2016. november 11., péntek

Tizennegyedik fejezet

Sziasztok!
Tudjátok, hogy a késéseket kivéve nem szívesen zargatlak titeket, de ha van bárki is, aki elolvassa a bejegyzések előtti szösszenetet - Isten bocsá', én sem szoktam - az esetleg segítségként írhatna nekem pár sort a megfigyeléseiről. Szívesen hallanám, miket olvastok szívesebben, melyik részeket szeretitek, a párbeszédet vagy a leírást preferáljátok... hogy minél inkább a kedvetekre tehessek!
Előre is köszönettel és jó olvasást! :)

Tizennegyedik fejezet
Vera


Épp csak félálomban átfordultam a másik oldalamra, mikor a mozdulat közben mégiscsak ledermedtem. A szempilláim csipától ragadtak és az álom foszlánya még ott lebegett tőlem alig egy karnyújtásnyira, készen arra, hogy ismét magába rántson, a szemem mégis úgy pattant ki, mintha pisztolyt tartottak volna a halántékomhoz. A szoba sötétjében nem támaszkodhattam az alvás után egyébként is homályos látásomra, de még így is kiszúrtam az ágyam másik felén elterülő fekete halmot. Hátrébb rúgtam magam az ágyon, de ő csak szuszogott tovább szüntelen. Nekem hátat fordítva aludt, csak vállait láttam emelkedni és süllyedni. Idegesen rántottam lejjebb a fölsőm szélét, majd kikapaszkodtam az ágyból. Nem törődve a meleggel, a pizsamámra kaptam a bőrdzsekimet, majd ujjaimat ökölbe szorítva közelítettem meg az alakot, akit Davide tusfürdőjének illata lengett körül. Csoda, hogy erre nem ébredtem meg korábban, Davi jelenlétének riasztására egy teljes rendszer alakult ki bennem az elmúlt három nap során, csakhogy a másik térfélen nem ő terpeszkedett, noha az ő ruháit viselte. Ütésre készen csoszogtam egyre közelebb, magamban mérlegelve az esélyeimet. Amíg eszméletlen közeli állapotban feküdt, csak ügyesebb lehettem, nem igaz? Gyerünk már, te gyáva nyúl – noszogattam magam, miután a lábaim megmakacsolták magukat. Mikor már rég pofon távolságba kerültem, úgy döntöttem, nincs visszaút, alaposan szemügyre vetten az ágyamba pofátlankodó férfit. Egészen közel kellett hajolnom, hogy arcvonásait kibogarásszam. A markáns áll, a vastag, elnyíló ajkak és az ezek után már- már nevetségesen gyerekes, pisze orr olyan ismerős volt, mintha csak saját arcomon simítottam volna végig. De én őt akartam megérinteni, végigfuttatni ujjaimat az arcán, hogy tudjam, valódi, végül saját alkaromba csíptem. Szememet könny futotta el, ahogyan körmeim az egyik zúzódás közepét érték, de a fájdalom gyorsan elmúlt. Mario alakja azonban nem. Nem halványodott el, nem pukkant szappanbuborékok százaivá és én sem ébredtem izzadtságtól csatakosan az ágy túloldalán. Ő pontosan ugyan úgy hortyogott, mint korábban – hangosan és nyitott szájjal – és én is a helyemen maradtam. Jobb oldalt, a bátyám mellett. Hátrébb tántorogtam pár lépést. Ökölbe szorított ujjaim már rég elernyedtek, bár ha az észérveimet figyelembe veszem, Mariónak igazán elkelt volna egy verés, de hazatérte felett érzett örömömben az elmúlt napok és hónapok nyomora semmissé lett. Nem számítottak a veszekedéseink, a késő esti – vagy kora reggeli – részeg hazaesései, ha mellette éreztem biztonságban magam. Ha csak két napig is, de végre mellettem volt. Nem kellett azon őrlődnöm, hogy merre aludjak éjszaka vagy, terhére vagyok e Davinak, mert tudtam, amint felébred, megyünk haza. Mario nem akarta – nagyon nem –, hogy az Outcasts tagjai környékén lebzseljek a felügyelete nélkül. Otthon akart tudni, a szobámban, amíg a rockerek el nem tűnnek a városból, de az elkövetkezendő fél évben legalábbis mindenképp. Nem tagadom, jó lesz hazatérni a bátyámmal, de túl sok minden volt, amiről Mario nem tudott, és amivel nem számolt. Három napja halogatom Nevio felkeresését, amiben persze nagy szerepet kapott az ajtóban strázsáló Davide is. A hétfői akciózásom óta le sem vette rólam a szemét és esze ágában nem volt többé a Rock Katonáinak, kiváltképp Marcónak közelébe engedni. Odakint szájról szájra járt a nevem, a szél vitte a történetemet. Rajzos, a magányos farkas. Az áruló, a bátor, a titokzatos hős esetleg a gyáva firkász. Egyik történet sem jutott dűlőre a nememet illetően, hol merész srácként tűntem fel, hol a bevállalós vagány lány szerepében tetszelegtem, az egyik sztori elítélt és beépített embernek tartott, míg mások a farkasok megmentőjeként emlegettek. Akárhogy is, Rajzos voltam, a rockerek oldalán. Rajzos, akit három napja nem érintett friss levegő. A graffitis, akiről beszéltek, akinek a kilétét találgatták. Mert csak két ember tudhatta, hogy ki lapul a fekete- piros tucat kendő mögött. Cross és Davide. Akik már-már kínosan ügyeltek arra, hogy ez így is maradjon.
Vissza akartam bújni az ágyba, ölelgetni a puha takarót és a jövőmön merengni. Eltervezni, hogy ezt a két napot most igazán megélem a testvéremmel. Két nap múlva nem áll meg az idő és nem is péntekre harangozták be a következő világvégét, de mindössze ennyi időt kaptam arra, hogy Mario oldalán maradjak, igazi testvérként. Itt volt az idő közös programokat szervezni és levakarhatatlannak lenni. Nem hagyhattam, hogy az elmúlt két hónaphoz hasonlóan vicces megjegyzésekkel vagy acsargásokkal lekoptasson, hogy a barátaival töltse az éjszakát. Ha ez volt a terve a mai és a holnapi napot illetően, jobban teszi, ha engem is beszervez. 
Persze pénteken is ott állok majd az oldalán. Mint védelem, mint támasz. Mint barát.
De most csak arra volt szüksége, hogy magára hagyjam. Olyan izgatott voltam, hogy hazatért, egy percet sem tudott volna aludni a forgolódásomtól, márpedig úgy tűnt, igazán ráférne a pihenés. Lábujjhegyen kiosontam a szobából és végig siettem a folyosón. Mindössze egyetlen pillanatra torpantam meg Davide szobájának ajtajában, hiszen hiába a három nap és a szobafogság, Davi hálójának küszöbét egyetlen egy alkalommal sem léptem át. Egy kis hezitálás és egy nagy levegő után lenyomtam a kilincset és a szobába sasszéztam. Kisebbnek tetszett a folyosó ellentétes oldalán elterülő párjánál, de ezt a hatást csak zsúfoltsága kelthette. A tér nagy részét a franciaágy és a dob szett foglalta el, míg a maradék helyre kisebb, nagyobb erősítőket suvasztottak. Ruhásszekrényt egyet sem találtam, ennek a célnak egyedül a fiókos éjjeliszekrény felelt meg, bár a nappali padlójából kiindulva Davide nem is tartott igényt ilyen fölösleges holmikra. Ruhásszekrény? Szennyes kosár? Ugyan. Az ágy fölé a falra három gitárt akasztottak, piramis alakban elhelyezve, de találtam odabent ukulelét és egy az alkatrészeitől jócskán megfosztott szaxofont is. Az erősítők tetején piás üvegek sorakoztak, alóluk majd kidőlt a rengeteg kotta és dalszöveg. Zavartan ácsorogtam a szobában, Davide szentélyének közepébe gyalogoltam. Illetve trappoltam. Acélbetétes bakancsban, gátlások nélkül. Vera elefánt, no meg a porcelánbolt. Igaz Davide nem ébredt meg, mégsem éreztem ezt egy lehetőségnek arra, hogy kihátráljak és semmissé tegyem ezt a délelőttöt, korai látogatásommal egyetemben. Valakivel ki kellett beszélnem Mario hazajöttét és nem gondolom, hogy Desi örült volna egy reggeli telefonhívásnak. Vagy akármilyen hívásnak, amit én kezdeményeztem. Persze az sem volt állapot, hogy szobroztam ott az ágy szélén, az alvó dobosra bambulva, tisztára, mint egy pszichopata. Átvergődtem a földön pontos stratégia szerint elhelyezett dobverőkön, de sem odafigyelésem, sem a kellő fénymennyiség nem akadályozhatta meg az álnok teremtményeket abban, hogy a lábamba fúródjanak. Arra az acélbetétes bakancsra talán nem csak átvitt értelemben lett volna szükség? Davide, ellenben velem, aki az ágy legszélén húzóm meg magam, középen terpeszkedett. Csupán egy melegítőalsót viselt, és a kezében gyűrögetett lepedő jócskán kevés volt ahhoz, hogy elfedje előlem meztelen felsőtestét. Nem mintha az a gatya sokat hagyott volna a képzeletre. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a csípőjéről fenyegetőn figyelő farkast és a mellkasán elnyúló szemtelen vigyorú démonokat, de kiváltképp a tökéletesen kidolgozott kockáiról és a lepedőn feszülő tricepszéről vagy bicepszéről, vagy akár az összes epszéről kellett elkapnom a tekintetem. Olyan csend volt, az ember halottnak hihette volna a dobost, de legalábbis arra gondolt, hogy levegőjét visszatartva figyel. Gyorsan Davi arcára kaptam a tekintetem, de az éjfekete szemek zárva voltak és úgy is maradtak, még akkor is, mikor az ágy besüppedt a súlyom alatt, ahogy középre riszáltam magam. Ujjaimmal a levegőben köröztem, innen már végképp nem futamodhattam meg, így Davide felkarjába böktem. Nem mocorgott és nem pattant fel riadtan, csak némán felnyitotta szemét.

– Mit akarsz? – Szemeit nem hunyta vissza, az igaz, de az udvarias visszakérdezésen kívül, amit álomtól rekedtes hangján megeresztett, nem adta jelét, hogy különösebben izgatná, miért is kerestem fel. Ahogyan erős alulöltözöttsége miatt sem zavartatta magát. A szívroham kerülgetett, mikor reggel Mario szuszogására keltem, ám Davinak nem volt ellenére a gondolat, hogy mellettem ébredt. Pontosabban az esetlen böködésre, amit véletlen pont az én hülyeségem idézett elő.
– Mario megérkezett – jelentettem be, noha Davide erről bizonyára korábban értesült. Ezt bizonyította nyugodt tekintete is, nem érte meglepetésként a hír.
– Tudom – bólintott, majd elnyomott egy ásítást. – Ennyi? – Ennyi? Mario hazajött! A bátyám, az egyetlen családtagom hazalátogatott két napra, arra a kevés időre, amit a fél éves pokoljárat előtt szerzett. A Rock Katonái kivezényelte őt a rendőrség falához, kihasználva lobbanékony természetét és azt, hogy egy kis adrenalinért cserébe mindenre rávehető. A feladatban kudarcot vallott, a barátai szétszéledtek, őt bevarrták és hazatértére Davide csak azt reagálta, hogy „Ennyi?”?
– Ha tudtad, akkor miért nem ébresztettél fel? – csaptam a karjára sértetten. – Mikor ért haza?
– Fél ötkor. Szerettél volna egy hajnali ébresztőt? – dünnyögte és megemelte fél szemöldökét.
– Igen! – Nem, nem, nem. – Persze, hogy igen – vágtam oda dacosan még egyszer. Davide lazán megrántotta a vállát, ezzel odavetve, hogy bocs, nem tudtam, de nem is érdekel.
– Ezen már kár vitatkozni…
– Én nem vitatkozom – fújtattam dühösen, ám Davi zavartalanul folytatta.
– …de ha mindenképp füstölögni akarsz, azt tehetnéd csendben? – lenyeltem a visszavágást, de vádló tekintetemet nem voltam hajlandó leemelni a fiúról. – És odakint? – toldotta meg kérését, miközben zavartan fészkelődött az ágyban. Ujjai eleresztették a már galacsinná gyúrt lepedőt és egyetlen mozdulattal újra betakarta magát. – Jézusom, Vera, nem tudok úgy aludni, ha látom, hogy szemmel versz! – morogta és az arca elé rántotta a párnát.
– Vagy azért nem tudsz aludni, mert nem csukod be a szemedet – mondtam és látványosan a plafonra emeltem a tekintetemet. Persze az arca elé szuszakolt vánkos miatt ebből ő semmit nem érzékelt. Amúgy sem voltak rá túlzottan nagy hatással ezek a kirohanásaim. Annyival másabb volt mellette, mint Marióval. A bátyámnál elég volt egy rosszul időzített fintor és már robbant is, ám a dobost nem lehetett ilyen ócska trükkökkel kihozni a sodrából.
– Még mindig itt vagy? – jött a fojtott hang a párna alól.
– Honnan tudtad? – kérdeztem vidáman. Sarkaimról inkább az ágyra kuporodtam, hogy egyértelművé tegyem, nem szándékoztam elmenni.
– Az arcomba dugod a lábad. Ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni – motyogta, majd kikukucskált a párna alól. – Pedig hidd el, próbálom.
– Csak mond el, mit mondott neked Mario és már itt sem vagyok.
– Nem sokat beszéltünk, hamar elment aludni. Mindketten egyetértettünk, hogy ezért a pár percért nem lett volna érdemes téged felébreszteni – elhúztam a számat, egyáltalán nem elégedtem meg a válasszal. Ezt Davide is érezhette, mert kicsit feljebb tornászta magát és immáron a kispárna bármely belógó sarka nélkül nézhettem az arcára. – De bármiről is volt szó, azt te is megbeszélheted vele – mondta meghökkenve. Persze. Ő egyszer sem követte végig az otthoni vitáinkat, valahogy mindig több figyelmet szentelt a kezében szorongatott borosüvegnek, mint az ordítozó testvérpárnak. Az Outcasts berántotta Mariót a farkasok közé. Én graffitis lettem. Egy lehetőség a déli bandáknak és megmentő az északiaknak. Rajzos. A titokzatos. Az áruló. 
Megbeszélni bármit is? Az elmúlt két hónap után? Ezt a hajót már elszalasztottuk. Sőt, úgy tűnt kapcsolatunkat új szintre emeltük. Már nem csak Mariónak volt titkolnivalója, én is elkezdhettem szőni a saját mesémet a saját hazugságaimmal. Otthon nem létezett Rajzos vagy Mario a bandavezér. Csak én voltam, meg a bátyám. És a kínos csend. Nem mondjuk ki, de soha nem beszéljük át a Santo – ügy óta eltelt sok- sok éjszakát. Márpedig ha a két hónap tiltó listás, akkor ez a három nap a tabuk tabuját képezte.

– Persze, majd átbeszéljük a történteket – motyogtam összeszorított szájjal. A kezdeti lelkesedésem kissé letört, úgy tűnt az elmúlt napok nem váltották meg a világot és nem hozták el a várva várt békét. De én változtam. Éreztem, hogy bennem valami megindult a maga útján, de ha ez a változás Mariót nem érintette, akkor cseppet sem kerültünk előrébb. – Biztos vele is sok érdekes dolog történt – mosolyogtam kínosan, de tudtam, ha csak a sebeiből nem silabizálom ki a történteket, akkor csupán a Mario szájából elhangzó zanzásított verziót hallhatom. Ki tudja, talán említést sem tesz Diego Pirasról?
– Megtudod, amint felébred – nyugtatott Davi.
– Amint felébred – visszhangoztam elkeseredetten. – De azért jól van?
Davide hatalmasat nyelt és el is kapta rólam tekintetét, de végül bólintott és nekem csak ez számított.
– Megvan, igen – Akkor jó. Jó, jó, jó.
– És mit szólt ahhoz, hogy itt vagyok? – kérdeztem és most én voltam az, aki zavartan elfordította a fejét. Kíváncsi voltam Mario reakciójára a félresiklott telefonbeszélgetés után.
– Arról nem beszéltünk – mondta, majd csodálkozó pillantásomra gyorsan hozzátette: – Még nem. – Nem vallott volna Marióra, hogy szó nélkül hagyjon egy ilyen esetet. Ha ez az orra előtt történik, kő kövön nem marad. De úgy, hogy mindezt a háta mögött szervezték? Barát vagy ellenség, jobb, ha reszketnek mindazok, akik a „szöktetésemben” részt vettek. 
Szöktetés. Haha. Sokra mentem a hős lovagok segítségével. Kiszabadítottak a lakás börtön falai mögül és most rám zárták egy ház ajtaját. Igazság szerint nem is különböztünk olyan sokban Marióval. Mindketten robotoltunk a sikátor falánál az éjszaka közepén, magunkat nem kímélve és festettük a szent logót. Mariót elkapták és rácsok mögé dugták. Én sikeresen befejeztem a feliratot. Nem vallottam kudarcot, mégis a Rock Katonáinak fogságába estem. Így vagy úgy, de a rabság lett a jutalmunk.

– Hát… – nyögtem. – Végtére is Mario félelme nem volt alaptalan az elhelyezésemet illetően – Davide felkönyökölt az ágyban és rettentő dühösen meresztette rám a szemeit.
– Ha nem kezdesz bele a fantasztikus magánakcióidba, akkor talán nem kellett volna börtönőrösdit játszanom egész héten. Elkapták a testvéredet. Megértettem és sajnáltam. Sajnálom! Fenébe is, mind megértettük és próbáltunk segíteni! – prüszkölte, szeme szikrákat szórt. Megszeppenve ücsörögtem mellette, míg ő továbbra is fejét támasztva fetrengett. Mégis… annyival hatalmasabbnak tűnt! Bármilyen kicsire is húztam össze magam, a haragja elől nem menekülhettem. – Mind felelőtlenül viselkedtünk pénteken. Pénteken, múlt héten és egész életünkben. De ez nem ment fel téged az alól, hogy hétfő éjjel megszöktél a házból és a sikátorba mentél! Meg vagy húzatva? Komolyan, néha olyan, mintha festék lenne az eszed helyén – sértetten felhúztam az orromat. – Ráadásul az előadásod a telefonba igazán remek volt! Gratulálok hozzá!
– Ráfogtál a zúzódásaimra – sziszegtem és ujjaimmal gyorsan átfogtam a lila hurkákat. A dobos szemével követte a mozdulatot, tekintete elidőzött egy pillanatig megsebzett csuklómon, majd ismét rám kapta vérben forgó szemeit. Davival sosem kedveltük egymást, de soha nem éreztem még ennyire, hogy utál. Csak tudnám, miért hozott magával, ha ennyire nem kedvel? Persze, házkutatást tarthattak volna nálunk, és ha rám találnak, kiskorúként nem maradhattam volna egyedül, akkor meg aztán kezdődött volna a razzia a családom után. Merre vannak a szüleid? Merre, merre? Még a nevüket sem tudnám felidézni, nemhogy a szülővárosomat.  Mióta élsz a testvéreddel? Amióta csak az eszemet tudom, ez a tökfilkó nevelget. No, meg én nevelem őt.
De a törvény mindenhová elérő kezén kívül még ott volt az egész családot fenyegető Rock Katonái és a felhergelt graffitisek csapata. De mindezek elől miért mentett meg Davide? A bátyámhoz fűződő hűségből? Milyen szép barátság. Olyan igazi. Nekem meg csak… Desim volt.

– Tökmindegy – morogta Davide és visszahanyatlott az ágyra, öklével a szemét dörgölte. – Mario kezdetektől fogva utálta az ötlete, hogy velünk legyél. Most még csak tiszta lelkiismerettel se tudom győzködni – sóhajtotta. – Mégsem mondhatom ezek után, hogy „nyugodj meg tesó, tudod, hogy mellettem rendben lesz”.
– Szerinted mellette rendben voltam? – néztem rá komolyan. Költői kérdés volt, Davi mégis úgy hápogott, mintha a megfelelő válasz után kutatna. – Sosem kérdeztél rá a zúzódásaimra – mutattam rá, majd a bőrdzseki cipzárját egy kicsit lejjebb engedtem, így a nyakamon tisztán kivehette a horzsolásokat. Davide meredten bámulta az apró bőrt a hatalmas foltokkal.
– Ki tette ezt veled? – Haboztam egy kicsit. Azt nem mondhatom el. Nem akarom elmondani. Ígéretet tettem. Leestem a lépcsőn. Mindegyik kifogás olyan bénán hangzott. Egyiket sem mondhattam, de azt tudtam: nem akartam elmondani Davinak az igazat!
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna kérdését.

– Sok gondot okoztam neked, de én már ezekkel a problémákkal érkeztem. A zúzódások, a graffiti. Ezeket mind cipeltem magammal szombat éjszaka.
– Nos, ezekkel nem védekezhetek Mario előtt – mosolygott rám elnézően. – Az Enemiesről halványlila gőze sincs, míg a verésről hiába tud, őrjöng, hogy nem mondasz neki semmit.
– Verés? – kérdeztem csodálkozva.
– A zúzódásaid – magyarázta Davide. – Megvertek, nem? – Na, tessék, máris nem tűnt olyan rossz kifogásnak a leesetem a lépcsőn!
Honnan szedhették, hogy elvertek? Ezek után még nehezebb lesz kimagyarázni magam. Cross nevének tisztára mosásáról már nem is beszélve! Persze miért kéne elárulnom az igazat? Senkinek nem kell tudnia semmit!

– Erről nem szeretnék beszélni – motyogtam az orrom alatt és hátrébb húzódtam. A cipzárt visszarántottam a nyakamig, noha izzadtságcseppek száza szántotta a testemet. – Az lesz a legjobb, ha most megyek – mondtam és lekászálódtam az ágyról. Egész végig magamon éreztem Davide tekintetét.
– Mario nem hagyja majd szó nélkül – szólt utánam. Vissza se fordultam, csak lavíroztam némán a dobverők között. Igaza volt, Mario feltétlenül szükségét érzi majd, hogy a témában véleményt nyilvánítson. Még akkor is, ha nem kérdezem. 
És akkor végérvényesen és visszavonhatatlanul, a játék elkezdődik. Hazudnom kell neki. Nem lehet olyan nehéz, hiszen Mario nap, mint nap csinálja velem. Itt egy hazugság, ott egy kis átdolgozott igazság. De úgy tűnik, van, amiben nem hasonlítunk. Én nem akartam hazudni neki. Nem is hiszem, hogy képes leszek rá. De kénytelen leszek.

– Vera!
Már az ajtóban jártam, mikor Davide másodszor is utánam szólt. Visszafordultam hozzá.
– Igen?
Várt egy pillanatot, de mielőtt válaszolt volna, visszadobta magát az ágyra, hátat fordított nekem és magára rántotta a lepedőt. Már azt hittem, nem is szólal meg, de épp mielőtt behúztam volna az ajtót, odadörmögte:
– Reggeli a hűtőben. A polcon találsz hozzá nutellát.
– Ó – mosolyodtam el meghökkenve, majd a dobosra zártam az ajtót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése