2016. május 6., péntek

Nyolcadik fejezet

Sziasztok!
Na, túl a vizsgákon, tehát ha az életkedvem is visszaszivárog, akkor végre minden figyelmemet a blognak szentelhetem! ^^
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást mindenkinek!

Fordítást alul találtok!

Nyolcadik fejezet
Vera



She’ s got eyes of the bluest skies
As if they thought of rain 
I’ d hate to look into those eyes
Durr.
And see an ounce of pain”[1]
Durr.
Durr.
A második dörömbölés után már magam szakítottam félbe a számot. Lehajtottam a laptop fedelét, majd a kinyúlt pizsama fölső alá felkaptam egy farmert és az előszobába siettem. Az ütemes dübörgés egy pillanatra sem hagyott alább.
A zeném megszakítása után még mindig kissé morcosan téptem fel az ajtót, de tanulva az eddigiekből azonnal hátrébb is léptem, Davide erőtlen kopogása azonban nem tehetett volna kárt bennem. Cseppet sem lepődtem meg azon, hogy a fiút a folyosón találtam, habár korán volt még ahhoz, hogy a fürdőszobában elnyúlva kidőljenek a bátyámmal. 
Csakhogy Davide józan volt. Mario pedig nem volt vele.
Fáradtan emelte rám éjfekete szemeit, mire zavartan pillantottam vissza.

- Hol van Mario? – kérdeztem, bár féltem a választól. Tiszta szerencse, hogy nem is érkezett. Davide durván befurakodott mellettem, majd kimerülten a ronda zöld kanapéra dobta magát. Könyökét a combjára támasztotta, arcát a tenyerébe temette. Hú.
Egy szótlan Davi. Teljesen új helyzet.
Nem tudtam mit kezdjek magammal, megszólalhatok e vagy egyáltalán közelebb léphetek e a sráchoz. Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, majd a falnak támaszkodtam. A némán telt percek sokkal több kínról beszéltek, mintha Daviból valóban kiszakadt volna a panaszáradat.

- Hol van a testvérem? –ismételtem meg a kérdést és reméltem, hogy kicsit sem határozott fellépésemet nem rontja tovább hangom remegése. Először azt hittem, a magába roskadt fiú meg sem hallotta a kérdésem, ám a következő percben rám nézett, majd feltápászkodott a kanapéról. Nem lépett közelebb, de magasságával, így is elég nyilvánvalóvá tette, hogy minden tekintetben fölöttem áll.
- Pakolj össze. Fél órád van, aztán elmegyünk – megdermedtem. Utoljára Mario mondta ezt nekem, tíz évvel ezelőtt… azóta nem láttam a szüleimet.
- Előbb válaszolj a kérdésemre! Hol van Mario? – tagoltam lassan, karjaimat keresztbefontam a mellkasom előtt. Eszemben sem volt megmozdulni. Amíg a szívroham le nem dönt a lábamról, addig én kitartóan támasztom ezt a falat. Ki tudja, ha nem teszem, lehet, hogy körülöttem minden összedől. Bár talán így is, úgy is ez lesz a történet vége.
- Ide figyelj! Húzz a szobádba, de nagyon gyorsan és csináld, amit mondtam! Sietnünk kell! – mordult rám, majd megragadta a felkaromat és a szobámba ráncigált. Felszisszentem, ahogy a zúzódásra tapintott, de úgy tűnt nem hallotta. Helyesbítek, nem érdekelte.
Egy gyors pillantással felmérte a szobám tartalmát, majd az íróasztalhoz lépett. Előrángatta alóla a hátizsákomat és az ágyra dobta. Rám nézett, majd mikor továbbra sem mozdultam, kirántotta a helyéről a fiókomat és válogatás nélkül szórta a cuccokat a táskámba. Legelőször téli ruhák akadtak a kezébe, majd lassan eljutott a fehérneműig is.
Összepréselt ajkakkal tűrtem, hogy feltúrja a szobámat. Talán jó bosszú lett volna, ha csak egy apró válaszreakciót is kapok, ám Davide rendületlenül dobálta az íróasztalomon talált holmikat.

- Ez pár napra elég lesz, ha valami hiányzik, később visszajövünk érte. Gyere! – kapta a hátizsákot az egyik vállára, majd a csuklómnál megragadva a nappaliba rángatott.
- Várj! – kiáltottam, mire riadtan megfordult. – Valamit bent felejtettem – mondtam szomorkásan, de az utolsó szó egy halk sóhajba fúlt. Davide tekintete megenyhült, épp ahogy gondoltam, majd egy bólintás után a karomat is elengedte. Egy pillanat alatt bent termettem a szobámban, majd visszanéztem rá. Pillantásunk találkozott, a fiú szeme elkerekedett.
- Ne! – morogta fenyegetőn, de elkésett. Az ajtót becsaptam, majd egy gyors mozdulattal elfordítottam a kulcsot, pont, mikor Davi teljes súlyával a fának zuhant. Dühödten sorozta a falat.
Szívem szerint lecsúsztam volna az ajtó mentén, hogy végiggondoljam a lehetőségeimet, csakhogy az életem során még soha nem volt választásom. – Szeretnéd, hogy betörjem az ajtót? – hallatszott kívülről. – Még sosem könyörögtem, Vera, nem nálad fogom elkezdeni! – összerándultam a nevem hallatán, akárcsak az életem, a gyomrom is tótágast állt. 
Az ágyamhoz siettem, majd kirántottam a falhoz begyűrt kistáskát a kendőmmel és a kannákkal együtt. Az íróasztalomról zsebre vágtam a piros bicskát.
Gyorsan mozogtam, Davide levegővétel nélküli káromkodássorozata tökéletes ösztönző volt, habár nem vettem volna a szívemre, ha oxigénhiány miatt összecsuklik.
Az agyam ezerrel pörgött, de információk nélkül csak sötétben tapogatóztam, fantáziám vadabbnál vadabb forgatókönyveket tuszkolt elém. Hiába nyitottam ki a szemeimet, a tépett szélű, véráztatta képek továbbra is előttem lebegtek.

- Hová viszel? – döntöttem a fejem az ajtónak és a hangokból ítélve Davide pontosan ugyan ezt tette a fa túloldalán.
- Hozzám. Nem tudom mennyi időre – sóhajtotta. 
Egy mély levegővétel után elfordítottam a kulcsot és feltéptem a szobaajtót. Készen álltam a letolásra, kiabálásra, ráncigálásra, de a nagy elhatározásom kevés volt ahhoz, hogy Davidére is mint emberi lényre gondoljak. Fejét az ajtófélfának döntötte, tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, hátratántorodtam attól a mérhetetlen fájdalomtól, amit az éjfekete szempár sugárzott. 
Nem kiabált.
Nem dühöngött.

Csak hagyta, hogy egy másodpercig átérezzem az ő fájdalmát. 
Egyetlen másodpercig.
Megszakította a szemkontaktust és vontatott léptekkel megindult a bejárathoz, miközben intett, hogy kövessem. A táskámat a vállamra kaptam és megindultam a falon haladó sötét árnyék után. Az állkapcsomat erősen összeszorítottam, mikor Mario szobája előtt haladtam el, de csak egyetlen pillantást engedélyeztem, többször nem álltam meg.

A lépcsőzés jótékony hatással volt Davira, aki sikeresen visszarázódott abba a szerepbe, amibe eredetileg érkezett. 
Egy paraszt volt. Soha nem leplezte. 
A csuklómnál megragadva húzott a lakóparktól nyugatra, úgy éreztem direkt gyorsabb tempót diktált, hogy minden második lépésem egy orra bukás legyen. Szórakoztató volt. Nagyon. 
Gyorsan haladtunk a sikátorok rengetegében a fiú tarthatatlan tempójával és két méteres lábaival. A nyugati rész volt az utolsó terület, amit egyetlen banda sem birtokolt, a tegnap este után azonban minden házon az Enemies jele virított. Büszkén húztam ki magam, Davi ellenben vegytiszta gyűlölettel méregette a koronákat, szorítása minden egyes firka után erősödött.
Már zihálva futottam a dühtől elvakult fiú után, mikor hirtelen egy rendőrautó parkolt le mellettünk. 
Én kötelességtudón megálltam volna, ám a srác pánikszerűen menekült nyugat felé. A csuklóm égetett, furcsa torokhangot hallattam, mikor megtorpanásom után Davide még rántott rajtam egyet.

- Jó estét! – köszöntöttek a rendőrök, miközben egy gyors mozdulattal megigazították az egyenruhájukat és kidüllesztették mellkasukat. Már a pocakbeszívás is nevetséges látvány volt, de a két fejjel magasabb Davide elé lépve végképp röhejes alakítást nyújtottak, a fiú mégis szinte nyüszítve húzott a másik irányba, köszönés helyett is csak morgásra futotta. – Kábítószer, szúró- vágó eszköz? – sorolta az idősebb. Davide csak a fejét rázta, mire a fiatalabbik csuklótól bokáig végigtapogatta a testét, én pedig szó nélkül átnyújtottam a zsebemben lapuló bicskát. Davi először megdöbbenve figyelt, majd lemondóan sóhajtott, arcát csaknem a tenyerébe temette.
- A táskákat ürítsék ki! – hangzott a következő parancs, mire a fiú a földre térdelt és egy órán belül másodszor is végigtapogatta az összes ruhadarabomat. – Festékszórót tartanak maguknál? – azonnal megdermedtem, félelem suhant át az arcomon. Fejemmel nemet akartam inteni, ám a tekintetem árulkodón a kistáskára vándorolt. Nem sokáig maradt a kezemben, elvették és egész tartalmát áttúrták.
Diadalittasan emelték elő a kannámat és fontoskodva kaparásztak tovább a filcek közt, csak pár pillanatra álltak meg, hogy tekintetüket mindent tudón összevillantsák és már fojtatták is a kutakodást.
Davide fújtatva figyelte hol a két férfit, hol engem, ujjaival idegesen dobolt a combján, kíváncsisága azonban legyőzte gyilkos ösztöneit és érdeklődve figyelte a rendőrök munkáját.  Nyakát hosszan előrenyújtotta, hogy megleshesse az érdeklődés tárgyát, ám a fekete- piros kendő, amit bizonyára a zsaruk tapogattak a dobos szeme elől láthatatlan maradt.

- Kit keresnek? – kérdeztem aggódva, hiszen nagy eséllyel az Enemies egyik tagját hajszolták ekkora vakbuzgósággal éjnek évadján.
- Négy fiút – ejtették vissza a festékszórót a táskámba egy nagy sóhaj kíséretében, mikor szemüket végigfuttatták rajtam és még egyszer tudatosították magukban, hogy igen, sajnos egészen biztosan lány vagyok. Erre most mit mondhatnék? Sajnálom? – Ma éjszaka alig két órával ezelőtt megrongálták a Largo Barbarigo 17-es szám alatti épületét. Az elkövetők maszkot viseltek, valószínűleg délnek tartanak.
- Akkor miért nyugatra keresik őket? – tudakolta Davide fogcsikorgatva, de válasz már nem érkezett. Illetve hozzám már nem. Számomra az idő megállt, sőt, egyenesen visszaröpített alig három órával ezelőttre.
Mario ágyán kuporogtam, körülöttem kiráncigált fiókok hevertek. Már fél órája bőszen kutattam a papírok között, habár még nem tudtam mit keresek. Bármit szívesen fogadtam volna, ami segíthet átvészelni az elkövetkezendő napokat. Nem csak a természet őrült meg, a viharfelhők szaporán gyülekeztek felettünk és biztos voltam benne, ha elered az eső, az már túl sok utolsó csepp lenne a bizonyos pohárban. Vagy dézsában.
Körülöttem anyakönyvi kivonatok (csodálkoztam, hogy ilyenünk is van) és útlevelek hevertek, legtöbbjük álnévre szólt, azonban figyelmemet a múltunk egy vidámabb része kötötte le. Egy fényképalbumnak szánt mappát tartottam a kezemben, alig húsz képet tartalmazott.  Sosem voltunk fotogének, ráadásul kiskorunkban a fotózkodás drága mulatság volt, főleg az olyan utcán élő lelenceknek, mint mi voltunk.
Legfelülről saját tükörképem nézett vissza, úgy tizenegy évvel fiatalabb kiadásban. A kép szélei kissé meggyűrődtek, a háttérben zúgolódó tengert millió ujjlenyomat díszítette. Minden jel arra mutatott, hogy bátyám szívesen nézegette vissza ezt a gyerekkoromból kiragadott pillanatot, bár nehéz volt őt könnyes szemekkel és gőzölgő teával kezében elképzelni. Oké, inkább lehetetlen. Bizonyára csak egyszer vetett rá egyetlen pillantást és akkor is óvatlan volt.
Narancssárga bikiniben térdeltem egy hatalmas homokvár mellett, kissé hunyorogva és bizalmatlanul pillantottam a fényképészre, a homlokomon gyülekező ráncok csak akkor tűntek el, mikor a következő képre Mario is mellém térdelt. Karját nyakam köré fűzte, boldogan vigyorgott a kamerába, nem törődve azzal, hogy minimum három fog mínusszal számolhatott. 
Kedvtelve figyeltem a képet, majd lapoztam tovább. Minél inkább lefelé haladtam, annál idősebb és annál valóságosabb karakterekkel találkoztam. A Mario pólóját díszítő szuperhősöket lassan zenekarok váltották fel és egyre mogorvábban nézett maga elé. A háttérben sunyi vigyorú suhancok figyeltek, a kezemben tartott géppel több kép nem is készült. Egyszerűen elvették és gördeszkán elszeleltek. 
Lassan megjelent az Outcasts többi tagja, kezdetben léggitárral, később igazi hangszereket szorongatva, arcuk meginghatatlan bizakodást és boldogságot sugárzott. 
Vera első napja az iskolában.
Bátyámmal és haverjaival a vonaton. 
Éppen egy koncertjükre tartottunk, én kihisztiztem, hogy mehessek. Azt hiszem az én mosolyom volt a legfényesebb…
Már pörgettem volna tovább, a következő fotó épp engem ábrázolt a zeneboltban egy gyönyörű zongora mellett, a nappaliból azonban kulcscsörgést hallottam. Mióta éjjeleket kell egyedül átvészelnem, fülem a legkisebb zizzenésre vörös vészjelzést küldött, testem felsőbb utasításokra várt. Meg is kapták. Ijedtemben kis híján leszánkáztam az ágyról, a léptek már az előszobában kopogtak.

- Megjöttünk! – kiáltotta testvérem hangosan. Szuper, a veréshez közönségünk is lesz –gondoltam, majd gyorsan a helyükre toltam a fiókokat, a papírokra pedig rárántottam a paplant. 
Kezembe kaptam az első tárgyat, ami az utamba akadt, majd hajamat megigazítva a nappaliba léptem.

- Megint a cuccaim közt turkáltál? – ráncolta a homlokát Mario, Davide unott szemekkel vizslatott a háttérből. Aha, szóval két ember a többes szám, bár Davit legtöbbször nem lehet beleszámolni, annyira kiüti magát, ám most mindketten józannak tűntek. Még.
- Csak egy… - pillantottam a kezemben tartott tárgyra -… CD- ért ugrottam be – Szóval egy album volt nálam. Jó tudni.
- Oké. Nem találkoztál össze véletlenül a maszkommal? – a legénybúcsús maszk.
Ugrás.
Hosszú, sötét sikátor, egyedül a rendőrautó szirénája villogott némán, kékre és vörösre festve az aranyra mázolt koronákat és logókat.
Egy lány megszeppenve ácsorgott a biztos urak mellett, remélve, hogy titkára nem derül fény, mellette egy fiú rosszallóan csóválta a fejét, szemét hitetlenkedve meresztette a fiatal egyenruhás kezében szorongatott festékre és bicskára.

- Kit keresnek?
- Négy fiút… maszkot viseltek… valószínűleg… délnek…
Az nem lehet. Az nem lehet, hogy…
Pislogtam.
Szemem továbbra is betegesen nagyra nyílt, Davide arca alig pár centire volt az enyémtől, lehelete az arcomat érintette, tekintete riadtan kereste az enyémet, de a jeges szempárban csak ürességet talált.
Csupán ketten voltunk, a kék- vörös villogás megszűnt, alkaromon egy nehéz súly himbálódzott.
Nem tudom mikor nyomták a kezembe a kistáskát vagy mikor hagytak minket végleg kettesben és végképp nem tudom mennyi ideig kereste Davi megszeppenve a pulzusomat vagy kutatta az arcomat egy pislantásra várva, mikor nem kapott rólam életjelet.
Talán érzéketlen tekintetemmel és szél fagyasztotta bőrömmel magam voltam az élőhullák bizarr megtestesítője, ám az agyam hangosan kattogott. Talán olyan zajt csapott, hogy Davide csak ezért nem próbált újraéleszteni vagy hívta a mentőket. 
Még több egyenruha és még több villogás. Még mit nem.
Largo Barbarigo – mantráztam mintegy varázslatot… hiszen csodára vártam.
Barbarigo.
17.
Largo Barba…

- A rendőrség épülete? – fakadtam ki hirtelen, hangom erejétől a fiú hátratántorodott, tekintete idegesen futott végig az utcán tanúk után kutatva. Hangos voltam. Óvatlan. Buta. De nem érdekelt. Alkarommal a falnak taszítottam, lábujjhegyre álltam, hogy a szemébe nézhessek. – Hogy a fenébe jutott eszetekbe ekkora őrültség? – toporzékoltam dühösen, de a hangom megremegett, a szemembe könnyek gyülekeztek. - Hol van a bátyám? – tettem fel utoljára a kérdést. Reménykedve néztem a fiúra, hittem, hogy tud valami megnyugtató információval szolgálni. Ebben a helyzetben már csak hinni lehetett.
- Nem tudom – suttogta Davi rekedten. Karomat magam mellé ejtettem, szilánkokkal tarkított tornacipőm ismét a földet taposta. - Amikor menekültünk, a kopók az ő nyomába szegődtek. Délnek indult, azóta nincs róla hír. De – kapta el a kezem – ez semmit nem jelent. Érted? – rázott meg, én pedig bólintottam. Persze, hiszen hinni akartam neki. 
A dobos  egy ideig még kétkedve figyelte minden mozdulatomat, készen állt arra, hogy befogja a számat és a hátán cipeljen hazáig, ha ismét rám tör az ordítozhatnék. 
Fintorogtam.
Talán fölöslegesnek tűnt, ám Davi olyan közelről bámult az arcomba, hogy ezt még vakon sem téveszthette el. Remélem is, hogy célba ért, ez volt az egyetlen fegyverem, amivel kifejezhettem dühömet, elkeseredettségemet és hitetlenkedésemet. 
Mariónak haza kell jönnie!
Talán ismeretlen terep volt számára a graffiti, de egészen kicsi kora óta értett ahhoz, hogy kámforrá váljon, ha forró a talaj a lába alatt.
Vissza fog jönni!

Lehámoztam magamról Davide hosszú ujjait és megindultam a korábban kijelölt irányba, azonban a bizalmatlan tekintetet már nem volt egyszerű feladat lerázni magamról. Rázhattam a fejem jobbra, balra, rángathattam a vállamat, a perzselő tekintet továbbra is a tarkómra tapadt. A fiú egy ideig még mögöttem bandukolt, mintha a szökésemtől tartana, de mikor harmadszorra is eltévesztettem, a jobb kezemet, jobbnak látta, ha elém vág és ő mutatja az utat.
Egészen a város szélére értünk, már csak két utca sorakozott a távolban, mikor végre megérkeztünk. Davide egy apró és kissé romos házikóban lakott, habár a romos kifejezés talán beszédesebb, ha a ház belsejére használom. Egy atomkatasztrófa helyszínére érkeztünk, a szemem elé egy igazi legénylakás tárult.
A mosogatóban tornyokban álltak a koszos poharak, a földön mindenfelé ételmaradék, habár a fekete kanapé alól egy egész szelet pizza kandikált ki érintetlenül, hozzányúlni csak a penésznek volt undora. A bejárati ajtó egyenesen a nappalira nyílt, amitől balra az érintetlennek tűnő konyhapultok sorakoztak. Tétován álltam kistáskámmal a rendetlenség kellős közepén és áldottam az eget, hogy Davi sem vette le a cipőjét, így csökkent az esélye annak, hogy talpamat gitárhúrok nyársalják fel. A fiú noszogatott, hogy lépjek beljebb, otthonosan közlekedett a szeméttel övezett apró ösvényen, ami egy boltívhez vezetett.  Az átjáróról egy sötét folyosóra értünk, a szemétösvény egy csukott ajtóig tekergett, vége eltűnt a titokzatos szoba túloldalán, ám mi a jobb oldali ajtóhoz siettünk, ami sötéten tátongott a folyosó ellentétes oldalán. Davide nagy gonddal nekem is kialakított egy csapást, majd kis híján felbukva egy erősítőben, a szobába lépett és felkattintotta a villanyt. A szoba vagy háromszorosa volt az enyémnek. Háromszor akkora, háromszor olyan zsúfolt és háromszor olyan rendetlen.

- A szobád – mutatott körbe, majd gyorsan összekapkodta a földön heverő alsógatyákat és párosítatlan zoknikat, miközben hátizsákomat lazán a franciaágyra vetette. – A házhoz remélhetőleg nem kell térkép - csettintett a nyelvével. Alig két percet töltöttünk a lakásban, de ő már most ajtón kívül tudott volna.
- Ne aggódj, majd követem az ösvényt – grimaszoltam.
- A szekrényben találsz ágyneműt. Én a szobámba leszek – biccentett a csukott ajtó felé -… ha kellek, de ne kelljek. Rendben? – kérdezte, majd a választ meg sem várva kiviharzott a szobából és eltűnt a folyosó túloldalán. Sóhajtva csuktam be a szobaajtót, majd a fal mentén a földre csúsztam. Azonnal pattantam is fel, ugyanis a fenekembe fúródott egy Jack-dugó. Morgolódva tapogattam a hátsómat, miközben körbejártam a szobát. Davi példáját követve táskámat az ágyra dobtam és a polchoz sétáltam, amit két robosztus szekrény fogott közre. Az ajtóval szemközt hatalmas ablak, előtte egy bicskával rongált asztal. 
A szobában rengeteg erősítőt, húrkészletet és kábelt találtam, ám az ágy mellett egyedül egy klasszikusgitár árválkodott.
Kíváncsian tártam fel a szekrényt, és túrtam bele a polcon elterülő holmikba. A kezem valami puhába és rugalmasba akadt, ezért villámsebességgel rántottam elő, de a mutatvány nehezebb volt, mint amilyennek elsőre tűnt. Bármi is tekeredett az ujjaim közé, nem engedett, a hirtelen mozdulatnak köszönhetően pedig vagy öt helyen vágta mega kezemet a papírrengeteg.
Riadtan kaptam magasba az ujjaimat, hogy a számba vegyem őket, ám ekkor megpillantottam az ujjamra csavarodott tangát. Használtan.

- Fuj, már! – ráztam a ruhadarabot a földre, majd becsaptam a szekrény ajtaját. Már nem is vagyok álmos. Szóval ágynemű sem kell. Soha. Többé. 
Visszaballagtam a szoba közepére, majd a vetetlen ágyra dobtam magam. Átsuhant a fejemen, hogy kipakolom a ruháimat és elrejtem a kendőmet, de arra jutottam, hogy nem töltök itt sok időt. Egy éjszaka. Maximum kettő. Igaz?
Így történt, hogy a két táska hangos puffanással ért földet. A csattanás még sokáig visszhangzott a fejemben, örültem neki, legalább valami megtörte a múltbéli párbeszédek folytonos vitáját.
A fiatal rendőr folyamatosan mondta a magáét a fejemben, gyorsan hadarta a mondatokat, ám a szavak egyre értelmetlenebbek lettek.
Délnek. Maszk. Barbarigo. Négy fiú. Négy. Fiú.
Szemeimet szorosan összezártam, de a hangok csak nem hallgattak el. Mikor a szorítás gyengült, pilláimon keresztül érdeklődve néztem a plafont borító firkákat és talpnyomokat, melyek egy jól sikerült házibuli kétségbevonhatatlan bizonyítékai voltak. 
Már éppen készültem a párnát a fejemre ráncigálni, vagy akár a tangát a fülembe gyömöszölni, hogy a skizofrén, egyre inkább horrorisztikus énemet elhallgattassam, mikor a nappaliból éles csörrenést hallottam.
Trililili.
Trililili.
Egy vezetékes telefon.
Te jó ég, évek óta nem találkoztam ilyennel!
Érdeklődve vártam a fejleményeket, hallgatóztam, hátha elcsíphetek valamit a beszélgetésből, ám a csörgés nem hagyott alább, sőt egyre sürgetőbben, hangosabban szólt a fal túloldaláról.
Trililili.
Sóhajtottam. Feltápászkodtam az ágyról, majd az ajtóhoz osontam. Füleltem, az ajtó túloldaláról azonban nem jött sem mozgás, sem beszéd, így a folyosóra siettem. Macskaként osontam a csipszes zacskók aknamezején, szemem folytonosan Davide ajtaján függött. Bár a fiú nem lépett elő, szobájában nagy volt a sürgés forgás, olykor hatalmas borulások és jajgatások hangzottak.
Vállat vontam és a telefonhoz léptem, ami még egyszer türelmetlenül rezgett az asztalon, mielőtt felkaptam.

- Halló? – szóltam bele halkan, ám a vonal túloldalán egy gépi hang szólalt meg, majd hangos reccsenést hallottam.
- Önt R hívásra kérik, a hívás díját a fogadó fél vállalja át. Ha az alábbi feltételeket elfogadja, kérem, nyomja meg a…
- Anyád! – hallottam Davide hangját közvetlen közelről, aminek következtében a telefont kis híján a cigarettacsikkekkel tarkított kisasztalra ejtettem.
Gyorsan körbepillantottam, ám senkit nem láttam a nappaliban. Biztonság kedvéért ismét a folyosóra léptem. A szobaajtó csukva. Megnyugodva léptem ismét a nappali gyér fényinek takarásába, miközben a vonal túloldaláról halk pittyenés hallatszódott, a hívást fogadták.

- Davide te vagy az? – hallottam Mario rekedt suttogását. Megdermedtem. Nem kellett attól tartani, hogy óvatlanul a telefonba kiáltok, testvéremet hívva. Levegőt sem kaptam. Néma fuldoklásomra azonban felfigyelhettek, ezért tenyeremet gyorsan a számra tapasztottam, úgy vártam a folytatást.
- Hogyan sikerült elérned? Mond, hogy Coccodrillóból telefonálsz.
- Nem egészen – szívta a fogát Mario – Bevarrtak. Szombaton lesz egy tárgyalásom, akkor eldöntik, hogy bevonulok e, addig a fogdában éjszakázom.
- Hú – nyögte Davi – Nagyon pörgetik az ügyedet.
- Fontos ember lévén – nevetett Mario keserűen, de egyikőnk sem volt humoránál. – Nagyon komolyan veszik, érted? Gyűlölnek minket. Nem fogok kijutni. Őrültség volt ez az egész – kínos csend. – Most is csak az ügyvédért telefonálhattam – Idióta! – gondoltam. Ahelyett, hogy keresett volna valakit, aki kihozza, felhívta a legjobb barátját és most lányosan cseverésznek. – Nincs pénzem, szóval kirendelt ügyvédet kapok. Az esélyeim mínuszba fordulnak… - sóhajtotta.
- Megoldódik valahogy – nyökögte Davide, a hazugság neki is nehezére esett. – Beszélhetünk Marcóval, vagy…
- Nem. Nem kell, majd megoldom valahogy – csattant fel Mario. – Lefekszem aludni, fáradt vagyok – mondta, ám hangjából düh és keserűség áradt, őt az álom messzire elkerüli ma éjszaka.
- Rendben. Értesíts valahogy a fejleményekről – mormolta Davide halkan. 
Nem mondom, kicsit rosszul esett, hogy egyikőjük sem tett rólam említést. Lórúgás a hiúságomnak.

- Oké. És… - Mario megakadt. Gondolkodva várt egy másodpercig, majd hangosan szusszantott. – Ki vagyok hangosítva?
- Nem – válaszolt döbbenten Davi, szegény nem bírta követni az éles témaváltást, ám én riadtan tartottam messzebb magamtól a telefont, nehogy fülsértő szívdobogásom a telefon túloldalán is hallható legyen.
- Hallhat még valaki? – kérdezte Mario gyanakodva. – Lehet, hogy lehallgatnak ezek a mocskok… - kezdett bele, de nem értettem mit mondott. Davide szobájának ajtaja kivágódott, a fiú a nappaliba rontott. Tekintetét gyorsan körbejáratta a szobán, majd megállapodott rajtam. Szemei szikrákat szórtak. Rengeteget. 
Kész szikraeső.
Mario csak mondta tovább a magáét, én pedig remegve engedtem lejjebb a telefont.

- Jogom volt hallani – védekeztem. – Te viszont azt mondtad, minden rendben lesz – suttogtam, bár ha a büntetés a hülyeség mértékével egyenes arányos volt, akkor a lelkem mélyén sejtenem kellett, hogy igenis baj lesz.
- Kérem a telefont – mondta Davide határozottan, kezét felém nyújtotta, mire én csak hátráltam, míg hátam erősen fába nem ütközött. Egy pianínó volt az, a disszonáns hangok fülsértőek voltak, ahogy nagy igyekezetemben, hogy a fiútól távol maradjak, a billentyűkre pottyantam.
- Davide? – kérdezte bátyám értetlenül, mire a leeresztett telefonra pillantottam.
- A telefont – sziszegte a dobos, ujjaival olyan szorosan kapaszkodott a saját készülékébe, hogy bütykei egészen elfehéredtek.
- Nem! – kiáltottam határozottan, kicsit hangosabban a kelleténél. Nem adhattam oda! Még… hallani akartam a testvérem hangját… csak egy igazán kis ideig…
- Vera? – döbbent le teljesen Mario, de nem törődtem vele, ahogyan Davide sem, szegényt teljesen kizártuk a történésekből. – Davide, mi folyik itt? – tudakolta bátyám a legjobb barátjától idegesen. Hangja feszülten csengett, ám Davi ahelyett, hogy magyarázkodásba kezdett volna, felém tartott, hogy elvegye tőlem a telefont, habár ekkor már teljesen minden volt. Sebesen iszkoltam odébb előle. Testvérem a hangok alapján próbálta kikövetkeztetni, hogy mi történik a szobában, az egyre mélyebben megszólaló zongora hangjai alapján azonban semmi jóra nem következtethetett, ugyanis egyre hangosabban követelte a magyarázatot.
- Vera! – ordította Davide, ahogy csuklómat megragadta, ám hadonászásomnak köszönhetően karmaim végigszántották párszor arcát.
- Mario! – nyüszítettem.
- Davide! – morogta Mario is. Most, hogy a névsorolvasás megvolt és mindenki tudott a jelenlétemről, a kedélyek akár le is nyugodhattak volna, ám Davi szemére vörös köd borult. Dühödten tekerte tovább a kezemet, a zúzódások szinte égették a bőrömet. Ennyit a gyógyulásról. – Mit keres nálad a húgom? – kérdezte bátyám, a háttérből hangos lépteket hallottunk.
– Letelt az öt perc, kérem, tegye le a telefont! -  hangzott a parancs, telefonon keresztül is marta a fülemet az a vegytiszta undor, ahogyan az őr a kérem szór ejtette.
 – Nem vehetik el! Ez valami vicc? A húgom… Vera! – üvöltötte Mario kétségbeesetten, miközben ő is hadakozni kezdett valakivel a vonal túlsó végén.
A fiú marka a könyökömnél elterülő sebre tévedt, majd egy különösen erős szorítás következett.
- Hagyjál! – sikoltottam, épp, mielőtt a hívás véget ért volna.





[1] Guns N’ Roses – Sweet Child O’ Mine 
Fordítás: Szemei, mint a legkékebb ég/elsötétül, esőre készül/Gyűlölök a szemébe nézni/és a benne élő fájdalmat megpillantani

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése