2016. április 30., szombat

Hetedik fejezet - 2.

Sziasztok!
Elnézést az egy napos késésért, beismerem kedvem nem volt feltölteni, a jövő hét számomra maga lesz a pokol (jut eszembe, hajrá érettségizők!), elég sok vizsgám lesz, de ha minden igaz, a részek továbbra is érkeznek.
Nagyon szépen köszönöm a kedves kommenteket és köszöntöm az új feliratkozókat! :)
Jó olvasást!

Hetedik fejezet

Mario 
(második rész)




Két órával később a szabadban ültünk, hátunkat a sátor falának vetettük, úgy figyeltük a tenger vad hullámait, ahogy a sziklát ostromolta fáradhatatlanul. Az alkohol nem semmisíthette meg az első fájdalmakat, de vizes borogatással, ittasan már egészen jól átvészeltük a nap hátralevő részét. Kezdetben csak némán ültünk egymás mellett, hamarosan azonban neki kellett kezdeni a tárgyalásnak, ugyanis Marco még ma szerette volna, ha elvégezzük a beavató szertartás utolsó lépését. Legalább ehhez éreztünk egy kis affinitást.
A fekete hajú istennő, mintha csak beetetés lett volna, soha többé nem jelent meg nekünk, helyette pár jelentéktelen arc és finom kéz cserélgette a kötéseket minden fél órában. 
Vacsoraidőben mindenki a tábortűz köré gyűlt, mi azonban továbbra is a sátor rejtekében maradtunk, a sziklás peremen. A szél erősen fújt, de ha az ember kissé oldalasan nyújtotta előre a kezét, kifejezetten jól esett a hűsítő fuvallat a sérült bőrnek. Miután Marco harmadik felszólítására sem érkeztünk meg, két fiatalabb lányt küldött hozzánk, az egyikőjük négy tányért, a másik egy kancsót és négy poharat egyensúlyozott.

- Jó étvágyat – mondta csendesen a kisebbik, miközben szorgosan kiosztotta a tányérokat, amik púposan voltak rakva tésztával.
- Kösz. De izé, te… - ragadta meg Davide az egyik lány kezét, aki riadtan ugrott hátrébb, kissé magára löttyintve a kancsó tartalmát. – Ez mi? – nézte barátom kissé furcsállva a poharát.
- Víz – rebegte halkan, pillantása továbbra is a földet pásztázta.
- Na, nem mondod, azt hittem tej… - lötyköltem a klóros folyadékot, ami az istennek nem akart víznek kinézni. – Inkább az érdekelne miért ezt kaptuk? Nincs valami erősebb? – ráncoltam a homlokomat.
- Marco nem szeretné, ha csámpásan menekülnétek.
- Ugyan ki elől? – rántottam vállat, habár a graffiti, a rendőrség és az őrült zenekar szavak összessége egy mondaton belül igencsak adta a választ. Kétségkívül izgalmas esténk lesz.
Megvártuk, hogy a lányok elkacsázzanak és mikor végre egyedül maradtunk, akkor kezdtünk csak neki a beszélgetésnek.

- Szerintetek tényleg futnunk kell? – kérdezte Cross érdeklődve, bár erős a gyanúm arra, hogy szimplán a lustaság, nem pedig a félelem beszélt belőle. Amikor Gemma a rendőrség ablakairól szóló apró incidenst említette, nos, az nem élénk fantáziájának szüleménye.
- Nem egy elvarázsolt titkos folyosóra készülünk – forgattam a szememet, miközben a műanyag villával a számba ügyeskedtem a spagettit.
- Nem, de a hátsó sikátor nem valami forgalmas éjszaka, mindössze annyi a dolgunk, hogy odafigyeljünk és gyorsan dolgozzunk. Nap, mint nap festékekkel foglalkozom, egy feliratot felvinni nem lesz olyan vészes – hadarta Rico, miközben a zsíros foltot dörgölte a nadrágján.
- Totál gáz vagy, tesó – rázta a fejét lemondón Davide.
- Elhozhatnánk a maszkokat, amiket Fabio legénybúcsúján viseltünk – vetettem fel az ötletet, mire a többiek helyeslően bólogattak, bár láttam a tekintetükön, hogy fogalmuk sincs, hová tehették az álarcokat. Az enyém remélem Vera szobájában lesz, mert ha ő sem tudja, merre keressem, akkor a lakás örökre elnyelte azt. 
A vacsora végeztével gondosan a kendőbe töröltem a számat, majd visszakötöttem a verejtékes, véres, nyálas, könnyes és immáron olajos anyagot az oldalamra és nyugisan hátradőltem. Még bőven időn belül voltunk, június vége volt, a július ígéretét még csak a szél hozta magával és alig telt el pár nap a csillagászati nyár kezdete óta, így a nap még egyáltalán nem óhajtott a láthatár alá bukni. A rózsaszín felhők és az aranyos víz már- már egy gusztustalan romantikus filmre emlékeztettek, habár az, hogy a vacsorámat kétszáz méter magasról ürítem a tengerbe, az nem lett volna jelenetbe illő. 
Kezemet először a háborgó gyomromra, majd a vizes borogatásra illesztettem. A bőr továbbra is érzékenynek bizonyult, a könnyek a legkisebb nyomásra is elárasztották a szememet és látszólag a többiek sem viselték jobban, csak büszkeségünk nem engedte, hogy akár a legapróbb fájdalmat is kimutassuk. Még akkor sem, ha egymás szeme előtt csuklottunk össze a kíntól.
Kilenc óra körül indultunk meg lefelé, az utat néma csendben tettük meg, végül a főtéren váltunk többfelé, találkozónak a lakásomat beszéltük meg. Mindenki indult haza, hogy nekiálljon felforgatni az egész lakást a mitikus álarcokért, amikre csak a legénybúcsún készült fényképek alapján emlékeztünk, létezésük egyelőre nem volt bizonyított.
Davide továbbra is az oldalamon baktatott, miután őt a buli után a mosógépből rángattuk ki, ahová beragadt, esélyt sem látott arra, hogy a maszk előkerüljön. Ruganyos lépteivel gyorsan és csendesen haladt. 
Megnyugodva figyeltem, hogy az utcákba visszatért az élet, az utcazenészek ismét elfoglalták az ismert sarkokat és minden kapubejárónál fiatalok verődtek csoportokba, hogy együtt töltsenek egy újabb éjszakát. Még világosban értünk a lakásra, de a szürke égbolt már elvonta a színeket a környezetétől. Kettesével szedtük a fokokat, ahogyan fölfelé haladtunk. Csörrent a kulcs és már bent is voltunk a lakásban.

- Megjöttünk – kiáltottam hangosan és érdeklődve vártam, hogy Vera melyik irányból érkezik. – Megint a cuccaim közt turkáltál? – ráncoltam a homlokom, mikor a szobámból került elő. Vetett egy gyors pillantást Davira, majd örömmel nyugtázta, hogy a „megjöttünk” jelen esetben csak két emberre utalt.
- Csak egy CD-ért ugrottam be – vont vállat és bizonyítékul meglengette maga előtt a kezében tartott albumot.
- Oké. Nem találkoztál össze véletlenül a maszkommal? Amit a legénybúcsún viseltem?
- A pókemberessel? – vonta össze a szemét. Basszus! El is felejtettem, hogy pókemberes volt. Ez gázabb lesz, mint gondoltam. – A fiókodban keresd – mondta, nekem pedig elnyíltak a szemeim -… mármint… gondolom oda tetted. – szorította össze a száját, hogy elrejtse mosolyát, én pedig föltartottam a hüvelykujjam és a szobámba siettem. Az álarc természetesen a zoknijaim közt pihent, elképzelni nem tudtam mit keresett ott kishúgom.
Mire legközelebb kiértem, Davidét a nappaliban találtam, lábait unottan lóbálta a konyhapultról lefelé.

- Vera?
- A fürdőben – biccentett a mosdó felé, miközben egyetlen pillanatra sem szakította meg az idegtépő ritmust. Verát a tükör előtt találtam, éppen a fogkeféjéért nyúlt, mikor a szobába léptem.
- Mi az? – nézett tükörképem szemébe, mikor továbbra sem mozdultam. Csak megráztam a fejem, miközben azon morfondíroztam, miért vesz fel valaki bőrdzsekit júniusban. A lakásban.
- Semmi. Este nem leszek itthon, hajnalban érkezem – mint mindig. Egészen biztosan erre gondolt, de csak bólintott és a fogkrémet vette a kezébe. – Mi van a nyakadon? – húztam hátra döbbenten a fejemet.
- Hol kapott? – kapott oda ijedten, majd mikor elérte a foltot, kifejezetten kétségbeesett arcot vágott.
- Ott is összefestékezted magad vagy csak vacsiztál? – húztam magamhoz karjánál megragadva. Kedvesen mosolyogtam, egy pillanatra pont olyan volt minden, mint régen. Kivéve Verát. Könnyes szemekkel nézett rám, arca elkínzottan rángatózott. – Mi van? – ismételtem el az előbbi kérdését kissé komorabban a tervezettnél. Pillantásom ismét a foltra tévedt. Arrébb húztam hullámos tincseit, hogy jobban szemügyre vehessem. – Kiszívták a nyakadat? – ideges voltam. Megragadtam a kabátját, dühödten téptem le róla a fekete anyagot, de utólag úgy érzem, jobb lett volna tudatlannak maradni. Karját véges- végig véraláfutások fedték. Erősen megfordítottam és felrántottam a pólóját, hogy hátát is megszemléljem, a látványtól azonban szó szerint rosszul lettem. Felszakadt sebek, foltok, karcolások amerre csak néztem. A fürdőkádhoz botorkáltam, hogy lerogyhassak rá, Vera pedig a szoba átellenes végébe lépett, minél messzebb tőlem. Bizonyára fájt neki a durva rángatás, amit az előbb véghez vittem, de nem tudtam annyit kinyögni annyit, hogy bocsánat. Egyelőre abban sem voltam biztos, hogy levegőt kapok. 
Valahonnan messziről egy csengőt hallottam, kiáltásokat, majd lábdobogást. Ki tudja, talán nem is erről a bolygóról származtak. A pokol mélyéről. Onnan, ahonnan én is feltekintettem Verára. Nem sírt, de ajkai remegését nem tudta eltüntetni. A fogkefe már nem volt a kezében, a padlón elterülve húzott magával nyálkás csíkot. Vera lassan lehajolt a földre ejtett kabátért és szorosan maga köré tekerte.

- Ki tette ezt veled? – morogtam, szellemem teljesen egyesült a karomon elnyúló farkassal. – Ki volt? – kérdeztem hangosabban, de Vera csak hallgatott. Ha Davide nem lép be a fürdőbe, akkor talán durvább módszerekhez folyamodtam volna, hogy megtudjam a válaszokat, de nem akartam, hogy erről bárki más is tudjon, még a legjobb barátomnak sem árulhattam el.
- Jössz már? – húzta fel a szemöldökét Davide, én pedig végre rápillantottam. – Mi történt? – nézett rám riadtan.
- Semmi – pattantam fel és vissza sem nézve viharoztam el a lakásból. A többiek loholva követtek, nem értették, mi zaklatott fel, így megnyugtatni sem tudtak, egyedül a hallgatáshoz értettek. Az tökéletesen megfelelt. Rico és Cross dobozokat cipeltek, minden bizonnyal ők szerezték be a festéket Rico munkahelyéről. Autófesték. Szuper.
Túlságosan hamar értünk a rendőrség épületéhez, esélyt sem kaptam arra, hogy lenyugodjak. A hátsó zsebemből előhúztam a pókemberes maszkot és az arcom elé rángattam.

- Szívj egyet, mi addig elkezdjük – veregette meg a hátamat bíztatón Cross, én pedig hálásan bólintottam. Már kész voltak az első felirattal, mire elég nyugodtnak éreztem magam ahhoz, hogy közéjük álljak. Hiába vettem kezembe a festéket, ügyetlennek éreztem magam, gondolataim mindenfelé keringtek csak ennél a nyomorult rajznál nem. Nekiálltunk a ROCK szó árnyékolásának. A munka pepecselős volt és borzasztóan unalmas. Ügyetlenül mozogtunk ezen az ismeretlen pályán, minden harmadik vonalunk egy előző javítása volt, ráadásul legtöbbször csak akadályoztuk egymást. Mától kezdve minden elismerésem a graffitiseké, legyen ellenség vagy barát.
Éppen a KATONÁI feliratnak álltunk volna neki, mikor két zseblámpa fénye villant a sikátor végén. Az eddigi gyér fényviszonyok mellett folyó munkát most igencsak megzavarta ez az éles reflektor, habár a hunyorgások végeztével, sokkal inkább akadályozott bennünket a két férfi által viselt jelvény és egyenruha.

- Na, basszus – suttogta Davide bambán, én pedig elkiáltottam magam.
- Futás! – mint egy csorda indultunk meg a másik irányba, minél előbb ki kellett jutnunk a sikátorból, mert ha nem érjük el a végét, akkor nagy esély volt arra, hogy a másik oldalról erősítés érkezik. Telefújni a rendőrség falait. Azt hiszem ma este túllőttünk a célon. 
Mikor épségben elértük az utca végét, a társaság kétfelé szakadt. Szép próbálkozás volt, de a rendőrök is kettéváltak, így fokozatosan elszakítottak bennünket egymástól. Csak Coccodrillo határáig kellett elérnünk, a déli városrészben még a rendőrök sem kóricáltak éjszaka, pláne nem egyedül. Itt nőttünk fel, tudtuk, hogy hol lehet eltűnni, ha a helyzet úgy hozza. Végül Davide és én is úgy döntöttünk, hogy különválunk.

Magamban hangosan nyögtem, mikor hátrapillantottam. Továbbra is én maradtam a rendőrség kereszttüzében. A lépteket egyre közelebbről hallottam, ezért én is gyorsabban szedtem a lábaimat. Utcáról utcára, sikátorról sikátorra rohantam, de az egyenruhás továbbra is a nyomomban volt. Kérdem én, hogyan?!
Éreztem, hogy fáradok, a fejem még mindig kótyagos volt, a kezem erősen lüktetett, a farkas készült kitörni belőlem. Vagy a vacsorám.
Gyorsabban szedtem a lábaimat, el kellett érnem az Enemies területét. Ott biztonságban voltam. Milyen ironikus.
Lépteim hangosan csattogtak, ami akadályt találtam a rendőr számára, az ilyen állapotban sajnos nekem is megerőltető lett volna. El kellett tűnnöm. Három éve nagykorúnak számítottam, tehát a ma este után a börtön garantált. Bárcsak a saját lelki erőmben is olyan biztos lehetnék.
Két hónapja először sikerült Verát kivernem a fejemből. Most, mikor éppen az ő sorsáért is loholtam. 
Bármi történt is tegnap éjszaka, kishúgom soha többé nem térhetett vissza a Rock Katonái közé, mert, hogy ők művelték, ahhoz kétség sem fért. Talán ha magamtól nem adom be a derekam, Verán keresztül fenyegettek volna? Mindent tudtak rólunk, miért a családi háttér lenne kivétel?

A lépéseket már közvetlenül mögülem hallottam. A rendőr egy ugrással leterített, aminek következtében a fejem a padkába vágtam. Kérem, mondja valaki, hogy ez nem igaz…
- Érdekelnek a jogaid öcsi? – rántott talpra a férfi, én pedig megpróbáltam lenyalni a vért az ajkaimról. A fejemet ért ütés következtében kissé homályosan láttam, nem tudom, hogyan sikerült megállni a lábamon. A rendőr hátulról erősen tartott és hamar előkerült a bilincs is. Szomorúan hallgattam magányos kattanását. A férfi arccal a falnak lökött, hallottam, ahogy lihegve egy kukába kapaszkodott. Ha más nem is, legalább jól megfuttattuk őket.
Remélem, tudnak olvasni, mert akkor tudják, kik vagyunk! Tudja meg az egész város is!
Habár a felirat befejezetlen maradt, egészen biztos voltam benne, hogy holnap este Marco ismét kivezényel valakit. Talán épp a barátaimat. Csak a családomat hagyja ki ebből. Az egyetlen embert, aki megmaradt nekem…
Akárhogyan is, remélem holnap minden rendben lesz, mert ennél már… nem nagyon kerülhettem lejjebb…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése