2016. április 8., péntek

Ötödik fejezet

Sziasztok!
Hú, alig vártam, hogy ezt a fejezetet kirakhassam, nem a poént szeretném lelőni, de nekem ez az eddigi "kedvenc".
Élvezzétek a fiatalok utolsó kötetlen buliját Marióval együtt, mert a hajnal eljövetelével több gondotok is lehet, mint egy kis fejfájás a másnapi ivászat után. Furcsa jelek a karotokon, a bőrötök istentelenül éget. A farkasok támadnak! Ez mit jelenthet?
Görgessetek lejjebb és meglátjátok, hogy milyen változásokat hozott a lázadók életébe az "utolsó éjszaka".
Jó olvasást, ha tetszett, nyugodtan írjatok!

Idegennyelvű kifejezéseket illetve kevésbé ismert szlengeket jelentéssel együtt számozva találtok!

Ötödik fejezet
Mario



Már-már gyermeteg naivsággal hittem, hogy a munkaidőm végeztével az utcára szabadulok és felkeresem a barátaimat, ám signor Pessotto a reggeli késésem és a rövid bevásárló körút után nyilván úgy gondolta, jogos büntetés, ha éppen a ma estét választja raktártakarításnak. Óráim teltek el koszos dobozok pakolásával és patkányvizelet súrolásával, kiváltképpen azok után, hogy egy gitárhúr mélyen a tenyerembe fúródott, ezek után pedig csak fél kézzel dolgozhattam. 
Fáradtan léptem ki az épületből a meghosszabbodott műszak után, ami természetesen egyetlen cent pluszt sem jelentett. Sziszegve téptem le a vértől ragacsos papír zsebkendőt a kezemről. Semmi mást nem akartam, mint hazamenni és aludni, de a Davidének tett ígéretem kötelezett, ráadásul nem sok lelki erőt éreztem magamban morc kishúgom társaságához, sőt minden egyes lélegzetvétellel biztosabb voltam abban, hogy kettőnk közül valaki csak koporsóban hagyhatná el a lakást. Vonakodva előhúztam a telefonomat és a vakítóan fehér képernyőre hunyorogva tárcsáztam Davit.
Reggeli bizonytalan elképzeléseihez és információihoz képest a háttérből óriási zaj hallatszódott, a levegő még telefonon keresztül is vibrált.

- Szevasz, haver, mizu? – nyújtotta el az utolsó hangot barátom.
- Most indulok – mondtam kelletlenül, habár még mindig az üzlet előtt toporogtam. – Merre vagytok? Nem látok senkit! – dörmögtem és valóban, akármerre forgattam a fejem, az utcába egyetlen lélek sem tévedt a főtér felől.
- Te, nemtom. De egy csomó ember van körülöttem, már kezdenek is frusztrálni – vontatott beszédéből egyből levágtam, hogy mennyire is készülhetett ki legjobb barátom, minimum egy hordóval tuszkolhattak le a torkán, akármiről is beszélünk.
- Akkor kérdezz meg valakit! – javasoltam, de Davide már beelőzött. Lelki szemeim előtt láttam, hogyan tántorog oda egy nagyobb társasághoz és veregeti meg egy kigyűrt majom hátát. Szúrós pillantások. Két szó. Törött nyak. Remek lesz ezt telefonon végigkövetni.
- Du ju szpík inglis, köcsög? Nem? Jól van, az se baj! – Davi visszaemelte a telefont a füléhez és ismét nekem szentelte kétes minőségű, de kétségkívül nagyon odaadó figyelmét. – Itt rohadtul nem segítőkész senki! Ennyi erővel maradtak volna otthon! – mérgelődött barátom. Tudtam, hogy le kell állítanom, mielőtt még világmegváltó gondolatait mással is megosztja. – Hagyjál már! – ez egészen biztosan nem nekem szólt, de a vonal másik végéről sem hallottam dulakodást, Davi nyilván kartávolságon kívül látta meg az újabb problémát. – Hallod, az az orosz nem akad le rólam. Még egyszer rám néz, én biz’ Isten Szibériáig pofozom! – hangja elcsuklott a hatalmas bólintástól, amivel szavait kívánta alátámasztani, ekkora ricsaj mellett is hallottam a fogai éles koccanását.
- Együtt elintézzük oké? Csak mond meg hol vagy. Gondolkodj kicsit.
- Van itt egy csomó víz – ez ugye egy szigetországnál nagyon fontos adat.
- A tengerre gondolsz? Sós víz, meg minden, tudod…– ráncoltam a homlokomat. Ez a beszélgetés viccesből borzasztó hamar fordult át nevetségesbe és fárasztóba. Hátamat a Cherubini mélykék falának döntöttem, melytől napközben olyan gyakran támad tengeribetegségem, ebben a sötétben azonban tökéletes nyugalommal vetettem a hátamat a vakolatnak, aminek cukros máza magát az ördögöt rejtette.
- Sós? Én nem kóstoltam. Várj! Ez most beugratós kérdés volt?
- Tudod mit? Megoldom, csak maradj ahol vagy, rendben? – nyomtam ki a telefont sóhajtva, ennek a beszélgetésnek meg sem szabadott volna történnie, annyira nem volt értelme. Sietősen megindultam a főutca fényei felé pár árulkodó hányásfolt vagy ájult test reményében, a város azonban kihalt maradt, csak lassú lépteim zaja hallatszódott. Hiányoltam az utcában lézengő fiatalokat, hiszen a napokban szinte mindenhol csak beléjük botlottam. Ők ültek a parton, a parkokban, de még a templom lépcsőjén is. Punk frizurás alakok cigarettáztak a sikátorokban és utcazenészek ültek minden sarkon. Most túl nagy volt a csend. A lábam alatt üvegszilánkok ropogtak és a város külseje felé haladva a helyzet csak rosszabbodott. Nem számított, merre mentem, a rongált környezet a városhoz tartozott és végigkövette utamat, bármerre is jártam.
Az ösztöneimre hallgatva délnek haladtam és engem igazoltak az üvegszilánkok és a zajszint megemelkedése, habár néhány emberi szónak és útbaigazításnak jobban örültem volna. A Lontano- öböl felé tartottam, az volt az egyetlen hely, ami képes volt több ezer embert elrejteni a város örökké figyelő szeme elől, bár kérdéses, hogyan mászott el odáig négykézláb az a sok gyászkenet az ellenséges területen haladva. A város déli része egyértelműen a graffitisekhez tartozott, a nyugati részt a Hunkimpy foglalta el, míg a keleti rész az Enemies birodalma volt. Minden második házfalon koronákat láttam, de ennél többet Coccodrillo sem mutatott magából, mintha az összes városlakót a föld nyelte volna el. Megszaporáztam a lépteimet, a kezemet pedig az övemre csatolt vadászkésen tartottam, rossz előérzetem volt. Minél közelebb értem a város végét jelző táblához, annál több fekete ruhás rockert láttam és annál gyanúsabb lett az ellenség hiánya, hiszen az óra még tizenegyet sem ütött, a firkászok pedig ilyenkor ébredeznek, hogy irányításuk alá vonják a várost, azonban hiába kaptam fel a fejemet minden egyes reccsenésre, az Enemies sárga karszalagjait sehol nem láttam. Annál gyakoribbak lettek a fekete kendők piros mintákkal, amiknek eddig színét sem láttam. 
Nem tudom mit hallottam meg először, a tenger vagy a tömeg morajlását, azonban mikor az utolsó sikátort is magam mögött hagytam, fantasztikus látvány fogadott. A part mentén több ezer ember szórakozott, a hangszórókból üvöltött a zene, akárcsak a színpadon mikrofont ragadó fiú, aki éppen a közönség soraiba vetette magát. A fiatalok eszeveszetten ordítottak és ugráltak, a tánc és az ének errefelé kevesek kiváltsága volt, azonban a fekete- piros kendő elől senki nem menekült. Alig tettem pár lépést, az én kezembe is nyomtak egyet, egy piros pohárral egyetemben. Az üdvözlő italt egyből le is passzoltam és nagy levegőt véve a tömegbe vetettem magam. Izzadt testek passzírozódtak nekem minden oldalról, az öbölben melegebb volt, mint bármelyik nyári éjszaka, hamar a kendő mellé került a kezembe a pulóver is, amit magammal cipeltem. Gyorsan becéloztam magamnak az italos pultot. Nem volt nehéz dolgom, onnan jöttek a legnagyobb kiáltások és a legvadabb röhögések. Kétség kívül Davi volt az egyik fő hangadó. Jól értett a balhéhoz, mint ahogy az Outcasts közül mindannyian. Pillanatok alatt elértük, hogy az emberek igyák minden szavunkat, de életmódunkból kiindulva csak a pusztulásba vezettük őket. 
Szívesebben indultam volna bármelyik másik zenésztársam keresésére, aki mondjuk információkkal is szolgál, nem pedig az orrából folyó tequilával büszkélkedik, de tudtam, hogy Davidét az este további részében karnyújtásnyi távolságra kell tartanom az italoktól és a pofonoktól egyaránt. Nem tudtam, hogyan viszem véghez ezt a rám szabott küldetést, mindenesetre barátom megtalálásával nem volt nehéz dolgom. Mint már említettem Davide egy kör közepén állt az italos pult mellett és röhögés közben az orrából spriccelte a piát. Két évtizedes barátságunk alatt még egyszer sem láttam ennyire atom késznek. Az elmúlt évek során már- már életcélnak tekintettem leitatását, de Davinál ez egyenlő volt egy anyagi csőddel. Félve pillantottam az asztalon tornyokban heverő címke nélküli palackok felé, amiből persze jó pár üresen fetrengett barátom lábainál és már csak idő kérdése volt, hogy ezek szintbe kerüljenek. Éppen időben érkeztem és ragadtam karon haveromat, mielőtt az édes anyafölddel kötött volna szorosabb ismeretséget.

- Láttad mit csináltam? – röhögött boldogan a képembe, látszólag nem tűnt fel neki, hogy kis híján a világ kilencven fokos fordulatot vett számára.
- Igen, roppant tehetséges vagy! – rángattam magam után a levegőre, mielőtt még a hányást is az orrából kéne kiszivattyúzni. Mikor az arcába kezdett visszatérni a szín és viszonylag kevesebbszer nevetett fel indokolatlanul vagy mondott orbitális baromságokat, akkor újra karon ragadtam és Cross keresésére indultunk. Most, hogy Davide is velem volt, sokkal nagyobb tervezést igényelt az este, egészen biztos, hogy nem tudtam volna végigrángatni a pogózó fiatalok közt, ahogyan az is, hogy ha visszakerül az italos részleg közelébe, akkor szájkosárral sem tartom távol a piától, pedig az ereiben csörgedező alkohol már bizonyára vérért kiáltozott. 
Egyre idegesebben törtettem előre, alig vártam, hogy a barátaimmal együtt legyek és levehessem a vállamon ez esetben szó szerint nyugvó terhet. Davide gyerekként csimpaszkodott a nyakamba. Az elmúlt hónapokban egyetlen józan pillanata sem volt, de ezt az elázott boldogságléggömböt már nagyon nem bírtam, főleg, hogy szárnyalás helyett egyenesen a pokol legmélyebb bugyrai felé húzott súlyával. Igaz egyetlen kortyot sem ittam, mégis úgy folyt az izzadság a homlokomon, mint egy túladagolt suhancnak. Nagy megkönnyebbülés volt az utcazenészek közé lerogyni, akik hangszereikkel együtt kuporogtak a tábortűz körül, ám hamar rá kellett döbbennem, hogy az estém nehezebb lesz, mint amilyennek először gondoltam, Crosst nem találtuk sehol. Elegem volt az egészből! Az egész napból! Az egész életemből! Ebből a rohadt sok emberből, akik között egyszerűen képtelenség volt kiigazodni. Ismét telefonos segítséghez folyamodtam. Ricót tárcsáztam, aki tudtam, hogy fél kézzel átcipeli Davidét a tömeg fölött, akármilyen állapotban legyen is éppen.

- Mond! – szólt bele vidáman, a hátérből pedig egy nő vihorászott vidáman.
- Itt vagyok Davival a tábortűznél, de egyszerűen senki mást nem találtam, az igazat megvallva vele sem mentem túl sokra. Teljesen ki van készülve. Cross felszívódott, rólatok nem is beszélve – dohogtam. Rico nyilván Gemmával töltötte a szabadidejét. Nekem is lett volna időm csajozni, ha nem egy használhatatlan krumpliszsák támasztja az oldalamat, akinek a vörös hányásveszély felirat villog a homlokán.
- Mi is kerestünk már téged – ebben egészen biztos voltam – De azt mondták, hogy még dolgozol. Maradjatok ott és értetek megyek, segítek elhozni Davidét, leülünk a parton, aztán meglátjuk, hogy lesz.
- Menjünk inkább haza – vágtam rá mogorván.
- Öregem te tényleg totálisan el vagy zárva a külvilágtól a négy fal között – igen, mifelénk ezt úgy foglalják össze, hogy dolgozó ember. – Te nem kaptál kendőt? – fintorogva az izzadságtól nedves ruhára pillantottam, amit még mindig a kezemben szorongattam.
- De. Azt hittem, hogy a homlokomat kell megtörölni vele. Gondoltam is, hogy milyen figyelmesek ezek a vérre szomjazó lázadók – figyelmesek. Akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire tökéletes szó arra, hogy összefoglalja a későbbieket. Figyelmesek, de nem előzékenyek! Pár hónap és az utcák valódi besúgóhálózattá váltak.
- Hidd el, Mario. Bolond az, aki ma este elfut – mondta Rico, én azonban megelégeltem a szövegelését és lecsaptam a telefont. Egészen addig az embereket figyeltem, míg Davi hátra nem esett mellettem. Hagytam, had terüljön el, többet úgysem tehettem érte.
Akárhonnan is érkezett Rico, hatalmas termetével sokkal gyorsabban haladt előre, így negyedórán belül már mellettünk is termett. Felhúzott a földről, majd egy pacsi után Davit a vállára kapta. Így siettünk végig a fiatalok tömött sorai közt, nem törődve azokkal, akiket könnyedén fejbe csaptunk Davide negyvenhetes bakancsával. A színpaddal átellenben találtuk meg a tökéletes helyet, ahol nem zsúfolódtak össze húszan egy négyzetméterre. Gemma egy padon ücsörgött, onnan integetett nekünk boldogan. Vigyorogva figyelte Davidét, évek óta erre a pillanatra várhatott, hogy eszméletlenül találja barátomat és az izomerő végre ne szabhasson gátat annak a mérhetetlen gonoszságnak, ami kétségkívül a hidrogén szőke lány ereiben keringett.
Legjobb barátomat a pad szabadon maradt részére fektettük, Ricóval pedig a földön foglaltunk helyet. A nyílt részen fújó erős szélben a fáradtság mindnyájunk szeméből kipattant, a helyében csupán vérágak maradtak.

- Mit eszel? – kérdeztem Gemmától, aki idegtépő lassúsággal ropogtatta a… a bármijét is, az borzasztóan nézett ki.
- Valami teljes kiőrlésű szar. Egyél csak – kínálta Rico vigyorogva, mire a lány durván a kezére csapott.
- Puffasztott rizs és egyáltalán nem rossz, csak egészséges. Bármennyire is tűnik nektek, ez egyformának, de ez nem egy és ugyan az! – oktatott ki, de mivel esze ágában sem volt megkínálni, magam kaptam ki a kezéből a zacskót. Egy szeletet durván Davide szájába gyömöszöltem és megvártam, hogy lenyelje. Féltem, hogy Gemma rizses cucca csak ront a helyzeten, ám Davi egyre jobban lett, sőt pár perc múlva a hányás veszély is elmúlt.
- Sziasztok! – dobta le mellénk hirtelen a gitárját Cross, majd Davide lábait durván arrébb taszítva ő is a padra zuhant. – Lemaradtam valamiről?
- Davide tequilanyerő produkcióján kívül semmiről… - fintorogtam, majd a gitártokhoz nyúltam és előhúztam a benne rejlő üveget. – Kóla? Hány éves vagy? Tizenkettő?
- Nem muszáj beleinni. Különben is whiskyvel csináltam, hidd el, a… - kezdett bele, ám hirtelen vállat vonva elhallgatott. Lecsavartam a kupakot és meghúztam Cross kotyvalékát. Az ital kifejezetten jól esett, nem feltétlenül éltem volna túl ezt az estét józanul, ám az üveg falán rózsaszín nyálka éktelenkedett.
- Fujj – töröltem a számat az újonnan szerzett kendőbe, ami tegyük hozzá, nagyon praktikus. – Mi ez?! Szájfény? – kérdeztem, a többiek pedig hitetlenkedve röhögtek.
- Málnás. A kedvencem – kapta ki a kezemből Cross az üveget a szemét forgatva.
- Most komolyan, becsajoztál? – érdeklődött Rico és Gemma szemei is izgatottan csillogtak, Davi meg… nos, ő totálisan nem volt képben. Bár a nagy veszélyt elhárítottuk, még mindig teljesen kiütve üldögélt a padon, habár az istenekre esküszöm, a szeme figyelmesen villant, mikor az üveg előkerült. Kulcsinger.
- Le lehet szállni rólam. Inkább válaszolhatnátok az én kérdésemre. Lemaradtam valamiről? Mikor kezdődik ez az egész? – forgolódott Cross. Bármelyik másik nap az arcába röhögtünk volna egy ilyen béna tématerelés után, ám most én kerültem a központba.
- Viccelsz? Mario még azt sem tudja, hogy miről szól ez az este! – vihogott Gemma gúnyosan. Mindent utáltam ebben a lányban. A festett: haját, körmét, szemét, továbbá a hangját és úgy általánosságban a létezését. Gemma egy közönséges… lány, akinek a célja az volt, hogy mindenáron közénk jusson. Megkörnyékezte Crosst, engem, sőt, mindezek után még volt képe odamenni Davidéhez, aki azonban olyan keményen elküldte, hogy úgy tűnt többé nem látjuk. Az ördögök borzasztó tréfát űzhettek velünk, hiszen kinek a vállán sírta ki a bánatát? Hát persze, hogy Ricóén. Az együttes énekesét találta meg, más személy túl egyszerűvé tette volna a dolgokat számunkra.
Türtőztettem magamat, ahogyan a zenekarból mindnyájan, de most úgy éreztem nem bírom tartani a számat és olyan sértések buknak ki rajta, ami vagy egy szakítást vagy egy hatalmas verést von maga után. Az orrlyukaim kitágultak, az alsó ajkam megremegett. Ha nem történik ennyi minden hirtelenjében, akkor biztosan rázúdítom a szitkaimat a padon ücsörgő aszfalttündérre, ám Davi pont ezt az alkalmat választotta, hogy előregörnyedjen és Cross lábai elé ürítse gyomra tartalmát, azonban az epével keveredő rizsszemekkel alighanem egyedül én törődtem, körülöttem szinte vezényszóra pattant fel mindenki. A tömeg őrjöngött, hogy fokozzák a hatást, a lábaikkal dübörögtek.

- Ne már, ember… - nyöszörögte elhaló hangon Davide, miközben próbált odébb csúszni Rico lábai elől. Én is sietősen feltápászkodtam és Davin átlépve a padra másztam, hogy jobban belássam az öbölben történteket. A zenekar a halálhörgő énekessel egyetemben eltűnt, a színpad üresen tátongott, az emberek mégis egy emberként fordultak a lézerfények irányába.
- Kezdődik – susogta Gemma izgatottan a fülembe. A szívem lassan felvette a tömeg dübörgésének ritmusát, félelemmel, vegyes izgalommal vártam, hogy mi történik. Mintha csak egy lebilincselő akciófilmről beszélnénk, mikor az ember csak a feszült csendbe belépő heves zenéről tudja, hogy valami történni fog. Még nem tudni, hogy túléli e a kedvenc karakterünk és győzedelmeskedik e a jó, csak azt a kellemetlen feszítést érezzük a bensőnkben. Előre pörgetnénk az időt, de mégis félünk attól, hogy mit hoz a jövő.
Egy tagbaszakadt férfi lépett fel a színpadra, léptei lassúak és megfontoltak voltak, szöges ellentéte volt a várakozó tömegnek, akik között villámként cikázott a feszültség. Csupán egy árnyék volt számunkra, ilyen távolságból még nagyon az se, de a fekete- piros kendőt innen is tökéletesen láttam. Míg a mikrofonhoz sétált, szemét végigjáratta a tömegen, a lassú mozgástól úgy tetszett, mintha mindenkinek egyesével a szemébe nézne, a tekintete pedig rajtunk állapodott meg. Vagy háromszáz méterre voltunk egymástól, szemit mégis az enyémbe fúrta. Álltam a pillantását, habár idegességemben az izzadságtól és vértől ragacsos kendőt tapogattam. A kezemen tátongó seb hirtelen lüktetni kezdett, akárcsak a fejem. Alig ihattam egy kortyot, mégis olyan ramatyul festettem, mint az alkoholmérgezés közeli állapotban nyöszörgő Davi.
Borzasztó rossz előérzetem volt!

- Messziről kellett ide jönnötök és sokat áldoznotok azért, hogy itt lehessetek – a színpadon álló férfi megkezdte a beszédét, hangja élesen csattant a tömeg felett. Nyugodt lépteihez képest vad hévvel, hatalmas lelkesedéssel beszélt, rögtön magával ragadta az emberek figyelmét, márpedig egy jó szónok a legveszedelmesebb fegyver. - Több ezren vagyunk, a várost elfoglaltuk, mégis úgy érzitek, hogy nem történt változás. A lenéző pillantások és a nyílt utálat megmaradt, a médiának hála pedig egyre többen fordulnak ellenünk, de ez nem újdonság. Ez mindig is így volt, de arra, hogy a családjaink forduljanak ellenünk, a rock történelmében még csak egyszer volt példa. Azóta sok idő telt el és sok minden változott, hiszen a lehetőségeink tárháza immáron végtelen. Pontosan ez az, amiért ez a küzdelem véresebb lesz, mint az eddigiek – teljes testemben megfeszültem és éreztem, hogy a lábamnál Davide is kényelmetlenül fészkelődött. – Persze nem azért vagyok itt, hogy a tényekkel szembesítselek titeket. Bizonyára sokan láttatok már, hiszen köztetek jártam és ez az este is az én közreműködésemmel jött létre, mégis többet tettem értetek és a közös célért, mint azt hinnétek. Azért jöttetek ide, hogy az igazatokat kikérjétek, és aki megtette ezt a hosszú utat, az bizonyára oroszlánszívvel harcol majd azért, ami az övé, ezért mondom rátok, hogy katonák vagytok. Mind azok vagyunk, de zsoldosokként ezt a háborút nem nyerhetjük meg, össze kell fognunk! Salla Portado és az olasz vendégszeretet tökéletes nekünk, azonban minden sikátorból az ellenség néz ránk vissza, a városban bandaháborúk dúlnak, a jelenlétünk csak növeli a helybéliek feszültségét – az üres utcákra gondoltam, amiken végighaladva sehogy sem bukkantam a graffitisek nyomára. Eltűnésük lehetett baj, menekülés vagy stratégia. Az elmúlt két hónap után úgy éreztem mindnyájan egy nagy terv részesei voltunk. – Bár a mitugrász kis firkászok semmit nem tehetnek a hatalmas túlerőnk ellen, azonban a Nordok[1], a kormányzat és összességében az egész világ haragjával szemben egyenként kevesek vagyunk. Ezért kérlek titeket arra, hogy a katonáink élére én állhassak és vezethessem a Rock Katonáit. Nem irányítani akarok és felettetek állni, csupán a szolgálataimat ajánlom a kezetekbe. Aki elfogadja a kendőt és megkapja a jelet, az a mai naptól kezdve közénk tartozik. Aki pedig közénk áll, annak nem kell tartania senkinek a haragjától, a falka megvédi az övéit, azonban a magányos farkasok mindig pórul járnak. Nem nézek hátra, hogy megnézzem hányan követtek, de legbelül nektek is éreznetek kell, hogy ez csak együtt sikerülhet! – távozás előtt még meglengette a saját kendőjét, mire több ezren követték a példáját vad ordítások kíséretében, barátaimat is beleértve. Mikor a tömeg morajlása fokozódott elgondolkodtam, hogy csak én éreztem e fenyegetést a szavak mögött. Csak számomra volt félelmetes több ezer férfi eszeveszett üvöltése és nők százainak sikítása? Az emberek teljesen megőrültek!
Mikor a tombolás kissé alábbhagyott, a zenekarok váltották egymást és egy új énekes pakolt fel a színpadra. Ismét magamhoz vettem Cross kóláját és gondos törölgetés után az egészet magamba döntöttem.
Szépen lassan a többiek is megnyugodtak és mind visszakuporodtunk a pad köré.

- Nem örülök neki, hogy ez a hapsi bekever – fakadtam ki. Négy szempár szegeződött először rám majd villant össze, végül mindenki az ölébe ejtett kezeit bámulta. Egy pillanat alatt megértettük, hogy ez az este nagyon megosztotta a társaságot. Cross, Rico és Gemma egyértelműen a Rock Katonáinak pártját fogták, közéjük akartak tartozni, én azonban húzódzkodtam az egésztől. Nekem volt vesztenivalóm…
- Összefogja az embereket – vont vállat Cross, majd a gitártokból előkapott egy zacskó dohányt és nekiállt cigarettát sodorni.
- Feszültséget generál – csikorgattam a fogaimat. Nem értettem ők miért nem értenek engem! Ez az egész lázadás egy színjáték volt, kellett a fiatalok lelkének, hogy megmutassák, nem lehet elnyomni őket. Pár hét iszogatás nekünk és több hónapnyi fejtörés a felnőtteknek. A nyár végével szépen mindenki hazakotródott volna probléma nélkül, így viszont… vezetőt kaptunk, és ha az agymosás sikeres, piros és fekete színekben követjük az ismeretlen férfit akár a halálba is.
- Csak segít a céljaink elérésében! Zenészek vagyunk nem? Akkor meg mit értetlenkedsz Mario? A zenének a fogalmát is el akarják törölni! – morogta Rico, miközben fél kezét lustán Gemma derekára ejtette.
- Szerinted sikerülne? Ne legyél ostoba! – dohogtam. Nem szabadott volna elveszítenem a fejem, de az értetlenségük roppant dühítő volt.
- Ahelyett, hogy idegeskedtek és veszekedtek, ki kéne használnotok az alkalmat. Ha valaki nem olyan informálatlan tuskó, akkor már ma este is a színpadon játszhattatok volna. Most készültök kiadni egy lemezt, nem most kéne a közönségetekkel szembe menni! – mosolygott Gemma, a nyávogása pedig végképp az őrületbe hajszolt. Javában folytatta volna, ha Davide nem ezt a pillanatot választja arra, hogy másodszor is kiadja magából a ma este borzalmait, ezúttal a másik oldalra hajolva, így a hányás pontosan Gemma cipője előtt landolt. Remek célzás!
Davide még mindig a térdeire görnyedt azonban senki nem adta jelét annak, hogy mindezt észrevette volna, csak Gemma sikongatott méltatlankodva, én azonban teljes készültségben szegtem fel a fejem és fúrtam a tekintetemet hol Cross, hol pedig Rico szemébe. A feszültség tapintható volt közöttünk, még Gemma is dühöngött, egyedül Davi volt az, akit még mindig teljesen hidegen hagyott a beszélgetés, hiszen az alkohol továbbra is belülről fűtötte.

- Azt hiszem értem, hogy mit mondasz Mario, de… - Cross kelletlenül húzta el a száját -… most Gemmának kell igazat adnom. Így erősebbek leszünk, az oldalunkra állítjuk a tömeget, ráadásul védelmet kapunk. Csak az oldalunkra kötjük a kendőt és bunyózunk tovább, ahogyan eddig is. Zene, pia, ökölharc… semmi sem változik.
- A szart… - nyögte Davide, mi pedig egy emberként fordultunk felé. Mind azt hittük, hogy az este folyamán nem volt képben a saját démonain kívül semmivel, most azonban lassan felegyenesedett és mondani készült valamit. – A férfinál fegyver volt!
- Tessék? – kaptuk fel a fejünket egyszerre, Gemma pedig halkan sikkantott, habár ezt az ő szájából kissé hiteltelennek éreztem, hiszen az előbbi hányós malőr pontosan ugyan ezt váltotta ki belőle.
- Honnan veszed? – kérdezte Cross.
- Amikor feltartotta a kendőjét búcsúzáskor, felcsúszott a mellénye. Nagyon hatásvadász lépés volt, de hatalmas baki, habár gondolom senki nem a derekát figyelte, én azonban körülbelül ennyit láttam belőle az egész este folyamán – vonogatta a vállát Davi.
- Na és?
- Rico, ha nem látod, hogy mi a probléma a fegyverharccal, akkor az már régen rossz! – vetettem oda és felpattantam. Dühösen járkáltam fel és alá, amivel mindenkit az őrületbe kergettem. Davide egy ideig követte a járkálásomat a tekintetével, azonban hamar beleszédült és ismét öklendezve térdre esett.
- Holnap megbeszéljük, de előbb csináljunk valamit Davidével – mondta Cross fintorogva. Nem örültem a halogatásnak, de legjobb barátom valóban borzasztó rosszul nézett ki, a hányások ellenére még mindig részegen térdepelt és nyöszörgött.
- Gyere – ragadtam meg Davi karját és a víz felé vonszoltam magammal.
- Mit csinálsz vele? – szörnyülködött Rico.
- Egy évenkénti fürdés neki sem árthat!
- Ne csináld, megfullad! A parton sem tud levegőt venni, nem dobhatod a tengerbe… - ugrott fel Gemma és a kezemet ütögette mindhiába. Még Davide súlyával a vállamon is könnyedén odébb taszítottam.
- Részeg ember mindent túlél. Ez egy nagyon ismert közmondás – lábaimat már a jéghideg tengervíz nyaldosta és hamarosan Davidét is a vízbe vonszoltam.
- Na! – méltatlankodott. – Mit csinálsz? – kérdezte ijedten, mikor kezdte felfogni, hogy mi történik körülötte. Oldalánál megragadva a vállamra emeltem és beljebb sétáltam vele.
- Gyere Davi, mindjárt elmondhatod, hogy sós e a tengervíz – mondtam neki és a vízbe hajítottam. Hatalmas csobbanás, a hullám, amit a becsapódó Davi generált az arcomig csapódott, így nem láttam, hogyan fogadja magába a fekete tengervíz a testét, csupán a rémült kiáltást hallottam. Egy pillanatra mintha megfagyott volna a levegő, a partról jövő kiáltások elhaltak, már csak az én lábamat nyaldosták a fagyos hullámok, azonban hamarosan Davide is felbukkant. Prüszkölve köpködte a tengervizet és esze ágában sem volt dicsekedni az orrából folyó sósvízzel. Még két pofonnal lett volna igazán hatásos a mutatvány, de már így is épp elég józannak tűnt barátom, legalábbis annyira, hogy gyilkos tekintete azt sugallta, azt a két pofont bizony ma én kapom. – Na? – kérdeztem óvatosan.
- Még egy ilyen, és jobb barátod lesz a tenger fenekén élő fehércápa gyomra, mint én – morogta az orra alatt és csörtetve indult meg a part felé. Vigyorogva követtem, azonban a mosoly hamar az arcomra fagyott és ezt kivételesen nem írhattam a tengerparti jeges szél számlájára. A padnál a színpadról ismert pasi ácsorgott, a többiek körülötte tobzódtak, fejüket idegesen kapták hol a férfi, hol pedig felénk. Davide lassított heves léptein, hagyta, hogy beérjem. Karba font kézzel álltam meg egy méterre a díszes társaságtól, Davi kezeit lazán a nadrágja zsebébe ejtette. A víz továbbra is patakokban fojt a hátán és én sem mutathattam különbül.
- Marco vagyok – biccentett felénk a férfi, mire szépen lassan mindenki bemondta a nevét, egyedül én csikorgattam némán a fogaimat. – Tudom, kik vagytok! – ez a beszélgetés kezdett egyre érdekesebb lenni. Marco harminc év körüli lehetett, arcát durva borosta borította, a nyakában egy töltény lógott. Farmerja szakadt volt, felsőtestét és a vélhető pisztolyt egy fehér trikó és egy bőrmellény fedte, kinézetével tökéletesen közénk illett, mégis, volt valami benne, ami kívülállóvá tette. Talán csak az ellenszenvem. – Ismerem a zenekarotokat és tudom, hogy most nagy munkába fogtatok. Az első lemez. Az bizony nagy dolog, meg persze rengeteg meló. Mindent cipelni, kottákat, az összes kábelt, felvenni egy dalt újra és újra… Mégis arra kérlek titeket, hogy segítsetek nekem. Talán így késnek kissé a munkálataitok, de ugye ismeritek, hogy jó tett helyébe jót várj?
- Mit kéne tennünk? – szegezte neki a kérdést Davide, a férfit láthatóan megzavarta, hogy ilyen gyorsan a tárgyra tértünk.
- Legyetek a Rock Katonáinak a vezetői. Láttalak már titeket, könnyen megfogjátok az emberek figyelmét és fesztelenül mozogtok a színpadon nagyobb tömeg előtt is. Ha tudnám, hogy nem ugyan az a célunk, akkor nem jöttem volna hozzátok, de látom, hogy ugyan azért küzdünk. Ti is az utcán, a lázadók között éltek. Kicsit megbököditek a rendőrök csőrét és felpiszkáljátok a többi bandát.
- Épp elég feszült így is a helyzet – mondtam jeges hangon és egészen biztos, hogy kék íriszeim is ugyan ezt tükrözték.
- Jól látod, de ez csak arra elég, hogy a fiatalok elveszítsék a fejüket és esztelenül a vesztükbe rohanjanak, a változáshoz azonban kevés. Veszélyt már nem jelentenek ránk nézve, bármit is csinálunk. Nézz ránk! Rengetegen vagyunk! – mosolygott és mindnyájan kelletlenül a tömegre, majd saját kendőinkre néztünk. – Nem sürgetlek benneteket, élvezzétek ki a ma estét, ha jól látom rendesen eldurvultak a dolgok köztetek – pillantott a csuromvizes ruháinkra az elszórt üvegre és a hányásfoltokra. – Azonban holnap délutánig jelentkezzetek nálam a nagy sátornál, bárhogy is döntötök – intett, majd sarkon fordult és elsietett. Némán néztünk egymásra, kétségekkel telve vártuk a holnapot. Egy egyszerű bunyót bármikor elvállaltunk volna, de a következmények, Marco hirtelen fellépése és a stúdiómunkálatok késleltetése elegendő indok volt ahhoz, hogy gondolkodóba essünk. A mai nap után borúsan tekintettem a jövőbe, mert az eddigi élettapasztalataim alapján megtanultam, hogy egyszer lent, aztán lejjebb…



[1] nord (olasz) eredeti jelentése: északi, itt azonban az északi ipar negyed motoros bandáira utal

6 megjegyzés:

  1. Szia!
    Egy posztom alá linkelted be a blogot, és eddig nagyon imádom! :) Alapból szeretem Olaszországot, és mindig érdekelt egy olyan sztori, ami egy kicsit az "alvilágról", az illegalitásról szól. Emellett az is tetszik, hogy a fejezetek felváltva vannak, bár személy szerint a Verás részek jobban tetszenek (mondjuk lehet, hogy ez a graffiti mániám miatt van, nem tudom xD). Most egy pszichopata bűnözőnek gondolhatsz, de nem, egyszerűen szeretem az ilyen témájú történeteket olvasni, izgalmasak. És gyönyörűen fogalmazol, helyesírási hibáid sincsenek, szóval komolyan egy álomsztori nekem. Abba ne hagyd az írását, mert tényleg imádom <3

    VálaszTörlés
  2. Sziaa!
    Hű, az első ember, aki visszajelzést küldött, szuper. Nagyon köszönöm, örülök, hogy tetszett!
    Miért gondolnálak pszichopatának? Én írom a történetet... :D
    Hú, szóval graffitizel is? :) Nyugodtan jöhetnek beszólások, ha valamit rosszul írok.
    Örültem a kommentednek, remélem továbbra is velünk (hű...ez skizon hangzott) szóóval akkor velem tartasz! :)

    VálaszTörlés
  3. Jogos, te írod, de valahogy jobban vonzanak engem ezek a dolgok, na, érted xD Igen, graffitizem (huppsz), de eddig max annyi volt a "bakid", vagy még annak sem nevezhető, hogy a bőrről szappannal simán lejön. Ha minden igaz, fel is iratkoztam ;) Megpróbálok majd minden rész után kommentelni.

    VálaszTörlés
  4. Szia huh megint én és ahogy haladok a történettel egyre jobban elkápráztatol az ötleteiddel! Tovàbbi sok sikert!

    Hama XX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, jó olvasást a továbbiakban és köszönöm a visszajelzéseidet, nagyon sokat jelentenek! :) Szép napot, arrivederci, Julcsi

      Törlés