2016. augusztus 10., szerda

Tizenegyedik fejezet - 2.

Sziasztok!
Öhm... kárpótlás a régebbi elmaradásokért? Hm? Nem? Oké... ( :( ) Akkor egy hét múlva, szokott időben... időben! Jó olvasást!

Tizenegyedik fejezet

Vera
(második)


Davide javaslatára hamar elindultunk, hogy minél előbb zárt térbe kerüljünk, messze a nap égető sugaraitól. Mire hazaértünk, a levegő annyira felforrósodott, hogy a légzést külön programként iktattuk be, olyannyira nehezünkre esett, ha nem koncentráltunk rá. Hangosan zihálva estem be az ajtón és mindennemű udvariasságot félretéve a hűtőhöz rontottam. Kellemes meglepetésként ért, hogy az otthoni szegényes hűtőkínálattal ellentétben Davidénél a polcok roskadoztak a különböző sajtoktól és gyümölcsöktől. Míg a lakásban a tojástartóval legfeljebb jégkocka gyártáshoz ügyeskedtünk, Davi láthatóan értette a dolgát, a tartóban tíz, öklömnyi nagyságú tojás sorakozott. Ketchup helyett paradicsomot, citromlé helyett citromot – és vagy fél tucat lime-ot – találtam. Az ajtóból kiemeltem egy flakon vizet, majd egy kis hezitálás után a fiúknak dobtam két sört. Mindketten elhelyezkedtek, Davide a pultnál, Cross a kanapén – teljes hosszában. Otthonosan érezték magukat, megvolt a megszokott helyük. Fenébe, úgy tűnt, még az üveget is csak egy meghatározott pontra tették le. Egy darabig kényelmetlenül fészkelődtem a hűtőajtó előtt, hallgattam a fiúk beszélgetését. Koncertekről dumáltak, amiket muszáj lemondani. Cross hevesen tiltakozott, míg Davide a basszus hiányával érvelt.
- Már hogyne lenne alap? – háborgott Cross – Mit gondolsz, mégis minek ülsz a dobok mögött?
- Megszólalt a színpad első – motyogta Davi a szemét forgatva. – Én Marióra támaszkodom és fordítva. Basszusgitár nélkül mégis mit fogok hallgatni? – kérdezte, mutatóujjával a halántékát döngölte és úgy nézett Crossra mint, aki teljesen megőrült.
- Bármi mást – köpte a szavakat a gitáros. – Például engem.
- Az nem ugyan az – mondta Davide elkeseredetten és visszamászott a pultra, ahonnan a nagy gesztikulálásban lecsúszott. Bennük csak most kezdett tudatosulni, mit is jelentett Mario eltűnése. Nem csak a barátjukat vesztették el, de a zenekar alapítóját is. A basszusgitárost. És bandavezért. Nem mintha a panaszkodásban nem vezetném még mindig kilométer hosszan a listát.
Mikor biztos voltam benne, hogy nem figyelnek, odébb somfordáltam és visszahúzódtam az átjáró árnyékába. Sötét, csendes, szinte láthatatlan. Ez az én helyem. Semmi kedvem nem volt velük lenni és hallgatni, hogy minden egyes szavuk a testvéremre emlékeztet, de az, hogy ott lehettem anélkül, hogy elüldöztek volna, egyfajta bűnös élvezet volt. Plusz ott volt a tudat, hogy balra, azt a fehér ajtót bármikor magamra vághattam.

A bejárati ajtó felől két erőteljes ütés hallatszódott, mindkétszer görcsbe rándult a gyomrom és hátráltam egy lépést, de a fiúk nem tűntek szívbajosnak.
- Gyere – kiáltotta Davide és fel sem emelkedett a pultról, hogy üdvözölje a belépő Ricót. Az énekes derékból hajolt előre, nehogy az ajtófélfába vágja a homlokát. – Találtál graffitist? – kérdezte Davide reménykedve és Cross is feljebb tornászta magát a kanapén. Rico, miután odébb hajított két fekete díszpárnát, a fotelbe rogyott, ahol tegnap is ült.
- Nem. Még azt sem tudom, hol keressem őket – mondta panaszosan, mire Davide alig észrevehetően rám villantotta a szemét és Cross is jelentőségteljes pillantást vetett rám. Mi van?
- Ne áltassátok magatokat, a feliratot mi fogjuk befejezni – dőlt vissza az ágyra Cross, ujjai közt Davide dobverőt forgatta. Több, kevesebb sikerrel.
- Azon kívül is szükség van rájuk – rántott vállat Rico.
- Mihez? – bukott ki belőlem.
- Vera – biccentett felém köszönésképp Rico, aki úgy tűnt eddig észre sem vett. Mint mondtam. Sötét, csendes és láthatatlan. – Meg kell jelölni a területünket – kis híján felnyögtem. Mintha ezt a mondatot már hallottam volna, csak az ellentétes banda szájából.
- Az nem elég, hogy minden négyzetméterre jut egy rocker?
- Ez másról szól – rántotta fel a vállát sértődötten az énekes. Persze, tudtam én. Erőfitogtatás. Szóljon valaki, ha sikerült a büszkeségét megenni vagy egyéb módon hasznossá tenni! – Különben is – hajolt előre a székében Rico, mintha valami nagy titkot készülne elárulni. Davide abbahagyta az ujjaival dobolást, Cross pedig minden szavát itta. Önkéntelenül is kiléptem az átjáró árnyékából, hogy jobban hallhassam az énekes meséjét. – Marco azt mondta, hogy a Sziklás tábora már rég megtelt. Sem a hegy, sem a város nem képes ennyi embert elszállásolni – fizetővendégekkel biztos, könnyebb lenne… - Ezért a farkasok fele elmegy innét – fejezte be drámaian. A rockerek. Elmennek. Végre egy értelmes gondolat! Itt lébecolnak, mintha nem lenne jobb dolguk! Igaz, csak a felük fog elkotródni, de első lépésnek megteszi.
- Hova? –kérdezte Cross. Hogyhogy hova? Haza, haza, haza.
- Három kisebb városba – Micsoda? - Pontosat még nem mondott, de mindenképpen közel akarja tudni egymáshoz az embereket.
- Egy több kilométeres bázist akar… - mormolta Davide elismerően.
- Salla portadói központtal – fejezte be Rico, miközben helyeselve bólogatott – Pontosan – a fiúk közelebb húzódtak egymáshoz Cross felült, sőt, még Davide is lecsúszott a pultról és a kanapéhoz lépett.
- Vajon melyik városok lesznek?
- Talán San Boreno, Ilaria – sorolta Davide – Esetleg Treposto.
- Vagy Catania – mondta Rico.
- Palermo – toldotta meg Cross, mire Davide a fejét rázta.
- Szerintem egyik sem. Palermo túl messze van, Catania pedig nagyváros…
- Túl sok ember kéne ahhoz, hogy az irányítása alá vonja – fejeztem be Davide helyett, mikor Rico már levegőt vett, hogy megcáfolja őt. A tömeg felezése már így is túl nagy érvágás a Rock Katonáinak. Marco nem lehet nagyratörő. – Catania nagyobb város. Bármit is akar Marco – még mindig különösen csengett ez a név a számból, a nyelvem nehezen forgott, mikor ki kellett ejtenem – Azt Salla Portadóba szervezte, nem véletlenül – mondtam. A fejemben először őrültségnek hangzott, amit mondani akartam, de a srácokat egészen letaglózta a gondolat és minél többet agyaltam rajta, annál ésszerűbbnek láttam Marco tervét. Akárhogyan is. Marcónak várost választani pont olyan, mint mikor egy graffitis a megfelelő falat keresi. Vannak bizonyos feltételek, amiknek meg kell felelni.
A fiúk izgatottan sugdolóztak és lehetetlen találgatásokba bocsátkoztak a vezér tervét illetően. Jobban örültem volna, ha Marco azon ötletel, hogyan szabadítsa ki a testvéremet. 
Talán nem is tudott az esetről. Bár az eddig hallottak alapján, komolyan veszi a dolgát, mindent a kezében tart. Miért éppen ez kerülte volna el a figyelmét?

- De ezt nem mondhatjátok el senkinek – lóbálta kezét a torka előtt Rico.
- Hallod Cross? Fogd be a lepcses pofádat – röhögött Davide és ismét felmászott a pultra. Még akkor sem hagyta abba a fuldokló nevetést, mikor a szemei rám tévedtek. Haladás. Még a végén barátok leszünk.
- Hivatalosan én sem tudhatnám – mondta az énekes fontoskodva és a korábban elhajított díszpárnát az ölébe vette, nem látható porszemeket pöckölt róla.
- Figyelitek, milyen nagyra van magával? – vihogott fel Cross. – A kis hivatalos. Igenis, elnök úr – szalutált Rico felé. Magasba tartott kezét egy fekete díszpárna sodorta odébb. Én sem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Most, hogy oldódott a hangulat, előrébb merészkedtem, egészen a kanapéig, ahol Cross mellé zuhantam. 
- Én legalább hasznossá tettem magam, mint a farkasok vezetője.
- Valóban. Firkászok után kutattál, aztán üres kézzel tértél haza. Hasznosan folyattad az időt a kezed között – kuncogott Cross és én is felhorkantam, ezzel tovább dühítve az énekest.
- Mert te hol keresnéd őket? – vágta oda Crossnak sértetten, mire a fiúktól ismét megkaptam azokat a különös pillantásokat. Tudtam, hogy Cross tudja, - illetve tudott valamit az Enemieszel való kapcsolatomról - bár ezt kevésbé nyilvánvalóan is jelezhette volna. Vagy mondjuk egyáltalán nem.
Viszont fogalmam sem volt róla, hogy Davide mit tud.
Nyugtalanul fészkelődtem.
Láthatta a festék foltokat. Semmi mást. Azok fölött pedig Mario is könnyedén átsiklott, nem tartotta nagyügynek. Úgy gondolta tempera. Davide azonban más. Mario túl lobbanékony és heves ahhoz, hogy részletekre koncentráljon. Davi pillantásaitól viszont a hideg rázott. A vesémig látott.

- Nekünk más dolgunk volt – vágott közbe Davide, mentve a helyzetet. Nem mintha Ricónak feltűnt volna a változás.
- Mi Marióval foglalkoztunk. Davide beszélt az ügyvéddel – mondtam gyorsan, hogy minél messzebb kerüljünk a graffiti témától. Szerencsére Rico érdeklődve fordult felém, de a történetet Davide folytatta.
- A fogdában már csak két napot lesz, utána kiengedik – láttam a megkönnyebbülést Rico arcán – Pénteken tárgyalás, utána minden az ítélettől függ.
- Az mit is jelent? – ráncolta a homlokát az énekes. A szobában rajta kívül mindenki megdermedt, Cross aggódva vizslatta az arcomat, Davide szemei pedig ölni tudtak volna.
- Azt, hogy sittre vágják – mordultam föl, hogy megkönnyítsem a dolgukat. Miattam fölösleges kedveskedni, meg a szavakkal zsonglőrködni. Mario börtönbe megy. Felfogtam.
Szavaimat döbbent csend követte, pillanatok alatt tönkrevágtam a hangulatot. Pár percig még jeges pillantásokkal méregettem a fiúkat, egyiküknek sem akaródzott megszólalni, végül felálltam és méltóságteljesen távoztam. 
Olyan volt, mintha mindent megtettek volna azért, hogy idegennek érezzem magam közöttük.

A szobában ugyan az a káoszos állapot uralkodott, ami reggel is. Az ágy üres és hideg, egyedül a táskám hevert rajta, a földön meg… a földön meg minden más. Az íróasztalra raktam a még mindig a kezemben szorongatott vizes flakont és sóhajtva a szobára néztem. Az ajtóhoz mentem és felemeltem azt a Jack- dugót, ami a bőrömbe szúrt. Feltekertem a kábelt és az erősítőre helyeztem. Aztán észrevettem pár tollat, azokat is veszélyesnek ítéltem, így felszedegettem a földről és az íróasztalra raktam. A kupac egyre gyarapodott, találtam még használt húrkészletet, pengetőket, dobverőket és több tucat cigaretta csikket. Mikor a dolgok már kezdtek túlcsordulni az íróasztalon, elkezdtem helyet keresni.
Végül rájöttem, hogy tényleg minden rossz helyen van, így nekiláttam a tényleges rendrakásnak. A tollakat az íróasztalfiókba süllyesztettem, akárcsak a szekrényben talált papír fecniket. A használt tangát és egyéb ruhadarabokat egy zacskóban összegyűjtöttem, egyértelműen kidobásra voltak ítélve. Kivéve a szoknya. Egy lenge, fekete, már- már büntetendően rövid szoknya, hozzá tartozó övvel. Azt a tegnapi szennyeseim közé hajítottam, nem volt kérdéses, hogy megtartom. Szerelem első látásra. 
Sajnos több számomra hasznos cuccot nem találtam, de Davide bizonyára örülni fog, ha visszakap négy pár ütőt és egy felet. 
Meg is ágyaztam, egyedül a saját táskámból nem pakoltam elő. Mario börtönbe megy. Ez biztos. Megértettem. De az, hogy én hol leszek, már kérdéses. Minden a bátyám kedvétől függött. Szerintem még ő sem tudta, mit akar, hol is legyek.

Davide, mit keres nálad a húgom?
Kopp. Kopp.
- Vera?
- Mi az? – kiáltottam és az ajtóhoz futottam – hihetetlen mi mindenre vagyok képes, ha nincs szemétkupac a lábam alatt. Résnyire nyitottam, Davide állt ott zsebre tett kézzel, láthatóan zavartban. Talán csak hozzá kell szoknia, hogy kopogtat a saját ajtaján. Végül is nekem is szoknom kellett a gondolatot, hogy ajtót nyitok és… ő áll ott.
Megjegyzem, Mario sosem kopogott.

- Éhes vagy? – kérdezte. Savanyú képpel néztem a pocakomra, ami már az enni ige említésére is megkordult.
- Igen – mondtam, de egyikőnk sem mozdult. Davide gondolom engem várt, én azonban visszaléptem a szobába és felmarkoltam az ütőket, majd odanyújtottam.
- Te összepakoltál? – döbbent le és fölöttem áthajolva a szobába nézett.
- Nyugi, a ház többi részén nem terveztem a cuccaid közt turkálni – mosolyogtam kínosan, de egyáltalán nem figyelt rám.
- Jé, még megvan a székem – lelkendezett és benyomakodott mellettem a szobába. Á, igen, a szék, amit egy tonnányi szennyes alól bányásztam elő. Reméltem, nem tervezi elvinni. Azzal akartam kitámasztani az ajtót. Persze, csak ha a szükség úgy hozza. Mondjuk… mindig?
- Igen – bólintottam – Meg még több ezer másik kacat – mutattam a sarokban heverő azon tárgyak kupacára, amikkel végképp nem tudtam mit kezdeni.
- Kacat? – horkant föl. – A kosárlabdám – gyalogolt be vidáman és az ágyra szórta a dobverőket, majd felkapta a labdát. Lepattintotta párszor és az ujján pörgette. Illetve próbálta pörgetni, mire a labda először az íróasztalra, onnan pedig földre esett, magával sodorva a vizes palackot és a ceruzáimat.
Davide riadtan húzta be a nyakát.

- Bocsi – mondta, majd kihátrált a szobából. – Gyere, ha éhes vagy – ujjait hívogatóan begörbítette, majd a konyhába sietett. Sóhajtva pillantottam az ágyon heverő dobverőkre, a kosárlabdára, majd az üvegre. Gyorsan összeszedegettem a ceruzáimat, majd a dobos után siettem. A többiek már elhelyezkedtek, mindenki a megszokott helyén, étkezőasztal híján. Davide egy bárszéken ült a pultnál, mellette még egy tányér lasagne. Felmásztam vele szembe a másik bárszékre és rávetettem magam az ételre. Tegnap óta semmit nem ettem.  Rico csodálkozva figyelte, hogy mindenkinél előbb végeztem, de számomra ez az éhség ellenére sem volt meglepetés. Mario mellett megtanultam gyorsan enni, ha nem gyorsabban, mint ő. 
A hűtőhöz lépve kivettem egy vizet és Davinak kérésre vittem még egy sört. 
Az első vacsorám velük. Nem is volt olyan borzalmas.
Közben azért rápillantottam az órára. Még bőven volt időm kényelmesen befejezni a vacsit és bevárni a többieket, annak ellenére, hogy a hét óra rohamosan közeledett. Csak semmi feltűnés.

A kisasztalról rezgés hallatszódott, majd egy telefon képernyője is felvillant. Rico úgy kapott utána, mint akinek az élete múlik ezen a híváson, a szobámba sietett és bevágta maga mögött az ajtót. A döbbent csendet Davide törte meg, aki leugrott a bárszékről, tányérját a mosogatóba helyezte, majd a mosdó felé vette az irányt. Mikor ajtócsapódást hallottunk, Cross is feltápászkodott és a mosogatóhoz lépett.
- Gondoltál már arra, hogy te fejezd be a feliratot? – kérdezte vontatottan, de a keze gyorsan mozgott. Megnyitotta a vizet és a szivacs után nyúlt. 
Cross mindig olyan kedves volt, elképzelni nem tudtam, hogy valaha fölteszi nekem ezt a kérdést.

- Soha nem segítenék a Rock Katonáinak! – mordultam föl haragosan, a villám a földre esett, de nem nyúltam utána. Cross felém fordult, a pultnak támaszkodott, az arcomat kutatta. A víz továbbra is zubogott, már rég túlcsordult a tányérokon.
- Azt hiszed, arra kérlek, hogy csatlakozz a farkasokhoz? Minek nézel engem? – tudakolta fojtott hangon. Mérgesnek látszott. – Tudom, hogy Mario azt sosem akarná, ezért nem is kérlek rá. Ráadásul ismerlek annyira, hogy tudjam, ez nem a te világod – mondta határozottan. – De ezt az egy feliratot… - hezitált – Graffitis nélkül nem sikerülhet.
- Arra kérsz, ami a bátyám vesztét okozta – morogtam és a villa után hajoltam, hogy lefoglaljam a kezeimet. Nem akartam, hogy ökölbe szorítsam az ujjaimat. Nem akartam, hogy Cross lássa a dühömet.
- Amit tegnap csináltunk, hiba volt. Nem vettük elég komolyan és nem is értettünk hozzá. De te közéjük tartozol – mutatott rám. Morcosan forgattam a villát a kezemben, nem vettem a fáradtságot, hogy kijavítsam. Nem tudott semmit. Senki nem értette a helyzetemet.  
Felvettem a tányéromat is és a csaphoz léptem, Crosst félrelökve.

- Még nem tartozom közéjük – mondtam. – És ha a rockerekkel látnak, nem is fogok.
- A rendőrség összefirkálásában az a szép, hogy senki nem láthat meg – suttogta, majd kivette a kezemből a tányért és a csepegtetőbe helyezte.
- Csupa okosságra tanítod – szólalt meg mögöttünk Davide. Összerezzentem, minden erőmre szükség volt, hogy ne forduljak meg. Nem tudhatta, miről beszéltünk! De ha a szemébe nézek… akkor talán rájön.
- Csak lépéselőnyt adok neki az élettel szemben – Cross visszahajította a vízbe a villát, a habos folyadék a ruhámra fröccsent. Dühödten dörgöltem a következő tányért, ember ilyen elszántan még nem mosogatott. Mire végeztem, Rico is visszatért, az óramutató meg jó öt számmal odébb járt. Hamarosan el kellett indulnom, ha oda akartam érni a bázisra. A város legnyugatibb pontján voltam. Innen az út Coccodrillóig jó egy óra. Már csak azt kellett kitalálnom, milyen indokkal szabadulok Davitól.
- Gemma hívott? – kérdezte Cross az énekest. Nem tudtam ki a lány, de engem is furdalt a kíváncsiság, hogy kinek a hívására ugrott Rico, de ő csak a fejét rázta. Bárki is az a Gemma, róla ma nem hallok többet.
- Marco hívott, azt mondta idejön.
- Szuper! – kiáltottam izgatottan, de Davide és Cross csak egy komor pillantást váltott.
- Mit akar? – tudakolta a dobos.
- Beszélni veled.
- És mit akar? – ismételte meg a kérdést Davide, most már türelmetlenebbül.
- Tudni, hogy pontosan mit mondott el neked Mario ügyvédje – rántott vállat Rico, mintha teljesen hidegen hagyná a dolog.
- Honnan tudja, hogy beszéltünk?
- Megírtam neki üzenetben – Cross kis híján lefejelte az asztalt, de minimum a homlokára ütött volna. Davide idegesen meredt az énekesre.
- Nem is nekem lepcses a pofám – védekezett Cross.
- Így van – morogta Davide.
- Most mi van? Miért baj, ha elmondtam? – emelte meg a szemöldökét Rico. Teljesen össze volt zavarodva. Sziklaként állt a nappali közepén, de a mozdulatai olyan tétovák voltak, mint egy kisfiúé. 
Én is kíváncsi voltam a válaszra, ám csak állatias morgás érkezett, mindkét fiú részéről. Lemondóan sóhajtottam, de úgy tűnt Rico értette őket, mert bűnbánó arcot vágott. Ami bár nem sokban tért el Rico normál állapotától. Tehát lehet, hogy pusztán félrenéztem.

- Marco nem láthatja meg Verát – sóhajtotta végül Davide, Cross pedig helyeslően bólintott és lassan Rico is megvilágosodott.
- Úgy értitek, jobb, ha nem tud róla?
- Sokkal jobb – mondta a dobos sötéten.
Kirázott a hideg, de közéjük léptem.

- Miért? Nekem lenne pár kérdésem Marcóhoz – mondtam, de a név most még nehézkesebben jött a nyelvemre, úgy tűnt a fiúk ellenállása bennem is megváltoztatott valamit.
- Neked csak a szobádban kéne lenned – mordult rám Davide, ujjaival a halántékát masszírozta.
- Mondjátok már el miről van szó – nyafogtam és most még nagyobbnak éreztem a szakadékot köztünk. Továbbra is idegen voltam, de már gyerekes idegen is.
- Az ilyen bandáknál – hümmögött Cross, mintha nem tudná folytatni vagy csak szavait mérlegelte. – A legjobb a családot nem belekeverni. Mario pedig különösen kényes ezekre a dolgokra – fejezte be végül. Igazat kellett adnom neki. Mióta a rockerek a városba látogattak, Mario fokozatosan vonta meg a szabadságjogaimat. Két hónapja alig láttam az utcát. A világegyetem leghosszabb szobafogságában voltam.
- Aha – nyögtem ki. Kétkedve néztek rám, mintha nem lennének biztosak abban, hogy megértettem. Még Rico is a szemöldökét ráncolta, pedig neki is csak most magyarázták el a találkozás veszélyeit.
- Minden nyomot el kell tüntetnünk, ami rád utal – adta ki a parancsot Davide és máris munkához látott. Görnyedt háttal turkált a cuccok közt, úgy nézett ki, mint aki éppen pillangó úszik a szemét hátán.
- Akkor... valaki megkérdezi helyettem Marcót, hogyan tervezi kihozni a testvéremet? – tettem fel a kérdést tétován, mire Davide egészen megdermedt.
- Ha Marco segítene is nekünk, ami egyáltalán nem biztos… - kezdett bele Cross, majd Rico folytatta.
- Mario akkor sem fogadná el a segítségét.
- Miért? – fakadtam ki. A szemem égni kezdett, de inkább dühös voltam. Dühös és… tehetetlen.
- Pontosan senki sem tudja – mélázott Rico.
- Akkor lehet, hogy mégis. Talán mégis működhet. Egy próbát megér – mondtam és gyorsan megtöröltem a szemeimet.
- Rossz ötlet – mondta Cross.
- Nagyon rossz – erősítette meg komoran Davide és ismét azzal a veséig hatoló pillantással nézett. Próbálta kitalálni, mit fogok csinálni. Próbálgassa csak. Még én sem tudtam a következő lépésemet. Biztos valami őrültség lesz, amit később mindketten megbánunk.
Az éjfekete szemek az arcomat kutatták, a legkisebb rezdülésemet is észrevették. – Rico, menj az utcára, szólj, ha érkezik. Cross, te segíts nekem. Vera – nézett rám – a szobádba!

- Csak nem gondolod, hogy nem akarom hallani miről beszélgettek? – kérdeztem és bepróbálkoztam egy merész vigyorral. Davide kérlelhetetlennek tűnt.
- Azt hogy gondoltad? Óriásfüleket növesztesz?
- Ja, bocs, az már megvan – röhögött fel Rico. A pír az arcomba szökött. Ennyit a határozott megjelenésről. Davide morcosan nézett az énekesre, mire a szikla megmozdult, amivel vagy húsz dolgot sodort magával, közte minimum egy ártatlan egeret vagy patkányt. Az ajtó hangos dörrenéssel vágódott be mögötte.
Davide és Cross visszatért a pakoláshoz, illetve a nyomok „kereséséhez” – hah, na persze – én pedig próbáltam összeszedni magam.

- Engedd, hogy hallgassam. Kérlek – könyörögtem – bármennyire is megalázó dolognak tartom – miközben megragadtam a kezét. Davide bosszúsan pillantott a csuklójára fonódó ujjakra – végre tudja, mennyire idegesítő is ez – amik akadályozták őt a „pakolásban”.
- Mi lenne, ha a szobádból hallgatnád? – kérdezte és elhúzta a kezét, én csalódottan ejtettem magam mellé a sajátomat.
- Mi lenne, ha egyszer jó fej lennél?
- És mi lenne, ha nem? – rántott vállat nagyképűen. – Semmi – mondta legalább tíz m-mel.
- Hallgathatnám a folyosóról. Ahonnan tegnap. Észre sem vesztek majd, ahogyan tegnap sem – kezeimet büszkén csípőre vártam, kihívón néztem rájuk. Ezt még ők sem cáfolhattak. Csendes voltam, mint egy árnyék.
- Feltéve, ha nem rontasz ki csatakiáltással mindjárt, amint valami nem tetszik neked. Nem! Hányszor mondjam még?
- Ott észrevehet, ha a mosdóba megy. Nem jó – mondta Cross Davival szinkronban. Azt sem tudtam, melyikükre figyeljek.
- Davide – ragadtam meg ismét a kezét és olyan erőset rántottam rajta, hogy kénytelen legyen rám nézni. Hallottam, hogy a gitáros felhorkan a háttérben, de most csak Davira összpontosítottam. – Légy szíves! – kérleltem. – Nekem már csak ez maradt Marióból. A történet, ami a bebörtönzését meséli el. Had halljam még egyszer – leheltem.
- Elmondom neked pakolás közbe. Ahhoz mit szólsz? – kérdezte, de a hangjában semmi erő nem volt, Cross pedig ismét vele együtt szólalt meg:
- Megoldható – tárta szét a karjait, Davide pedig rábólintott. Kis híján a nyakába ugrottam. Láthatóm Marcót! Meg kell őt néznem magamnak! Még ha meg sem szólalhatok és ő nem is láthat majd, hallanom kell őt.
Nem mondtam el a fiúknak, hogy a legjobb módszert tudtam arra, hogy villámgyorsan eltűnjek a színről. Megemlíthettem volna azt a kis találkozót, amire úgyis muszáj volt elmennem. Ebben a helyzetben egészen biztosan megértették volna. 
De nem szóltam.
A bátyám vagy az Enemies? Szégyen, ha ezt a kérdést egyáltalán fel kellett tenni.

- Legalább tedd hasznossá magad – morogta Davide, aki láthatóan megdöbbent saját engedékenységétől. – Például rakd el ezeket – kapott fel a földről egy melltartót és egy harisnyát. – Egyébként is – ráncolta a homlokát. – Mi a fenét keres ez itt?
- Ez nem az enyém – fintorogtam és egy felháborodott hessegető mozdulatot tettem Davi felé. Nem zavartatta magát, fogta a ruhákat és a kukába hajította.
- A melltartó sem kell? – kérdezte és maga elé tartotta a rózsaszín csipkét.
- Davide – rivalltam rá hangosan, nehogy észrevegye a zavaromat. Cross izomból nevetett a háttérben, a dobos pedig huncut mosollyal méregetett.
- Ha nem, hát nem – rántott vállat. – Cross?
Hiába utasítottam vissza a ruhát – és Cross is – a fiúknak úgy tűnt tökéletes játékot szolgáltatok, ezentúl minden ruhadarabot és női cuccot felmutattak, ami csak a kezük ügyébe akadt. Egy fésűnél nagy volt a kísértés, hogy igent mondjak, de az a világ, hogy megalázkodjak, még nem jött el.
Persze amikor nem figyeltek, megragadtam egy piros tűsarkút és onnantól kezdve annak a párját kutattam. Eredménytelenül.

- Hová bújtatod? – kérdezte Cross Davitól, miközben a szemöldökét húzogatva egy táskát mutatott felém. Megforgattam a szemeimet, de közben az ajkamat harapdáltam, nehogy megszólaljak. Cross nevetve dobta felém a táskát.
- Ide – mutatott a pult mögé, majd a könyökömnél fogva óvatosan felhúzott a cuccok közül és az említett helyre ültetett. – Senki nem fog észrevenni – mondta inkább csak saját magának. Gondolkodva dörgölte a szakállát, majd a gitárosnak kiáltott.
- Cross?
- Semmi nem látszik. Tökéletes lesz – szólt vissza a gitáros, aki körüljárta az egész nappalit és mindenhonnan a pultot nézegette.  Kíváncsian kukucskáltam ki. – Ilyet viszont ne csinálj!
- És legfőképpen ne szólalj meg! Bármit hallasz Marco terveiről vagy akár Marióról, te csöndben maradsz! Lehet, hogy olyan dolgokat fogsz ma este hallani, amik nem fognak tetszeni – figyelmeztetett.– Ha ez kiderül, mindnyájunkat bajba sodorsz!
- Csöndben leszek, megígérem! – nyöszörögve hasaltam el a földön és a szemeimet forgattam. Ezzel bizonyára nem oszlattam el a kételyeiket.
Lassan elült a társalgás, Davide további ellenőrző köröket futott, Cross a gitárját pengette. A szobában erős dohányszag terjengett, de nem láttam melyikük gyújtott rá, többször nem mertem kikukucskálni a pultsor mögül. Feszült csend ereszkedett ránk és a fiúk izgatottsága rám is átragadt. Eddig nem tartottam Marcótól, úgy gondoltam rá, mint Mario egy újabb haverjára, de kezdtem megérteni, hogy Marco nem a barátjuk. A vezetőjük, és a kettő között hatalmas űr tátongott. Még a zenekar tagjai is félik Marco szavát. 
Szépen lassan újabb és újabb kételyek gyülekeztek fekete fellegként felettem, a gyomromba visszatért a csomó és most Cross sem sietett a segítségemre, hogy megnyugtasson. A dal, amit játszott csupa félhangokból állt, a fülsértő dallamtól felállt a szőr a hátamon. Pánikoltam.

Az óra kattogása csak tovább feszítette a húrt, monotonságával hergelt. Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk. Ez ment egészen az őrületig.
Félve az óra számlapjára sandítottam. 
Huszonöt.
Fél hét.
Harminckettő.
Szinte percenként visszakaptam a fejem, számolgatással ütöttem el az időt. Illetve azzal kínoztam magam. Még huszonnyolc percem van odaérni. Már csak huszonhét. Talán még futva elérném. Tizenöt perc. Még busszal minden megoldható. Tíz. Kilenc. Nyolc. Ah. Már rég elkéstem…

Nevio tajtékozni fog. Minden reményem oda lett. Számukra az adott szó mindent jelent, nagyon fontos, hogy megbízhassanak egymásban. Ki bízna meg bennem? A lány, aki már negyvennyolc órája késik…
Ráadásul – az ő szemszögükből – indokolatlanul. Börtön? Ugyan… náluk mindennapos jelenség. De az új tag beavatása. Az ritka esemény és én most jól elbaltáztam. Hát, most még ritkább.

Öt. Négy. Három.
Desi meg fog nyúzni. Megveret a testvéreivel. Vagy ő maga ver meg. Esetleg rám küld egy késelőt, a lehetőségek tárháza végtelen, egészen bele is szédültem.
Kettő és fél. Kettő.
Hirtelen nagyon meleg lett, bár nem gondolom, hogy valami hihetetlenül ritka légköri jelenség tanúja voltam. A pólómat rángattam, hogy valami levegőt juttassak a mellkasomra. A homlokom izzadtságtól gyöngyözött, alig kaptam levegőt. A kezemmel nem mertem legyezni magam, túl nagy mozdulatokkal járt volna, a fiúk biztosan nem vették volna jó néven. Rettegve vártam a hét órát, pedig nem volt mitől tartanom. Senki nem volt itt a bandából, aki bánthatott volna. Sem Nevio, sem Desi.
Marco érkezése viszont egyre csak közeledett.


Körbenéztem, bár nem tudtam mit is keresek pontosan. Sötétzöld csempén ültem. Ilyen alacsony látószögből minden olyan hatalmasnak tűnt. Reszkető ujjakkal nyúltam egy törlőrongy után, amivel megtörölgettem gyöngyöző homlokomat.
Egy. Zéró. Hét óra.
Semmi nem történt.
Nem volt vérben forgó szemű Desi vagy egyéb Pittore ivadék és késelős embert sem láttam semerre. 
Valami mégis megváltozott.
Rico lihegve rontott be az ajtón.

- Jön – zihálta, mire az egész szoba felbolydult, a zenészek gyorsan a helyükre futottak, hogy normál körülmények közt várhassák a vezért. Persze ez minden volt, csak nem normál. Percenként változtattak pózt vagy tolták odébb a könyöküket, a dobos pedig még egyszer körüljárt a szobát.
- Jó lesz – motyogta, szavait izgatott lábcserélgetés követte. A fiúk nyugtalansága az én kedvemre is rányomta a bélyeget, de lélegezni sem nagyon mertem, nemhogy pózt változtatni. 
Davide elém lépett, majd körbepillantott a konyhában.

- Csak nyugodtan – nézett a szemembe, mire bólintottam. Borzasztóan izgultam.
- Mi van, ha pisilnem kell? – nyöszörögtem kétségbeesetten. Davide idegesen rám mosolygott, majd fejét az ajtó felé kapta, mintha valami halk neszezés ütötte volna meg a fülét.
- Késő bánat – mondta, de ekkor már én is hallottam a bejárat felől érkező lépteket. – Minden rendben lesz. Tessék – a pult felé nyújtotta a kezét, majd leemelt onnan egy piros tűsarkút és a kezembe ejtette, a párja mellé.
- Köszönöm – tátogtam némán. A cipőket az ölembe helyeztem, majd a karjaimat magam köré fontam és csak addig a két másodpercig nem hallottam a fogaim koccanását, míg kopogtak az ajtón. Davide egy utolsó figyelmeztető pillantást vetett rám, majd az ajtóhoz sietett. Marco döngő léptekkel jött be a szobába, a hangja inkább dörmögésnek tetszett. Ezek szerint nagydarab. De vajon hogy néz ki? Borostás? Vagy olyan pici szakálla van, mint Davinak? Esetleg egyáltalán semmi?
És milyen lehet a szeme? Jeges, mint Marióé és az enyém? Meleget és kedvességet sugároz, mint Cross, akárhányszor rám pillant? Esetleg Davide szédületesen sötét és mélynek tetsző fürkésző feketéjére hajaz?

Ki akartam kukkantani, de reszkettem a félelemtől. Inkább csekkolom a fényképeit. Az bőven elég lesz.
- Davide – üdvözölte Marco a dobost, majd a tenyerébe csapott. Ezt rituálészerűen mindenkinél megismételte. A rockerek több százan vannak. Ezt vajon mindenkinél eljátssza? – tűnődtem. – Olyan rohadt meleg van itt délen – morogta. – Északon egészen más, sokkal kellemesebb.
- Kérsz valamit inni? Van behűtve sör – kínálta Davide. Hangja udvariasan csengett, de monoton volt, mintha már százszor elmondta volna ezt a mondatot.
Különben is. Sör? Azzal az ellenségemet kínálnám maximum. Ez a pasiknál nyilván mást jelentett.

- Csak vizet – intett Davidének, majd a fotelben foglalt helyet, Cross és az énekes a kanapén nyomorogtak, láthatóan kényelmetlenül érezték magukat. Rico széles vállai és fatörzs méretű karjai rengeteg helyet foglaltak el, ám a gitáros is nagy teret követelt magának, mert szeretett kényelmesen ülni. Marco előtt próbálták fegyelmezni magukat, de itt- ott kirúgott egy láb vagy elvétve vesébe mart egy könyék. 
Davide idő közben a hűtőhöz lépett, majd a szekrényből kiemelt egy poharat és a pultra a helyezte. Derékból dőlt előre, nem fért oda rendesen, mert a lába alatt kuporogtam. Óvatosan oldalra dőltem, majd elhasaltam a konyhaszekrény mentén, hogy helyet biztosítsak neki. Davide szó nélkül előrébb lépett, lábujjai a hasamhoz értek. Reszketve figyeltem minden mozdulatát, de ő egyszer sem pillantott rám, a szemei még csak meg sem rezdültek. Számára láthatatlan voltam. Nem léteztem.

Fekete tincsei a szemébe hullottak, miközben a vizet öntötte majd egy citromkarikát dobott a pohárba. Mozdulatai gyorsak és természetesek voltak, mintha nap, mint nap ezzel foglalkozna, hogy italokat készít, habár még egyetlenegy alkalommal nem láttam őt pohárból inni. Pohárból vizet? Elképzelhetetlen kombináció. 
Miután átnyújtotta az ásványvizet, legnagyobb bánatomra ellépett előlem, így végképp egyedül maradtam. Persze nem csalódtam benne, a pulton foglalt helyet, így legalább a hátát láthattam. Fekve maradtam, nehogy akár egy kis zajt is csapjak és Davi hátát figyeltem, annak minden rezdülését.

- Szóval nem találtál graffitist – nyitotta meg a társalgást Marco, de a hangja sem csodálkozónak, sem érdeklődőnek nem tűnt. Nem is számított arra, hogy Rico sikerrel jár.
- Nem állnának át az oldalunkra, azzal végleg elásnák magukat a sajátjaiknál – állította Rico, sikertelensége láthatóan kényelmetlenül érintette.
- Ezt ők mondták vagy csak találgatsz?
- Konkrétan egyel sem beszéltem – vallotta be az énekes kelletlenül.
- Akkor miből gondolod, hogy ez igaz? – emelte meg a szemöldökét Marco, jéghideg mosolyát mintha vonalzó mentén húzták volna és a végeit tévedésből kanyarították volna felfelé.
- Miért árulnák el értünk a barátaikat? Én se tennék értük semmit – rántott vállat Davide.
- Ez jól is van így. Árulókra nincs szükségünk – helyeselt Marco azonnal. – Aki egyszer megszegi a szavát, az nem fog habozni, ha azt újra meg kell tennie – sóhajtotta mindent tudón, de nem a rockerek igazát hangoztatta, hiszen a graffitisek is ehhez tartották magukat. Náluk a hitszegőt patkánynak mondták, hitványnak és rossz vérűnek, ezért kivetik maguk közül.
Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam és nem csak azért, mert a vérvörös tűsarok a bordáim közé fúródott. Nem. Nevio jutott az eszembe. Számukra én is patkány vagyok? Amiért a bátyám oldalára állok? A családomról van szó… hát már ez sem számít?
A szavamat adtam, hogy ott leszek.
Tikk- takk, tikk- takk.

- Mit mondott neked az ügyvéd, Davide? – fordult Marco hirtelen a pult felé. – Végtére is ezért vagyok itt.
Davide belekezdett az unalomig ismételgetett történetbe. Kifejezéstelen arccal hallgattam, már egyáltalán nem rezzentem össze a „két napig szabadláb, aztán börtön” csattanónál. A dobos vonakodva fejezte be a mesélést, a hátizmai egészen megfeszültek a fekete izomtrikó alatt. Neki is nehezére esett újra és újra ugyan azt a befejezést használni és eléggé tudatában volt annak is, hogy mögötte vagyok, ezért habozott annyit az utolsó szavak előtt.

- Értem – mormolta Marco. – Diego azt nem említette, hogy a barátotok rátámadt a cellában, amint lekerült a bilincse? – a szobára dermedt csend borult, ezért is hatott többszörös hangerővel, mikor a tűsarkút a földre ejtettem. Nem szándékos volt, kicsúszott a kezeim közül, de a hiba már megtörtént. Davide nagyot rúgott a pult oldalába, hogy a hangot utánozza, és valami ritmust eszkábáljon belőle.
Nem mondom, hogy nem Marióra vallott ez a felelőtlen magatartás, nagyon is el tudtam képzelni róla, hogy a társára ront, mikor az a börtönbe menetelét ecseteli. No de mégis. Nekitámadni a saját ügyvédjének?
- Az nem lehet – suttogta Cross.
- Az első percben a földre vitte, majd kétszer az arcába öklözött – Marco az asztalra ütött, hogy a csapásokat érzékeltesse. Davide lábai abbahagyták a rugózást, így Marco hangja egészen drámaian csengett. – Végül felégette a fiú egyik tetoválását – fejezte be a történetet, a srácok pedig egyszerre szisszentek fel. Úgy éreztem hányni fogok.
Az én bátyám…
A konyharuhát az arcom elé tartottam, hogy az öklendezés hangját elnyomjam. Éreztem, ahogyan az epe felkúszik a torkomon. Fintorogva visszanyeltem.
- Miért tenne ilyet? – kételkedet Rico.
- Reméltem, hogy ti megmagyarázzátok – sóhajtott Marco csendesen és belekortyolt a vízbe. Nem szólt semmit, hagyta, hogy a csend rátelepedjen a társaságra, az információ pedig leülepedjen a fiúkban. Ügyesen csinálta. A szavakkal világokat lehet megdönteni. De a csönddel embereket.
Marco kivárta, míg a feszültség kényszermozgások formájában előtört a fiúkból. Davide újrakezdte a dobolást a lábával, Cross az ujjait tördelte, Rico a száját rágta és úgy ráncolta a homlokát, mintha pusztán a tudatával kívánná felrobbantani az ölében heverő díszpárnát. Arca fájdalmat tükrözött, innen tudtam, hogy erősen gondolkozik.

Én? A szemeimmel a semmibe meredtem, a kezemben a hányással tarkított rongyot tartottam, amiből szinte biztos, hogy a szám szélén is maradt egy kevés, körmeimmel pedig a felkaromba markoltam és olyan mélyen szántottam a bőrömet, amennyire csak lehetséges volt. Vér csorgott az ujjaim mentén.
- A felirat elkészült? – kérdezte Marco, bár a választ tudnia kellett. Bizonyára egy újabb felvezető kérdés volt csupán. Mario a dolgok közepébe vágott volna.
Mint, ahogy meg is tette…
- Nem – rebegte Cross, aki még mindig nem tért magához kábulatából. Nem volt ezzel egyedül.
- Márpedig be kell fejezni. Firkászaink nincsenek – jelentőségteljes pillantást vetett Ricóra, aki egészen kicsire összehúzta magát a tekintet alatt. – Mario viszont kiszabadul…
- Nem! – kiáltotta Davide, de Marco zavartalanul folytatta.
- A graffitseknél a bizalom a legfontosabb dolog, hiszen együtt viszik vásárra a bőrüket. Nektek is együtt kell befejeznetek ezt a feliratot, méghozzá Marióval. Ha tetszik, ha nem – élesen a dobosra nézett, aki a pultot markolászta tehetetlen dühében. – Ezért megkérdezem. Megbíztok Marióban?
- Igen – vágta rá Davide és büszkén kihúzta magát, szemei villámokat szórtak.
- Igen – visszhangozta Rico és Cross is egyszerre. Minden ellenére kitartottak Mario mellett.
- Rendben – mosolyodott el Marco vidáman. – Akkor szerezzetek festéket, mert két nap múlva visszamentek.
- A faszt – hörögte Rico.
- Ha Mariót ismét elkapják, visszaküldik a fogdába. A Rock Katonái miatt vonul börtönbe. Nem gondolod, hogy azt a két napot megérdemli? – kérdezte Davide ingerülten.
- Megcsináljuk helyette – bólogatott Cross.
- Diego Piras is a mi emberünk volt – mennydörögte Marco.
- Tessék? – kapták fel a fiúk a fejüket.
- Diego Piras, a kirendelt ügyvéd. Én küldtem őt, hogy kiszabadítsa Mariót. Ezért verte meg – Mario, te kicseszett idióta!
Rico hevesen szentségelt, Cross a tenyerébe temette az arcát, de Davide nem hagyta eltéríteni magát.

- Mario akkor sem jöhet velünk!
- Én inkább úgy fogalmaznék, ti mentek vele – Marco összeérintette az ujjait, miközben tervét ecsetelte. Szörnyülködve hallgattam. – Ugye nem gondoltátok, hogy a múltkori után mind a négyűtöket visszaküldöm a rendőrséghez? Mario befejezi a feliratot, ti pedig őrködtök. Egy a rendőrség előtt, ketten pedig a sikátor két- két…
- Én. Megcsinálom én egyedül – mondta Rico.
- És akkor mi lesz Mario számára a tanulság? – tudakolta Marco. Visszaküldené Mariót. A bátyámat. A testvért, aki egy társára támadt, ezzel is bemutatva Marcónak. Nem is tudtam kire haragudjak jobban. – A fiú észrevehetné, hogy egy oldalon állunk.
- Mi biztosan – intett Davide a zenekar tagjai felé. – De te is köztünk vagy?
- Kételkedsz? – mosolygott Marco gúnyosan. Már igazán nem tudtam hova tenni a viselkedését. – Szerezz nekem egy graffitist és Mario a legkedvezőbb ítéletet kapja – Davide teljes testében megfeszült, a távolból Cross nyögését hallottam. Mi lehet a legkedvezőbb ítélet? – az agyam egyből újraindult. Igaz graffitis nem vagyok, de a rockerek közül bárkinél jobban forgatom a festékszórót. Talán Crossnak igaza volt. Nekem kell befejeznem azt a feliratot. Az tökéletes belépő lenne a Rock Katonái közé és Mario is hamarabb szabadulhatna. Végül is a bátyám miatt akartam a fiatalok közé keveredni és ugyancsak miatta nem csatlakoztam a rockerekhez, nehogy utamat állja. De ő most nem volt ott. Innentől szabad az út, hogy a firkászokat vagy a farkasokat választom. Az eszem azt súgta, hogy könyörögjem vissza magam Nevio kegyeibe, de a szívem Marcóhoz húzott. Ő az, aki segíthet a bátyámon.
- Lüktet a fejem, jól esne egy kis csend – motyogta Davide.
Már csak Davival gyűlhet meg a bajom.
Továbbá Cross is ellenezte a csatlakozást. Rico… ő pedig egészen biztosan utálná az ötletet, hogy még több időt töltsünk együtt.
Komoly stratégiára lesz szükségem, hogy kicselezzem őket és mindegyikük karma közül kicsússzak!
- Való igaz, talán kicsit visszaéltem a vendégszereteteddel – rántott vállat bocsánatkérőn Marco, majd újrakezdte rituálés elköszönését, a fiúk most még kevesebb lelkesedéssel fogadták, még Rico hangjában is neheztelés csendült. A dolgok nem az elképzeléseik szerint alakultak, tudtommal ez nem sokszor fordult elő az elmúlt években.
Itt volt az utolsó alkalom, hogy Marco után szaladjak és szolgálataiba lépjek, de nem mozdultam. Marióra ütöttem, mindig csak ösztönből cselekedtem, de ez más helyzet volt. Ezt okosan kellett csinálnom.
- A kurva életbe – motyogta Davide, mikor végre bevágta Marco mögött az ajtót. Azonnal a pult mögé sietett és leguggolt, hogy felsegítsen, de mikor megpillantott, a mozdulata félbe maradt. – A rohadt büdös kurva életbe – ismételte meg hangosabban és cifrázva. Rico és Cross egyből a pulthoz sorjáztak, hogy lássák, min akadt ki a dobos. Ekkor jutott eszembe, hogy nézek ki. Apró vértócsa keletkezett körülöttem, a felkarom sajgott, de a vérzés már rég elállt, csak a vörös redők emlékeztettek a sebekre. Gyorsan felültem és megtöröltem a számat, majd zavartan a rongyra pillantottam.
Jó sok minden történt.

- Ó, jaj – nyögte Cross és Rico is fintorgott.
- Tudtam, hogy ez lesz – morogta Davide.
- Jó neked. Bárcsak nekem sose kellett volna megtudnom – mondtam és óvatosan feltápászkodtam. A gitáros egyből a karom után nyúlt, bár a lépteim nem voltak ingatagok, Davide pedig az utamat állta.
- Hová mész? – kérdezte gyanakodva.
- Vécére – toltam odébb és a mosdó felé vettem az irányt.
- De ugye nem csinálsz semmi hülyeséget? – válasz nélkül csaptam be magam mögött az ajtót, de Davi még így is utánam kiáltott. – Ezt vehetem nemnek?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése