2016. szeptember 2., péntek

Tizenkettedik fejezet

Sziasztok!
Remélem jobban kezdődött nektek az új év és kevésbé siratjátok a nyári szünetet mint, jómagam, én leginkább egy hideg zuhanyhoz tudtam volna hasonlítani. Ahol víz helyett apró jégcsapok potyognak. Amik fémből készültek. És átszúrják az ember retináját...
Mindegy is, a blog természetesen folytatódik (még ha kicsit ritkásabban is érkeznek a részek... igen, ennél is ritkábban... kövezzetek), ugye ez titeket is feldob? Legalább egy kicsit...
Jó olvasást!

Tizenkettedik fejezet
Mario



Kiléptem a rendőrség ajtaján. Most két nappal tovább voltam bent, mint múltkor és úgy tetszett a levegő még frissebb, mint legutóbb, a szabadság pedig édesebb volt bármelyik süteménynél, amit eddig kóstoltam, bár a különbséget csupán negyvennyolc óra jelentette. Elképzelni nem tudtam, mi lesz fél év után vagy mit érezhetnek azok, akik éveket töltenek a rácsok mögött. Még ez a pár nap is elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, elvágtak a külvilágtól. A három nap alatt egyetlen látogatót sem engedtek be hozzám, noha Rico perlekedése egészen a cellámig hallatszott. Az újoncok csak elvétve potyogtattak információkat a lábunk elé, egyikőjük sem volt olyan magas rangon, hogy bármit tudhasson a Rock Katonáinak terveiről, mégis olyannyira fent hordták az orrukat, hogy könnyűszerrel gáncsolhattam volna ki az összest. Zsebtolvajok voltak, kéregetők vagy utcai verekedők, egyszóval csőcselék. Marco szépen lassan rács mögé terelte a köznépet, ami újabb kérdéseket vetett fel és folyton csak visszaterelt az eredetiekhez. Mit kerestem én ott? A farkasok vezetője voltam, az Outcasts alapítója. Öntudatlanul is megsimítottam az alkaromon elnyúló tetoválást. Rock Katonái. Nagy volt a kísértés, hogy a tábor felé vegyem az irányt és a kétszáz méteres szikla tetejéről hajítsam Marcót a vízbe. Milliószor láttam már, hogyan tépi darabokra a tenger a farönköket és hogyan morzsolja porrá a meginghatatlannak tűnő sziklákat. Igazán nem bántam volna, ha a tengerbe kell vetnem a fiút és örömmel néztem volna, hogyan tépik darabokra a vad hullámok, miközben sikolyát, haláltusájának hírét a város minden szegletébe elhordja az éjjeli szél, azonban nem áltathattam magam. A vezér álmát több száz fiatal vigyázta, esélyem sem volt a sátor közelébe kerülni, pedig mi sem okozott volna nagyobb gyönyört, mint látni a rettegést Marco szemében. Válaszokat akartam. Vért. Fájdalmat. Azt, hogy térdeljen a lábaim előtt és esedezzen a bocsánatomért. Amiért börtönbe juttatott. Szenvednie kellett a bandám széthullásáért és azt akartam, érezzen tízszeres fájdalmat Vera minden zúzódásáért. Bosszút. Bosszút akartam. 
Egész életemben ösztönből cselekedtem, ami nem tagadok, legtöbbször erőszakkal járt. De mit súgtak most az ösztöneim? A lábaim tudtomon kívül indultak meg. Levágtáztam a lépcsőn és átvágtam a téren, át a rockerek sokaságán. Hazafelé tartottam. A templom megkondította a harangjait, mikor elhaladtam mellette, az óra kilencet ütött. Mire az utolsó bongás is elhallgatott, már rég magam mögött tudtam a főteret és bevetettem magam a sikátorok rengetegébe. Északnak tartottam, a lakás felé. Minél előbb biztonságban akartam tudni Verát és a karjaimba zárni őt. Bocsánatot kellett kérnem tőle. Legutóbb vérvörösek voltak a szemei a sok sírástól, mikor nem tértem haza. Nem akartam, hogy akár csak még egy könnycseppet is ejtsen az én hülyeségeim miatt. Megszaporáztam a lépteimet, a házak elsuhantak mellettem, már szinte rohantam. A szél erősen az arcomba vágott, de cseppet sem éreztem kellemetlennek, vagy hasítón hidegnek, mint legutóbb. Szabadnak éreztem. Szabadnak éreztem a szelet és magamat is. Emlékeztettem magamat, hogy két nap múlva vissza kell térnem a cellámba, de épphogy csak megszólalt, el is altattam a méltatlankodó hangot. Két nap? Ugyan, az rengeteg idő!

Istenem, csak érjek haza…
Más úton haladtam, mint általában. Szívesebben jártam a csendes, elhagyatott sikátorokat, akár a hosszabb út árán is, ám az üres utak egyre nagyobb ritkaságszámba mentek Salla Portadóban. A város megtelt a világ minden tájáról érkezett fiatalokkal, így kénytelen voltam köztük szlalomozni, nem volt időm új csapás után nézni. Egy barátomat sem láttam a kapualjaknál összeverődött baráti társaságok soraiban, mégis mindent olyan ismerősnek találtam. Ismertem a számot, ami a telefonból szólt, a cigaretta illatát, a részeg szavakat, amiket egy fiú súgott a lány fülébe. Csupa ígéret, bók és szédítés. Édes hazugságok.
Ismertem a dobok hangját, a tűz pattogását, a tenger moraját. A dolgokat, amik az életemet alkották és mégis, kevés olyat mondhattak nekem volna akkor, ami jobban idegesített. Zavartak a nevetések, a sírások, a könyörgések. Feszélyezve éreztem magam, mikor el kellett haladnom a fák mögé bújt szerelmes pár mellett és irritáltak a sarkon verekedők. Dühített, mikor utamat állták és gyanús volt, ha elengedtek. Haza akartam jutni. Haza, haza, haza…
Végre kikeveredtem a farkasok forgatagából. A bakancsom hangosan csattogott a betonon, az üres utcák visszhangozták a lépteimet, mintha egy csorda rontott volna végig a repedezett járdákon. A hátam mögé pillantottam. Egyedül voltam. Teljesen egyedül. A szívem minden erejével hazafelé hajtott, a lépteimet mégis lelassítottam, így az utca is elcsendesedett. A szél végigsüvített a kihalt sikátoron, erősen a hátamnak ütközött, mielőtt tovább szaladt. Hívott, hogy tartsak vele, de nem kezdtem újabb vágtába. Meggyújtottam az utolsó szál cigarettámat is, amit még Pirastól lejmoltam. Az esti szellő nem hagyta, hogy a füst beburkoljon, épp csak kinyitottam a számat és már tova is sodorta a cigaretta illatát. Nem bántam. Így tökéletesen beláttam az utcát, a legkisebb árnyéktól kezdve a holdfényben ragyogó udvarokig. Még egyszer hátrakaptam a fejem. Az utca egyetlen lámpája állt ott, magányosan, fény nélkül. A búráját már rég kitörték, de a szilánkok még mindig ott csillogtak az oszlop tövében. Nem volt ott senki. Egyedül voltam. Egyedül, egyedül, egyedül. Hiába mantráztam ezt az egy szót, a füst egyszerűen megáporodott a számban, a nyálamat keserűnek éreztem. Kelletlenül hajítottam el a csikket és egy utolsó pillantás után újra megindultam. Az árnyékok egyre közelebb kúsztak felém. Alig mozdultak, de tagadhatatlanul és megállíthatatlanul jöttek. A kezemet az övemre szíjazott vadászkésre tettem és hazáig el sem eresztettem, a markolat és a bőr alatt rejlő acél érintése megnyugtatott. Az óra még háromszor kondult meg, mire az utcánkba értem. A lakótelep sötét volt, feketébb, mint bármelyik éjszaka. A csillagok fényesen ragyogtak, ennyi fény is elég volt, hogy eltájékozódjak. A falak vihar szürkék voltak és legtöbb helyen lepattogott már a vakolat. A mi panelünk volt legtopább mindközül, ám este mind egyformának tűnt. Voltak ablakok, amik elé rácsokat szereltek, maga a környék is megkívánta ezt az óvintézkedést, de a rockerek ittléte segített abban, hogy a lakók dűlőre jussanak. Nem ironikus? Rácsok mögé zárták magukat, önként és dalolva. Úgy hegesztették a vasrudakat, minta a legújabb divatot követnék. Az én ablakaim előtt is rácsok lesznek… Legalább életemben először valamiben hasonlítok majd a szomszédimra. Mindig is kilógtam közülük. A tetovált, piercinges rocker. Aki felhordja a barátait, üvölteti a zenét és bizonyára bűnözésből tartja fent a családját. Állandóan fújtak rám és keresztbe tettek, az életstílusom miatt, azonban Vera – a sötét fürtös, kék szemű angyal – sem volt elég jó nekik, hiszen ő a tetovált, piercinges rocker testvére. Úgy ejtették ezeket a szavakat, mint valami átkot. Örültek is volna, ha valami csoda folytán varangyos békává változom. 
Sóhajtva húztam elő a kulcsokat a zsebemből. Otthon voltam. Épp ideje volt. A lépcső tetején három fiú várakozott. Egy háztömbnyi távolságból még könnyen összetévesztettem a barátaimmal, de egy méterrel később már le is lohadt a mosoly az arcomról. Igaz hárman várakoztak az ajtó előtt és egyikőjük vagy egy fejjel magasodott fölém, de össze sem lehetett keverni őket az Outcasts tagjaival. Bár semerre sem láttam Rico sziklatermetét vagy Cross idétlen kalapját, mégis szembeötlőbbek voltak azok a különbségek, amik a természetükben mutatkoztak. Daviék nem tűrték volna, hogy a csend rájuk telepedjen, trágár dalokat énekelve verték volna fel az egész környéket és zár ide vagy oda, probléma nélkül jutottak volna be a lakásba. Ez a három csendben várakozott a sötétben, oldalukon ott feszített a piros- fekete kendő, de egyetlen vonásukat sem találtam ismerősnek, így elvetettem a gondolatot, hogy rám várnak. A bejárat előtt tobzódtak, gyanakodva méregettek. Kivétel nélkül fölém tornyosultak - kiváltképp az a silány Rico- utánzat – de a lépcsők miatt nem tudtam megállapítani, hogy a szemem csalt vagy valóban ennyivel magasabbak. Éppen odébb akartam hessegetni őket, de az utolsó pillanatban mégis csöndben maradtam. Az első lépcsőfokon toporogtam és zavartan babráltam a kulcsokkal. Miért jöttem ide? Miért ide jöttem? A lábaim ösztönösen a lakáshoz hoztak, de hogy felejthettem el, hogy Verát Davinál hagytam? Végre úgy hittem, az ösztöneim a jó útra tereltek, el a bosszúvágytól, Vera karjaiba, de azok ismét lépre csaltak, úgy tűnt genetikailag voltam kódolva a helyes döntések meghozatala ellen. 
A fejemben újult erővel visszhangzott a három nappal ezelőtti sikoly. Sokáig hallgattam ezt a kegyetlen hangot, míg a rácsok mögött ültem. Őrületig ismétlődött, mint egy elakadt lemez, de a mai más volt. Hosszan, kitartva szólt. Tudtomon kívül is a fülemre tapasztottam a kezemet, hátrébb botorkáltam egy lépést. Meg kellett találnom Verát, de merre kereshettem? Davide ragadta magával, az igaz, de merre lehetnek most? Melyik sikátorban fekszik kiütve? Davi azt mondta, Vera csak mellette lesz biztonságban, de még abban sem voltam egészen biztos, hogy Davide biztonságban volt Davide mellett… Most ő vigyáz a kishúgomra vagy fordítva? Végre megbizonyosodhattam, hogy a zenekarra bízni Verát nagyon rossz ötlet! Hátrébb botorkáltam még egy lépést, ötletem sem volt merre induljak. Davide nyugaton lakott, de azt sem tudtam hirtelenjében merre van észak vagy dél. Lefeszegettem a kezeimet a füleimről, helyette a halántékomat masszíroztam. Gondolkozz.

Eltávolodtam a paneltől és balra fordultam, készen arra, hogy bekanyarodjak a következő utcán. Nyugat. Hát, persze. Tudom, én.
- Hé… - kiáltott utánam a három srác egyike. Visszafordultam, a magasabbik volt az, aki leginkább egy silány Rico utánzatra emlékeztetett. Egy fejjel biztosan fölém magasodott, de ezt a lépcső miatt persze nem tudtam megmondani. Óriási kapucnis pulóverbe burkolta magát, így nem láthattam a szemeit, de a fekete anyag alatt is látszódtak hatalmas izmai, amik leginkább egy kisebb fa törzsére emlékeztettek. Ismertem a fajtáját, ha a sötét miatt nem látom vastag karjait vagy a pulóver netán eltakarná tetovált mellkasát, – amit minimum egy sárkány és egy bölcsnek szánt egysoros angol idézet díszített – a köszönéséről akkor is felismertem volna. Hé. Rövid, tömör, márpedig az ilyen ostoba emberek társaságában mi sem menőbb, mint egy odaröfögött szótag.
- Igen? – néztem rá kelletlenül.
- Te vagy Mario Ricci? – kérdezte gorombán. Egy pillanatig haboztam, mielőtt bólintottam volna. Sosem láttam még ezt a három férfit. Együtt iszogattunk volna valamelyik éjszaka?
- Ismerjük egymást? – kérdeztem tétován. Összenéztek, majd egy néma jelre megindultak felém. Ösztönösen hátráltam, de mire feleszméltem, már körbe is vettek. Valami rosszat mondtam részegen? – tűnődtem, de hamar elvetettem a gondolatot. Igaz, csak homályos elképzeléseim voltak az elmúlt két hónapról, de csak nem felejthettem el mind hármójukat… teljesen!
- Vito vagyok – mondta a nagydarab. – Balra tőlem Dex, jobbra Carlo – intett maga mellé. – Most már ismersz minket – Látod, eben erősen kételkedem! – Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyünk.
- Hová is? – ráncoltam a szemöldökömet.
- Találkozód lesz – vágott közbe Dex. Nagyobb darab volt, mint a másik kettő, de attól tartok, a súlyába többet nyomott az a keresztbe lenyelt disznó, mint az izom.
- Anyáddal, igen – bólogattam helyeselve. – Szóval, ha megbocsájtatok – Megpróbáltam átfurakodni Vito és Carlo között, a beszólás után nem szívesen mentem volna Dex közelébe, aki bár nem vágott vissza, láttam, hogy magában füstölgött. Füstölik a, füstölik a szalonnát…  - És kivel találkozom? – sóhajtottan lemondón. Dex, Carlo és Vito előttem tornyosultak, eltakarva előlem a kilátást. Mögöttem a panel és a lépcsők, ha csak át nem verekedem magam mind hármójukon, esélyem sem volt menekülni. Talán megpróbálhattam volna bezárkózni a lakásba, de legutóbb is percekbe telt, mire bejutottam az ajtón.
- Itt csak én kérdezhetek – dörmögte Vito, reszelős hangjától a hideg futkosott a hátamon.
- Nem láttam kiírva – vigyorogtam szemtelenül, mire még közelebb léptek hozzám. Végre beláttam a csuklyájuk alá, de én mondom nem volt szép látvány! Carlo orra helyén csak egy csonk díszelgett, Dex pedig gonoszul meresztgette malac szemeit. Sötét, felemás szempár. Egyikben kegyetlenség, a másikban elégedettség. Rossz kombináció, mert azt jelentette, fölényben érzik magukat. Nem mintha hárman ellenem nem alkottak volna nyerő csapatot.
- Ne vesztegessük egymás idejét!
- Szerintem se. Kopjatok le! – vicsorogtam és bepróbálkoztam egy újabb kitöréssel. Dexnek rontottam, abban reménykedve, hogy könnyebben kitörök felé, mintha a másik kettőnek rohanok, azonban soha nem szabadott volna lebecsülnöm a tömör hús erejét, Dex sokkal stabilabban állt a lábán, mint gondoltam, ütésemre éppen csak megingott.
- Hárman vagyunk ellened. Add fel… - motyogta Vito lekezelően. Ökölbe szorítottam az ujjaimat és az arcába vágtam, az ütés pont a szeme alatt érte. Hátratántorodott, de félő, hogy ez az ütés jobban fájt nekem, mint neki. Még mindig nem gyógyultak be a betonharcban keletkezett sebeim, most friss vér csordogált a bütykeimről a zsebkendőre, amit kötés gyanánt tekertem a sérült bőrre. A vékony anyag pillanatok alatt vörösre változott és síkos lett a vértől. Hezitálásomat látva Carlo nekem rontott jobbról, az ökle az álamat érte. Másodszor is a magasba tartotta a kezét, de Vito visszarántotta.
- Megígértük, hogy sértetlenül visszük oda.
- Csak egy ütés, nem fog ártani a kemény fejének – sziszegte Carlo. Hangja halk volt és alattomos, orrnélküli arcával és ragyás, már- már pikkelyszerű bőrével egy kígyóra emlékeztetett. Kár volt rá pazarolni a farkasok jelvényét.
- Nem – mondta Vito ellenkezést nem tűrő hangon és a biztonság kedvéért hátrébb tolta tőlem Carlót. A fiú a nyakát nyújtogatva lesett engem a nagydarab válla fölött.
- Legalább a gyomrát – kérlelte Dex is és mire Vito feleszmélt, Dex már meg is lendítette a lábát, de jó egy arasszal elvétette. Nyöszörögve görnyedtem össze a földön, ahol már nem védtek a Rico- klón széles vállai, Carlo kihasználta az alkalmat és az arcomba taposott. Dühödten kaptam a lábai után, hogy magam mellé ránthassam a földre, de hátulról a hónaljam alá nyúltak és felrántottak a földről. A kar erősen tartott, kizártnak tartottam, hogy Dex álljon mögöttem. Nem is tévedtem, hamarosan egy újabb félreküldött rúgást irányozott ellenem, ami most a combomat érte, miközben Vito ujjai satuként szorítottak. Próbaképpen elengedtem magam és teljes súlyommal a mögöttem álló karjaiba zuhantam. Nyögve bár, de Vito megtartott. Ezen felbátorodva a karjaiba kapaszkodva magasba lendítettem a lábamat, éppen a közeledő Dex felé. Én nem vétettem el. A bakancsom pontosan a fiú orrát érte, aki jajgatva botorkált el előlem.
- Gyáá, eldörde az orromad – sápítozott, mikor meglátta az ujjaira kenődött vért. – Gyá, de zsog vér! De dagyon zsog… - Kihasználtam a pillanatot, hogy Vito Dex lelkét pátyolgatta és kitörtem a szorításából, Carlo azonban utánam vetette magát. Nyilván érzékenyen érintette az orr- téma, miután az övé helyén csupán egy varasodott heg díszelgett. Ugrás közben megragadta a pulóveremet, így magával rántott, mindketten a földön kötöttünk ki. Alig egy percbe telt, mire fölé kerekedtem. Vito erősen rángatott hátulról, hogy leemeljen barátjáról. Míg én a nagydarab klónnal voltam elfoglalva, Carlo meglendítette az öklét és erősen az arcomba vágott. Az utolsó amit láttam, az az ujjaira simuló kígyót mintázó pecsétgyűrű volt. Találó- gondoltam, mielőtt eszméletlenül a földre omlottam volna.
Gyá, ez dagyod vérziik…

N
A földön fekve ébredtem, egy rongyos kabáton. Sűrű lomkorona borult fölém, de ott, ahol megpillantottam az ég egy tenyérnyi darabját, csak szénfekete foltot láttam. Éjszaka volt, ami jót jelentett, nem szívesen töltöttem volna eszméletlenül a szabadságom első napját, de Carlónak köszönhetően így is több órát átaludtam. Egy mohával lepett fatörzsbe kapaszkodva feltornásztam magam, majd hátamat a fának vetettem és belekapaszkodtam egy cserjébe. A hirtelen mozdulat miatt iszonyatos szédülés fogott el, kétségbeesetten markoltam a leveleket, az ujjaim között túlérett bogyók robbantak szét, édes levük a tenyeremre folyt, ahol összekeveredett az öklömre száradt vérrel. Gondterhelten pillantottam körbe, de ameddig a szem ellátott, fák vettek körül. Sosem jártam még erre, de az első pillanattól kezdve tudtam, hova hozott Dex és a másik két gorilla. A Nagyerdőben álltam, tökéletesen egyedül. Ájultan becipelni ide és itt hagyni elég otromba tréfának tűnt, de eszembe jutott, hogy a klón egy találkozót emlegetett. Gyanakodva meresztgettem a szememet, de a világ egy hatalmas fekete folttá folyt a szemem előtt. Vakon botorkáltam a fák között, jobb kezemet a vadászkésemen tartottam. Alig tettem meg pár métert, oldalról zajt hallottam. Merre volt, jobbra vagy balra? Északnak, délnek? Semmit nem tudtam. A hang egyre csak erősödött, az árnyak közül pedig egy még sötétebb alak bontakozott ki. Előrántottam a késemet, éreztem, hogy a ragacsos nedv végigszaladt a pengén, vörösen, mint a vér. Az alakra hunyorítottam, aki továbbra is felém csörtetett. Először úgy gondoltam, észre sem vett engem vagy az ájult testemet keresi, de ő alig egy méterre megállt tőlem, mintha megérezte volna a penge közelségét, pedig a hold sugara egyetlen egyszer sem csillant meg az acélon, semmilyen fény sem jutott át a fák sűrű lombján.
- Azt leteszed vagy mi lesz? – bökött az árny a kés felé. Még mindig nem láthattam az arcát, de a gyomrot rengetően mély hangot könnyedén felismertem. – Nem túl szívélyes fogadtatás – Felhorkantam, de a nevetés vad köhögésbe fulladt. Bal karommal megragadtam egy vastag faágat, figyelve arra, hogy egy centivel se mozdítsam lejjebb a pengét. Az árnyék torkát céloztam.
- Marco – hörögtem, mikor végre szóhoz jutottam, majd a lába elé köptem, a nyálam sós volt a vértől.
- Felismertél – mondta a férfi közömbösen. – Akkor – habozott – Nem engeded le a kést? – Eszemben sincs! – gondoltam, de válasz helyett csak köhécselésre és egy újabb köpésre futotta. – Nem tűnsz meglepettnek – folytatta zavartalanul. Közelebb lépett, mire ösztönösen hátrálni kezdtem, hogy megtartsam a köztünk lévő távolságot. Miért hátráltam meg? Kés volt nálam, a vezér azonban védtelen! Megacéloztam a lábaimat és nem mozdultam többször.
- Mert nem vagyok meglepve.
- Tehát számítottál a beszélgetésünkre? Talán azt is tudod, hogy mit akarok kérni tőled…
- Nem! – vágtam közbe türelmetlenül. – Csak tudod, elgondolkodtam, hogy melyik ismerősöm lehet az, aki rám küldi a három gorilláját az éjszaka közepén, akik miután eszméletlenre vertek, elhurcoltak az erdő közepébe, ahová köztudott, tíz bandatagból nyolc csak hullazsákban érkezik – A maradék pedig ásókkal felszerelkezve - Nagy fejtörést okozott, de aztán rájöttem, hogy nyilván ugyan az az ember eszelte ezt ki, aki a börtönbe küldött.
- Úgy érzem dühös vagy – lehelte Marco könnyedén, de alig láthatóan hátrébb araszolt. Felhorkantam. – Válaszolva a kérdéseidre…
- Nincsenek kérdéseim. Késem van – mondtam élvezettel a hangomban. Csodálatos érzés volt fölényben lenni. Fordult a kocka, fordultak az erőviszonyok és még fordítottam Marco őrült játékának menetén is. Most én léptem közelebb és én voltam, aki kéjes vigyorral reagált a másik félelmére. Vér. Fájdalom. Bosszú.
- Tehát… - vágott bele újra – Ezek szerint te vagy a szerencsés két bandatag egyike.
- És ki a másik? – vigyorogtam és késemet a torkának szegeztem. Hiába hátrált, útját állta egy ősöreg bükk. - A maradék feladata a hulla eltüntetése. Élők és halottak. Mégis mi a te szereped a történetedben, kedves vezérem? Melyik oldalt képviseled? Hm? Mert a kés az én kezemben van. Ahogyan a döntés is.
- Én – motyogta Marco. – Ami a gorilláimat illeti, elküldtem őket…
- Ajaj… Akkor most biztos nagyon mérges vagy magadra! – kuncogtam és a pengét a bőrébe nyomtam. Az acélba vájt vércsatorna hamar megtelt, az ujjaimra csorgó vér melegen ölelte körül a sérült bőrömet.
-… szóval igazán eltehetnéd azt a kést – mondta bosszúsan. Úgy tűnt elvesztette a türelmét, a vér szaga inkább hergelte őt, mint félelmet keltett benne.
- Majd talán én eldöntöm – morogtam, de a tőrt messzebb tartottam. Éreztem, hogyan hajlik fel a bőr a keskeny penge mentén és hogyan fordul ki a hús az acél nyomán. Addig hátráltam, míg újra fel nem vettem az eredeti távolságot, de igazán csak akkor nyugodtam meg, mikor a kést ismét a magasba tarthattam. Én mondtam ki az utolsó szót és az én ujjaim fonódtak a bőr markolatra. Akkor miért voltam ilyen bizonytalan? Mitől féltem?
Marco fegyvertelen volt, de volt valami a szemében, a magabiztosságában, ami megrémített. Csak pár centivel magasodott fölém, de a közelharcban esélyem sem lett volna. Ölni tudott pusztán a kezeivel és mérhetetlen fájdalmat és keserűséget tudott okozni az embernek, csupán… szavakkal.

- Mit akarsz tőlem? – szegeztem neki a kérdést.
- Felesküdtél a Rock Katonáira – emlékeztetett, noha nem volt rá szükség. A billogvas nyoma ott vöröslött az alkaromon, a fájdalom soha nem akart szűnni. De mi fájt jobban? A tűzbe tartott bőr vagy az, hogy azon az éjszakán mindent elvesztettem?
- Ne kertelj. Idehozattál valamiért, de biztos nem az eskümről akartál csevegni. Tíz évet töltöttem az utcán, neked szívesség kell. Érzem rajtad a bűzét. Csak azt nem tudom, miért vagy olyan rohadtul biztos, hogy engedelmeskedek neked.
- Esküt tettél – ismételte meg. Idétlenül felvihogtam.
- Köpök az eskümre, de ezt te is tudod – Mim van nálad? Mond már ki! – Be kell fejeznem a feliratot? – Tudomást szereztél Veráról? Te veretted meg, nem igaz? Csak mond ki. Mond már!
- A felirat már elkészült – mondta könnyedén, egy pillanatra kikerültem a szerepemből.
- Micsoda?
- Úgy… - mosolygott Marco sejtelmesen.
- Kivel csináltattad meg? – morogtam és próbáltam annyi megvetést sűríteni ebbe a három szóba, amennyit normál esetben egy teljes monológba csempész az ember.
- Nem csináltattam. Egyik reggel csak ott volt – vigyorgott a fiú. Ha az ajkai nem húzódnak arra a gyomorforgatóan őszintén elégedett vigyorra, azt gondolom, hazudik. De a mosoly ott volt. A maga igaz és groteszk valójában.
- Kizárt dolog – hitetlenkedtem. – Ha valaki felvizel két betűt, az nem számít ám…
- Profi munka – vágta rá Marco és a hüvelykujját a magasba tartotta, miközben a másik kezével a zsebében matatott.
- Hé… - rivalltam rá és újra magasba tartottam a kést, de ő csak a telefonját halászta elő, majd felém mutatta a képernyőt. Egy kép volt az, a rendőrség faláról. Gyanakodva méregettem a vezért, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem vágja át a torkomat egy óvatlan pillanatomban, közelebb léptem. Valóban ott volt a graffiti, teljes valójában. Az elején a ROCK felirat, a vérvörös görbe betűkkel, amiket még mi mázoltunk a falra a zenekar tagjaival, mögötte katonás rendben sorakoztak a fekete betűk. KATONÁI – hirdették. Ez sokkal vadabbra és erőteljesebbre sikeredett, sütött róla, hogy a készítő értette a dolgát. A bal oldalra még felskicceltek egy farkast, ami kísértetiesen emlékeztetett a Davide csípőjén vonító párjára, a jobb oldalon egy aláírás díszelgett.
- Ki az az R? – kérdeztem és próbáltam nem arra a katasztrofális zombi apokalipszises filmre gondolni, amiben a főszereplőt bizony, R-nek hívták. Ki nem állhattam azt a filmet, de Vera odáig volt érte.
- Ő készítette a feliratot – mondta Marco, mire a szememet forgattam.
- A mi emberünk?
- Semmit nem tudunk róla – vallotta be a vezér. – Ha közénk tartozna, már jelentkezett volna, három napja graffitist keresünk. De ha a firkászok embere, akkor nem lett volna oka arra, hogy segítsen nekünk.
- R… - ízlelgettem. – Rrrr, Er – próbálgattam, majd elfintorodtam. – Mégis hogyan becézik ezt?
- A táborban Rajzosként emlegetik. A titokzatos idegen. Aria meg van győződve róla, hogy az R a Rajzos rövidítése – rántott vállat.
- Aria?
- A fekete hajú lány… - Itt minden lány fekete hajú. Igazából arra gondoltál, hogy a nagymellű titkárnőd… - Ha ő nincs, ez a feladat rád várt volna. Hálás lehetsz neki.
- Ariának?- ráncoltam a homlokomat.
- Rajzosnak – motyogta lekezelően. A hangja majdnem olyan érdes volt, mint az állán húzódó borosta. Remélem, karcolta a torkát… - Úgy látszik, valaki nem akarta, hogy vissza kelljen térned a falhoz.
- Úgy érzem, nem te voltál az – kontráztam és hátráltam két lépést. – Tehát mit akarsz? – tereltem vissza a beszélgetést az eredeti medrébe.
- Két dolgot.
- Egyet se ígérek…
- Majd meglátjuk – suttogta, majd a telefont visszasüllyesztette a zsebébe. Ismét ránk borult a sötétség, de az utolsó pillanatban még elkaptam Marco szemtelen mosolyát. Tud Veráról. Nincs menekvés. – Először is – nyújtotta ki egy ujját – Semmiféle ostoba történetet nem akarok visszahallani Diego Pirasról és arról, hogy börtönbe küldtelek.
- Nem így történt? – mordultam föl.
- Mások nem így tudják. Beleértve a barátaidat…
- Mit mondtál nekik? – kérdeztem bosszúsan. Hamarosan a szemem hozzászokott a sötétséghez, és lassan már nem csak Marco alakját tudtam kivenni, de a bőre színét és az arckifejezését is. Meglehetősen torz volt a vágással a nyakán, amiből percekkel később is kitartóan csordogált a vér.
- Egy verzióját az igazságnak. Nem tértem el túlzottan a valóságtól…
- Mit? – csattantam föl.
- Rátámadtál Diego Pirasra, mikor megtudtad, hogy az én emberem és azt ordítottad az egész rendőrség előtt, hogy nem kell a segítségem – egészen korrekt. Tényleg nem kellett a segítsége.
- Szóval kihagytad azt a részt, amiben felbérelted, hogy juttasson börtönbe? – sóhajtottam. – Kár, az a kedvencem – vetettem oda epésen.
- Örülök, mert a második kérésem ehhez kapcsolódik – mosolygott és a második ujját is a magasba emelte. Két szívesség… Már annak is örülnie kellett volna, hogy nem metszettem át a torkát. – Valóban arra kértem Diegót, hogy juttasson börtönbe, de veled ellentétben én nem csak kicseszésből csinálom ezt a saját embereimmel. Tudtam, hogy nem kedvelsz, mégsem az volt a célom, hogy téged juttassalak be oda.
- Ezt elkúrtad…
- Igazság szerint jobban örültem volna, ha Ricót kapják el, őbenne megbízhattam volna, a barátod jó katona. Te más vagy… - feltételezem akkor én voltam a rossz katona – Nálad ki vagyok szolgáltatva a lobbanékony természetednek és önnön ostobaságodnak. Nagyon jó vezető lettél volna idekint, most be kell bizonyítanod, hogy ott bent is megállod a helyed.
- Attól tartok nem értelek – húztam össze a szemöldökömet.
- Túl sokan vagyunk már. Ennyi embert képtelenség eltartani és irányítani úgy, hogy közben minden oldalról minket támadnak. A kormány, a graffitisek, a szülők, a média - sorolta.
- A saját társaink – szúrtam közbe, válaszul csak egy morcos pillantás érkezett. Marco nyugtalanul tapogatta a nyakát és fintorogva figyelte az ujjairól csöpögő vért. Még mindig nem alvadt meg. Letekerte a piros – fekete kendőt az oldaláról és a nyakára kötötte.
- A rockerek egy részét átvisszük. Három kisebb települést választottam. Sokan ingáznak a városok között, így a közlekedés is megfelelő, de a legrosszabb esetben is megtehető az út gyalog, alig egy óra alatt.
- Remek – mondtam gúnyosan. – Lehet, hogy kicsit késni fogok, nem szívesen engednek ki a rácsok mögül.
- Szerencsére ki sem kell tenned a lábad a börtönből.
- Szerencsére! – prüszköltem.
- A farkasok ereje Salla Portadóban összpontosul, de még a várost is ketté kellett szakítanom. Az utóbbi időben megdolgoztattuk a rendőröket, a banda egy ötöde a rácsok mögött ül. Valakinek őket is vezetni kell.
- Áh, és én lennék az a valaki… - súgtam.
- Mint mondtam, nem rád esett volna a választásom – rántott vállat, miközben a kendőt igazgatta. Félelmetes volt figyelni, hogyan issza magába az anyag a vezér vérét és hogyan lesz az eredeti vöröse egyre sötétebb. Először barnába, majd lassan feketébe fordult. Az ég azonban egyre világosabb lett, a Sziklás tetejéről gyönyörű lehetett a napfelkelte. Sosem keltem azért korán, hogy láthassam kibukni a nap első sugarait a tenger felől, de mentem már haza olyan későn, hogy a parton sétálgatva mégiscsak a napkeltébe botlottam.
- Milyen választás? – nevettem – Sosem volt választásod – Ahogy nekem se. – Amikor a falhoz küldtél minket, lutriztál. És most is ki vagy szolgáltatva – villantottam rá a fogaimat. Nem csak a késre céloztam. Marco soha nem lehet biztos benne, hogy az ő parancsait követem vagy kijátszom a saját lapjaimat. Jól mondta. Ki volt szolgáltatva. Nekem.
- Mindig ezt mondod, de miért vagy olyan biztos ebben? – kérdezte és összefűzte karjait a mellkasa előtt. Hiába volt színsorom, ha ő könnyedén letol egy Royal flössel. Fölösleges volt késsel hadonásznom, ha Marcónak csupán egyetlen mozdulatba került, hogy szilánkokra roppantsa a kezemet és a Rock Katonáinak hadereje mit sem ért számomra, ha Vera a rockerek karmai közé került.
- Mivel tartasz sakkban? – sóhajtottam lemondón.
- Okos fiú – Marco gonosz pillantást vetett rám. Ennyi. Kimondhatod. Elfogtad a húgomat.
- Te is nagyon jól tudod, hogy a markomban van a… - Tudtad, hol dolgozom, hol lakom, kik a barátaim. És most már róla is tudsz. – bandád – tekintetemet az övébe fúrtam. A bandám? Egy elvétett mosoly vagy egy csalfa pillantás után kutattam, de a pimasz vigyoron kívül semmit sem találtam, Marco komolyan beszélt.
- A bandám? – visszhangoztam és kis híján a nyakába ugrottam. Tehát nincs náluk Vera? Egész eddig szó sem volt a kishúgomról?
- Igen – bólintott a vezér, a folytatástól azonban lelohadt a mosolyom – Rico, Cross és Davide – a barátaim… - És persze te is. De ha együttműködsz, talán segíthetek neked. Látogatási idő, cigarettaszünet.
- Oda ne rohanjak…
- Mond csak, nem örülnél neki, ha négy hónappal kevesebbet kéne bent töltened? – kérdezte. Nyeltem. Hat hónap helyett csak kettő? Mibe kerül ez nekem?
- Egy kiadott lemeznek örülnék…
- … megoldható – mondta készségesen.
- És egy másik életnek – folytattam, mire elhúzta a száját.
- Az kevésbé.
Bizonytalanul pillantottam Marcóra. Nem mertem megbízni benne, de az a négy hónap, mínusz előjellel olyan hívogatónak tűnt. Mindenképpen be kellett vonulnom a börtönbe és az apró kiváltságokért érdemes lett volna úgy táncolni, ahogy a vezér fütyült. Ő közömbös arccal figyelt engem. Látszólag nem érdekelte mit csinálok, már a késem sem izgatta. Biztos volt a győzelmében, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. A kendő alól apró vérpatak csorgott alá, be a trikója alá, hogy a bicepszén ismét előbukkanjon. Vörös volt, mint a nyakán feszítő kendő, de már száraznak tűnt.
- Ennyi? – kérdeztem végül.
- Ez minden – bólintott. Minden. Milyen kifejező. Szabadság, barátok, jogok. Minden. Minden, mindenem Marcóé. – Akkor megegyeztünk? – puhatolózott és a kezét nyújtotta felém. 
Hallgass Diego Pirasról és vezesd a Rock Katonáit.
Az erdő lassan felébredt, a mindent színt magába rántó szürkeség eltűnt, helyette megjelent a lombok százféle zöldje és a madarak sokasága. Nem messze tőlünk egy ösvény húzódott, rajta egy rongyos kabáttal. Az egyik fa tövében megtépázott bokor állt, a földön porrá morzsolt levelek és agyontaposott bogyók hevertek. Tűnődve néztem a kezemen száradó foltokat. A vér barna redőként húzódott a bütykeimen, míg a bogyó leve piros pecséteket hagyott a tenyeremen és a bőr markolaton. 
Azaz, hazudj a barátaidnak és tolmácsold a kéréseit a rácsokon túl.
A vadászkést visszacsúsztattam a tokjába és kelletlenül Marco kezébe csaptam. Rossz döntés volt, e felől semmi kétségem. De mennyire rossz?



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése