2016. május 20., péntek

Kilencedik fejezet

Sziasztok!
Ne haragudjatok kérlek a kihagyásért... igazából nem a késésem miatt kérek bocsánatot, hanem mert... a részek készen vannak, csak a feltöltésre nem jutott éppen időm...
Ráadásul!
Újult erővel vetettem magam az írásba, rengeteg ötletem van, csakhogy ez a blogra nézve nem pozitív...
Kilencedik fejezet
Vera


Davide riadtan hátrált, felhúzott szemöldökkel vizslatta elkínzott arcomat, majd pillantása a csuklómra tévedt, melyen vöröslő csíkok jelezték ujjainak helyét, gyomorforgató karperecet hagyva a bőrömön. Gyorsan elengedte a karomat, majd bűntudatos arccal még két lépést hátrált, míg a kanapéba nem ütközött. Ujjaival súrolta a puha díszpárnákat, de le csak ült a kanapéra, mikor én is a pianínó pedáljaihoz roskadtam. A telefont a földre ejtettem, remegő karjaimmal a térdemet szorongattam. Hagytam, hogy hullámos fürtjeim az arcom elé omoljanak és eltakarják a dühtől kipirult arcbőrömet és a kósza könnyeimet, melyek engedély nélkül is utat törtek maguknak. Szapora légzésem és halk szipogásom ventillátorként röpítette magasba hajszálaimat, a háttérben Davi is sörényével játszadozott, idegesen túrta a fekete szálakat, majd hagyta, hogy ismét homlokába hulljanak. Úgy tűnt segít neki a gondolkodásban, engem azonban az őrületbe kergetett. Pont, mint Davide.
- Ne merészeld még egyszer kihallgatni a telefonbeszélgetéseimet! – suttogta rekedten. Ujjaival a kisasztalon található hamurengeteggel szórakozott, különböző mintákat rakott ki belőle, de a fiúból áradó feszültség hullámokban érkezett hozzám, a karom nyomban libabőrös lett.
- Eszemben sincs! – nevettem fel erőltetetten. – De mégis mit gondoltál, meddig titkolhatod előlem azt, hogy a bátyám börtönben van? – kérdeztem hitetlenül, mire a srác egyszerűen megdermedt. A karján megfeszültek az izmok, az arca óvatosan megrándult, ahogyan állkapcsát összeszorította.
- Mondtam, már, hogy nem tudtam, hol van Mario. Nem tudtam róla semmit – felelte kimérten, mikor végre visszatért az élet a testébe. Összerándultam, mikor felpattant a kanapéról, de ahelyett, hogy a sarokban álló pianínóhoz sietett volna, a hűtőhöz lépett és a felkapta az első keze ügyébe akadó üveget. 
Alkohol és vita.
Rettenetes párosítás! Tapasztalatból tudtam.
Ellenkezni akartam, de félúton meggondoltam magam, így kérésemre csak a magasba tartott tenyerem emlékeztetett. Davide csupán egyetlen pillantást vetett rám, majd üveggel a kezében folytatta a járkálást.

- Ha Mario elfogásáról csak most értesültél, akkor miért vittél magaddal? Ki elől kellett eltüntetned? – álltam fel én is, hogy levegőt véve felfújhassam magam és magabiztosságot sugározva megálljak a fiú előtt. Számonkérésem borzasztóan dühítette. 
Ketrecbe zárt oroszlánként járkált fel és alá, már vagy ezredszerre tette meg a kanapé és a konyhapult közti rövid utat, új ösvényt kialakítva a szemét tengerében, választ azonban egyetlen kérdésemre sem adott, így tovább piszkáltam őt. – Mond csak, hogy lehet az, hogy csak a bátyámat tartóztatták le? Segítened kellett volna! Te nevezed magad barátnak… - már percek óta nem nyeltem, hogy most a srác arcába köphessek, ám mikor Davide egy hirtelen lépéssel előttem termett, ijedtemben minden munkám és elhatározásom kárba veszett. Remegő lábakkal léptem hátra, de térhajlatom a kanapénak ütközött, így a fekete díszpárnák közé pottyantam. Davi nem zavartatta magát, utánam hajolt, jobb kezét a fejem mellé támasztotta, gyűlölködő tekintetét egyenesen az arcom közepére irányította.

- Szart se tudsz erről az egészről, szóval szállj le a magas lóról vagy én rángatlak le! Nem tudod, mi zajlik a városban már hónapok óta, nem tudod mibe keveredtünk – sorolta, persze eszébe sem jutott esetleg beavatni. – Azzal, ha Marióék után megyek, csak annyit értem volna el, hogy engem is bevarrnak. Hasznos lett volna? – Nos, ami azt illeti Mario nem lett volna olyan magányos – gondoltam, de a Daviból érkező erő és harag arra késztetett, hogy fejemmel nemet intsek. – Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom Vera, de nem egy tündérmesében élsz, az élet jobb szereti a horror sztorikat.
- Legközelebb majd azt mondod, hogy a mikulás nem létezik? – szusszantottam, mire ujjai megfeszülte a fejem mellett. Nagyon közel állt ahhoz, hogy felpofozzon, végül ellökte magát a kanapétól és úgy helyezkedett, hogy a kisasztal közénk kerüljön. Az a pár méter távolság nagyon megnyugtató volt. Nagyon. 
Türelmesen vártam, hogy Davide az üveg aljára érjen és magamra hagyjon, semmi hirtelen mozdulatot nem mertem megkockáztatni, bár úgy gondoltam, Davi nem bántana. Persze jobb nem piszkálni az alvó oroszlánt. Tekintetemmel kerültem a dobost, pár perc után agyam már szűrte is a jelenlétét. Körbepillantottam a nappaliban, ami innen a fotelből nézve valóban nem tűnt olyan rendetlennek, sokkal inkább zsúfolt hatást keltett. Rábukkantam az elveszettnek hitt hangszerekre, a fal mellett gitárok sorakoztak, mellettük cintányérok, a teljes szettet valószínűleg Davi szobája rejtette.
A kanapé és a fotelok mind egymás felé néztek, tévét semerre sem láttam, ami mondjuk ezen a szegény környéken cseppet sem lepett meg, főleg, hogy a srácok minden pénzüket hangszerekre költötték. Akármerre néztem, a földön mindenfelé oda nem illő tárgyakon akadt meg a szemem, ám a konyhát hiába szuggeráltam, az patyolat tisztának mutatkozott, csak a mosogató rogyadozott a koszos tányérok alatt. Még a kuka is üresen tátongott, habár egy Davi vezette háztartásban a szemetes teljesen fölöslegesen bizonyult, ha egyszer volt padló is, szőnyeggel és mindenféle rongyokkal, amik beitták a kilöttyent italt és fekete színükkel jótékonyan eltűntették a foltokat és az anyagra pöccintett hamut.
A lakás rendetlen volt, de nagyon praktikus, az ember a kanapáról is elérte a bárszekrényt, a fotelokból belátta az egész teret. Szinte ki sem kellett mozdulni a puha párnák gyűrűjéből, amik olyan kényelmesek voltak. A szemhéjaim minél tovább figyeltem, annál inkább elnehezültek, lassan már arra sem volt elég erőm, hogy szemeimet gyorsan átsiklassam a dobos fekete alakján. Térdénél szaggatott gatyát viselt, ami sokkal inkább hordozta magával a kényszert és az életérzést, mint ezt az őrült divatot, az övhiány úgy tűnt állandósult probléma nála. Fekete pólója, melynek bal felső sarkába egy étterem logóját pingálták, szinte szétfeszült széles vállain. Kezében még mindig az üveget szorongatta, alkarjáról egy farkas nézett vissza rám. A minta körül vöröslött a srác bőre, friss szerzeménynek bizonyult, de volt benne valami különleges. Sokkal halványabbnak tűnt, mint a tetoválások többsége.

- Na, takarodj aludni – csapta az üres üveget a kisasztalra Davi, mikor észrevette, hogy alkarját bámulom. Ahelyett, hogy a farkas szeméről a fiúéra emeltem volna a tekintetemet, felpattantam a kanapéról és a folyosó felé siettem, eltekintve (most az egyszer) attól, hogy a fiú nem használta a kérlek szót. Már az átjárónál jártam, mikor kopogást hallottam. Megperdültem a tengelyem körül, a dühödt dörömbölés a bejárati ajtó felől érkezett. Testvérem haverja az állán lévő apró szakállt dörgölte gondolataiba merülve.
- Davide, nyisd ki! – morgolódott odakint Rico, jellegzetes, mély hangját egyből felismertem. A megszólított most az ajtóhoz lépett, ám mielőtt kiakasztotta volna a láncot, hátrapillantott.
- Te még mindig itt vagy? – suttogta, fejével a szobám felé biccentett. Fintorogva siettem végig a folyosón és léptem a szobámba.
A zár kattant, a nappali felől lábdobogást hallottam, majd Davide üdvözölte a többieket.
Leoltottam a szobámban a villanyt és behajtottam az ajtót, de ahelyett, hogy Davi utasításainak híven aludni tértem volna, az ajtónál maradtam és a kabátomba burkolózva a küszöbhöz kuporodtam és persze nagy figyelmet szenteltem a Jack-dugóknak.

- Mario késik? – kérdezte Cross bizonytalanul, lelki szemeim előtt lebegett, hogyan forgolódik a srác körbe- körbe és pillant be minden zacskó alá, hátha ott találja testvéremet.
Davide kényelmetlenül fészkelődött, egy pillanatra abbamaradt a pohárcsörömpölés, amivel addig elfoglalta magát.

- Mariót elkapták – motyogta csendesen, mire Cross felkiáltott és Rico is elengedett egy cifra káromkodást. Én öklömet harapdáltam a sötét szobában, nehogy kövessem a két fiú példáját. A bátyám börtönben van.
Meg lehet szokni egyáltalán ezt a gondolatot? Azt hiszem nem.

- Honnan veszed? – mordult fel az énekes, hangjától a hideg futkosott a hátamon.
- Beszéltem vele telefonon – csettintett nyelvével Davi, majd nagyot sóhajtott. Az enyhén dühöt és elkeseredett gesztust nekem szánta, csak én érthettem. Vettem az adást. – Már mikor kettéváltunk sejtettem, hogy gond lesz – felszisszentem. Mocskos, hazug disznó! -… hazasiettem és váram, hogy történjen valami. Pár perce hívott, a rendőrségről telefonált.
- Nem jutott túl messzire – horkant föl Rico, én pedig a falat kapartam kínomban. Milyen humoros valaki ma este! Kapjalak csak a karmaim közé! – Körülbelül mennyit lesz bent?
- Nem tudni. Holnap lesz a tárgyalás, de nem sok esélyt adnak neki. Hihetetlen. A rendőrség még azt se tudja, mivel áll szemben, mégis két nap után bevarrják az egyik vezetőnket – mondta Davi indulatosan, rekedt hangjáról érződött, hogy a sört felváltotta valami erősebb. 
Mégis mi olyan hihetetlen ezen?
A rendőrség falát firkálták.
Idióták!
Úgy éreztem, ha sokáig kell még hallgatnom ezt a beszélgetést, akkor isten bizony, mészárlást rendezek.
Maximum kérvényezem, hogy Marióval egy cellába kerülhessek…
Jól elleszünk…
Feltápászkodtam a földről, kezeimet ökölbe szorítottam, lábaimat megacéloztam, nehogy meggondolatlanságomban kirohanjak a nappaliba és a fiúkra borítsam az elmúlt tizenhét év bili termését. Beljebb hajtottam az ajtót, ám mielőtt a zár némán kattanhatott volna, a fülemet olyan szavak ütötték meg, amiket nem hagyhattam kárba veszni. Feltéptem az ajtót és kivágtattam a folyosóra, de így is csak a mondat végét csíptem el.

-… ő kihozhatja onnan nem? – morfondírozott Rico. Bár sosem volt egy észlény, most úgy tűnt egy igazi terv körvonalazódik agyában. Valószínűleg a világ legrosszabb stratégiáját tárta a fiúk elé az imént, ám az, hogy a kivitelezést másra bízta volna, felettébb megnyugtató gondolat volt. Már csak arra kellett volna rájönnöm, hogy ki az az ő? Ki az, akiben az Outcasts megbízna annyira, hogy ráhagynák Mario kimentését?
Hiszen még én sem férkőzhettem be a bizalom körébe. Davide elküldött aludni és a szobában rejteget. Városközponti kalitkámból kikerültem nyugati börtönömbe.

- Nem is tudom… - kételkedett Cross, miközben kezébe vette az egyik gitárt és nekiállt a hangolásnak. – Emlékezzetek csak, mi történt az utolsó találkozáskor. Gyűlölik egymást. Marcónak semmi oka nincs segíteni nekünk.
- A Rock Katonáinak szüksége van ránk és fordítva. Marco a segítségünket kérte, hát most viszonozhatja – Marco? Rock Katonái? Mi a fenéről beszélnek ezek?
Kijjebb merészkedtem a folyosón, már szinte az átjáróban álltam. Lélegzetvisszafojtva kukkantottam a nappaliba. Cross a kanapén feküdt, kezében Davi egy elektromos gitárja, amit nagy odaadással hangolt és tisztogatott, a kezében tartott fekete- piros kendővel. Nahát. Nekem is pont olyanom van!
Rico a fotelben üldögélt, lábait a kisasztalon pihentette, kezében festékszóró, azzal szórakozott. Pörgette, dobálta és fél percenként elejtette. 
Davide a konyhapultnak támaszkodott, sötéten nézett az apró társaságra. A többiek előtt poharakban kitöltve állt a bor, Davi azonban az üveget szorongatta, a vékony nyak csaknem kettéroppant a szorosan fonódó ujjak rengetegében. Másik kezét a pultra támasztotta, ujjaival egy megállíthatatlan ritmust játszott. 
Telt ajkait egy tehetetlen, dühödt grimaszba húzta, mielőtt megszólalt.

- Ha építhetnénk is Marco kapcsolataira, Mario akkor sem egyezne bele ebbe az egészbe! Inkább bent rohadna még…
- Nem! – rontottam ki rejtekemből. Azt hiszem sok volt ez nekem mára, a ma este történtek kiölték az életösztönömet. – Mario rohadtul nincs abban a helyzetben, hogy döntsön! Ki kell jönnie, mert nem csak az ő sorsa forog kockán! Néha gondolhatna rám is! – böktem a mellkasomra. A fotelből két csodálkozó szempár meredt rám, Davi azonban nem tűnt meglepettnek. Dühös volt.
- Megmondtam, hogy maradj a szobában! – ujjai abbahagyták a táncot, helyette ökölbe szorultak, a fiú erősen a konyhapultra ütött. – Azt hittem megbeszéltük, hogy többé nem hallgatod ki a beszélgetéseimet – fröcsögte.
- A telefonbeszélgetéseidet – helyesbítettem, de erre rossz időpontot választottam. Davide a pultra helyezte az üveget. Ajaj. Davi lemondott a borról, csakhogy minden figyelmét nekem szentelhesse. Rossz értelemben. 
A kanapé mögé húzódtam, Cross nyakát tekerve követte lépéseimet, Rico még mindig kicsit sokkos állapotban figyelt.

- Mi folyik itt? – kérdezte végül az énekes, mire védekezőn magam köré fontam a karjaimat, Davi pedig ismét felkapta a borosüveget és dühösen szuszogott, tekintete átkot szórt, akárkire nézett. Habár leginkább csak engem tisztelt meg.
Crossék kíváncsi szemekkel vizslattak minket, ám mindketten hallgatásba burkolóztunk.

- Oké. Az lesz a legjobb, ha megmagyarázzátok ezt az egészet. Vera mit keres itt? – ült fel a gitáros, miközben szemét Davidén tartotta, próbálta elkapni a dobos pillantását, ő azonban rá sem hederített, minden áron a szemmel ölés elméletét próbálgatta.
- A graffitizés után, mikor Marióval különváltunk… - szűrte a fogai között Davi -… nem egyből hazajöttem. Elmentem a lakásra és magammal hoztam Verát.
- Mire volt ez jó? – vonta fel a szemöldökét Rico. – Már megbocsáss, Vera – intett felém fejével -… de nem volt szükségünk egy koloncra, épp elég problémánk volt eddig is.
- Mario börtönben van. Talán hónapokig nem is látjuk őt. Hagytam volna a lakáson?
- Nem, de elintézhetted volna egy SMS-ben. Megint túlbonyolítod a dolgokat – dörgölte meg az orrnyergét az énekes. Hát. Az előbbiek után cseppet sem lett szimpatikusabb. Davi tekintetét továbbra is kerültem, helyette elkeseredetten néztem Crossra. Tudtam, hogy nem örülnek nekem, de… nem gondolhatták komolyan, hogy visszaküldenek.
- Persze – horkant föld Davide – Kedves Vera! A testvéredet börtönbe zárták, légyszi ne okozz sok gondot. A hűtőben találsz kaját.
- Én csak feldobtam egy ötletet – rántotta meg széles vállait Rico, a mozdulattal minden ruhát a földre borított a fotel háttámlájáról.
- Szar ötlet volt – dühöngött Davide. Kényelmetlenül fészkelődtem a kanapé mögött. Bár a fiúk gondolatai az én sorsom körül forogtak, engem egyszerűen elfelejtettek, teljesen kizártak a beszélgetésből. – Cross? – fordult Davide segélykérőn a kanapé felé és én is a gitárost szuggeráltam. Cross továbbra is a húrok alól piszkálta a koszt, vállig érő haja teljesen eltakarta arcát, percekig néma csendben vártunk, csupán a véletlenül megpendített húrok dallamtalan összessége adott egy kis megnyugvást.
- Erről talán Mariót kéne megkérdeznünk – grimaszolt felénk. Remek. Azt hittem legalább ő mellettem áll, ám úgy tűnt ezen az estén Davide az egyetlen, akire számíthatok. 
Mióta belekerültem az Enemies forgatagába, nem hagyhattam, hogy védelem nélkül maradjak a lakásban akár egyetlen éjszakára is. Mario nélkül könnyű préda voltam. 
Ráadásul nem sokáig húztam volna egyedül. Ki tudja, bátyám meddig lesz távol. Hetek? Talán hónapok?

- Akkor azt hiszem össze is pakolok – motyogtam, hiszen még mindig fülemben csengett Mario számon kérő stílusa.
Davide, mit keres nálad a húgom?

- Nekem aztán mindegy – rántott vállat Davide sértődötten. Az üveget a pultra vágta, karjait szorosan összefonta a mellkasa előtt és szúrós pillantásokat vetett a srácokra.
- Holnap bemegyünk Marióhoz és meglátjuk, mit mond – csitította Cross, majd furcsálló pillantást vetett rám. – Addig is… szerintetek mit csináljunk vele? – kérdezte, mire mindnyájan felém fordultak, idegenkedve néztek rám, mintha egy ismeretlen faj lennék. 
Mi az, hogy mit csináljanak velem?
Basszus.
Napi három étkezésre van szükségem és cseréljétek a vizemet. Nevetséges.

N
Újdonsült szobámban ébredtem, takaró gyanánt bőrdzsekimet szorongattam görcsösen, a cipzár mélyen nyomódott apró ujjaimba. Felkönyököltem az ágyban, szememet végigjárattam a megviselt, egykor fehér falakon és az egyszerű, barna bútorokon. Ha netán itt ragadnék a nyári szünet idejére, nos, kezdenem kell valamit a szobával!
A hátizsákomból papucsot halásztam elő, majd gondosan a lábamra erősítettem azt, nehogy belelépjek egy gitárhúrba esetlegesen egy injekciós tűbe. Sosem lehetett tudni!
Pár ruhadarabbal felszerelkezve indultam meg a folyosó felé. A boltív alatt megálltam egy pillanatra, hogy körbekémleljek a nappaliban, ám senkit nem találtam, így szó nélkül a fürdőszobába siettem. A mosógép tetejére ejtettem a fekete trikót és a farmer sortot, majd kibújtam az örök divatos Oroszlánkirályos felsőmből és a zuhany alá léptem. Megengedtem a vizet, majd pár sor szitkozódás után a hőfokot is sikerült eltalálnom. Bár csukott szemmel fordítottam arcomat a zuhanyrózsa felé, mégis kicsit frusztráló volt az a sok tükör, amit Davide fürdőszobája rejtett, így amilyen gyorsan csak tudtam, magam elé rántottam a zuhanyfüggönyt.
Sokkal jobb.
Amúgy sem szívesen figyeltem a testemet borító sérüléseket és a lilából lassan kékbe forduló foltokat. Ráadásul ennyi szemszögből.
Percekig folyattam magamra a vizet, egyre hidegebb fokozatra kapcsolva, hogy kitisztítsam a fejemet.
Hamar felélénkültem, az ólmos fáradság eltűnt a tagjaimból, helyét kérdések sora vette át. Tervet kovácsoltam. 
Bár nem voltam benne egészen biztos, hogy lesz alkalmam használni, az Outcasts tagjai egyszerűen figyelembe sem vettek. Az én véleményem nem számított. 
Vajon meddig lesz Mario börtönben és én meddig leszek a sajátomban?

Megborzongtam. Ezt a hidegrázást nem foghattam a víz hőmérsékletére, mégis egyszerűbb volt csupán elzárni a csapot és azt mondani, na, most már minden rendben van!
Kiléptem a zuhanyfüggöny mögül, majd szitkozódva fordultam el a tükröktől. 
Felnyögtem, mikor a mosógépre pillantottam. Elfelejtettem törölközőt hozni. A vízcseppek jéghideg patakokként futottak végig bőrömön, versenyezve, hogy melyikük éri el előbb a hófehér csempéket. Egy kis habozás után lekaptam az ajtó kampójára elhelyezett törölközőt, majd erősen becsavartam magam a puha anyagba, amiről kilométeres körzetben érződött, hogy Davié. A fiú tusfürdőjének illata burkolta körül a testemet.
Kényelmetlenül fészkelődtem a sötétkék anyag alatt, sietősen szárítkoztam, majd kaptam magamra a fehérneműmet. A törölközőt, mintha mi sem történt volna, visszaakasztottam eredeti helyére és a többi ruhámhoz léptem. Csakhogy útközben elkövettem azt a hibát, hogy a tükörbe néztem. Közelebb léptem, nem akartam elhinni, hogy a tükörben álló lány én vagyok. Az nem lehet.
Olyan közel léptem, hogy orrom súrolta az üveget, levegőt venni sem mertem, nehogy az egész bepárásodjon, némán figyeltem a lányt. Sötétbarna tincsei a nedvességtől göndören hullottak vállára, a kulcscsontja és ajkai fölött vízcseppek sorakoztak. Felemeltem a kezem, hogy megtöröljem a számat és a képmásom is azt tette. Kétségkívül a lány és én egyek voltunk. 
Képmásom testét hegek fedték, egymást érték a zúzódások, horzsolások, tűsarok okozta foltok. Saját bőrömre néztem. Ugyan az a siralmas látvány fogadott. Forogtam jobbra, balra, még hátamat is megszemléltem, ám az egyetlen vidám pillanat az volt, mikor egy Európa alakú foltot találtam. Végighúzódott a csípőm mentén. A karomat rászáradt vér borította, amit a fürdés alatt sem sikerült levakarnom. Megengedtem a csapot és karomat a lassan csordogáló víz alá tartottam. Egy pillanatra felszisszentem, a sebnek egyáltalán nem volt jó érzés, de tudtam, hogy muszáj lesz kitisztítanom. Felegyenesedtem és egy szivaccsal próbáltam levakarni a rászáradt koszt is.
A folyosóról lépteket hallottam és az ajtó egyszer csak kinyílt. Davide tágra nyílt szemmel bámult, én pedig riadtan görnyedtem össze és kaptam magam elé a pólómat.

- Bo… bocsánat! – dadogta és tekintete valóban zavartságot tükrözött. – Még hozzá kell szoknom, hogy… izé, Te is itt vagy.
- Menj már ki! – kiáltottam döbbenten, ő pedig megfordult és elindult kifelé.
- Te jóságos ég, neked meg milyen a hátad? – állt meg hirtelen. Háttal állt nekem ezért furcsán néztem rá, amolyan „Mi van?!”pillantással, majd tekintetem a tükörre vándorolt. Te jóságos… - sóhajtottam megkínzottan. Még ez is?
- Az ott vér? – hangja komolyan csengett, tekintete riadt volt. – Baszd meg Vera, mit csináltál? – jött oda hozzám egyből és karon ragadott. Riadtan ficánkoltam Davi erős kezei közt, melyek satuként szorítottak. Ha ezeknek is nyoma marad, megölöm!
- Tűnj már innen! Hagyj békén, te seggfej! – vergődtem, ő pedig egyre nehezebben bírt velem, végül egy erőteljes mozdulattal magához rántott, nedves bőröm a ruháihoz ért.
- Nyugi van, láttam már nőt… - mondta és éreztem, hogy egy pillanatra elvigyorodott. – Különben is csak a hátadat néztem – bizonyítékként mutatóujját végigfuttatta a gerincemen, amitől kirázott a hideg. – Te ez marha ronda!
- Tényleg? Én meg azt hittem dizájnos, azért csináltattam – ugrottam el tőle és gyorsan a testem köré csavartam törölközőjét.
- Ki tette ezt veled? – kérdezte komoran, nem sikerült megnevettetnem. – Megvertek? – továbbra sem válaszoltam, csak egy halk sóhaj volt minden reakcióm. – Mario tud róla? – próbálkozott Davide ismét, miközben a mosógépnek dőlt, kezeit zsebre vágta és becsületére szóljon, minden kérdésnél a szemembe nézett. – Vera, segíthetek! – mondta szelíden.
- Ezt például – nyújtottam előre alkaromat -… te okoztad – böktem a csuklómnál vöröslő ujjnyomokra. Odapillantott és morgott valamit, majd szemeit gyorsan elkapta és a csöpögő csapnak szentelte minden figyelmét.
- Tudod – kezdett bele – Talán jobb lenne, ha az elkövetkezendő napokban meghúznád magad. A tegnapi kirohanásod… - fintorgott -… Crossék előtt nem nagyon számított, de jó lenne, ha megpróbálnád távol tartani magad. Tőlünk.
- Igen – motyogtam az orrom alá – Láttam, hogy Rico nem fogadta túlzottan jól a jelenlétemet.
- Kit érdekel, mit gondol Rico? – rántott vállat lazán – Nagyobb tűz az, amivel te játszadozol. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
- Például ne kérdezzek rá arra, ki az a Marco? – dobtam be a nevet tétován, mintha halvány emlékeim lennének csak a férfiról, pedig tegnap este óta szinte más szó sem járt a fejemben.
- Például ne – mondta Davi keményen, arcizmai összerándultak, karjait durván szorította össze mellkasa előtt, mintha ezzel elzárhatott volna a benne élő információktól.
- Ő kihozhatná a testvéremet? – szuggeráltam a fiút. Mély levegőt vett, háromszor egymás után, azt hittem beavat a titkaiba vagy tart egy újabb hegyi beszédet, de egyszerűen csak ellökte magát a mosógéptől és kisétált a folyosóra.

- Kapd össze magad! – szólt vissza, miközben rendületlenül haladt tovább a konyha felé – Meglátogatjuk Mariót.

2 megjegyzés:

  1. Hali. Köszi, hogy megoszottad a blogod, mintha már jártam volna itt.
    Tetszik a fogalmazásmódod, nagyon passzol a történet hangulatához, a design is telitalálat. Sajnos a sztoridban megformázott világ nem az én ízlésvilágom, mindenesetre jól esett valami újba is belekóstolni. Sok sikert a továbbiakban, csak így tovább!
    Jolt

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! Valóban, az, hogy a valódi neved használtad facen kicsit megtévesztett, ne haragudj! :D Örülök, hogy benéztél, további szép napot! :)

    VálaszTörlés