ő birtokolja.
Cross gyorsan körbenézett a szobában, mintha csak bátyámat keresné.

– Mit szólt ahhoz, hogy itt vagy?
– Hál’ Istennek, egyelőre semmit – nyögtem fásultan és figyeltem, hogyan tűnik el az utolsó morzsa is a tányérról. – Davi szerint Mario hajnalban érkezett, én fel sem ébredtem rá – rántottam vállat és önkéntelenül is a szobám felé pislogtam. Odabentről semmi zaj nem hallatszódott, Mario bizonyára továbbra is húzta a lóbőrt, akárcsak az ellentétes oldalon szunyókáló Davide. – Tényleg, hogy lehetséges, hogy te nem láttad mikor kiengedték? Aludtál?
– Nem, ott kellett hagynom a templomot – szusszantotta bosszúsan. – Az atya kijött és megfenyegetett, hogy rendőrt hív, ha nem kotródom el onnan.
– Az atya? – kérdeztem hitetlenkedve, sehogy nem sikerült összeegyeztetnem a hittankönyvekből ismert glóriás fazonokat a templom lépcsőjén fenyegetőző pappal.
– Az – morogta Cross. – Már mindenkinek elege van a rockerekből, szóval ott tesznek keresztbe, ahol csak tudnak. Persze nem mondom, hogy nincs igazuk. Igénytelenek, beszólogatnak, ráadásul a többségük idegen.
– De te nem vagy az – mutattam rá felháborodva, amivel előcsaltam Crossból egy halvány mosolyt.
– Nem – hagyta rám.
Minél többet töltöttem Salla Portado hírcsatornáinak böngészésével, annál bosszúsabb lettem. A városi bandák nem vették jó néven a Rock Katonáinak hívatlan befurakodását és most úgy tűnt, a felnőttek közt is ellenséges a közhangulat és sajnos ez olyan embereken csattant, mint szegény Cross vagy Mario. Igazából idő kérdése és a vezetőség kiteszi a fiatalok szűrét, csakhogy ettől sem az én, sem a bátyám gondja nem oldódik meg. Ha a fiatalok nagy része a nyár végével el is kotródik, az én nyakamon akkor is ott lesz az Enemies, Marióén pedig a rendőrség. Ami pedig az időjárást illeti, életemben nem bántam még ennyire, hogy a jó idő olyan sokáig elhúzódik itt, a déli régiókban. Ha ez így folytatódik, Marcóval az oldalunkon üljük a szilvesztert.
– Mikor osztjátok már négy felé a csapatot? – jutott hirtelen eszembe és kíváncsian vizslattam Cross arcát, de most ő is tanácstalannak tűnt.
– Marco parancsára várunk. Nem sürgethetjük, hiszen… elvileg nem is tudunk róla – emlékeztetett, mire csak bosszúsan sóhajtottam. Amióta önállósítottam magam, az Outcasts mellett úgy éreztem, mintha visszafelé lépkednék. Hiába éreztem elérkezettnek az időt a cselekvésre, Cross és Rico állandóan csak óvatoskodva a fejüket rázták, tetejébe Davide tekintete is állandóan rajtam volt. Persze, hogy nem látták a hasonlóságot köztem és a testvérem közt, ha egyszer nem hagyták, hogy őrültséget csináljak!
– Rico tud – jegyeztem meg, de a gitáros csak gúnyosan horkantott.
– Rico, mióta nem talált graffitist, fülét farkát behúzva sunnyog, a tábor közelébe sem megy – mondta nevetve.
– De hiszen a felirat elkészült – értetlenkedtem, noha ez egy olyan tényező volt, amelyről egyikőnk sem feledkezett meg egykönnyen. A felirat elkészítésében ugyanis Crossnak legalább akkora szerepe volt, mint nekem, kezdve onnan, hogy az egész az ő ötlete volt. Ráadásul, ha ő nincs, talán sosem jutok ki a házból. Hétfő éjjel a gitáros felügyeletére voltam bízva, míg Davide dolgozni ment, csakhogy senki nem számított arra, hogy Cross partner lesz a magánakciómban. Persze a hivatalos verzió szerint őt is kijátszottam, de ezt egyedül Rico torkán tudtuk lenyomni, Davide kezdetektől fogva gyanakodott. Az ő gyomra már nem vette be egykönnyen a kimásztam a nyitva felejtett ablakon- verziót. Ablak, ajtó? Nem teljesen mindegy? Amint szabad volt az út előttem, a Desitől kapott kannával felszerelkezve rohantam a rendőrség falához.
– Oké a logót megcsinál…tad – fejezte be egy óvatos körbenézés után, majd halkabbra véve folytatta. – De ez nem elég a jövőre nézve. Az Enemieszel továbbra is háborúban állunk és a többi bandával is feszült a helyzet.
– Szóval még mindig nincs graffitisetek – kaptam a szón és láttam, hogy a gitáros máris megbánta, hogy belerángattam ebbe a témába.
– Nincs és te nem is leszel! – mondta határozottan.
– Most mondtad, hogy segítségre van szükségetek! – tártam szét a karom. Nekik graffitis kell. Én graffitis vagyok. Csak én láttam az összefüggést? – Bezzeg hétfő este nem problémáztál ennyit.
– Azt Marióért kellett megtenned és ezzel épp eleget segítettél…
– Marióért? – kacagtam. A hangom hisztérikusan csengett, nem csoda, hogy Cross fél méterrel hátrébb húzódott és olyan feszesen ücsörgött a bárszéken, mintha karót nyelt volna. – Ha nem megyek ki hétfő éjjel, idővel mind a sikátorban végzitek, és ha a múltkorihoz hasonlóan dolgoztok, akkor bérelt cellátok lett volna a börtönben. Mindnyájatokat megmentettem! Mariónak azzal segítenék a legtöbbet, ha most azonnal Marcóhoz futnék és feladnám magam. Segítenék a Rock Katonáinak és ő segítene nekem. Valamit valamiért.
– Eszedbe se jusson! – suttogta kétségbeesetten. – Vera, ha beállsz a farkasok közé, többé nem tudunk megvédeni! Marco tudni fogja, hogy ki vagy, az Enemies megtudja, hogy hozzánk futottál, de ami a legrosszabb… Mario is mindenről értesül… és hidd el, hamar levágja a dolgokat…
– Kétlem – prüszköltem haragosan. – Arra sem sikerült rádöbbennie, hogy Marco az ő oldalán áll. Könyörgöm, semmi oka nem volt falhoz vágni azt az ügyvédet. Pirast… 
Cross riadtan intett, hogy vegyem lejjebb a hangerőt. A vérem úgy fortyogott, mint a láva és arcomat füsttenger ölelte körül, habár az csupán a gitáros cigarettájának volt köszönhető. Ordítani lett volna kedvem, végül csak dacosan odavetettem:

– Szükségetek van rám! – kihívóan pillantottam a gitárosra. Cáfolj meg, ha mersz!
– Szükségünk van rád. De ez fordítva nem igaz – mondta csendesen. Tiltakozni akartam. 
Egész életemben koloncként csüngtem Mario nyakán és így akarva akaratlan ­– mindinkább akaratlan – összekötöttem az életemet a zenekar többi tagjával. Nem múlt el nap, hogy ne találkoztam volna valamelyikükkel a nappaliban vagy ne futottunk volna össze valamelyik sikátorban. Ez különösen a napjait utcán tengető Crossal fordult elő, persze a közel két méter magas Ricót sem volt nehéz kiszúrni a város forgatagában. Szó, mi szó, szemmel voltam tartva, sokszor úgy éreztem, még a falnak is Mario- füle volt. Ezért is csodálkoztam annyira, hogy lassan eltelt egy hét és ő még nem értesült egyetlen graffitis kihágásomról sem, noha mindez nem kunszt, ha egyszer a barátait a saját oldalamra állítottam. Legalábbis e tekintetben. Merthogy utálat ide, utálat oda, még Davide is hallgatott. 
Most nekik volt szükségük rám. Ritka alkalmak egyike. 
Cross futott már a táskámat elragadó tolvaj után és Rico játszi könnyedséggel bírta jobb belátásra az iskolámba járó fiúkat. Ez most új helyzet volt, most nekem kellet kezet nyújtani. De miért nem fogadták el? Miért nem hagyták, hogy segítsek? Talán sértette a büszkeségüket, hogy arra a lányra kell támaszkodniuk, akit mindeddig ők támogattak? Szükségük volt rám, ám mindez nem változtatott a korábbi felálláson. Nekem ugyanúgy szükségem volt rájuk és ez a kettő nem ütötte egymást.

– Talán ezt majd én eldöntöm – vetettem oda.
– Mit akarsz te eldönteni? – A hang az átjáróból érkezett. – Nézzenek oda, még ott van a tojáshéj a seggén és már így dirigál! Hogy hagyhattátok idáig fajulni a dolgokat? – Mario sután mosolygott. Csak a jobb szája sarka kunkorodott fölfelé. Hogy ezt az aszimmetriát a fáradtság vagy a fájdalom kölcsönözte arcának, nem sikerült eldöntenem.
De azt gondolkodás nélkül is felfogtam, hogy borzalmasan nézett ki és mindennek feldolgozásában Cross döbbent füttyentése sem segített.

– Öregem!
Mario egy mogorva pillantást vetett a gitáros felé, míg én gondolatban megfojtottam Davit. – Ha rajtunk Ricciken múlna, a fél zenekar nem élne… – Mégis hogy hazudhatta a szemembe azt, hogy Mario jól volt? Mit látott ő ebben nak? A bátyám úgy nézett ki, mint akire ráült egy elefánt… többször.
– Jesszus… – nyögtem. Én nem kaptam morcos pillantást a kijelentésemért, ám Mario velem sem volt közvetlenebb. Átbotorkáltam a nappalin és a nyakába vetettem magam. Testvérem habozott, de egy másodperc múlva már éreztem is erős karjait körém fonódni. Végre. Bal vállamnál egy hatalmas gézbunkó tűnt fel, míg az állán húzódó zúzódással éppen szemmagasságban voltam, mégsem mertem lehunyni a szememet. Ki tudja, mire nyitom ki legközelebb? 
Minél több sérülést fedeztem fel rajta, annál szorosabban öleltem. Mario megnyugtatón paskolta a hátamat vagy csak udvariasan jelezte, hogy most már igazán lekászálódhatnék.
Cross mindeddig tapintatosan elfordult, ám úgy tűnt, megérezte a meghitt pillanat végét és megszólalásával el is hozta annak tökéletes halálát.

– Gyerekek, úgy néztek ki, mint egy családon belüli erőszak plakát – jelentette ki. Valóban, el sem lehetett dönteni melyikünk nézett ki rosszabbul.
– Mi történt veled? – tudakoltam.
– És veled? –Ajkaimat vonallá préseltem, az „Én kérdeztem először!” nem tűnt elég frappáns visszavágásnak. Mario karjait összefonva méregetett, esze ágában sem volt magyarázkodni. Cross idő közben visszavonulót fújt, hirtelen különösen nagy érdeklődést mutatott a cigis doboz hátulján található felirat irányába, bár tekintete mindvégig az első sor környékén kalandozott.
– Aludtál, mint akit fejbe vertek. Gondolhattam volna, hogy valóban így történt – dohogtam.
– Börtönben voltam – vont vállat Mario, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Hát, semmi sem lett tisztább! Talán először magát a börtönt kellett volna kimagyaráznia.
– Mondj valami újat, erről már értesültem. Mástól. – Az utolsó szót külön kihangsúlyoztam. Mario sötét pillantást vetett a pultnál ücsörgő gitáros felé, mintha csak ő tehetett volna róla, hogy túlinformáltak.
– Te legalább tudtad, hogy merre vagyok, mert egyesek – Cross egészen apróra zsugorodott a súlyos pillantás alatt. – mindenről tájékoztattak. Én viszont három napig őrlődtem azon, hogy mégis mit kereshetett a húgom a legjobb barátom házában szombat éjszaka? – Ez annyira nem ért! Mintha én nem törtem volna eleget azon a fejemet, hogy a bátyámat börtönbe csukták. Pontosan ugyan annyi álmatlan éjszakát okozott ez az incidens nekem is! Négyet. – Erre nem tudsz mit válaszolni, nem igaz? – Az utolsó szavakat már ordította, de nem késztetett meghátrálásra. Hiába, a vér nem válik vízzé.
– Már megint itt tartunk? – kiáltottam vissza. Négy nap telt el a telefonálás óta, de Mario azóta is csak azon rágódott, hogy mit kerestem itt. – Minden egyes alkalommal leragadsz annál, miért vagyok itt. Miért hozott el Davide? Az eszedbe sem jut, hogy ha ők nem figyelmeztetnek, én mai napig semmit nem tudnék rólad? – fortyantam föl. Mario láthatóan meghökkent, még karját is visszaejtette maga mellé, noha tudta, hogy igazán az kölcsönöz neki nehézfiús külsőt.
– Akkor sem tetszik, hogy itt vagy – mondta végül kezét széttárva, mintha ezzel olyan érvet mondott volna, amivel végleg berekesztette a vitát. Ámen. – Az lesz a legjobb, ha most hazaviszlek – kétségbeesetten pillantgattam Cross felé, de ő kitartóan a földet bámulta. Nem akart a családi dolgainkba avatkozni. – Öltözz föl, aztán… – Hogy aztán mi lett volna, az sosem derült ki, mert ebben a pillanatban Davide cammogott elő a szobájából. Álmosan pislogott a népes társaságra, gyorsan járatta tekintetét köztem és Mario között.
– Mizu? – kérdezte feszülten. Mario zsörtölődve pillantott rá.
– Látom reggel óta nem sikerült megtalálnod a ruhásszekrényedet. Most már ne strapáld magad – intett lazán. – Épp menni készültünk.
– Hogy- hogy? – adta az ártatlant Davide. Méghozzá nagyon is jól adta. Mezítláb a konyhába sietett, olyan akrobatikus ügyességgel ugrálva át a dobozokat és palackokat, mintha épp a cirkuszi porondra sietne. De Davide csak a vodkás üvegért ment, noha így is minden pillantás rá szegeződött. Mario próbálta eldönteni, hogy a dobos tényleg átaludta- e a vita szaftosabb részeit vagy csak az időt húzva adja a hülyét. Végül egy diplomatikus választ adott.
– Otthon a helye. – Nos, ebbe valóban nem lehetett belekötni.
– És két nap múlva? – kérdezett vissza Davide bizonytalanul.
– Két nap múlva is – jelentette ki Mario és fölényeskedő pillantást vetett barátjára. Davi állta a tekintetet. A szeme sem rebbent, mikor Mario a válla fölött odavetette nekem: – Láttam, hogy nem pakoltál szét túlzottan. Hozd a táskádat, gyerünk!
Mivel ez után már egyetlen szó sem hangzott el az érdekemben a fiúk részéről, visszasiettem a szobába és magamra zártam az ajtót. A kezem remegett a dühtől.
És én még azt hittem, hogy ez a három nap változtatott bármin is! 
Otthon a helye!
A koszos edénynek van helye. A kutyának van helye. Megmutatom én, hogy nekem mim van, kedves testvérkém! A fekete- piros kendőt a combomra erősítettem és biztos, ami biztos, a kisbicskát is mellé raktam. A szoknyám ráncai tökéletes védelmet nyújtottak mindkettőnek. A kannát a bőrdzsekimbe ágyazva a táska mélyére rejtettem és a csomag tetejére szuszakoltam a pizsamámat.

Visszatérve a nappaliba fagyos hangulat fogadott, nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy kitaláljam, pillanatokkal ezelőtt még parázs vita folyt. Mario türelmetlenül kapta ki a táskát a kezemből és szerzeményével az előszobába sietett. 
Félszegen pillantottam az előttem tornyosuló Davira, aki immáron egy viharkék pólóban feszített. Sötét fürtjei, melyek állandóan az ég felé nyújtózkodtak, most egészen a fejére simultak és éjfekete szemei sem villogtak a rá jellemző őrült vidámsággal, az ember egészen azt hihette, hogy átkot készül mondani, ezért is ijedtem meg annyira, mikor a szemembe nézve így szólt:

– Két nap múlva majd megváltozik a véleménye, meglásd – motyogta halkan. Ezzel engem vagy saját magát akarta nyugtatni? – Hagyni kell, hogy… – egy pillanatra megakadt, mintha a megfelelő szót keresné. –… hogy feldolgozza – biccentett végül és kivette a kezemből a kistáskát. Hosszú ujjai egy pillanatra a combomat súrolták, egészen biztos voltam benne, hogy megérezte a szoknya alatt lapuló kést, de ha így is történt, nem tette szóvá.
Vajon direkt csinálta?
Kilátszódott a kendő csücske és meg akart bizonyosodni az igazáról?

Ugyan, Vera – dorgáltam magam némán. – Nem vett ő észre semmit!
Hiába az önámítás, ahogyan Davi sem győzte meg magát arról, hogy „minden rendben lesz” én sem jutottam dűlőre a dobos viselkedését illetően és még az a gondolat sem tudott megmosolyogtatni, hogy milyen parádésan festett a két srác a táskáimmal. Persze a mosolytalan, rideg hangulatról testvérem gondoskodott, aki olyan penge vékonnyá szorította össze ajkát, mintha a példa követésére buzdított volna minket. Miután végre felrántottam a tornacipőmet, a halottas menetnek tűnő hármas fogatunk végre megindulhatott, kiléptünk a házból. A nap rettenetesen égetett, úgy tűnt ismételten a legmelegebb időben sikerült az utcára szabadulnunk. Vágyakozva gondoltam a hétfő esti hűs szélre, ami a kapucni alatt is rendesen megcibálta a hajamat, és ami ellen csak egy meleg ölelés vagy egy vastag pulóver nyújthatott védelmet. A festékfoltos szürke pulcsi, ami tökéletesen elrejtett a kíváncsi tekintetek elől. Most is szívesen elrejtőztem volna!
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Mario a legismeretlenebb és legelhagyatottabb sikátorokon vezetett végig minket, noha pontosan tudta, hogy nem ez a legrövidebb út hazáig. Így aztán végképp minden alkalmat meg kellett ragadnom, hogy az oly ritkásan elhintett üzletek kirakatában leellenőrizhessem kinézetemet. Görcsösen ráncigáltam a ruhám alját lefele – mert ugye, benyúlni a szoknyám alá és feljebb rántani a kendőt, mégsem lett volna hölgyhöz illő viselkedés. 
Hogy van az, hogy talpig csiniben mellet igazítani ér, de ha az elcsúszott késemet teszem helyre, az már udvariatlanság?

– Ha egy kicsit hosszabb szoknyákat hordanál, nem lenne hasonló problémád – mondta Mario és villogó szemmel méregette a fal tövében üldögélő fiatalokat. Ha tudta volna mi lapul a ruhám alatt, más hangot ütött volna meg velem szemben. De ő nem tudott semmiről. Még csak nem is sejthette, hogy a rockerek egy elhagyott kendőjét viseltem, ahogyan arról sem volt tudomása, hogy ellentétes bandákban voltunk. Ő a farkasok, én a firkászok közt. Ruhahossz? Ugyan. – Különben sem bánnám, ha mostanában inkább nadrágot hordanál. Vagy burkát – dobta be az ötletet és egy utolsó dühödt pillantást vetett a rockerek felé, akik talán eddig sem szenteltek nekem egyetlen pillantást sem, de mindezek után végképp rám sem akartak nézni. 
Innentől már egyikünk sem szólalt meg, de az igazán vészterhes csend csak a lépcsőházban telepedett ránk. 
Mario és én ismét a jól ismert viharszürke omlott vakolatok előtt jártunk és ujjaink újra végigjárták ugyan azt a táncot a nevekkel vésett korlátokon. Mégsem volt jó érzés. Nem öntött el a béke és a megnyugvásnak nevezett fantázia sem kelt életre, hiába tartottunk fölfelé. Haza. Együtt. 
Mario sértette törtetett elöl, léptei végigdübörögtek az egész lépcsőházban, mintha hetedmagával közlekedett volna. A szomszédok mégsem rontottak elő a rácsokkal bástyázott ajtóik mögül. Nem vett körbe minket ostromló tekintet vagy tartott fel gúnnyal teli szitokáradat. Csend volt. Néma csend. 
A csomó egyre csak nőtt a gyomromban. A szoknyám alját már nem ráncigáltam. Illetve nem lefele. Önkéntelenül is a bicskámért nyúltam. Valami nem stimmelt. Hátrapillantottam a vállam felett, Davi lépkedett mögöttem. Feldúlt volt. Ujjai, ha épp nem a combján verték egy vad szám ritmusát, akkor haját szántották. Mindhiába, a fekete tincsek újra és újra a szemébe ugrottak.

Láttam rajta, hogy úgy gondolta, hibát követtünk el. Szerinte nem kellett volna hazajönnöm.
Mario szerint nem kellett volna Davihoz mennem.
Én már azt sem tudtam, mit kellett volna akarnom.

– Na, végre! – sóhajtotta Mario tettetett lazasággal, mikor megálltunk az ajtó előtt. A falak továbbra is őt visszhangozták – na, végre, végre, végre – de a szavak egyre rövidebben szóltak, míg végül már csak azt pihegték: vége, vége…
És akkor megpillantottam. A faltól alig pár centire, a padlón feküdt. Egy háromágú korona, a rajta terpeszkedő E betűvel. Enemies. Éreztem, hogy a szám kiszáradt, talán a térdem is megbicsaklott, meg mégsem lepődtem. A lelkem mélyén számíthattam erre. Négy nap. Négy üzenet és számtalan nem fogadott hívás, amik talán el sem értek, az utóbbi napokban jobbnak láttam kikapcsolni a telefonom. De Nevio ismét felkeresett. A lakásomon. Az otthonomban. A találkozás elkerülhetetlen, valószínűleg addig kajtatnak utánam, míg elő nem kerítenek. Talán mégiscsak biztonságosabb lett volna Davi házában? Akárhogy is, Mario semmiről nem tudott, így az ő szabályai szerint kellett játszanom és Davit is meghagyni a sötétben tapogatózni. Így megtarthattam az ütőkártyámat. Már csak arra az esetre kellett kitalálnom valamit, hogy mi lesz, ha engem ütnek.
Alig észrevehetően odébb oldalaztam és tornacipőmmel a logóra álltam. Volt Enemies, nincs Enemies. A probléma, ha csak átmenetileg is, de megoldódott.

Míg én árgus szemekkel kutattam a mocskos csempét újabb koronák után kutatva, Mario a zárral vacakolt. A kulcs teljesen megmakacsolta magát.
– Gyerünk már – motyogta Mario és erőteljesebben ragadta meg a kulcscsomót. Mintha a saját lakásunk tagadta volna meg tőlünk a belépést. – Vera, neked itt van a kulcsod? Az enyém egyszerűen… – Reccs. Az övé egyszerűen beletört. – A rohadt életbe is – morogta és öklét ütésre emelte, de mielőtt a megsorozhatta volna a falat, a kezébe csimpaszkodtam. Csodálkozva pillantott rám, majd a gézbunkóra. – Utálom, hogy még dühös sem lehetek – mondta elkeseredetten.
– Akkor ennyi? – kérdeztem.
Mario a saját levében forrongva ácsorgott, látszott rajta, hogy percekre van attól, hogy berúgja az ajtót, de mielőtt bármit tehetett volna, Davide lazán elnyúlt mellette és lenyomta a kilincset. Az azon nyomban engedett és az ajtó résnyire nyílt.
– Én… – nyöszörögtem. – Esküszöm, hogy bezártam az ajtót – cincogtam megszeppenve.
Vagy mégsem?
Visszapörgettem a szombat éjszakát, mikor Davide csak úgy megjelent a lakáson. Iszonyatosan dühös voltam aznap. Talán kihagyott volna az agyam? Hogy felejthettem el egy olyan mozdulatot, amit az ember akár csukott szemmel, rutinból is elvégez? A fene egye meg, még a folyton részeg Davide sem feledkezett meg az ajtó bezárásáról. Soha.

Mario az ajtóra sandított. Lábával nagyot lendítve szélesre tárta. A fiúk beléptek a lakásba és én sietve követtem őket, megfeledkezve a lépcsőházban felejtett koronáról. 
Hazatértünk. És mégsem.

– Ez… – nem az otthonunk.
A lakás romokban hevert. Mario megkövülten ácsorgott, még parancsolgatni is elfelejtett. Átbotorkált a szobán, csupán egyetlen pillantást vetett a sarokban heverő szaggatott húrú basszusgitárra, a szobájába sietett. 
Davide falfehér arccal pillantott körbe. A foteleket felforgatták, párnájukból ömlött a bélés. Isten veled, ronda zöld huzat! A kávézóasztal darabjai valahol a konyha környékén hevertek, tenyérnyi üvegszilánkokat láttam, amerre csak néztem. Davide pergődobját átráncigálták az állólámpán, a keretre erősített bőr most cafatokban lógott.
A Davide nappalijára használt rendetlenség szó, abban a pillanatban értelmét vesztette. A fiókokat kiforgatták, tartalmuk a földön, ami törhető az pedig darabokban. Isten veled étkészlet!
Az egész házunk olyan volt, mint Salla Portado kicsinyített mása. Lepusztult és idegen. Olyan nagyon idegen. 
A torkomat rémület szorongatta. Sírni akartam, mert féltem. Sírni akartam, mert szétverték az otthonomat. Sírni akartam, mert az egész az én hibámból történt. De nem sírtam. Még akkor sem eredtek meg a könnyeim, mikor megpillantottam a második koronát. A harmadikat. A negyediket. A századikat.

Ott hevertek mind. A földön. Egymás hegyén, olykor szeméttel takarva, de ott voltak. Az ajtónál még csak hármas csoportokban, de egyre csak sűrűsödtek, míg az egész egy ösvénnyé nem állt össze. Az ösvény a szobámhoz vezetett.
– Vera – ragadta meg a karom Davide, mielőtt beléptem. – Nem tudhatod, hogy mi van odabent – mondta, de figyelmeztetését pont olyan könnyedén ráztam le magamról, mint ujjait. 
A szobám ajtaja résnyire nyitva állt. Tétováztam. 
Nem tudhatod, hogy mi van odabent.
Jobban féltem attól, hogy tudom. Nagyon is jól tudtam.

A fülemben doboló vértől alig hallottam, hogy Davide mögém lépett, csak a testéből érkező meleget éreztem. 
Azt mondják, az ajtón a férfinak kell először belépnie, hogy ő kapja az első pofont. Igaz azt is mondják, hogy kopogj mielőtt belépsz.
Kirántottam a kendő alá szuszakolt bicskát és a Mariótól ellesett mozdulattal berúgtam az ajtót. Az nagyot csattanva a szekrényemnek esett. 
Az Enemies különösen nagy figyelmet szentelt az én hálószobámnak. A bútorok halmokban álltak egymás hegyén és minden talpalatnyi helyet az apró, aranyozott koronák és a kacifántos E betűk borítottak. Színes kavalkádjukat csak itt- ott törte meg egy két tollpihe, ami a szétszaggatott párnámból származott. 
Az evőeszközök nagy része is nálam került elő, Desi bizonyára élvezte a brutális darts játékot a késekkel és a családi képeimmel. Az én arcomat minden fotón villa karcolta, de a kést, amivel a képet a falra szögezték, kivétel nélkül Mario arcába döfték. Reszketve emeltem le az egyiket. Még Cross szalagavatóján készült. Marióval épp a táncparketten roptuk, de mindketten kipirult arccal a kamerába vigyorogtunk. Hüvelykujjammal visszasimítottam a kiszakadt arcokat, a lyukakat emlékekkel pótoltam.
A képektől nem messze törött tükör darabjait ragasztgatták a falra. Még így darabjaiban is felismertem a fürdőszobatükrünket. Tizenhét év után, szilánkokra törve is hűségesen mutatta azt a torz világot, amit látott. Az arcom olyan volt, mint a kréta, felkaromon vörösen rajzolódtak ki a karmolások és a zúzódások is mintha egy erőteljesebb zöldbe váltottak volna. Davide aggódva figyelt a háttérből, a tükörben találkozott a tekintetünk. Mario is a szobába lépett, megkövülve figyelt. Láttam a tükörben, hogyan méri végig az összes graffitit. Értetlenkedve, üres tekintettel. Láttam, hogyan ráncigálja ki a késeket a saját arcából és hogyan rúgja odébb az útjából a cafatokra tépkedett ruhatáramat. Mindent láttam mindezekből, de fel csak egy mondatot fogtam. Nevio ötödik üzenetét. Az utolsót.

MEDDIG HÚZOD?
A feliratot a tükör maradványira fújták, vörös betűkkel, az alja pontosan úgy folyt alá, mint a vér. Meddig húzod? Vajon mire érthették? Az érdekli őket, hogy meddig halogatom még a találkozást? Őszintén szólva ettől a látogatástól nem kaptam kedvet sem Desi morc képéhez sem az Enemies brutális büntetéseihez. Esetleg a banda igazságérzete valami beteg játékba kényszerített? Ez a betörés csak a kezdet? Egy gladiátor lettem, akire téteket tesznek? Meddig húzod? Úgy értve, mint beleroppanás nélkül?
Túléled- e magad?
Elfordultam a felirattól, félő volt, hogy a gofrim még a nap folyamán visszaköszön.

– Ez csak festék. Ugye, csak festék? – kérdezte Mario reszketeg hangon és megkapargatta a tükörre száradt… vörös anyagot.
A földet gyerekkori rajzaim borították, a lapjaitól megfosztott vázlatfüzetem az ágyneműtartóban árválkodott. A földre roskadva próbáltam újra tömbökbe rendezni a rajzokat, de mindhiába. Többségét darabokra szaggatták és ha mindez nem lett volna elég egytől egyig mindegyiken ott virított az átlós felirat: Enemies.
– Mindent… tönkretettek – préseltem ki magamból.
Isten veled, édes otthon!
– Ez micsoda? – kérdezte Davide. Kezében egy ketrecet tartott, olyasfélét, amiben a macskákat szállítják, habár ez sokkal inkább hasonlított valami középkori kínzóeszközhöz. Hosszú ketrec, erős rácsozattal. Sosem láttam még ehhez hasonlót, mégis azonnal felismertem. Viszolyogva pillantottam a tárgyra.
– Ez… egy patkánycsapda – nyögtem ki és magam is megdöbbentem, hogy a hangom milyen hisztérikusan csengett.
Egy patkánycsapda. Patkányoknak. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése