2016. július 28., csütörtök

Tízedik fejezet

Sziasztok!
Óriási kihagyás után a testvérpár visszatért, hogy ismét  a másik életén marakodhassanak, majd a sajátjukat mentsék. Mario a rendőrségen és ideje, hogy szembenézzen a jövőjével... fel kell nőnie!
Jó olvasást! :)
Tizedik fejezet
Mario


Senkinek nem mondok újat azzal, hogy egész éjjel egy percet sem aludtam. A tegnap esti telefon után ez nem is részletezendő. Három rendőr kellett ahhoz, hogy elrángassanak a telefontól és visszadugjanak a cellámba. Illetve nem pont oda, ahol korábban voltam, az előző zárka most tőlem srégen esett, pechemre még így is ráláttam a horkolós pacákra. Nem mintha a fejemben kiáltozó hangoktól bármit is hallottam volna abból, ami körülöttem történt. Így esett, hogy lassan mindenki eltávolodott mellőlem, végül már azok sem kérdezgettek felőlem, akikkel közeli ismeretségben álltam. A rockerek a hátsó falhoz húzódtak, fejüket a falnak döntötték és némán meredtek maguk elé. Szemeik alatt hatalmas fekete karikák, szinte meg sem lehetett különböztetni a szemfestéküktől. Fáradtak voltak, talán napok óta nem aludtak.
Csend ereszkedett a fogdára. Feszült csend.
Újrakezdtem a járkálást és megtettem azt az utat, amit már kismilliószor az elmúlt órák során. Három lépés jobbra, öt előre. És ismét. A bakancsom hangosan csattogott a betonon, végül a fáradság győzött, katonás lépteimet a lassú csoszogás váltotta fel, a gumitalpba ragadt üvegszilánkok kellemetlenül roszogtak a földön, mégsem hagyhattam abba a járkálást. Mennem kellett. Nem mintha a huszadik lépés végén olyan nagy úti cél várt volna, de a mozgás segített abban, hogy ébren tartsam magam és elűzzem az őrült gondolataimat.
Önzőnek, paranoiásnak és mérhetetlenül butának éreztem magam, de húsz évnyi barátság után sem ugrándoztam örömömben, hogy Davi volt az, aki Verát arra vérfagyasztó sikolyra késztette. Erőszakkal kellett elnyomnom a fejemben őrjöngő bizalmatlan hangokat és azokat a rettenetes képeket, amik akarva- akaratlanul a fejembe férkőztek.
Persze, barátság, barátság, de...
Pontosan ez az elmúlt húsz év volt az, ami kételyeket ébresztett bennem. Ugyan ki az a marha, aki egyedül hagyja a kishúgát az állandóan részeg barátjával?
Vera zúzódásai óta egyébként is zaklatott állapotban voltam, nem voltak kétségeim, hogy a farkasok intézték el. Rock Katonái. Az új bandám – nem bírtam megállni, hogy egy gunyoros mosolyt meg ne eresszek a cellatársam felé, ujjaimmal végigszántottam az alkaromon. A bőröm továbbra is sajgott, de már nem volt olyan vörös, mint éjszaka, a farkas egyre élesebben rajzolódott ki.
Elárulva éreztem magam.
Ez volt életem legrosszabb kirakósa. Már végeztem a képpel, mégis, minden darab rossz helyen volt. Hogy került Vera a legjobb barátomhoz és én mi a fenét kerestem ebben a pöcegödörben? Ismét…
Azonban a legjobban az a sikoly foglalkoztatott. Szívbemarkoló volt.
Óriásit öklöztem a falba, majd újra és újra. A bőröm az első csapásnál felhorzsolódott, a csontom szántotta a betont. Erősen szorítottam az állkapcsomat, muszáj volt folytatnom. Fájdalmat kellett okoznom annak, akinek az arca előttem lebegett. A csapzott, fekete haj, gunyoros mosolyra görbülő száj és a mindig vidáman, szinte őrülten villogó szemek. Davidét láttam magam előtt.
Horkantás.
- Mi a franc? – sziszegtem döbbenten, egy pillanat alatt megfeledkeztem a dühömről. A rácsokhoz léptem, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a korábbi cellámra és a priccsen fekvő férfira, aki éppen horkolva fordult oldalra, hogy könnyebben megvakarja a fenekét. Kiábrándító, nem igaz? Nekem is az volt. Nyüszítve kaptam az öklömet a fogaim közé, nem törődve a priccsen ülő srác furcsálló pillantásaival. Csak pár perc után mertem ismét a szemem elé tartani az ujjaimat. A folyosón himbálódzó lámpa – mert az én zárkám előtt ilyen is volt – fénye megcsillant az ujjperceimen elkenődött nyálon, de nem volt szándékomban letörölgetni, helyette nagyokat fújtam az öklömre, hogy tovább hűtsem a sérült bőrt. Sérült – hah. Konkrétan tropára ment.
Nagyon úgy nézett ki, hogy az a horkantás visszarántott a valóságba, már érzékeltem a külvilágot, a gondolataim is elcsitultak. Végre megpróbálhattam reálisan gondolkodni. Talán nem kéne Davit, a legjobb barátomat gyanúsítgatnom. Hiszen az igazi ellenség Marco. Még nem felejtettem el, milyen hangsúllyal figyelmeztetett, mikor azt mondta, a lobbanékony természetem fog bajba sodorni. Elégedett volt, már- már vidám. Örülhet is, hiszen huszonnégy óra sem telt el és én rácsok mögé kerültem, ő pedig moshatja kezeit. Mindenki a véletlen művének tartja azt, ami történt, egyedül én vagyok az, aki az ördögöt hibáztatom. Márpedig Marco vezetékneve Diavolo, azaz pokol. Most is úgy tartjátok, véletlen? A sors otromba fintora?
A padlóra roskadtam, fejemet a rácsoknak döntöttem. A fém hűsen érintette a bőrömet, a hajam túl rövid volt ahhoz, hogy bármi védelmet nyújtson. Bal karommal a térdemet öleltem, a sérült ujjaimat a hideg rácsokra fontam és végre elaludtam.

Kulcscsörgésre kaptam fel a fejemet, körülbelül dél felé járhatott az idő. Pontosan persze nem tudhattam, hiszen az órámat – amiről kivételesen igazat szóltam – már a letartóztatásnál elkobozták, így csak a fények alapján tájékozódhattam. Úgy tűnt az egész délelőttöt a rácsoknak dőlve töltöttem, a fém mélyen nyomódott a bőrömbe, fintorogva húzódtam el, mikor a közeledő két pár cipő pontosan mellettem állt meg. Hunyorogva felpillantottam, nehezemre esett a lámpa felé nézni. Mosolygós gyilkos volt az. Remek. Esetleg nem akarna valaki vesén ütni, csak, hogy még jobban induljon a napom?
- Jó reggelt! – köszöntött nyájas mosollyal, majd mikor nem keltem fel, a rácsba rúgott. A fémkeret erősen megingott, fenyegetően dőlt felém. Akárcsak a cipő.
Négykézlábra vergődtem, majd a falnak támaszkodva feltornásztam magam. A tagjaim elgémberedtek, nehezen mozogtam, de a lehetőségeimhez mérten próbáltam kihúzni magam és emelt fővel a rendőr szemébe nézni.
- Hátra, a falhoz! – utasított. Apró hezitálás után hátraléptem, tenyeremet a kijelölt helyre illesztettem. – Neked külön kell szólni, Hercegnő? – A priccsen üldögélő rockert a hajánál fogva rántotta fel, majd arccal őt is a falnak taszította. Megkockáztattam egy sajnálkozó oldalpillantást. A fiú lehajtott fejjel állt, seszínű haja az arcába lógott. Alig lehetett idősebb Veránál. Talán tizennyolc éves volt. Nem tudtam, hogy ilyen fiatalok is a farkasok közé kerültek. Persze a tetoválását nem láthattam, de az a dacos tekintet, amit a betonra függesztett, és az a huncut mosoly, amivel engem figyelt, meggyőzött arról, hogy a Rock Katonái közé tartozott.
Amíg a fiú körül forogtak a gondolataim, a kezem lekerült a hátsó falra festett tenyérnyomokról és meghallottam a jól ismert kattanást. Magamban felnyögtem. Bilincs. Még az első találkozást sem hevertem ki, a bőröm kihorzsolódott a fém karperecek nyomán. Megmozgattam kicsit a csuklóimat, hogy a fémet kissé feljebb csúsztassam, a foglár válasza azonnal érkezett. Két erős kéz kulcsolódott az enyémre, miközben egy váll fúródott a lapockáim közé, hogy indulásra ösztökéljen. Kiléptem a zöld linóleummal borított folyosóra. A tekintetemet egyenesen előreszegeztem, nem törődtem a rácsok mellé gyűlt fiatalokkal. A gyér megvilágítás bár segített abban, hogy fekete alakjuk az árnyékok közé vesszen, az izgatott suttogással és a szemek villogásával nem tudtam mit kezdeni. Még senki nem távozott ezen a folyosón bilincsben.
Az íróasztalnál, ahol a rabokat jegyezték, balra fordultunk, éppen csak egy pillantást vethettem a hatalmas üvegtáblákon át a főtérre. Odakint pörgött az élet, össze sem lehetett hasonlítani azzal, ami idebent folyt. Egy neonlámpákkal megvilágított szobán haladtunk át, odabent csak úgy nyüzsögtek az egyenruhások. Nem mintha ez az egy nem lett volna bőven elég! Reménykedtem, hogy észrevétlenül átslisszolhatunk az őrömmel, de a zsaruk szurikátaként kapták fel a fejüket, mikor megpillantották sártól ragacsos bakancsomat és talpig fekete öltözékemet. Kínosan feszengtem, míg át nem értünk a termen és egy újabb ajtó be nem csapódott mögöttünk. Egy hatalmas fehérre meszelt szobában álltunk, ami talán akkora volt, mint az egész lakásom, ennek ellenére a berendezést mindössze egy elegáns íróasztal és két bőrfotel jelképezte. Lépteink zaját vastag szőnyeg tompította, talán ez, talán a fényviszonyok okozták azt, hogy sokáig nem vettem észre a teremben tartózkodó harmadik személyt. A férfi háttal állt az ablaknak, így a kintről besütő déli napfény glóriát vont sötét, göndör tincsei köré. Bőre mézszínű és tökéletesen sima, borostának nyoma sem mutatkozott.
- Vegye le róla a bilincset – intett lazán kísérőmnek én pedig önelégült vigyor kíséretében nyújtottam a karpereccel összefont csuklóimat. Mosolygós gyilkos habozva állt, bizonytalanul forgatta a kezében tartott kulcscsomót.
- Ne bassz, hogy elfelejtetted melyikkel nyílik! – csettintettem a nyelvemmel idegesen.
- Signor Piras – dadogta kísérőm zavartan, mire Piras megeresztett felé egy gunyoros mosolyt – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne szabadon engedni – hangja alázatos volt, de tekintete haragosan villant rám, az üzenet egyértelmű volt: Hallgass!
- A tárgyalásnak nemhogy eredménye nincs, még el sem kezdődött, így védencem hivatalosan nem bűnös. Hacsak nincs megdönthetetlen bizonyítéka arra, hogy a fiú közveszélyes őrült, maradhatunk a megbeszélteknél. Bilincset le, aztán elmehet – biccentett fejével az ajtó felé, mire az őr bár kelletlenül, de engedelmeskedett. Fintorogva dörgöltem a fájós csuklómat, nem is törődve a fegyvereket megszégyenítő ajtócsapódással. Levetettem magam a fotelba és úgy helyezkedtem, hogy tökéletesen belássam az egész szobát. Most, hogy a nap nem világított közvetlenül a szemembe, az ügyvédet sem találtam olyan meginghatatlanul tökéletesnek. A nadrág több számmal volt nagyobb a kelleténél, a szárát vagy tucatszor hajtották vissza, a keletkező dudor bizonyára zavarta a járásban. Az övet szinte masnira kötötte a csípőjén, hogy a nadrágot fenntartsa, így a zsebek természetellenesen a derekánál kezdődtek. Az öltöny talán megfelelőnek bizonyult, volt elég vállas hozzá, de pontosan megállapítani ezt se tudtam, olyan gyorsan került le róla.
- Mennyi időnk van?
- Bőven sok – mondta Piras, aki megelégelte az ujjaim ropogását és végtelen zsebeinek egyikéből előhúzott egy doboz cigarettát. Először a saját szájába csúsztatott egy szálat, majd felém tartotta a kék dobozt. Olcsó cigaretta, silány minőség, de hat lóval se lehetett volna visszatartani, mindjárt kettőt vettem. Míg Piras az ablakhoz lépett, hogy szélesre tárja és beengedje az olyan jól ismert dél olasz száraz, fülledt nyári levegőt, én elmartam az asztalon felejtett öngyújtót és éppen akkor fújtam ki a füstöt egy elégedett morgás kíséretében, mikor az ügyvéd a velem szemben lévő fotelba dobta magát. Hátrébb gurult a székkel, lábai keresztbe téve az asztalon pihentek. Szórakozottan kattogtatta az öngyújtóját, láthatóan nem tudott mit kezdeni magával.
- Láttam a feliratot – kezdett bele bizonytalanul, mintha nem tudná, mit szólok a témához. Mit szóltam volna? Nem örültem neki. – Egészen jó lett, kár, hogy nem tudtátok befejezni – Ez az. Ember. Ügyvéd. Mit akarhat ezzel a dumával?
- Ne féljen, ezer ember közül biztosan lesz, aki befejezi – vagy akivel közlik, hogy be kell fejeznie…
Próbáltam kevésbé mogorva hangnemet megütni és kiverni a fejemből a rémképeket, amikben Marco fegyverrel fenyegeti a barátaimat, vagy amelyikben fiatalok százai veri véresre a kishúgomat. Azok a borzalmas zúzódások. Hogy máshogy kerültek volna a testére? Bár tudnám mit akartak tőle…
- Amíg nem sikerül egy igazi graffitist az oldalukra állítani, aligha – tűnődött Piras.
- Örvendek, hogy így aggódik a bandámért – nevettem fel komoran – Esetleg aggódhatna azon is, hogyan fog kijuttatni – előrehajoltam, tulajdonképpen felsőtestemmel teljesen befedtem az asztalt. Egészen közelről tanulmányoztam őt. Szája berángott kissé, tekintetével kerülte az enyémet. Zavarban volt és talán… félt.
Csak most vettem észre milyen fiatal!
A tökéletesen sima arcbőr – baba popsi – a túlméretezett ruhák, az a hanyag mozgás. Reggel viccelődtem egy vesén rúgással. Most megkaptam. Úgy tűnt ebben a szobában én voltam a rangidős. Nagyot nyeltem, tekintetemet megkeményítettem, mire a fiú még kényelmetlenebbül mozgolódott a székén, pedig csak zavaromat próbáltam leplezni előle. A hamut az ölébe ejtettem, majd visszahúzódtam a bőrfotel biztonságot nyújtó karfái közé. Nagyobb szarban voltam, mint a rácsok mögött. Ironikus. Talán ezért hívják az ügyvédeket az ördög fattyainak.
- Feltételezem nincs végtelen időnk – mondtam, majd többször egymás után csettintettem a nyelvemmel az óra hangját utánozva. – Esetleg van valami terv? – kérdeztem és ismét az asztalra hajoltam. Nem kerülte el a figyelmem a rettegő pillantás, amit Piras az ajtó felé vetett és az sem, milyen gyorsan pattant fel a székéből, csakhogy távolabb állhasson tőlem.
- Terv? Hát persze… - dadogta – Terv az van. Mindig legyen, nem igaz? – heherészett zavartan, homlokán pedig megjelentek az első izzadságcseppek. A tárgyalás végére tulajdonképpen elmondhattam magamról, hogy vizet fakasztottam. A kirendelt ügyvédemből. Nem mindennapi képesség.
- Izgatottan várom!
- A tárgyalás pénteken lesz – kezdett bele. A haja már csatakos volt a verítéktől, homlokát ingujjával törölgette. – Legrosszabb esetben egy év börtön, persze ekkora anyagi kárt nem okoztál, de azzal, hogy a rendőrséget firkáltad, tulajdonképpen darázsfészekbe nyúltál. A legvalószínűbb, hogy fél évre zárnak be vagy nagyon magas óvadékot kell fizetned, amivel megtéríted a kárt. - Börtön. Pénz. Egy olyan embernek, amilyen én vagyok, ezek a szavak a halálos ítéletemet is jelenthették. Mégis milyen keresetből tudnék én károkat „megtéríteni”? Nekem el kell látnom még egy embert. Amikor magamra vettem ezt a terhet, senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz… - A bírónak mondanod kell majd valami jó kis beszédet, nem mintha meggyőzhetnéd…
- Elég! – intettem le határozottan. – Inkább azt mond, hogyan viszel ki innen! – beszélgetésünk során most először tegeztem, a különbség neki is feltűnt. Azonnal elhallgatott.
- Mario – mondta halkan. – Nem tudlak kivinni! – a lendület, amivel a székbe zuhantam, kisöpörte a cigarettát a kezemből, egészen messze esett tőlem. Tőlem minden olyan messze esett. Az otthonom, Vera, a barátaim, a normális gyerekkor lehetősége. A rohadt életbe, még a Rock Katonáit is elvesztettem. Ha egyáltalán az enyém volt.
Arcomat a tenyerembe temettem, nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Legjobb esetben is hónapokig nem térhetek haza. Ki vigyáz addig Verára, míg én odabent leszek? És odabent… ott ki vigyáz majd rám?
Hagytam, hogy egy könnycsepp kicsorduljon a szememből, egy pillanat múlva már az egész tekintetem fátyolos volt. Verát mindig arra kértem, hogy ne sírjon, mert sírni csak akkor érdemes, ha az ember tehetetlen. Ezek szerint én teljes joggal itattam az egereket, habár ez a kérés csak azért fogalmazódott meg bennem, mert én voltam tehetetlen. Nem tudtam őt megvigasztalni.
Piras sokkal jártasabb lehetett a témában, mert mellém lépett és megszorította a vállamat. Mozdulatai ügyetlenek voltak, de úgy tűnt legyőzte a félelmét. Félig vakon kotorásztam az asztalon, az öngyújtót kerestem. Sóhajtva meggyújtottam a második cigarettámat is. Nem volt mit tenni, ilyen ínséges időkben fel kellett áldoznia az embernek azt, amije volt. Csak tudnám, mit áldoz fel az, akinek semmije sincs? Aki mindnet elvesztett?
Az ablakon betörő meleg szél apró homokszemeket sodort magával a makulátlan szobába. Reménykedve bámultam ki, de a rendőrségről nem látszódott a tenger, a főtérről beszűrődő zsibongás miatt még monoton zúgását sem hallhattam. Csalódottan hajtottam le a fejem. Még két nap a fogdában és kiengednek. Pénteken tárgyalás és ha Piras igazat beszélt, a következő megálló a börtön. Mégis. Volt két teljes nap, amit odakint tölthettem. Otthon. Az is valami.
Mikor ismét oldalra néztem, Piras keze még mindig a vállamon nyugodott. Ingujja teljesen átázott, csak most éreztem meg azt a kellemetlen izzadtságszagot, ami körüllengte őt. A hófehér anyag átlátszó volt a verítéktől, alatta fekete minta rajzolódott ki. Állat tetoválás volt, szemeit az enyémbe fúrta. Egy farkas.
Hirtelen mozdultam, Pirast egy szemvillanás alatt a földre tepertem. Talán mégiscsak kapóra jött volna az a bilincs? Hah.
Alig pár másodpercig tartott a birkózás a földön, melynek hangját a tengerkék szőnyeg nyelte el. Piras szemei tágra nyíltak a rémülettől, mikor tenyeremet a szájára tapasztottam, hogy ne tudjon segítségért kiáltani. Elméletben a bajtársam volt, de ki tudja? Talán nem átallott volna a rendőrök kezére adni. Még egyszer. Ha ez az apró incidens kitudódik, bizonyára rossz esélyekkel indulok a bíróságon…
Szabad kezemmel zsebébe nyúltam éles tárgy után kutatva. Mikor rángatózni kezdett, jobb lábamat átvetettem rajta, így biztosan tartottam, végül egy slusszkulcsot húztam elő. Győzelem.
A kulccsal felszaggattam ingujját és a Rock Katonáinak jelével találtam szembe magam, ahogyan erre számítottam. A farkas vicsorítva nézett a semmibe, alig láthatóan hátrébb húzódtam, hogy ne egyenesen rám bámuljon. Hogy is mondta Piras? Megdönthetetlen bizonyíték?
- Ki vagy te? – kérdeztem, karjaimmal továbbra is szorosan tartottam, türelmetlenül vártam a választ. Ki ez a fiú? Az nyilvánvaló, hogy közülünk való, de akkor miért nem fedte fel kilétét? És most miért nem beszél?
Fejével biccentett, hogy legalább a száját hagyjam szabadon. Ó, valóban. Erről megfeledkeztem. Az ajtó felé pillantottam, majd elvettem a kezemet és le is szálltam róla. Láthatóan fellélegzett, de mikor fel akart emelkedni, határozottan visszanyomtam, tenyeremet pedig elég közel tettem a nyakához, hogy fenyegetésnek vegye.
- Ez nem egészen az én hibám… - kezdte, de visszakézből pofon vágtam.
- Azt kérdeztem ki vagy. Nem azt, hogy kivel kavartad ezt a szart!
- Diego Piras vagyok. Két hete érkeztem a városba és két napja csatlakoztam a Rock Katonáihoz – darálta, mintha csak betanult szöveget mondana föl, tekintetét idegesen járatta az arcom és a tenyerem közt. – Marco sátrat és ételt ajánlott fel, cserébe csak annyit kért, hogy vállaljam el ezt az ügyet. És… - nagy levegőt vett, mintha csak számítana a fojtogatásomra. -… és juttassalak börtönbe – Ösztönösen hátrább gurul, állát előre szorította, hogy nyakát védje. Végigpásztáztam a környezetet és felkaptam az első kezembe akadó tárgyat, a második szál cigarettát. Megpörgettem az ujjam közt, szívtam belőle egy utolsót, majd keményen a fiú bőrébe nyomtam, pontosan a tetovált farkas szemei közé. Fejét egyből hátrarántotta, szemeit szorosan összezárta, de nem kiáltott fel.
Elengedtem őt és kissé hátrébb húzódtam, hátamat az íróasztal sarkának döntöttem. A fa éle bántotta a gerincemet, de ez az apró fájdalom kellett ahhoz, hogy visszatérjek a valóságba. A valóság szívás.
A rendőrség egy szobájában ültem, egy köpésre a börtöntől. Bántalmaztam egy társamat, az ügyvédemet, nem törődve azzal, hogy két tucat rendőr törhetett a szobába perceken belül. Feltételezem nincs végtelen időnk… A kishúgom odakint, a bandám pang és a vezetőm és ki tudja hány társam, csúfosan elárult. Lakhelyért és ételért! Marcótól ez persze simán kitellett. Kérdés, hogy mi a célja ezzel? Nem mintha teljesíteném bármelyik kérését is. Köpök a kéréseire! Teszek rá, hogy mit eszelt ki, hogy jobbá tegye a világot! Ha ide merészel jönni, isten a tanúm, hogy szétszedem!
-…szétszedem. Ízekre tépem azt a rohadékot! – bizonygattam a semmibe révedve, majd hirtelen Diegóhoz fordultam. Bizalmatlanul tekintett felém, tenyerével továbbra is az égésnyomot szorította. – Ki kell juttatnod! – mondtam neki határozottan.
- Mario nem lehet, én…
- Mit nem tudsz? Ideutaztál önszántadból, úgy gondoltad jó buli lesz. Én itt élek és el kell látnom a családomat. Egy tizenhét éves lányt! Mi a francot csináljak onnan bentről? – csaptam magam mellé dühödten, közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak.
- Sajnálom, de… - hangja elcsuklott, kezével térdét kulcsolta át, egészen apróra húzta magát. Ez egy gyerek. Akinek semmi keresnivalója nem lett volna itt. – Nem tudlak kivinni – mondta. Elég véglegesnek hangzott.
- Mond, hogy nem csak eljátszottad ezt az ügyvédesdit – villant az eszembe. Ujjaimmal idegesen szántottam végig a hajamon, a rövid tincsek nedvesek voltak a tenyerem alatt. – Kérlek, mond, hogy van diplomád. Vagy legalább nem egy utcaseprő vagy, akit puccos gúnyába öltöztettek – mértem végig ruházatát. Túlméretezett ingét és nadrágját most sokkal kritikusabb szemmel méregettem.
Piras feltápászkodott és a táskájáért lépett. Mikor nem követtem, fogott egy köteg papírt és mellém telepedett.
- Nem – mondta és megeresztett felém egy félénk mosolyt. Nem viszonoztam. Ujjai sebesen pörgették a papírokat. Hivatalosnak tűntek. Aláírásokkal, pecsétekkel, mindennel, ami csak kellett. – Azért mondtam, hogy nem lehet téged kihozni, mert ez a legszerencsétlenebb ügy, amibe csak kerülhettem. Összefirkáltátok a rendőrség falát, ez komoly? Állatok vagytok.
- Említettél óvadékot is – emlékeztettem.
- Az nem játszik – rázta a fejét hevesen, miközben továbbra is az iratokat tanulmányozta.
- Miért?
- Mert csóró vagy – vigyorgott rám kajánul, mire felhorkantottam. Végül is igazat mondott.
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem, miközben a telefonját tanulmányoztam. Háromnegyed kettőt mutatott. Piras felpillantott, mire felé fordítottam a képernyőt. Bólintott, majd még sebesebben kezdte pörgetni ujjai közt a papírhalmot.
- Két perc – Gúnyolódni akartam korábbi hozzászólásán. Még, hogy bőven elég. Talán húsz percet töltöttem itt. De nem szóltam. Igaza lett. Eltelt húsz perc és elég volt. Dűlőre jutottunk. Marco egy segg, én pedig börtönbe megyek. Ezeket már korábban is tudtam… a lelkem mélyén.
Felkaptam a földről a telefonnal és a slusszkulccsal előrántott kék Bondot és egy újabb cigarettára gyújtottam, a dobozt pedig a zsebembe süllyesztettem. Hasznos lesz ez még. Hagytam, hogy a füst körüllengjen és eltakarja a semmibe révedő tekintetemet. Piras látott sírni. Mennyire gáz! Lehet, hogy el kéne beszélgetnem vele?
Oldalra sandítottam, a fiú továbbra is a papírokat rendezgette, néhányat maga mellé rakott, fényképeket, névjegykártyákat gyűjtött egy sorba.
- Már sajnálom, hogy belemásztam ebbe – ismerte be, de továbbra sem nézett a szemembe, szorította az idő. Vagy csak zavarban volt. Az emberek nem szeretnek azokkal szembe nézni, akiket elárultak. – Segíteni fogok neked. Ígérem! – mondta és el is hittem neki, hogy így lesz. A lejtmenetben az a szép, hogy mások még visszahúzhatnak…
Meg akartam köszönni neki, esetleg bocsánatot kérni, amiért letepertem. Bűntudatosan gondoltam arra a cigaretta csikkre, amit a bőrébe nyomtam, egyenesen a frissen billogozott farkas közepébe, ami két nap után is csúnyán vöröslött.
- Miért én? – nyögtem ki. Csak ennyi tellett tőlem. – Miért pont én? – Diego, Piras végre rám nézett, egyenesen a szemembe és megrántotta a vállát, pajkos, mégis vigasztaló mosolyt küldött felém.
- Lassan futsz.

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Valóban sokat kellett várni a részre, de megérte, mert nagyon jól sikerült. Örülök amúgy, hogy ilydn terjedelmesek a fejezetek, mert így kellően magába szippant a világ olvasás közben.
    Eleinte úgy gondoltam, hogy ez a történet nem az én stílusom. Nem graffitizem, és rocker sem vagyok (oké, rockzene üvölt egész nap a szobámban, de azért a rockerséghez ennél jóval több kell). De azért kíváncsiságból beleolvastam, és fú. Nem számítottam rá, hogy ilyen jó lesz. IMÁDOM! Egyrészt fantasztikusan írsz, egészen egyedien bánsz a szavakkal, másrészt ki ne szeretne egy olyan sztorit, ami csak úgy dúskál a macsó rosszfiúkban (jó, senki nem mondta, hogy macsók, de én olyan nyálcsorgatósan dögösnek képzelem őket :D).
    És ebben a részben is nagyon hoztad a formádat, imádtam minden pillanatát. Amikor Mario annyira összetört, azt annyira jól, annyira szívhez szólóan, annyira átérezhetően írtad le, hogy ha akkor valaki hozzám szól, és felelnem kell, tuti könnyek között omlok a vállára. :D Amúgy nagyon durva... Ez a Marco... Komolyan nem akartam elhinni, hogy ilyesmire vetemedett... Imádom Mariót! Imádtam, hogy ilyen gyorsan reagált a szituációra, és lebuktatta az ügyvédet. Kicsit mindig félek a fiúszemszögektől egyébként. Sokszor alapból elfuserált, mert az író lány létéből adódóan nem képes hitelesen visszaadni egy férfi gondolatait. Neked ez sikerült, ráadásul olyan fantasztikusan, hogy együtt tudok lélegezni Marióval. Nagyon közel áll hozzám, olyan kemény, olyan erős, olyan ahw, egy kicsit talán Veránál is jobban kedvelem. (A következő fejezet után ezt tuti, hogy fordítva fogom gondolni, így szokott ez lenni. :D)
    Nos, ennyi lettem volna, várom a következőt. *w*

    Maffia

    Ui.: (((((Nagyon zárójelben megjegyezném, hogy az helyesen tizedik, rövid i-vel. Bocsi, de nagyon szúrja a szemem, és én ilyen kötekedő vagyok. :D)))))

    VálaszTörlés
  2. Szia! :)
    Wow, elnyerted a legkirályabb kommentelő címet, ritka, hogy valaki ennyi karakterben fejtse ki a véleményét! :) Persze nyilván az is megdobta ezt, hogy a bloghoz való hozzáállásod pozitív volt... :D Sajnálom, hogy erre e részre ennyit kellett ván(od)i, a következőt megpróbálom hamarabb hozni! Örülök, hogy szereted a Mario szemszögéből megírt részeket is, vele sajnos mindig megszenvedek, kicsit félek, hogy ezt a keményebb hangulatot nem veszi be mindenkinek a gyomra.

    A tizediket mindenképp javítom, köszönöm! A word amúgy hosszúval találta helyesnek, a blogspot röviddel, már utána is akartam nézni, így szerencsére erre nem lesz szükség (google nem az én barátom :( )

    Még egyszer köszi a kommentet! Arrivederci!

    Julcsi

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    A chatet valamiért nem tölti be, szóval muszáj itt írnom...
    Csak annyit szeretnék mondani, hogy a blogod bekerült a Jó blogok tárházába. ^^
    http://csakegyuzenet.blogspot.hu/2016/08/szikraeso.html

    Maffia

    VálaszTörlés
  4. Szia! Nagyon szépen köszönöm, hogy betettél, továbbá a jelölésedet és az ajánlódat! :) A blogodon is válaszoltam, de itt is szerettem volna megköszönni a kedvességedet. Arriederci :)

    VálaszTörlés