2016. november 1., kedd

Tizenharmadik fejezet

Sziasztok!
A következő rész ismét Mario szemszögéből íródott, nézzétek el nekem, már csak két napig van szabadlábon, ezt szeretném kihasználni...
Vera fejezete lehetőleg még az őszi szünetben érkezik, addig is jó pihenést (és olvasást) mindenkinek! :)

Tizenharmadik fejezet
Mario


A megbeszélés után csendben tettük meg az utat a város felé. Szívem szerint hátrahagytam volna Marcót az erdő közepén, fennhéjázó stílusával – kiváltképp a holttestével – de nagyban javította túlélési esélyit, hogy egyedül ő ismerte az utat visszafelé, azonban amint kiértünk a fák rengetegéből, a fuvart visszautasítva, gyalog indultam meg Salla Portado felé. A nap ragyogva bukkant elő először a tenger habjai, majd a lelakott háztömbök mögül. A hátulról érkező fény jótékonyan eltakarta a város nyomorát, a napsugarak pedig szikrázva ugráltak az üvegfelületek között, az ablakok gyémántként ragyogtak. Mekkora hazugság.
Sántikálva haladtam az út szélén vonszolva testemet, napok óta először éreztem, mennyire is fáradtam el igazán. Folyton csak a menekülés. Az állandó félelem. A gyanakvások. Az idegeim lassan felmondták a szolgálatot és a lábaim is azt tették volna, ha nem hajszolom tovább magam, minden méterért megszenvedve. Csak még egy lépés. Egy utolsó. Az ágyékom égett, ahol Dex negyvenhetes bakancsa telibe kapott, a nyelvemmel pedig könnyedén mozdítottam a hátsó fogaimat. Micsoda kezdet! Aztán még be sem kerültem a börtönbe… Kinézetre kétségkívül beleillek majd a képbe. Véreres, dagadt szemek, karról, pengéről egyaránt alácsorgó vércseppek. Ha elhúzott volna mellettem egy rendőrautó, akár kínos szituációba is kerülhettem volna. Bandatag a Nagyerdőből. Még szerencse, hogy nem hagytam hátra Marco hulláját. Kellemetlen lett volna magyarázkodni. Ha pedig nem mosom le rögtön ezt a sok vért, sarat és a bogyók nedvét a karomról és az arcomról, még a végén azonosítják a testemet a halottnak véltek listájáról. Amennyire a lábamból lüktető fájdalom engedte, megszaporáztam a lépteimet, út közben kiszedegettem a hajamba ragadt faleveleket. A sötét tincsek úgy ragaszkodtak a levelekhez, mintha a hadizsákmányuk lett volna, de én lépésről- lépésre megloptam őket. Meglepően sok fűszálat ráztam le a fejemről, bosszankodva figyeltem, mennyire megnőtt a hajam az elmúlt hetek során. Az apró tüsik lassan centikbe fordultak, és kezelhetetlenül meredtek az égnek, mint a drótok.

- Ezzel sürgősen kezdeni kell valamit – szusszantottam, majd befordultam az első utcába. Alig pár méter választott el Davide házától, ami a kuplerájon kívül most a kishúgom otthonát is jelentette. Már nem sokáig. Erről magam gondoskodom!
Marco hála az égnek, nem szerzett tudomást a húgomról, de ha Verát Davide oldalán parádéztatom, nem adok két napot és szorul a hurok mindannyiunk nyaka körül. Marco behálózza Verát, ezáltal megkaparint engem. Márpedig ha ez megtörténik… kénytelen leszek személyesen kitekerni legjobb barátom nyakát hanyagságáért, a vezérrel pedig befejezni azt, amit ma elkezdtem. 
A kés jól állt a kezemben, Marcónak pedig a nyakában. Az élet nem igazságos.

A cseresznye színű bejáratot megpillantva nem csak a lépteimet, de a szívverésemet is szaporáztam. Bár nem a saját lakásom felé tartottam, a fejemben nem járt más szó, csak az, hogy otthon. Töltöttem már annyi időt Davide szemétdombján, a lomokkal szegélyezett ösvényeken, hogy tudjam, haza megyek. Arról nem is beszélve, hogy az egyik szoba a békésen szendergő Verát rejtette. Remélhetőleg a folyosó Davival ellentétes végén fekvő szoba.
A nap meredek íven rontott egyre feljebb, pedig az órám szerint csak fél öt múlt három perccel. A nyár tagadhatatlanul a nyakunkon volt, a meleg éjszakák, forró csókok és hideg italok ígéretével. Nem csoda, hogy a rockerek ennyire be voltak zsongva és ilyen hamar kaphatók voltak egy dél olasz kiruccanásra, ahol magával ragadta őket a zene. A koncertek és házibulik egymást érték, az éjszakák egymásba folytak és úgy tetszett, soha nem érnek véget. Én voltam egyedül, akinek az ígéret, csak ígéret maradt. Viszlát, nyár, viszlát, éjszakák, viszlát, szabadság!
- Mario – nyögte Davide meglepetten, mikor a harmadik csöngetést követően végre kitárult az ajtó. Legjobb barátom csapzott hajjal került elő sötét kis zugából, kétség sem fért hozzá, hogy az ágyból rángattam ki, ám a reggeli ébresztő ellenére is egyértelmű volt, hogy kettőnk közül én nyújtottam nyúzottabb látványt szakadt ruháimmal és vértől barázdált bőrömmel. Davi csipától ragadó szemei tágra nyíltak, látványom teljesen sokkolta. – Mario – lehelte még egyszer, mintha csak szellemet látott volna, majd a vállamra borult. Nem törődött a vértől ragacsos kezemmel, kérlelhetetlenül szorongatta ujjaimat.
- Hello – köszöntem vissza és üdvözlésként megveregettem csupasz vállait. Csak egy melegítőalsót viselt, így a csípőjén elnyúló farkas fenyegetően vicsorított felém, akárcsak a rendőrségre skiccelt mása.
- Mi történt veled? – kérdezte, majd hátrébb lépett és a lakásba tessékelt. – Éhes vagy?
- És fáradt – sóhajtottam meggyötörten és boldogan elfogadtam a felém nyújtott kávét. Hideg volt és rettentően híg, a tej sávokban kavargott az apró csészében, de húzóra leküldtem. Az én ízlésemnek túl gyenge volt, egészen biztos voltam benne, hogy Vera kávéját sikerült elnyernem a sok tejjel és sok cukorral. – Itt semmi sem változott – mondtam Davinak, miközben felmásztam a bárszékre és örömmel konstatáltam, hogy a konyhaszekrény mélyéről előkerült a gofri sütő.
- Ne csináld már – fintorgott Davide sértetten. – Egy csomó mindent el kellett pakolnom – mondta és valóban, most, hogy értő szemmel vizslattam a szobát, a földet sokkal kevesebb szemét borította és a ruhák is megtalálták a szekrényt és a szennyes kosárként emlegetett mitikus helyet. De amit én kerestem, az a szemem elől rejtve maradt. Hiába pásztáztam végig a nappalit újra és újra, nem találtam a kishúgom jelenlétére utaló nyomokat. Nem lógtak a ruhái a szárítón, az előszobában nem estem át egyetlen pár tornacipőn sem és bár már két perce a szobában tartózkodtam, egyetlen idegtépő kérdés sem hangzott el a hollétemet illetően. Nem volt más, mint a bárpulton heverő vörös tűsarkú, két mosatlan tányér és a rettenetes kávé.
- Vera miatt csináltál rendet? – érdeklődtem vigyorogva, szórakoztatónak találtam a gondolatot, hogy egy nő végre gatyába rázza legjobb barátomat, de ő csak legyintett.
- Marco meglátogatott. – Nos, valóban. Marco is tipikusan az a gatyába rázós típus. Zavartan elfordítottam a tekintetemet, húzni szerettem volna a Marco témát, ameddig csak tehettem. Mennyi esély volt arra, hogy Davide nem kérdez rá a sérülésekkel kicsipkézett ujjaimra? Azért egy kicsit több mint nulla. – Mondott ezt- azt – Az ezt- azt, mindig veszélyes terep!
- Igen, rossz szokása – mormoltam. – Nem bírja befogni a száját és kicsúszik rajta a sok hülyeség, ami belülről feszíti.
- Talán jobb is így – rántott vállat Davide és egyszerre két tojást roppantott szét az ujjai közt, míg másik kezével már rég a cukornál matatott.
- Miért? Szerinted is káros lenne az egészségére, ha benne maradna? – néztem rá ártatlanul és felé hajítottam egy vaníliás cukrot. Röptében elkapta, de szemét le sem vette rólam.
- Ha Marco nincs, mégis mikor beszéltél volna nekünk Diego Pirasról? – buktak ki belőle a szavak. Tekintetünk összeforrt, az éj feketéje és a jég rideg fénye találkozott és az előbbi nyert. Én kaptam el először a fejem. 
Az arcába akartam ordítani, hogy még mennyi mindent köszönhettünk Marcónak. A börtönbe juttatásom, Vera zúzódásait és a mai Nagyerdei akciót. A sorozatos árulásairól és hazugságairól nem is beszélve. De még nincs egy órája, hogy ígéretet tettem. Cipzár volt a számon, maximum Marco hazugságait visszhangozhattam.
Épp elég baj volt nekem, hogy a saját álláspontomról nem nyilatkozhattam, a vezér még alá is ásta a tekintélyemet a hátam mögött. Igazából esélyt sem kaptam arra, hogy megvédjem magam, ő lelkiismeret furdalás nélkül bemószerolt a barátaim előtt. Ki, tudja, a hír talán már Verához is eljutott. 

- Ezért jött ide? Hogy a fogdában töltött óráimról meséljen? Az alsógatyám színét is elpletykálta?
- Ne csinálj úgy, mintha semmiség lenne az egész – csattant fel Davide és a kelleténél kicsit nagyobb hévvel löttyintette meg a tejet, a folyadék végigömlött a pulton. – Marco elmondta, hogy Piras a mi emberünk volt, de te elüldözted őt! – ordította és esze ágában sem volt a tejesüvegre pillantani. Szikrázó szemekkel méregetett, ujjaival olyan erősen szorította a pult szélét, hogy az erek nemcsak karján, de nyakán is pattanásig feszültek. Telt ajkai lefelé görbültek, életemben először éreztem úgy, Davide csalódott bennem.
- Ó, ha ő mondta, akkor biztos így volt – mondtam gúnyosan, miközben szórakozottan törölgettem a tejjel áztatott konyhapultot. Vajon mikor lettem én a rossz fiú a történetben?
- Nem így volt? – húzta fel kétkedve a szemöldökét. Valószínűleg már sokszor átrágta magát ezen a témán, de minden magában levezetett beszélgetés ellenére arra várt, hogy megcáfoljam. Annyira hinni akart bennem, de… én ezt nem adhattam meg neki. Hogyan árulhattam volna el az igazságot? Hogyan beszélhettem volna a Rock Katonáinak hazugságokkal bástyázott rendszeréről, ha jelenleg egy papagáj szerepében tetszelegtem?  
Kedvetlenül hajítottam el magamtól az átnedvesedett papírtörlőt. Az darabokra szakadva ért földet a mosogató mellett, a kukától egy méterre. Egyikőnk sem mozdult, hogy a helyére tegye, régi rossz szokások. 
Mikor elfogadtam Marco egyezségét, csak és kizárólag a barátaimra gondoltam, hogy ne eshessen bántódásuk. Az eszembe sem jutott, hogy, hogy ez a sok mellébeszélés majd ilyen könnyen trancsírozza szét a húsz évet felölelő barátságaimat. Márpedig Davitól csak ferde pillantásokat kaptam.
De itt volt az esély arra, hogy szépen kikeveredjek a történetből és rájuk zúdítsam Marco hazugságait és legaljasabb húzásait. Davide, Cross, Rico. Hinnének nekem. Most még megtennék.

- De, rátámadtam az ügyvéd srácra – sóhajtottam lemondón. Davi egy pillanatig csendben méregetett, majd eleresztette a pultot és a mixerért nyúlt. Ügyesen elkerülte a válaszadást, de testtartása beszélt helyette is. Vállait egészen begörnyesztette, fejét is szomorúan lógatta, mintha a hazugságok őt is betemetnék. Csakhogy az ő vállát az „igazság” súlya nyomta. A mixer ütemesen kattogott, Davide minden figyelmét a tésztának szentelte. Fel sem tűnt neki, mikor odébb somfordáltam. 
Szobájának ajtaja tárva nyitva állt, míg a jobb oldali ajtót életemben először zárva találtam. Vera.
Megindultam a folyosón, botorkáltam, noha egészen széles ösvényt alakítottak ki a lomok között. Már a kilincset szorongattam, mikor Davide utánam szólt.

- Te sem akarhatod, hogy így lásson – suttogta. Teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy a keverő elhallgatott, ahogyan az is, mikor Davi utánam lopódzott. Most az átjáróban állt, kezét lazán zsebre vágta és jelentőségteljes pillantást vetett rám. 
Milyennek ne lásson? Bűnözőnek? Annak, aki vagyok? Ha így van, legjobb lesz, ha becsukja a szemét, de akkor már a fülét is zárja be, mert nagy hazudozó hírében állok.
Mérgesen szusszantottam.
Alig vártam, hogy a karomba zárjam. A bocsánatkérős részt elodáztam volna, mondjuk a halálos ágyamig, de látnom kellett, hogy rendben van. És… ha tőle azt vártam, hogy ne viselje azokat a kék- zöld foltokat, akkor mégis hogy járulhatnék a szeme elé szakadtan és véresen? Én csak azt akartam, hogy jól legyen. Épnek és egészségesnek akartam látni, hiszen a testvérem. De nem ezt várja el ő is?
Sarkon fordultam és a középső ajtón siettem be. A fürdőszoba dugig volt tükrökkel, bár Davi kinézete nem sokszor mutatta, hogy használná őket. Képmásaim a szoba minden oldaláról rám meredtek és egymásban sokszorozódtak. Az egyik oldalról fordult, a másiknak a hátát láttam, míg a harmadik épp farkasszemet nézett velem. Egy volt közös bennük. Mindegyik ugyan olyan rusnya volt. A ruhák akárhonnan néztem, szakadtak voltak, bár egyértelműen a legtöbb csapás a zsebek környékét érte, ahol az öklök és ékszerek könnyedén elakadtak. Az arc bal oldalát sár, a jobbot vér borította. Az alsó ajak felrepedt, a száj mindkét oldalán vér csordogált, fekete vonalakat festve, mint a Diótörőnek. A jobb oldali arcélen hosszú, kékes- fekete horzsolás futott végig, közepén egy különleges mintával. Az ember azt hihette, hogy a támadó keze csúnyán deformálódott, de ha közelebbről figyeltük, láthattuk a két kígyó összefonódását, én azt is tudtam, hogy egy gyűrűtől származott. Persze a kéz nyújtotta a legelrettentőbb látványt. Illetve. A kezem. - Az én kezem – emlékeztettem magam. A tenyeremen csak a bogyók nedve száradt, de az ujjaimat végig vér redőzte, a horzsolások levedzettek. Ha a sebeim gyógyultak bármit is a betonharc óta, vagy nem látszódtak vagy nem tett jót nekik, mikor éjjel Carlo rút arcába vágtam.
Nagy nehezen lehámoztam magamról a ruhákat. Hegymászás, rohangálás a városban, három nap börtön és a Nagyerdei túra után ezek a ruhadarabok a második bőrömet alkották. Tépettek voltak és rettenetesen büdösek, de én magam sem néztem ki különbül. A mellkasom, bármennyire is ez a legnagyobb felület, sértetlenül megúszta, de az ágyékom továbbra is sajgott. Ha Dex még egyszer a kezem közé kerül, csontról csontra tördelem az erősebbik lábát. Akkor talán nem lesz kedve rugdalózni, még akkor se, ha ennyire gyatrán céloz. Bakancs helyett pedig maximum balettcipőt hordhat, így már nem lesz ön és közveszélyes. Talán. Még mindig fennállt a veszély, hogy ráül valakire a nagy, zsíros seggével.

Beálltam a zuhany alá és csukott szemmel tűrtem, hogy a víz leégesse rólam a maradék bőrömet is. A sebeim lüktettek és csíptek, de nem törődtem velük. A mai napon már nagyobb fájdalmat is elviseltem. A lefolyóban a vérrel és a börtön bűzével keveredett szenny kavargott. A forró vízcseppek még színtelenül indultak meg a mellkasomon, de mire az öklömön át a bokámig értek, már a vörös legkülönbözőbb árnyalataiban pompáztak. Az orromról halvány rózsaszín cseppek zuhantak alá, míg a sérült kezemről zuhatagként ömlött a mély piros folyadék.
Mire végeztem, a bőröm izzott, Davide vízszámlája pedig a kétszeresére ugrott, de végre tisztának éreztem magam. A fogdában bőrömbe ivódott ürülékszag semmivé lett, sötét tincseim pedig sem sárral, sem levelekkel nem keveredtek. A vámpírokhoz méltó vértől csöpögő száj eltűnt és a szakadt ruhakupac is az enyészeté lett. Helyette Davide szennyeséből túrtam magamnak pár cuccot. Fogmosás után – amihez fogkefét szintén most újítottam – feltúrtam Davi gyógyszeres szekrényét és betekertem sérült kezemet. Nem volt egy leányálom bal kézzel dolgozni, a végeredmény sokkal inkább hasonlított egy kötözött krumplira, mint sérült csonkra, de mikor elengedtem a gézcsík végét, a kötés a helyén maradt, így bőven elégedett voltam magammal. Végezetül felcsatoltam a bőrtokot a nadrágomra – akarom mondani, Davide nadrágjára – a kést pedig hideg víz alá tartva fényesre dörgöltem.
A nappaliba érve kávéillat és egy púpra rakott tányér fogadott. Máris lelkesebben mentem Davide társaságába. Ő maga a szemben lévő bárszéken ücsörgött és narancslevet – mert, hát ugye mégiscsak reggel volt – kortyolgatott, de a kezében szorongatott vodkás üveg elárulta, hogy ez amolyan Davi – féle tuningolt dzsúsz.
- Máris emberibben nézel ki – mondta és a kezem ügyébe lökött egy bögre kávét. Épp csak egy pillantást vetettem rá, már tudtam, hogy az én ízlésemnek megfelelően készült. Tej nélkül, három kanál cukorral – oké, Verával talán mégis egyeznek valamelyest a kávézási szertartásaink.
- Ezt csak azért mondtad, mert a te ruháidban vagyok? – húztam számat féloldalas mosolyra és ujjammal a fekete póló bal sarkában díszelgő éttermi logóra böktem.
- Annak ellenére mondtam – nevetett Davide és egy doboz cigit csúsztatott elém. Elfogadtam, hiszen a koffeinhez már rég hozzánőtt a nikotin, az elvonási tüneteimről már nem is beszélve. – Tehát? Kinek a vérét kellett lesikálnod magadról? – kérdezte és ő maga is egy cigarettáért nyúlt.
- Páran a farkasok közül nekem jöttek – rántottam vállat. – Hárman voltak, mit tehettem volna?
- Lassan túl sok lesz a kék- zöld folt, rajtatok Ricciken – motyogta Davide maga elé és a félig üres poharat újra töltötte. A vodka narancs gyorsan hígult, hamarosan felvette a vodka vodka állapotot. – Ugye tudjátok, hogy ez nem verseny?
- Honnan tudsz Vera zúzódásairól? – szegeztem neki a kérdést, de ő csak egy pillanatra jött zavarba.
- Két szemmel jöttem a világra és mindkettő perfekt működik – csuklotta. – Persze azokhoz a sebekhez egy szem is elég lett volna – mondta és igazat kellett adnom neki. Még a graffiti előtti rohangálásban is kiszúrtam a húgom nyakán húzódó véraláfutást. Ettől függetlenül nem tudtam szabadulni attól a kellemetlen gondolattól, hogy Davi is látta őket.
- Neked elmondta, hogy ki tette? – kérdeztem összeakadó nyelvvel, noha én egyetlen kortyot sem ittam. Davide a fejét rázta. Rossz hír, de mégis… megkönnyebbültem. Vera előtte is csöndben maradt. – Szombat este vettem észre – motyogtam magam elé. Ki tudja, szükségét éreztem a gyónásnak. Verát csúnyán elintézték és úgy tűnt ez nem volt titok Davide előtt, mégis nehezemre esett beszélni róla. Három napja másra sem tudtam gondolni, mint arra a percre, mikor összekapom Vera cuccát és elviszem őt az Outcasts közeléből. De összességében Vera az én felügyeletem alatt lett összeverve, a zúzódások hada nem írható Davi számlájára. – A billogozás után voltunk, csak a maszkért ugrottunk be.
- Emlékszem – bólogatott Davide és láttam rajta, hogy tényleg a szombat estén törte a fejét. A hirtelen kirohanásomon, a szétszórtságomon. Hirtelen megvilágosodott, bár továbbra sem tudta, hova is akarok kilyukadni.
- Aztán jött a „graffiti” – mondtam és ujjaimmal idézőjeleket rajzoltam a levegőbe. A falat, amit éppen rágtam, keserű lett a számban, így a tányéromat odébb tolva folytattam. – Odaértünk a sikátorba, de azt sem tudtam, merre vagyok. Tudtam, hogy bosszút kell állnom, de csak az járt a fejemben, hogy Vera csöndben maradt. Nem szólalt meg, nem mondott egyetlen nevet sem. Semmit. Te hogy indulnál tovább? – kérdeztem, de választ sem várva mondtam tovább a magamét. Ha már a saját nevemet nem moshattam tisztára, Vera ügyét el kellett intéznem. – Mikor jöttek a rendőrök, már teljesen kész voltam. A maszk alatt viszketett a bőröm, a pulóverben izzadtam, az eszem pedig utcákkal odébb járt. Ráadásul a fakabát levakarhatatlannak bizonyult, mikor kettéváltunk… - sóhajtottam, nem tudtam rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot. Mikor kettéváltunk, abban reménykedtem, hogy téged követnek. – Aztán méterekkel később is mögöttem volt – folytattam egy nagy levegővétel után. – És most nem tudom, hogy kerítem elő azt a rohadékot, aki ezt tette a húgommal – kanyarodtam vissza az eredeti témához. Davide meglepettnek tűnt, hogy ezt előadtam neki, a telefonbeszélgetés után maximum egy letolásra számított. Persze ami késik, nem múlik. Verát el kellet paterolnom a barátaim környékéről. Sürgősen.
- Emiatt ne aggódj haver – paskolta meg a kezemet. – Előkerítjük.
- És szarrá verjük – tettem hozzá bágyadtan mosolyogva.
- Rommá – bólintott vigyorogva, majd elpakolt az asztalról. Nyújtózkodva kászálódtam le a bárszékről. Rettenetesen fáradt voltam. Hiába a két kávé – minőségét tekintve csak egyet ittam – úgy éreztem állva képes lettem volna bedobni a szunyát. A fogdában töltött napok és a padlón vánszorgó éjszakák megtették a hatásukat. Elbizonytalanodva pillantottam az átjáró irányába.
- Szerinted a kanapén kéne aludnom? Vagy nálad? – kérdeztem és egyik lábamról a másikra ácsorogtam. Davide épp a tejtől ragadó pultot törölte át, elgondolkodva tekintett rám.
- Most már elviselhető társaság leszel – biccentett végül. – Örülni fog, ha felébred – mosolygott, én pedig idegesen indultam meg a folyosón. Tényleg örülni fog nekem? Azok után, hogy ilyen csúfosan cserbenhagytam? Mario, merre jártál? 
- Jesszusom, pontosan tudja, merre voltam – gondoltam morcosan. – Ha veszekedni akar, nem ezzel kezdi!
Egy ideig még tépelődtem a szoba előtt, a kilincset szorongatva, végül benyitottam. Odabent teljes sötétség uralkodott, egyetlen fénycsík szelte csak át a feketeséget, az, amit én olyan felelőtlenül beengedtem. Gyorsan behúztam magam mögött az ajtót, onnan néztem Verát. Ő békésen szuszogott, szokás szerint a hasára fordult és párnáját ölelgette, arca egyáltalán nem látszódott göndör loboncától. Sértetlen volt, ép és egészséges, noha három napot töltött el a zenekar tagjai mellett, kiváltképp az állandóan részeges Davival gyűlhetett meg a baja, de úgy tűnt nem strapálta le túlzottan ez a speciális túlélő tábor. A takarót már rég lerugdalta magáról, nem hibáztattam, a szobában a korai órák és a besötétítés ellenére is vagy harminc fok volt. Fehér pizsama fölsője felcsúszott a hátán, így közszemlére tette a hátán húzódó hegeket. Mikor utoljára láttam, a véraláfutások még sötétkéken pompáztak, ez az erőteljes lila mára zölddé halványult. Holnapra talán már sárgák lesznek, mire bevonulok, mályvaszínűek, amikor pedig végre kiszabadulok, már a zúzódások emléke is rég a feledés homályába vész.
Két napom volt cselekedni.
Két napom volt a családommal.
Két napom a barátaimmal.
Csak kettő, hogy éljek.

Túl hangos lett volna, ha döngő bakancsos lépteimmel szelem át a szobát, de szerencsére Vera összepakolt, így nem kellett a talpamba fúródó gitárhúroktól tartanom, nyugodt szívvel osonhattam végig zokniban. Az ágy besüppedt a súlyom alatt, de Vera nem ébredt fel rá. Átfordult a másik oldalára és szuszogott tovább szüntelen. Karjaimat a fejem mögött fűztem össze, kényelmetlen volt, de a fogdában töltött órák után a bársony paplant sem értékeltem volna jobban, mint ezt a sötét szobát, a kemény ággyal, oldalamon a húgommal. A fejemben egymást érték a gondolatok, úgy tűnt fáradtságom ellenére sosem nyom el az álom, ám mire ez a mondat megfogalmazódott bennem, már rég az igazak álmát aludtam. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése