2016. április 1., péntek

Negyedik fejezet

Sziasztok!
Megérkeztem a negyedik fejezettel, sőt már javítva van az ötödik is, ha pedig adódik rá alkalom, ezen a hétvégén is ügyködök kicsit (már csak a magam kedvére is, hiszen a következő részekben igencsak felpörögnek az események), de ez az április egy borzalmas hónap lesz számomra. Drukkoljatok, hogy legyen időm és abban az időben ihletem... :D
Jó olvasást mindenkinek!

Negyedik fejezet
Vera



Hosszas hallgatózás és egy hangrobbanásnak megfelelő kulcscsörgés rengeteg után estem be az ajtón. Az elmúlt órák az örökmozgó Nevio követésével teltek, így jogosnak tartottam, hogy mindent a hátam közepére kívántam, ami nem fért bele a puha ágy és a hideg ital fogalmába. Sötétben botladoztam végig a nappalin, habár a bukdácsolásom és a szitokáradat valószínűleg több kárt okozott, mint amennyit a villany használata idézett volna elő. Felrántottam a hűtő ajtaját és éhes tekintettel néztem végig tartalmát. Csorgott a nyálam minden egyes szelet kenyér után, de nem kockáztathattam kilétem felfedését egy szendvicsért. Vagy kettőért. Esetlegesen háromért, de most már tényleg elég!
Az italokhoz fordultam, azonban a kínálat elég szegényesnek mutatkozott. Találtam sört, sört és… egy üres üveget. Annyira jellemző! Mario rabként tart idebent, sehová sem mehettem, ő azonban még vásárláskor is csak az italos pultig jutott. Morcosan emeltem ki az egyik üveget, miközben a halvány fénynél bogarásztam a papírt. 
Nagyot ugrottam, mikor halk motoszkálást hallottam a nappali felől. Felegyenesedtem, az üveget pedig magamhoz szorítottam. Mario szobájának ajtaja kinyílt, bennem pedig megállt az ütő. Visszahajtottam a hűtőajtót és a konyhabútor takarásába húzódtam. Ebben a néma mozdulatlanságban tisztán hallottam, hogy halkan ment a szobában a tévé. Fantasztikus. Pedig vagy egy órát szobroztam a ház előtt, várva, hogy az utolsó lámpa is elaludjon, de a takonyfagyasztó szélben kiment a fejemből a televízió!
A sportadó halk piszmogása elhalkult, az ajtó halkan csukódott. Megnyugodva léptem elő rejtekhelyemről, mikor hirtelen éles fény villant a szemembe. Teljesen lefagytam. Egy sötét árnyékot láttam magam fölé magasodni, aki akárcsak én, zavartan hunyorgott az erős fényben. Alig két méterre volt tőlem, a konyha félhomálya mégis eltakart tekintete elől. Davide állt előttem, teljes életnagyságban, már ez is ritka pillanatnak számított, de az, hogy józannak tudhattam, az egyenesen a csoda kategóriába tartozott. Az öve nem volt elég szoros (vagy szimplán nem vette a fáradságot, hogy jobban meghúzza), így a farmer lazán lógott csípőjén, nem sokat takarva a fiú oldalán elnyúló farkas tetoválásból.
Davide megindult a nappali felé. Vagy két fejjel volt magasabb bátyámnál, léptei mégis ruganyosabbak voltak, pillanatok alatt átszelte az apró lakást.
A sötétben hunyorogva keresett valamit. Nyakamat nyújtva figyeltem minden mozdulatát, főleg azok után, hogy nem a saját dolgai között keresgélt, helyette az én tornacipőmet rugdosta. Elgondolkodva a szobaajtómra majd az órára nézett. Egy darabig még zavartan toporgott, majd egy kis habozás után a szobámba nyitott. 
Engem keresett.
Ha most észrevesz, akkor pillanatokon belül Mario is értesül a jelenlétemről. Márpedig már nem volt sok választásom. Csendben hallgattam Davide szitkozódását majd a dübörgő lépteket. A falig hátráltam, ám a hideg beton sem nyújtott túl sok biztonságérzetet. 
Egy csendes kattanás után a konyhát fényár öntötte el. Bármilyen érzelmek is öntötték el Davit abban a pillanatban, hogy meglátott tépett állapotomban, hát én biztosan lemaradtam róla! Csak eszeveszetten pillogtam a falnak támaszkodva, az üveggel a kezemben. Mikor végre ismét a fiúra tudtam nézni, úgy döntöttem talán érdekesebb elfoglaltság lesz a zoknim feltérképezése. 
A fenébe! Nem volt rajtam zokni. Semmi gond, biztosan csíkosat viseltem volna. A csíkos jó!
Bármennyire is igyekeztem, a fejemből nem tudtam kiverni Davi dühödt pillantását. Részeg csillogás helyett most valós érzelmek sütöttek szeméből, melyeknek nem akartam tudni a következményeit. Davide józan volt én pedig nem tudtam hogyan kezeljem a helyzetet. Mario és a zenekar mellett hamar megtanultam, hogyan vakarjam le magamról a csimpaszkodó kezeket vagy engedjem el a fülem mellett a bunkó megjegyzéseket. Mosolyogj, ha fáj és üss, ha muszáj! De a kézzel fogható feszültség és az ellenséges testtartás egyértelműen olyan falakat vont körém, amiket nem tudtam átlépni.

- Élsz még? – biccentett felém a srác, szeretném azt képzelni, hogy kedvesen, pedig hangja sokkal inkább volt nemtörődöm és mogorva, mintsem aggódó vagy érdeklődő. 
Válaszul csak szaporán bólogattam továbbra is a földre szegezve a tekintetemet.
Davide tekintete perzselt, pillantása lyukat égetett minden egyes festékfoltba, ami a kezemet fedte. Fogai közt dühösen szívta be a levegőt, de nem tette szóvá. Lassan közelebb lépett és a kezem felé nyúlt.

- Sör. Kösz – ragadta ki az ujjaim közül az üveget, majd komótosan elsétált. A villanykapcsolók ismét kattantak, én pedig egyedül maradtam a sötétben. 
Nem tudtam mire számítsak, ezért még sokáig szobroztam ott a konyhapultnál, harcra készen, de a mai napon már másodszorra történt meg, hogy hiába vártam a támadást, az bizony nem érkezett.

Így talán érthető, hogy ma reggel miért hárítottam idegesen Mario kedves közeledését vagy, hogy miért szökelltem a szobámba gazellát megszégyenítő kecsességgel, mikor Davide felbukkant a folyosón. 
Mikor végre mindenki elhagyta a lakást, amit raboskodásom óta hivatalosan is saját területnek éreztem, birtokba vettem a birodalmam, ami szobáról szobára császkálást jelentett, nem többet. Szívesen időztem Mario szobájában, irigylésre méltó volt nem csak a nagy terület, hanem az ízléses berendezés is. Sütött a szobáról lakójának egyénisége, persze más kérdés, hogy ezt dicséretnek vagy rosszallásnak szánta az ember. A fehér falak előtt fekete bútorok sorakoztak, a szoba nagy részét pedig egy franciaágy foglalta el. A függönyök félig leszakadva lógtak alá, így eltakarva a maradék fényt is a haldokló pálmától. Odébb dobtam az ágyon talált alsógatyát és a paplan közé vetettem magam. Mario illata ölelt körül, tengervíz és cigaretta. Érdekes, hogy az elmúlt két hónap után is a nyugalom és biztonság jutott először eszembe, ahogy arcomat a párnák közé fúrtam, ami az ő jelenlétét őrizte. Hát nem ironikus? 
Éppen a zenéi között kezdtem kutakodni, mikor dörömbölést hallottam. A nappaliba rohantam, ahol az ajtónkat kis híján kidöntötték a keretből, így minden hirtelenjében szőtt reményem szertefoszlott arról, hogy nem minket keresnek. Úgy közelítettem meg az előszobát, mintha az hatalmas agyarakat növesztett volna, és szüzek vérére szomjazna. 
Egy ideig még riadtan ácsorogtam, végül felrántottam az ajtót. Egy ököllel találtam szembe magam, ami nyilván a zajszintet hivatott emelni, ám mindketten olyan hirtelen mozdultunk, hogy a csont csontot ért, az ököl az orromat súrolta. A maradék bátorságom is szertefoszlott, ahogy hátratántorogtam, a szememet könnyek lepték el, így csak homályosan láttam a lépcsőházban álldogáló Neviót. Hatalmas ruháival és az újonnan beszerzett ferdén feltett baseball sapkával mintha csak arra játszott volna, hogy elüssön a lakóház képétől és úgy rúgják ki innen, hogy a lába sem éri a földet.
Zavartan tördelte az ujjait, nem tudott mit kezdeni magával. Szegény! Én a helyébe mondjuk bocsánatkéréssel kezdtem volna, de akár egy szia is megteszi.
Nevio nem értett egyet velem vagy csak a gondolatolvasó képessége gyengélkedett, mindenesetre tervei közt nem szerepelt testi, lelki épségem ellenőrzése.
Sebaj, fátylat rá.
- Ráérsz? – kérdezte, miközben a vállam fölött ideges pillantást lövellt a nappali felé. Biztos nem volt szimpatikus neki az ülőgarnitúra színe. Fos zöld. Brr. Persze az is lehet, hogy Mario felbukkanásától tartott.

- Igen – mondtam, de sokkal inkább tűnt kérdésnek, ezért hozzátettem – bejössz? – Nevio ellépett mellettem és elfoglalta a ronda zöld fotelt. Tisztázzuk, hogy nem akartam beengedni!
Nevio gyorsan járatta a tekintetét a lakás legapróbb részein, felmérte a terepet. A bútorok méretétől a pengetők számáig semmi sem kerülte el a figyelmét, undok pillantást vetett a hangszere irányába és konyhapulton felejtett sörösüvegre, ami egyértelműen Davi ittlétére utalt.
Ha egy üvegtől kikészült, örüljön, hogy nem látta a múlt heti állapotokat.
Nem kellett hosszú ismeretség, évekig tartó barátság ahhoz, hogy rájöjjek, Nevio nem bírta a lázadókat, az öltözködésüket, a világnézetüket vagy a zenéjüket. Következésképp rühellte a bátyámat és annak barátait. Ódzkodva tekintett bármire, ami az ő jelenlétükre emlékeztetett. Nem hibáztattam! Én is sok olyan dolgot láttam már itt, amire egészen biztos, hogy nem voltam kíváncsi és csak tovább nehezítette a dolgomat, hogy megértsem a gondolatmenetüket.
- Tehát? Mit keresel itt? – kérdeztem kedvesen, ám mikor elfordult, gyanakodva méregettem őt és a földön felejtett sporttáskát.  Üresnek tűnt, de az éjszaka után tudtam, hogy sokkal nagyobb a tároló kapacitása, mint az első ránézésre tűnik.
- Tudsz most jönni? – intett az ajtó felé – Bemutatnálak valakinek – tekintetét össze-vissza járatta, űzött vadként tekintgetett körbe és minden második pillantást az ajtó ellenőrzése követett.- Persze, csak előbb átöltözöm.
- Jó leszel így is. Akkor mehetünk? – egy pillanatig csak csendben néztem, komolyan azt hittem viccel.

- Nevio. Pizsamában vagyok – intettem magamra. Lenézett az öltözékemre, a nadrágomban nem talált kivetnivalót, de az Oroszlánkirályos fölsőm meggyőzhette, így beleegyezően bólintott. Gyorsan átvágtam a nappalin és bevágtam a szobaajtóm. A kezembe kaptam egy fekete fölsőt, majd elgondolkodva kinéztem az ablakon. A nap magasról sütött, lehetett odakint vagy ezer fok, így a fekete anyagot az ágyra ejtettem és helyette egy fehér has pólót választottam. 
Mikor kiléptem, Nevio tanácstalanul ácsorgott a nappaliban és a kisasztalra dobott CD-ket vizsgálta.
- Így akarsz jönni? – húzta fel a szemöldökét.
- Igazad van, lehet, hogy visszaveszem az Oroszlánkirályosat – néztem rá komolyan, miközben felkaptam a kulcsokat.
- Nekem mindegy, csak menjünk… - rántotta meg a vállát és még mielőtt válaszolhattam volna, már kint is volt.

- Azt hittem csak este találkozunk – vetettem oda közömbösen, ám a laza vállrándítások és rágógumi csattogtatások mögött egy merő ideg voltam. Egy kis ideggóc. 
Kicsit sem volt ínyemre, hogy Nevióval és egy ismeretlennel járjam az utcákat, miközben a fiatalok mindenütt ott voltak, egy élő szemként tartották szemmel ezt a várost. A lázadók a bátyám barátai. Minket nem láthattak együtt!

- Aha. Változott a terv – vetette oda, majd kilökte a bejárati ajtót és balra fordult, pontosan ahhoz a kapubejáróhoz sietve ahol én annyi időt töltöttem az elmúlt fél napban. Az erős fénytől hunyorognom kellett, de azt hiszem a lépcsőn üldögélő személy felismerését a pillanatnyi sokk is nehezítette. A szög egyenes, fekete hajú lány katona mintás nadrágot és bakancsot viselt, szúrós tekintetével egyenesen rémisztő látványt nyújtott. Az osztálytársam volt, Desi, akivel a három év során még soha egyetlen szót nem váltottam. Kinézete ellenére nem volt kötekedő természetű, viszont csúnyán megtorolta az őt ért károkat. Idősebb bátyjai a környék hírhedt verőlegényei voltak, ezek után nem is érték őt bántó megszólások, legalábbis szemtől szembe. A lánymosdó ajtaján éktelenkedő véset persze mást hirdetett.
Nagyon reméltem, hogy az ellenszenv nem ült ki az arcomra, Desi pusztán genetikai adottságai következtében meregette rám gyűlölködő szemeit és a villámló tekintet nem az én undoromra volt reflexszerű válaszreakció.
- Na, nem! Őt nem! – vetette oda a közeledő Neviónak. A fiú csendre intette őt, majd gyorsan körbekémlelt, észrevett e minket valaki. – Semmiképpen sem szállhat be! – sziszegte halkabban Desi. – Tudod, hogy ki a testvére? Lefogadom, hogy a lázadók élén áll. Mancini megverése? Oucasts? Ez mind semmit sem jelent? – szemei vérben forogtak, de a düh kivételesen nem nekem szólt. Mariót kívánta mindenképpen a föld alatt tudni.

- Outcasts? – tette fel a kérdést Nevio, mire csak a szememet forgattam.
Outcasts a bátyám zenekara, többek között emiatt kellett elszenvednem Davide, Rico és Cross jelenlétét nap, mint nap a lakáson, megértenem azt, hogy a bátyám új családot talált, rájönnöm arra, hogy a négy fiú keze mindenhová elért és mindenhol utánam nyúlt. Mégis arra volt a legnehezebb rádöbbenni, hogy vad zenéjük, durva beszédük, botrányos viselkedésük és félelmetes kinézetük ellenére a lányok a lábaik előtt hevertek. Több festék borította a testüket, mint amennyit egy magazin nyomtatásához használnak, ám a tetoválások inkább vágyat mintsem félelmet keltettek a kiscsajokban, a zenéjük pedig nem számított, a lényeg abban rejlett, hogy gitárral a kezükben ugráltak a színpadon és ezért mindenki imádta őket. Ennyi elég is volt, hogy istenítsék őket, a városban nagy befolyásra tettek szert az évek során, bele sem mertem gondolni, hogy meddig repítette őket ez az elmúlt két hónap. Gyanúmat erősítette Desi kijelentése is, sajnáltam, hogy Nevio éppen arra kérdezett rá, amit tudtam, értettem és teljességgel nem érdekelt. Sokkal jobban foglalkoztattak a Mancini és a verés szavak, főleg, hogy egy mondaton belül szerepeltek, a bátyám nevével összeköttetésben.

- A bátyám együttese. Feltételezem a nappaliban látott hangszerek után már úgyis sejtettél valamit – Desi a porba köpött. Az első lány, akinél egy zenész báty rossz pontot jelentett. Hm. Már egészen hozzászoktam ahhoz, hogy tócsává olvadnak a csitrik a lábam előtt.
Nincs mese. Az újdonsült „barátaim” már ismeretlenül gyűlölték Mariót és az egész bandát, elképzelni nem tudtam, mi lett volna, ha még találkoznak is.
Míg én az utálat mértékén és miértjén tűnődtem, a párbeszéd láthatóan továbbhaladt.
- Nem szeghetjük meg a saját játékszabályainkat ráadásul hazai pályán…
- Játékszabályok? – ejtettem ki gúnyosan a szót, miközben próbáltam nem a hangsúlyhoz illő vigyort keresni, beértem egy ferde szájrándulással. Ezt is két villámló szempár rögzítette.
- A törvényeink tiltják az olyan tagok bevételét, akik kapcsolatban állnak más bandákkal – törvények? Kissé hiteltelennek éreztem ezt egy olyan ember szájából, akinek vérdíjat tűztek a fejére. – Mindenesetre ez most nem jelenthet problémát. Ma este szükségünk lesz minden emberünkre. Akár újakra is – hű, új csaj szerep. – Ráadásul. Ezek a birkák csak keringenek itt, nem tesznek semmit, csak mennek egymás után. Ezek nem banda, hanem a világ szégyenei – olyan erős gyűlölet izzott a levegőben, hogy már a rockerek helyett kezdtem rosszul érezni magam. Az itt lézengők talán már hozzászoktak, hogy lépten, nyomon leköpték őket és sértéseket vágtak a fejükhöz, de nekem teljesen új volt ez a szituáció. Kényszert éreztem arra, hogy megvédjem a bátyám becsületét, ehelyett csak nyeltem egy nagyot. Hirtelen keserű lett a szám.
- Mihez is lenne szükség rám?
- Rád! – horkant föl Desi, de nem törődtem vele. Elfogadtam Nevio kinyújtott kezét és feltápászkodtam, készen arra, hogy velük tartsak akár az ördögök barlangjáig is, ha ez kellett ahhoz, hogy közéjük férkőzzek és információt szerezzek. Ez az ügy egyre jobban felcsigázta a képzeletemet.
- Tudjuk, hogy valami készül. Tegnap éjjel, miután elmentél, sikerült elkapnom pár szófoszlányt, miszerint a fiatalok ma valami nagy dobásra készülnek. Ha engem kérdezel maximum ingyen piáról lesz szó, de lényeg az, hogy helyszínül egy távoli öblöt választottak. Ha csak a fele társaság lesz olyan elvetemült, hogy kisétáljon odáig egy hatalmas buli ígéretében, az nekünk már óriási könnyebbség. Ismét miénk lesz a város és minden követ megmozgatunk azért, hogy ezt meg is mutassuk. Ma éjszaka fal nem maradhat üresen. Megjelöljük a területünket!
- Ekkora elszántsággal akár körbe is pisilhetnétek! – akartam mondani, ám ismét letuszkoltam a torkomon kikívánkozó gyalázó szórengeteget.
- És te hitelt adsz néhány részeges szóbeszédnek? – húztam fel a szemöldököm.
- Én is pont ezt kérdeztem! Ez egy megbízhatatlan alja nép, miért hiszel nekik? Maradjunk a határainkon belül, ezek úgysem bírják itt tovább. Ha mégis történik valami, hát mind tudjuk, hogy mi lesz a következmény. A kormányzat csőrét már a kezdetektől fogva böki a mozgalom. Porrá fogják zúzni őket! – bizonygatta lelkesen Desi, ám szavai mögött sokkal több húzódott meg. Hiába válogatta gondosan a mondatait, ha hangja elárulta. Desi rettegett.
- Gyáva vagy!

- Bölcs vagyok! – vágott vissza a lány durcásan, én pedig a helyzet komolysága ellenére felnyerítettem. Oldalra kaptam a fejemet, de a fuldokló nevetést így sem tudtam eltakarni.
Az út további részében csendben baktattunk. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek, Nevio és Desi véleménye között talán nagyobb hasadék húzódott, mint a lázadást kirobbantó generációk közt. A feszültség ide- oda pattogott két társam között szitkok és morcos pillantások képében. A figyelmemet nem kerülte el, hogy lépteink nem Coccodrillo felé vezettek, a város széle felé haladtunk. Lassan kiértünk egy fás területre. Ez a város ipari negyede volt, az északi vidék, Salla Portado második olyan helye, ahol az ember semmi jóra nem számíthatott. Coccodrillóhoz hasonlóan itt is az illegális tevékenységeké volt a főszerep, aminek rögös útját motoros bandák egyengették. Jóindulattal neveztük csak gyártelepnek, ha épület működött is errefelé, akkor is csak fegyverraktárként, azonban egy régi legenda szerint nem csak lőfegyverek tárolására vagy összeszerelésére használták a területet, a Nordok, az északi ipari negyed vezetői ide temették a ’91-es bandaháborúban elhunyt halottjaikat, ellenséget és bajtársat egyaránt.
Valóban volt valami szomorú és kísérteties a szürke falak és a haldokló fák közt, a csend pedig egyenesen kísértetiessé tette a helyet.
Pár száz méter után úgy tűnt, megérkeztünk. Hatalmas kerítések előtt álltunk, a bent húzódó betonösvény végén egy fehér, lapos tetős épület feküdt. Hatalmas ablakai voltak, így ilyen messzeségből is megfigyelhettem a benti mozgolódást.
- Ez meg mi? – fakadtam ki őszinte rémülettel.

- Szükségünk van festékre az esti akcióhoz. Martinék intézik egy részét, de van, amit csak itt tudunk beszerezni. Figyelj és tanulj! Desi, te tereled el a figyelmüket! – a lány bólintott, haja meglebbent a hirtelen mozdulattól, mellyel egyértelművé tette, hogy tudja a dolgát, ellentétben velem. Kényelmetlenül fészkelődtem. – Te pedig maradj mindig a nyomomban!  - én is biccentettem, majd mindnyájan megindultunk a fotocellás ajtó irányába. Lélekben már teljesen felkészültem, hogy én is a betonkeresztek alá jutok, ám az épületbe lépve egy hagyományos bolttal találtam szembe magam. A polcokon festékek sorakoztak a legkülönbözőbb színekben és méretekben. Desi a pulthoz lépett, mi pedig Nevióval és egy kosárral feltűnésmentesen eltűntünk a sorok közt.
Vásárolni jöttünk?
Hamar kiderült, hogy ez a megfogalmazás nem pontos.
Festékért jöttünk.
Míg Nevio villámsebességgel pakolta a flakonokat, én elbűvölve néztem a filceket. A felirat azt hirdette, mindegyiket más célra használják, habár ezt élő ember meg nem állapította volna. Pár méterrel odébb fogasokon pólók és hatalmas pulóverek lógtak, feliratuk és mintájuk alapján tipikusan a „ki ha én nem” rétegnek készültek. 
A sporttáska lassan telt, ezért besegítettem a munkába. Először azt gondoltam valamilyen rendszer alapján pakolunk, ám hamar rá kellett döbbennem, Nevio csupán a polc mielőbbi lecsupaszításán dolgozott. 
Mikor végeztünk, a cipzárt össze sem húzva indultunk meg a hátsó kijárat felé. 
Éppen csak kiléptünk, mikor Desi egy gyors intéssel utánunk indult és mindhárman futásnak eredtünk. Nevio átdobta a táskát és gyorsan utána vetette magát. Nagyot esett, de egyből fel is pattant, mintha mi sem történt volna. Én is megindultam, ám a lábam minduntalan kicsúszott az apró rácsok közül. Kerítésmászás. Egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen végrehajtani.

- Rohadt élet! – hangzott a hátam mögül. Azt gondoltam Desi engem tisztelt meg válogatott szókincsének fitogtatásával, ám csakhamar Nevióból is megindult a szitokáradat. A vállam fölött hátrapillantottam és megláttam a gyorsan közeledő egyenruhást. Talán csak biztonsági őr volt, ám az uniformis és a vállára szerelt adóvevő, amelybe utasításokat mormolt megtette a hatását. Végre fogást találtam a kerítésen és feljutottam a tetejére, Desi is nekiindult. Éppen lendületet vett, mikor az őr visszarántotta. Hatalmasat puffantak mindketten, kétség sem fért ahhoz, hogy Desi menthetetlen. Elkapták.
Habozva üldögéltem a kerítés tetején, Nevio sem szólt egy szót sem, nem tudta mi a teendő, botladozva hátrált a fák takarásába. Gyáva volt visszajönni, de még elfutni is. 
Átvetettem a lábamat és ugrottam.

Ismét a festékbolt területén voltam, egyenesen az őr nyakába vetettem magam, hátulról nagyot mértem a tarkójára. Desi is felkecmergett és már indult is, hogy meneküljön. Mikor biztos fogást talált, a kezét nyújtotta, én pedig az őr válláról elrugaszkodtam. Hagytam, hogy Desi izomból segítsen rá az én szerencsétlen kapálózásomra, majd ismét a semmibe vetettük magunkat.
Hiába landoltunk száraz leveleken, a lábainkon éktelenkedő horzsolásokat már nem tehettük semmissé, habár a zuhanyzásig nekem fel sem tűnt a patakokban folydogáló vér, ami lassan hálóként ölelte körül a lábamat, hogy megszáradva rémisztő (és levakarhatatlan) mintákat hagyjon. 
Az őr tovább ordítozott, ám mi még mindig a földön üldögéltünk. Hiába kerestem a tekintetemmel Neviót, ő már rég árkon-bokron túl járt, ez esetben szó szerint értve és hiába vártam arra is, hogy a tapasztalt Desi, aki olyan magabiztosan bólogatott még percekkel ezelőtt, felálljon és tegyen valamit. Mondja azt, hogy rendben leszünk, csak a város határáig jussunk el. De ő nem szólt semmit. Négykézláb állva hörgött, tekintetét riadtan emelte rám. 
Talán pánikrohamot kapott, zacskóra lett volna szüksége, hogy a visszaszívott szén- dioxid megnyugtassa, esetleg egy üveg hideg vizet kellett volna szerezni számára, semmiképpen sem azt tenni, amit én csináltam. Gyengéden a keze közé fűztem az ujjaimat és felsegítettem, hogy elvonszoljam a kerítés közeléből és elrohanjunk.
Én futottam is becsülttel, Desi csak szorosan markolta a karomat és hagyta, hogy magam után rángassam. Bevetettük magunkat a sikátorok közé. A szűk utcák és a betonrengetegben szinte feledésbe merült lázadók nehezítették a haladást, de könnyebbséget jelentett a sorházak vetette árnyék a tűző napon és forró betonon tartó loholás után.
Már rég biztonságban voltunk, ám az adrenalin még dolgozott az ereimben, ezért rohantam tovább, hogy a futás okozta szívritmuszavar kiüsse a rémület okozta szívroham közeli állapotot. Visszagondolva ez hatalmas önzőség volt a reszkető Desivel szemben.
Nevióra a házunk előtt találtunk, a lépcsőn üldögélt. Mi is leroskadtunk mellé, így a vad zihálás kivételével olyan volt, mintha megállt volna az idő vagy csak az otromba sors újra és újra ismételné magát.
- Huszonhárom! Ennyit sikerült összeszednünk! – Nevio ezt már messziről odakiáltotta, de a várt hatás elmaradt. Tőlem csak egy félmosolyra jutotta, mielőtt elnyúltam volna, Desi pedig olyan szemet meresztett, mint aki szellemeket látott. – Ez jó hír! Örüljetek már! – lökte meg a térdünket Nevio játékosan. – Vera pedig bizonyított. Mindig tudtam, hogy közénk tartozik. Talán rockerek közt nevelkedett, de a vére a graffitisekhez fűzi, a szíve a rap ritmusára dobban! Desi, megmentette az életedet! Vagy öt évre bevarrtak volna… - próbálkozott ismét Nevio, de szónoki képességei ismét csütörtököt mondtak.
- Tudom – sóhajtotta Desi, úgy tűnt ezzel az egy szóval minden levegőt kipréselt tüdejéből, így beletelt egy kis időbe, mire meghallgathattuk a folytatást. – Ezért továbbra is állítom, hogy nem tartozhat közénk! Jobb lenne, ha a saját fajtájánál maradna, vagy még bölcsebb lenne, ha meghúzná magát ezekben a háborús időkben! – Desi hangja élesen és kioktatón csattant, ám miközben szemét az enyémbe fúrta, teljesen mást olvastam ki belőle. Hála és félelem együtt keveredett, az utolsó érzelem pedig, melyet nem sikerült kibogoznom, nem hagyott nyugodni. – Túlságosan tapasztalatlan. A város akármelyik részére küldenénk, elbukna!
- Igazad van – bólintott lassan Nevio, miközben a vállára kapta a táskát és elindult. Nem követtük. – Éppen ezért Vera veled járja ma éjszaka Salla Portadót. Egy éjszakát kapsz, hogy betanítsd! – mondta, majd elindult a főtérre vezető úton.
- Még bébi csőszködjek is? Nem pesztrálok gyerekeket! – ezt a megfogalmazást elég sértőnek találtam, hiszen alig két hónap lehetett kettőnk között.

- Jobb lesz, ha ügyes leszel! Ha Vera holnap reggel is felkészületlenül áll a csapat elé, akkor mindketten repültök! – Ha az előbb Desi meg is játszotta dühét Nevio kedvéért, hát most tényleg haragos volt. Felpattant, ám ahelyett, hogy a fiú után indult volna, felkapott a földről egy sörösüveget és utána hajította. A srác habár mozgó célpont volt, még nem járt olyan messze, ennek ellenére az üveg méterekre elkerülte, a szilánkok esőként záporoztak a kövezeten.
Nevión kívül mindenki figyelmét sikerült felkeltenünk, ezért Desi ökölbe szorította remegő kezét, majd hozzám fordult, úgy sziszegte.

- Szállj ki, amíg teheted! – a szemem sem rebbent, ahogy az arcomba hajolt és bőrömet érte szapora légzésének melege. Engem figyelt, tekintete kissé ellágyult, lassan ő is megnyugodott, megragadta a kezemet. – Hagyd itt az egészet! Nem való ez neked! – suttogta, majd ellépett és ő is elsietett.
Desi nem akarta, hogy bent legyek.
Nem tudtam, miért.
Talán csak jót akart.
Hiszen már ő sem akart az Enemies közé tartozni.
Pech, hogy engem pont ma vettek be…

2 megjegyzés:

  1. Basszus ♡_♡
    Ahh ez kibaszott jó lett ^^ teljesen àtèreztem Desi fèlelmèt ès uhh tényleg azt hittem ott marad :( de Vera megmentette! Ő nap hőse, yeppi^^


    Hama XX

    VálaszTörlés