2016. augusztus 7., vasárnap

Tizenegyedik fejezet - 1.

Sziasztok!
Nah, bármennyire is utálok részeket megszakítani (szentségtelen dolog) most erre kényszerültem, ugyanis ez a fejezet-  nem túlzás - 36 oldalasra sikeredett! :D
Ez most a rövidebbik, de ígérem pár napon belül érkezik a többi 25 oldal is (ami iszonyatosan pörgősre sikeredett). Kicsit sajnálom, mert a 36. oldal végén is csak a blog felosztása miatt tettem pontot, amúgy még folytattam volna, de ami késik, nem múlik!
Jó olvasást! :)

Tizenegyedik fejezet
Vera

(első rész)


Mire Davival elvergődtünk a főtérig, a telefonom harmadszor került elő a zsebemből, hogy a piros gombot megnyomva vissza is süllyesszem. Három nem fogadott hívásom volt Neviótól és Desi is kétszer keresett. A tengerparti éjszaka óta egyikükkel sem találkoztam, így nem tudhattam, hogy befogadtak-e az Enemies közé, hiszen Nevio annyit tudott rólam, amennyit Desi mesélt. Ami pedig Desit illet… amióta a tömeg elsodort minket, nem találkoztunk, fogalma sem volt arról, hogy élek e vagy halok. 
Élek. Nagyon is.
Davide egyszer sem nézett rám vagy kutatta a telefonom képernyőjét úgy, ahogy Mario szokta. Hidegen hagyta, hogy ki keresett, de válaszolásra sem adott időt.

- Ha nem tudod megállás nélkül kinyomni, akkor csak kapcsold ki. Lelassítasz – vetette oda és ismét nagyot rántott rajtam. Átbukdácsoltam a saját lábamon, de esélyem sem volt elesni, Davide erősen tartott a könyökömnél fogva, vigyázva, nehogy a zúzódásaimhoz érjen, a vérvörös ujjnyomokkal tarkított csuklómra pedig rá sem nézett többé. Sértődötten rántottam odébb a karomat, de a telefont tényleg kikapcsoltam, még ez az egy gombnyomás is elegendő volt ahhoz, hogy két lépéssel lemaradjak a fiútól. Két lépés, Davi- léptékben mérve.
Utáltam, hogy igaza volt, de leginkább az zavart, hogy felhívta rá a figyelmet, sosem siklott át apró, lényegtelen részletek fölött, mint például, hogy hibás vagyok, lelassítom vagy élősködöm rajta. Beképzelt a srác, nem igaz?

Millió kérdés cikázott a fejemben, már tegnap óta gyűjtögettem őket, bár fogalmam sem volt, ki lesz az, aki megválaszolja. Kitől várhattam választ? Mariótól? A bátyámtól, aki a rácsok mögött csücsült? Aki a legjobb barátját figyelmeztette, ahelyett, hogy ügyvédet keresett volna? 
Esetleg az Enemies jelentette a megoldást? Nevio és az undok Desi? Az emberek, akiket testvéreimként kell majd tisztelnem, de akiknek egy rohadt üzenettel nem válaszoltam? Barátok, akik halottnak hisznek. Osztálytársak, akik halottnak akarnak.
Minden lépéssel komorabb lettem, pedig a környezetem igazán nem tehetett semmiről. A tenger ragyogott a távolban a déli nap fényében, az ember beleszédült a színes házak kavalkádjába, abba a rengeteg hangba, információba és nyelvbe, amibe az utcán botlott. Éjszaka a fiatalokat félelmetesnek, erőteljesnek és túlzottan gátlástalannak találtam, de nappal ki rettenne meg egy vidáman hahotázó piercingekkel tarkított lánytól vagy a padokon ülő gitárosoktól? Cross is a rockerek között üldögélt, egy táskára való cuccával az egész templom előtti területet elfoglalta, a megszentelt lépcsőt a legkülönfélébb dolgokkal hintette tele. A legfelső lépcsőfokra tette gitártokját, míg ő maga a földön terült el. A félig üres kólásüveget karnyújtásnyira helyzete, míg szürke pulóverét és a sárkányos maszkot egészen messzire hajította. Senkinek nem volt szüksége meleg ruhákra nyáron, az álarcra meg ránézni sem tudott, én sem szívesen gondoltam Mario Pókemberére. A gitár a tokban hevert, Cross az embereket leste. Alig léptünk ki a nyugati sikátorból, keze azonnal a magasba röppent és felénk integetett, Davide megindult felé. Nem volt más választásom, követtem őt, de a zsörtölődést nem bírtam megállni.

- Cross bezzeg nem lassít téged – pufogtam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy Davide meghallhassa a szavaimat a fiatalok okozta hangzavar ellenére is, de úgy tűnt a dobos mégiscsak elszalasztotta. Válaszra legalábbis nem méltatott. 
Míg a rockerek közt szlalomoztunk, szem elől tévesztettük a gitárost, de a templom négy méterre magasodott fölénk, így célirányosan haladtunk a főtéren található egyetlen árnyékos hely felé.

- Sziasztok – mondta Cross, miközben kezet fogott Davival, majd felém biccentett. Én is motyogtam valami köszönésfélét és hálásan dőltem a templom hideg falának. Hajam a bőrömhöz tapadt, a fejem búbja szinte felforrt, teljesen kimelegedtem. Szenvedésemet látva Cross az üvegre mutatott, de csak megráztam a fejemet. Egyszer bőven elég volt, ráadásul nem akartam tudni, milyen a húgy meleg whisky kóla. Már hangzását kóstolgatva is fertelmes, az ízéről már hallani sem akartam.
- Te is Marióhoz jöttél? – kérdeztem reménykedve, a gitáros jelenléte elég hamar föloldotta a hasamban keletkezett csomót, kedves mosolya sokkal inkább ínyemre volt, mint Davide idegbeteg rángatása.
- Ha ti hozzá igyekeztek, akkor igencsak el vagytok tévedve – mondta komoran, majd riadt arcomat látva hozzátette: - Nem engednek be hozzá.
- Majd meglátjuk - szusszantottam dühösen és már meg is indultam a rendőrség felé, mire Davide rám sem nézve megragadott és visszahúzott maga mellé, közben Crosst kérdezgette.
- Hogy érted, hogy nem engednek be hozzá?
- Azt mondják a fogdában nincs látogatás, csak az ítélet után beszélhetsz vele. Kint, vagy a börtönben. Persze csak ha beviszik – küldött felém egy bocsánatkérő mosolyt, nekem pedig ismét görcsbe állt a gyomrom. Mario nem kerülhetett börtönbe! – Éppen az ügyvédjével beszél.
- Ah, a kirendelt ügyvédje – morogta Davide lesajnálóan, miközben én is felkiáltottam:
- Milyen? – kérdeztem túlságosan is izgatottan, ezért gyorsan visszafogtam magam. – Mármint az ügyvéd?
- Zöldfülű – grimaszolt Cross és látva, hogy végleg letettem a kólájáról, meghúzta az üveget. Davide apró szakállát dörgölte gondolkodás közben, de a borosta árnyéka több helyen is megmutatkozott, hiszen ma reggel nem tudott borotválkozni. Miattam – erre a gondolatra és a reggeli találkozás emlékére pír szökött az arcomba, legalábbis sokkal melegebbnek érzékeltem a levegőt, mint korábban. Talán elment az árnyék? – néztem tűnődve az ég felé, de az árnyék egy centit sem mozdult, a templom szikár falai biztonságot – és ami fontosabb, árnyékot – nyújtva magasodtak fölénk.
- Ha Mario nem beszélhet, majd megteszi az ügyvéd – mondta Davide, majd hozzám fordult. – Te itt maradsz! – egy kutyával kedvesebben beszélek.
- De…
- Cross, vigyázz rá! – nézett barátjára, mire csak a szememet forgattam. Mintha valami szökős kisgyerek lennék!
Cross lazán szalutált és mire feleszméltünk, Davit már el is nyelte a tömeg.

- Kicsit túlzásba viszi, nem gondolod? – Leültem mellé a földre, lábaimat magam alá húztam, úgy figyeltem az embereket. Innen valóban mindent be lehetett látni, még a dobos távolodó alakját is észrevettem, éppen a rendőrség szürke lépcsőin loholt felfelé. Az oroszlán barlangja.
- Kicsit? – horkantott Cross – Rácsok is vannak az ablakod előtt?
- Még nincsenek – nevettem fel, de hamar el is hallgattam. Kimondatlanul is ott lebegett köztünk: De Marióén hamarosan lesznek…
Cross úgy tűnt hamar túltette magát ezen az apró kellemetlenségen és én is hamarabb nyeltem le ezt a békát, mint tegnap. Vagy mint két perccel ezelőtt. A lelkem mélyén kezdtem feldolgozni a tényt, hogy a bátyám börtönbe megy. Persze a lelkem mélye volt az a hely, amiben továbbra is élt a remény, és amiben olyan vágyálmok szövődtek, mint megtanulni íjászkodni vagy a kedvenc sorozatom főszereplőjének életét élni. Összességében ezen a helyen ingoványos volt a talaj és szeszélyes az időjárás.

- Tudom, hogy zavar titeket, hogy itt vagyok… köztetek – bukott ki belőlem. Cross furcsálló pillantását látva megerősödött bennem, hogy hülyeséget csináltam. Most vagy helyeselni fog vagy mond valami kegyes hazugságot, amiről messziről süt, hogy szíve szerint inkább helyeselne. Rohadt egy helyzet. Nem tudom, miért csináltam! Talán zavart az a kínos csönd, ami kettőnk közt uralkodott, miközben az egész város vidám kacajoktól és beszédtől volt hangos. Mégis mit mond az ember a testvére barátainak?
- Nem az zavar, hogy velünk vagy, csak… - ah, a második verzió. – Csak nem értek egyet azzal, amit Mario és most Davide művel – fejezte be.
- Hogy érted? – pislogtam zavartan.
- Amikor annyi idősek voltunk, mint te, minden éjszakát együtt töltöttünk, a hétvégéken pedig kivétel nélkül részegek voltunk. Én pedig… alig voltam idősebb nálad pár évvel, mikor elhagytam a szüleimet. – kényelmetlenül fészkelődött a földön, nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. – Nézz rám! Nem éltem lakat alatt, mégis ember lett belőlem – Hajléktalan vagy! – kontráztam kis híján, de az utolsó pillanatban visszafogtam magam. Talán nem pont azt az embert kéne sértegetnem, aki az én oldalamon áll. Az egyetlen olyan embert.
- Mario csak jót akar – mondtam vontatottan. Egyértelmű volt, hogy szívem szerint nem ezeket a szavakat mondtam volna, hiszen ekkora közhelyet még én is nehezen nyeltem le, de az eszem azt súgta, védjem a bátyámat. A testvért, aki felnevelt. Így- vagy úgy. De nem volt neki kötelező! – Távol akar tartani a rockerektől. Az alkoholtól gátlástalan fiataloktól. Ezért nem hibáztathatod.
- Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy Mario utasításai ellenére is kint voltál éjszakánként… – Tekintetét az enyémbe fúrta. Tudta, hogy totális győzelmet aratott. A tengerparti éjszaka, jolly joker.
- De nem is a rockerek karjai közé futottam – motyogtam zavartan, mire Cross felhorkantott.
- A lábuk alatt kényelmesebb volt? – utalt vissza a találkozásunkra, mikor a földön talált rá az agyontaposott testemre és a karjaiban távoztam a fiatalok gyűrűjéből. Ha nem lett volna olyan friss emlék, talán vele együtt nevettem volna, de úgy, hogy zúzódások hada izzott a bőrömön, egyszerűen nem tudtam félvállról venni a dolgot. Cross nélkül halott lettem volna, tudtam jól. Desi örülhetne. Nem kerülnék az Enemies karmai közé. Már ha egyáltalán be akarnának venni. Öt nem fogadott hívás. Nem kajtatnak utánam a végtelenségig.
- Hová mész? – kérdezte Cross gyanakodva, mikor felpattantam a földről és megindultam a rendőrség felé. Már kezdett feltápászkodni, mikor intettem neki, hogy visszaülhet. Nem kellett kétszer mondani, a fal mentén a helyére csúszott, összehúzott szemmel méregetett.
- Telefonálnom kell – mondtam és meg sem várva a válaszát, a főtér túloldala felé indultam, minél távolabb tőle. Mire a rendőrséghez értem, a mobil nyitó képernyője is betöltődött és apró belassulással és lefagyásokkal mutatta ellenszenvét a gyorsan pötyögő ujjaim iránt. Alig villant fel a képernyő, a telefon füttyentett. Üzenetem érkezett.
Húzd ide a ványadt seggedet vagy mindketten belebukunk!
Aláírás nem volt, így a feladó nevére pillantottam, bár kétség sem fért hozzá, ki küldte az sms-t. Desi. Hát persze.
Az üzenet indulatos volt, de egyértelmű. Kutyaszorítóban voltam, az Enemies ráunt a semmittevésemre, kivertem náluk a biztosítékot. Persze a mogorvaság Desi alaptermészetéhez tartozott, de nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy tudjam, mit gondol rólam Nevio. Már tegnap reggel a banda elé kellett volna állnom.
Először Desit akartam tárcsázni, de az sms-re gondolva inkább Neviót hívtam.

- Vera? – kapta fel a telefont. Időm sem volt felkészülni. Mármint lelkileg. Krákogtam még egy kicsit, küzdöttem a kiszáradt torkommal, de az ajkaim megnedvesítése után sem jöttek a szavak.
- Én vagyok – Nagyszerű Vera! Ha be is vesznek maguk közé, hát nem az eszed miatt teszik. – Nem tudom mit mondott neked Desi – Bizonyára csupa jót. -… de nem tudtam jelentkezni.
- Hallottam, hogy elsodródtatok – mormogta egyetértőn, de tudtam, hogy ennyivel nem győzhetem meg. Idegesen járkáltam egy zöldséges előtt, időnként hátra- hátrapillantottam Cross irányába, miközben egyre távolabb sodródtam a templomtól.
- Igen, elég sok gondot okozott a hazajutás – fecsegtem nyugtalanul és próbáltam egy olyan tervet kovácsolni, amivel kivághattam volna magam ebből a lehetetlen helyzetből. Az igazmondás tűnt a leginkább járható útnak. – De a bátyámat nem találtam otthon.
- A rocker srácot? – vágott közbe Nevio. Most, hogy kikerültem a kegyei közül, nem is próbálta leplezni megvetését.
- Igen – mondtam, de ismét meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy folytatni tudjam – Lesittelték – nyögtem ki és felvérteztem magam Nevio lehetséges beszólásai ellen, de ő csendben maradt. Riadtan tartottam el a fülemtől a készüléket, felkészülve a Hívás vége feliratra, de a másodpercek továbbra is peregtek, Nevio nem tette le a telefont. Csak hallgatott.
- Ugye tudod, hogy a banda elé kell majd járulnod? – kérdezte végül, mire bólintottam, majd zavartan döbbentem rá, hogy ő ezt nem láthatta.
- Igen – mondtam és próbáltam határozottabbnak tűnni, mint amilyennek éreztem magam. A térdeim remegtek, de Neviónak semmi köze nem volt ehhez. Valamikor kikeveredtem a főtér forgatagából és egy déli sikátorba jutottam. Egyedül voltam, hiába pillantottam a hátam mögé, Cross nem követett. A sikátor szélesebb volt a megszokottnál és szinte teljes hosszában egy fehér, rácsos ablakú épület foglalta el, aminek falát hatalmas felirat borította.
Rock.
Ha nagyon akartam, még egy K betű körvonalait is felfedezhettem a vörös vonalakban.
- Rock Katonái – suttogtam magam elé azt, ami először eszembe jutott. A banda, amiről Ricóék beszéltek este.
- Tessék? – kapta fel a fejét Nevio.
- Semmi – leheltem és megbabonázva bámultam a feliratot. Össze sem lehetett hasonlítani a Hunkimpy medvéjével vagy az Enemies szállását borító művekkel, vagy akár az én nyilazó vadászommal. Egy egyszerű felirat volt, görbe vonalakkal. Mégis – végigsimítottam rajta – a bátyám munkája.
- Hétre legyél a bázison. Vera?
- Ott leszek – motyogtam és kinyomtam a telefont. A feliratot méregettem. Borzalmas helyen volt. Nem csak a rendőrség miatt, ez a fal egy egyszerű sikátorra nézett, amerre senki nem járt. Ez a graffiti nem volt más, mint puszta erőfitogtatás a déli bandákkal szemben. Válasz az Enemies mozgolódására.
- Be sem tudtuk fejezni – sóhajtotta mögöttem egy hang. Megperdültem, Cross állt ott, hátán a gitártokkal, a maszkot a nyakába kötötte. – Ennyi áldozat a semmiért.
- Legalább tudjátok, hogy ez túl nagy akadály. Lenézitek a graffitiseket, de egyikőtök sem tudta utánuk csinálni – köptem felé a szavakat. - Ez nem a ti asztalotok, ideje rádöbbenni!
- Azt hiszed, Mario majd elrettentő például szolgál? – nevetett fel keserűen, a bátyám említésére összerezzentem. – Újabb és újabb embereket fognak ide kivezényelni. Míg el nem készül ez a rohadt felirat – mondta és gyűlölettel nézett a falra. – Rico most is graffitisek után kajtat, hátha valaki a szolgálatunkba áll – közömbösen mondta, de egyszerűen nem tudtam nem célzásnak venni. Két nappal ezelőtt egy kannával látott a kezemben, a cipőm még most is festékfoltos. Az igazság köztünk lebegett, bár Cross nem tudhatta, hogy még nem tartoztam az Enemies közé. Akkor még nem.
- Menjünk vissza, Davide aggódni fog – lökte el magát a faltól és visszaindult a templom lépcsőihez és hagyta, szavai had lebegjenek fölöttünk. 
Mire visszaértünk Cross táborhelyéhez, a nap jócskán elmozdult, a fejünk fölé magasodott, így az árnyék is semmivé lett. Sokáig vártunk, illetve abban a levegőtlen némaságban sok időnek tűnt. A ruhák a bőrünkhöz tapadtak és Cross semmivel sem járt jobban vállig érő hajával, mint én a copfommal. Davide csak percekkel később és a lelkesedés teljes hiányával csatlakozott hozzánk. Nem festett jobban nálunk fekete, izzadtságtól csatakos izomtrikójában. Még mielőtt megszólalt volna, intett, hogy kövessük és addig bolyongtunk, míg egy árnyékos padot nem találtunk.

- Gondoltam szomjas vagy – nyomott a kezembe egy üveg vizet, amit gyanakodva méregettem. – Egy köszönöm is megteszi – röhögött ki, majd elhelyezkedett a pad jobb szélén, így pont a két fiú közé kerültem. Pech, hogy mindkettejüknek hatalmas helyigénye volt, így míg ők a pad szélén terpeszkedtek, vagy felhúzták a lábukat, én közöttük nyomorogtam.
- Nagyon kedves vagy – mosolyogtam röviden Davidére, miután meghúztam az üveget.
- Én is szomjas vagyok – lóbáltam meg a kezét Cross, mire továbbadtam az flakont. Gondosan letörölgette a nyakra kenődött szájfényt majd belekortyolt a jéghideg ásványvízbe és többé el sem eresztette az üveget.
- Mi történt? – kérdeztem és megpróbáltam Davi felé fordulni, ez végül csak a fejemmel sikerült.
- A fél karomat tenném rá, hogy idősebb vagyok az ügyvédnél, ettől függetlenül elég tényszerű a srác. Ennyit a portástól is megtudtam volna, ő legalább nem rezzent volna össze minden kérdésemnél.
- Várható volt, hogy rossz ügyvédet kap – rántott vállat Cross.
- Talán ha beszéltek Marcóval, ő tehetett volna valamit az érdekében – vágtam oda dacosan, pedig még három óra sem telt el azóta, hogy megígértem Davinak, ezt a nevet többé nem ejtem ki a számon. Cross meg is dermedt mellettem, de a dobos csak az égnek emelte a tekintetét, szája némán járt, mintha imádkozna, végül folytatta a történetet.
- A fogdában hetvenkét óráig tarthatják, így két nap múlva kiszabadul – bólogatott helyeslőn, de nem mertem fellélegezni. – Utána börtönbe megy – mondta csendesen. Kifejezéstelen arccal pillantottam a szemközt üldögélő utcazenészekre. Hangszereiket messze tették, a fűben heverésztek, ők is elhallgattak. A némaság és az a sok fekete egyenruha, mintha mind velem gyászolnának.
- Velem mi lesz?
- Egyelőre hozzám jössz – bólintott Davide, mintha számított volna a kérdésre, de válasz közben Crosst reakcióját leste, a beleegyezésére várt.
- Utána Mario dönti el mi lesz veled – fejezte be Cross. Hangja komor volt, mégis, még most is kedvesnek tetszett.
Davide, mit keres nálad a húgom?
- Hát, jó – sóhajtottam beletörődve. Újra az utcazenészekre meredtem, de továbbra is magamon éreztem Davide és Cross aggódó pillantását. Cross könnyekre számított, míg Davide vad ordítozásra és tiltakozásra. Nekem csak az ágy járt a fejemben. Úgy tűnt mégiscsak több éjszakát töltök Davinál. Fel kellett húznom az ágyneműt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése