2016. április 22., péntek

Hetedik fejezet - 1.

Sziasztok!
Ez a fejezet kicsit hosszúra sikeredett, ezért ha nem bánjátok (tudom, igen, bánjátok) két részben rakom fel, a vizsgáim miatti krízishelyzetre tekintettel.
Az elosztás kicsit aránytalanra sikeredett, ez a hosszabb rész, szóval élvezzétek!
Jó olvasást! :)


Hetedik fejezet
Mario

(első rész)

Ez a próba valahogy feszültebbre sikerült a többinél. Amióta megérkeztünk, még nem esett szó a tegnap este történtekről, habár máson sem járt az eszünk. Ez a játékunkon is meglátszott, hol Rico hangja csúszkált a megfelelő hangokat keresve, hol én játszottam be teljesen oda nem illő akkordokat. Davide sem volt az igazi, bár a három sörnek köszönhetően mindnyájunknál lazább volt, ám így is vagy negyedszerre ejtette el a dobverőit a laza pörgetések közben. A levegő egyenes arányosságban fogyott a türelmünkkel az apró szobában akármerre fordultam, ellenséges gondolatokba ütköztem.
Most a garázs sem árasztott olyan nyugalmat, mint máskor, a plakátokra pedig kifejezetten félve pillantottam. A híres rock sztárok, akiket más napokon példaképeinknek tekintettünk, ma várakozón néztek le ránk, feszülten várták a következő lépésünket.

- Elég! Ennek így semmi értelme – emelte át a hevedert a fején Cross. Durcásan pillantott felénk, neheztelt ránk, hogy ebben a két órában sem tudtunk teljes figyelmünkkel a zene felé fordulni, a mindennapi problémák akaratlanul is közénk férkőztek.
- Igazad van, ha Davide még egyszer szemen dobja magát, akkor kilépek – lökte el magától a mikrofont az énekesünk, majd a kanapéra huppant. Rico garázsában próbáltunk, mint minden szombat délelőtt, ám a fiú vendégszeretete ma messze elkerülte ezt a helyet. Óramű pontossággal küldött felénk gyilkos pillantásokat, a sorsdöntő beszélgetést azonban továbbra is hanyagolta.
Én is a falnak döntöttem a basszusgitárt és elhelyezkedtem a földön. A kemény betonon két takaró és egy párna feküdt, ez volt minden, ami Cross cuccát jelképezte. Már mindnyájan vendégül láttuk őt, legutóbb Rico volt a soros, a nyár közeledtével azonban Cross leginkább a parton töltötte az éjszakát a többi utcazenész között. 
Davide a neki intézett megjegyzésen felbuzdulva felpattant a helyéről, az ütőjét pedig izomból Rico felé hajította. Reflexszerűen kaptam magam elé a kezeimet, majd mikor a kedélyek lecsillapodtak, a biztonság kedvéért magam elé szorítottam egy kispárnát.

- Elmész a jó büdös fenébe, Davide! Próbáld csak meg a másikat is nekem vágni, és ha elkapom, olyan helyre dugom, ahol nem éri napfény – csattant fel Rico, azonban lábait továbbra is lustán a kanapén nyugtatta.
- Mielőtt megöljük egymást, feldobom az ötletet, hogy menjünk és igyunk valamit. Közönség előtt talán nem lesz kedvetek dobálózni – sóhajtott lemondón Cross, aki minden erejével próbálta összetartani a zenekart, több éves tapasztalatból mondom, hogy sikeresen. Cross olyan, mint egy nyári zápor az erdőtűzben. Egyszerűen jót tesz a puskaporos hangulatunknak.
- Támogatom az ötletet – dobta magasba kezét Davide és ezzel a lendülettel már az ajtónál is termett, megmaradt ütőjét a nadrágzsebébe ejtette, ujjaival azonban így is nyugtalanul dobolt a falon.
- Menjünk a Saverióba és akkor meglátogathatom Gemmát – rántott vállat beletörődve Rico, habár láttam a tekintetén, hogy szívesen végigvitte volna még a ki is dobált kit veszekedést.
- Ne már, én éhes vagyok – nyöszörögtem.
- Majd eszel sós mogyorót – rángattak fel közös erővel a földről és mielőtt válaszolhattam volna, már teljes készültségben tartottunk a kocsma felé. Egymást lökdösve haladtunk a járdán, olykor figyelmeztetés nélkül zuhantunk az úttestre az eszeveszettül dudáló autók közé. Egy gyors beintés mindkét fél részéről és folytatódhatott a megszakadt cselekmény.
A Saverio egy apró és jellegtelen épület volt, így egyáltalán nem illett a személyiségünkhöz, a pénztárcánknak azonban tökéletesen megfelelt. Ráadásul mióta Rico beleásta magát a Gemmával tartó kapcsolatába, azóta jobb napokon megdobtak minket pár ingyen körrel. 
A lány egyetemista kora óta dolgozott pincérként a helyen, amióta pedig kibukott, főállásként vállalta a felszolgálást. Most is ott találtuk az asztalok között lavírozva, nagy korsókkal a kezében, délelőtt ide vagy oda, a szombat pörgős volt számára. Elfoglaltuk a hátsó asztalok egyikét, az egyszerű fa bútorok már ránézésre is kényelmetlennek bizonyultak, ha bárki vizuális típus lenne, körülbelül egy középkori kínzóeszközhöz tudnám hasonlítani őket.

- Megkeresem Gemmát és rendelek, oké?
- Persze – fújtatott Davi, miközben ujjaival türelmetlenül dobolt az itallapon – Bezzeg, ha én is azt rendelném, amit ő most kapni fog, akkor én lennék a tahó, meg akit a sikátorban megvernek – bámult Rico után, akit csakhamar elnyert a pult mögötti ajtó varázslatos világa. Elmélyülten bámultam a falon lógó képeket, elképzelni nem tudtam ki szeretné részegen a háborgó tengert bámulni, mikor tulajdon gyomra is éppen ugyan azt teszi.
- Mi van veletek? – fordult felém hirtelen Davide.
- Kikkel? – kérdeztem értetlenül.
- Verával és veled. Otthon. A vak is látja, hogy gondjaitok vannak.
- Nincsenek gondjaink – sziszegtem. – Pusztán eltér a véleményünk a szabadság fogalmáról.
- Vagy nagyon is megegyezik – kapcsolódott be a beszélgetésbe Cross is. – Ha ilyen szorosan fogod, akkor ellenkezni fog és eltépi a köteleit. Ki fogja szabadítani magát – Mindketten komoly tekintettel méregettek, ettől a pillantástól úgy éreztem, mintha kirekesztett lennék. Mintha mindketten tudtak volna valamit, amit én még nem.
- Nem mindenki égeti fel maga mögött a hidakat, Cross – mondtam kimérten, majd nyugtalanul hátradőltem. Ők is elhelyezkedtek, de a gondolataink továbbra sem távolodtak el az asztaltól. Mind emlékeztünk még arra a napra, mikor Cross megjelent a garázsban és bejelentette, hogy elhagyta a családját és többé nem is tér vissza. Két év telt el és ő betartotta az ígéretét.
A társaságunkra kínos csend telepedett, Cross az asztalra dobott kalapját, Davide pedig a fejét forgatta. 
Rico csak hosszú percekkel később lépett ki a pultok mögül, majd letelepedett mellénk, fintorogva próbált kényelmes helyzetet találni a széken. Nyomában Gemma tipegett négy apró kupicát egyensúlyozva a hatalmas tálcán.

- Ennyi? – pillantottunk fintorogva a poharak felé – Rico ennyit sikerült ledolgoznod? – röhögtem könyörtelenül. Csattant a tálca, majd a pofon az arcomon. Mire feleszméltem, Davide már megragadta az alkalmat és mind a négy italt magába döntötte. Nos, legalább valaki jól érezte magát.
Gemma erősen arrébb taszított a keskeny padon és mellém ült. Nem örültem túlzottan a jelenlétének, főleg, hogy a lány elég durván tudott rátérni az összes olyan témára, amiről mi éppen nem tudtunk vagy nem akartunk beszélni, mindenesetre a csendet megszüntette. Az biztos.

- Tudjátok már, hogy hogy lesz? – és egy ismételt telitalálat, az állás 1:0. Kényelmetlenül fészkelődtünk mindnyájan, válaszolni azonban senki nem mert. Még Rico is visszafogta magát, hiszen az esetleges csúszás a lemezzel még az ő kedvét is elvette.
- Még nem beszéltük meg – rántott vállat Cross.
- Mégis mikor szeretnétek rá kitérni? Egy napot kaptatok, nem időgépet. Ketyeg az óra.
- Köszönjük Gemma, hogy élezed a helyzetet, nem mintha eddig nem lett volna halálos veszéllyel fenyegető az elkövetkezendő beszélgetés – dohogott Davide és ismételten nekiállt az asztalon dobolni. Kerültük egymás pillantását, ám az időt valóban nem sikerül megállítanunk, Gemma szájának befogása meg végképp lehetetlen küldetés volt, így pillanatokon belül kirobbant a vita.
- Lázadsz a társadalommal szemben. Rendben van, de a lázadók ellen minek harcolsz? – szegezte nekem a kérdést Rico, barátnője pedig nyomban helyeslően bólogatott. Elég! Nincs szükség szolgalelkűen bólogató pincsikutyákra. Mindenki vívja a saját harcát. Egyedül.
- Harcol a te jó édes anyád! Nincs bajom a fiatalokkal, nem zavar az egyesülésük, a balhékat pedig kifejezetten támogatom. De nekem senki ne parancsolgasson!
- Marco vezetőnek akar minket. Nem cselédeknek – csitított Cross.
- Mert persze véletlenül sem kéne úgy ugrálnunk, ahogyan ő akarja – nevetett gúnyosan Davide, ellenállása mosolyt csalt az arcomra. Jó érzés, ha az ember legjobb barátja kiáll mellette, de még jobb, ha azt nem csak a barátságért teszi. Davide ódzkodása a Rock Katonáitól megerősítette bennem, hogy valami nincs rendben és ezt nem csak én érzem.
- Aztán? Mit számít az, hogy azért dobjátok ki a rendőrség ablakát, mert versenyeztek vagy, mert azt mondják? – rázta a fejét értetlenül a lány. Hah. Ez elvi kérdés. Persze, hogy ezt nem érthette.
- Ez hülyeség! Különben is, neked nincs dolgod valahol máshol? – rágta a száját idegesen Cross és egy jelentőségteljes pillantást vetett a pult felé. Gemma szája még akkor is idegesen remegett, mikor Rico kedvesen megpaskolta a lábát, ahogy távozóban átkászálódott a társaságon. – Tehát – kanyarodott vissza Cross a kezdetekhez – A hangsúlynak nem a büszkeségeden kéne lennie, hanem azon, hogy mi tesz most igazán jót az Outcastsnak?
- Az lenne a legokosabb, ha most csak úsznánk az árral és elfogadnánk Marco ajánlatát. Ha a lemez késik is, ezzel teszünk a legjobbat a hírnevünknek. Van két hónapunk arra, hogy felkapaszkodjunk, nyár után minden megy majd magától. Lemez, tavasztól pedig turné, addigra a felnőttek szépen lenyugodnak, a fiatalok meg már csak azért is veszik a lemezeinket, mert emlékeznek ránk – kulcsolta össze ujjait Rico és komor pillantást vetette felénk. Tegnap este óta először sikerült értelmesen összefoglalni a gondolatait, mindenféle fogvillantás vagy szitkozódás nélkül.
- Akkor sem tetszik a gondolat, hogy Marco fölöttem álljon. Utólag csatlakozott a falkához, hát akkor viselje a következményeit és küzdjön meg velem!
- Tőlem aztán hatalmi játszmát is vívhattok… - rántotta meg széles vállait az énekes, majd Davidére pillantott. – Neked mi a problémád?
- Amíg nem az én fejemnek szegezi azt a pisztolyt, addig semmi – rántott vállat Davi, bár kétségkívül nem a fegyver gondolta bántotta, az évek során kerültünk már rosszabb helyzetbe is.
- Akkor? Szavazunk?
- Egy pillanat! – pattant fel Rico. Széke hátraesett a hirtelen lendülettől, hangja mégis nyugodtan csengett. Két óriási lépéssel szelte át az egész helyiséget, majd a legelső asztalnál megállt és megvárta, míg minden szem rá szegeződött. Egy nagyobb társaság ült ott, ahogy meglátták haveromat, a mosoly az arcukra fagyott, kis híján nyakukat törték, csak hogy tarthassák a szemkontaktust.
- Kéne valami? – kérdezte az asztalfőn ülő srác.
- Például marhára jól esne, ha elengednéd a barátnőm kezét – sziszegte Rico csendesen, a teremben pedig évszaktól függetlenül, megfagyott a levegő. 
Feljebb kellett emelkednem a székemből, hogy felmérjem a helyzetet. Heten ültek az asztalnál és az egyik srác valóban Gemma vékony csuklóját szorongatta. A lány bár nem szólt egy szót sem, a büszkesége nem engedte, száját vékony vonallá préselte nagy erőlködésében, hogy visszatuszkolja kitörni készülő könnyeit.

- Mer’ ha nem, mi lesz? – kérdezték többen is vidáman, ám Gemmát azonnal szabadon engedték, hogy kiegyenesítsék hátukat, mellkasukat pedig kidüllesztették. Jó sok bort kellett inniuk ahhoz, hogy az egészséges életösztöneiket elcsitítsák. Rico óriásként emelkedett a társaság fölé, akik nyilván a létszámfölényükre építve továbbra is nyugodtan üldögéltek.
Az énekesünk csak szem forgatva nézett ránk, mire a hangoskodó kis öngyilkos hajlamú patkányok is felénk néztek. Cross a széke háttámláján könyökölt, úgy vigyorgott Ricóék felé, Davide ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon, úgy biccentett a csoportnak.

- Csak egy kicsit meg akartuk sürgetni – vont vállat a hangadójuk, miközben kényelmetlenül fészkelődött a székén, semmi kedve nem volt vitát kirobbantani.
- Még egyszer hozzáértek és én a koporsórendeléseteket fogom siettetni, rendben? – morogta fenyegetőn, miközben az asztalra támaszkodott, vastag karizmait a közel ülők arcába nyomta. Mikor a társaság tagjai bólogatni kezdtek, Rico távozásként még megragadta a férfi tarkóját, aki fogva tartotta barátnőjét, arcát pedig erősen az asztal sarkához csapta. Csak egy fájdalmas kiáltást hallottunk, a következő pillanatban énekesünk már az asztalhoz tartott, hatalmas termetével takarta a háttérben húzódó vértócsát.
- Én a csatlakozásra szavazok – állította fel a székét, majd kényelmesen hátradőlt, kezeit a tarkóján fűzte össze és úgy várta a többiek válaszát.
- Én is – sóhajtotta Davide.
- Szintén – nyomta a kalapját Cross a fejébe.
Hirtelen úgy éreztem mindenki engem figyel. Bár így is többségben voltak, az én szavam kimondatlanul is többet ért, hiszen a zenekart én alapítottam, az, hogy nélkülem vagy bármelyikünk nélkül csatlakozzunk, elképzelhetetlen volt. Két évtizednyi barátságot az ember nem hajít el magától puszta meggondolatlanságból.

- Én is – bólogattam lassan, majd feltápászkodtam az asztaltól és a szabadba siettem. Sürgősen levegőre kellett jutnom.
A nap erősen égetett, melegét azonban meg sem éreztem. Hátamat a fehér vakolatnak nyomtam, zsebemből előhalásztam egy doboz cigarettát.
Tudtam, hogy ma még Marco szemébe kellett néznem, mégis úgy éreztem, a döntést most hoztam meg. Ha a sátornál inamba szállna a bátorságom, már akkor sem tehetnék semmit. Talán még nem voltam megjelölve, de már a Rock Katonái közé tartoztam.

Pár perc múlva a többiek is elhagyták a Saveriót, így együtt indultunk meg a Sziklás felé. A sátor a város északkeleti részén feküdt egy magaslaton, szerencsére az a mi területünknek számított, nem kellett betolakodókkal számolnunk, nem mintha a graffitisek bekavartak volna a tegnap estébe. Otthonosan mozogtunk a sikátorok közt, úgy ismertük ezeket az utcákat, mint a saját tenyerünket, egyedül az arcok voltak azok, amik változóban voltak. Az elmúlt két hónapomat az utcán töltöttem, mégis csupa ismeretlen tekintettel találtam szembe magam. Ismeretlen vonásokkal és ismeretlen nemzetekkel.
Az út lassan emelkedni kezdett, a házak ritkultak, a nap pedig továbbra is csak ontotta felénk a meleget, nagyon kellemes volt talpig feketében hegyet mászni. Egy óra kellett ahhoz, hogy felküzdjük magunkat a Sziklás tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre és egy kevésbé esztétikus látkép a város irányába. Ilyen magasságokból Salla Portado sokkal inkább hasonlított hangyabolyra, ami napszaktól függetlenül folytonos mozgásban volt. 
Az utolsó kilométerkőhöz érve elénk tárult a Rock Katonáinak irányító központja, ám amint megláttuk a távolban a vörös posztóból vont sátrat, egy lány ugrott elénk és takarta a kilátást, sokkal inkább telt idomaival, mint széles vállával. Haját lófarokba kötötte, a szél azonban így is zord játékot űzött vele, nagy valószínűséggel a D-s melltartó is azért kellett, hogy a földön tartsa szerencsétlen teremtést.

- Kik vagytok?  - fonta össze karjait maga előtt, mi pedig egymás sarkát taposva igyekeztünk bemondani a nevünket minél előbb és minél hangosabban, pedig szegény egészen biztosan nem volt süket.
Sikerült tisztáznunk a kilétünket, így lassan a többi tesztoszterontúltengéses izomtömb figyelmét is sikeresen eltereltük. A Sziklás tetején mintha egy fesztiválszezonba csöppentünk volna, akármerre fordultunk, fiatalok feküdtek kiütve. A kiváltságosak apró sátrakban aludtak, míg a szerencsétlenebbek saját kabátjukat feszítették a fejük fölé. Átvergődtünk a jobb oldalon elterülő konyhának nevezett placcon, ahol többségben lányok sürögtek. Davide érdeklődve figyelte őket, azonban, hogy ez az izzadt felsőtesteknek vagy a készülő ebédnek volt köszönhető, az rejtély maradt előttem.
Ahogy beljebb kerültünk a tömegben, már egyből nem tűntünk ki a lázadók körül, szerelésünkkel és tetoválásainkkal teljesen maguk közé fogadtak, ráadásul oldalunkon ott lógott a piros- fekete kendő.
A sátor vagy három méter magasan takarta előttünk a kilátást, az ember, ha akart sem nézhetett más merre, tekintetét akaratlanul is vonzotta a vörös anyag és a bejáraton elnyúló fekete farkas.

- Itt várjatok – mondta a lány és mielőtt hátulról is szemügyre vehettük volna, eltűnt a sátor belsejében. Mellettünk egy törölközőbe csavart lány sietett el, strandpapucsa ütemesen nekiverődött nedves talpának, cuppanó hangokat adva.
A távolból gitárszó hallatszott, habár a dalnak csak minden második akkordját hozta felénk a szél. 
Hirtelen feltárult előttünk a vörös posztó, az apró libbenésből is éreztük, micsoda forróság uralkodik odabent. Ahelyett, hogy feltüzelt bikákként rontottunk volna be, mint amit vártak tőlünk, megszeppenve ácsorogtunk, egészen addig, míg a szép nagy… szemű lány ismét fel nem tűnt. Sürgetőn intett felénk, mire gyorsan behúzódtunk a sátor védelmébe. Odabent egy ovális tárgyalóasztal feküdt, elképzelni nem tudtam ki volt az az elvetemült, aki ide felcipelte. Az asztalt különböző papírok borították nagy összevisszaságban, a sátor falát kivágott újságcikkek díszítették, a háttérben pedig egy számítógép kattogott.
Marco egy kinagyított várostérkép előtt ácsorgott, hátat fordítva nekünk, kezében telefont szorongatott.

- Nyomorultak! – morogta, mi pedig igyekeztünk minél kisebbre összehúzni magunkat, bárki is tartózkodott a vonal másik végén, amit mondott, az nem ránk tartozott. A lány is feszengve ácsorgott, végül megköszörülte a torkát. Marco megperdült a tengelye körül, majd köszönés nélkül csapta le a telefont.
- Az Enemies telefújkálta az egész várost, tegnap éjjel. Amikor nem hagytunk hátra őrséget, átlépték a Coccodrillo határait. Fene gondolta volna, hogy van vér a pucájukban, ezeknek csak meneküléshez van eszük. Nagyon utálhatnak minket, ha tegnap megszegték a saját szabályaikat – fújtatott dühösen, cseppet sem törődve azzal, hogy még nem tartoztunk a Rock Katonái közé, így a belsős információk sem tartoztak ránk.
- A Hunkimpy? – kérdezte a lány, miközben ő is közelebb lépett, hogy szemügyre vegye az asztalon elterülő fotókat.
- A medvék maradtak a területeiken és az Enemiesel se lesz gond. Nem tetszik nekik, hogy itt vagyunk, majd hozzászoknak a gondolathoz, de most az ő jeleik virítanak mindenhol – kezét idegesen futtatta át haján, ami az izzadságtól pontosan úgy maradt, ahogy ujjai azt végigszántották. – Nincs véletlenül egy graffitis ismerősötök? – fordult felénk hirtelen, mintha csak akkor jutott volna eszébe, hogy mi is a szobában vagyunk. Csendben ráztuk a fejünket, habár Cross kissé feszengve piszkálta az oldalára kötött kendőt.
- Nem is izgat, hogy hogyan döntöttünk? – lépett előre Davide. Kezeit lazán zsebre vágta, eszébe sem jutott megadni a kellő tiszteletet Marcónak, mint ahogy nekem se.
- Ott virít az oldalatokon a kendő. Hacsak nem divatból tettétek fel, akkor nem kell sok ész ahhoz, hogy rájöjjek, dűlőre jutottatok – pillantott fel a lapjai rendezgetéséből.
- Ennyi? – fakadtam ki.
- Türelem Mario. Tudom, ez sosem volt az erősséged, de ha ezt a nyarat túl szeretnéd élni, jobb lenne, ha megtanulnál várni és figyelni. A lobbanékony természeted bajba fog sodorni – mosolygott sejtelmesen, a képzeletemben azonban már egy foga sem volt a helyén. Ez egy ilyen nap? Mikor mindenki a szemembe vágja, hogy mit csinálok rosszul? Türelmetlen vagyok, büszke, a nevelési elveim pedig igencsak sajátosak…
- Először lássuk, hogy készen álltok e a feladataitokra, utána pedig jöhet az eskü.
- Feladatok? – kérdezte Rico kíváncsian, miközben nekem teljesen más irányba kalandoztak a gondolataim. Egyetlen szó lüktetett a fejemben. Eskü?
- Képzeljetek engem egy informátornak. Egy szervernek, amin minden átfut. Ti azok lesztek, akik megszűritek az adatokat és megoldást találtok a problémára, ha kell, felbőszítitek a fiatalokat, azt kértek tőlük, amit csak akartok, a lényeg, hogy nem hagyhatjátok széthúzni a társaságot. Ha kell, tegyetek szemellenzőt a fejükre, de nem nézhetnek más utak felé.
- Ezt mégis hogyan? – ráncoltuk a szemöldökünket mindannyian, Marco azonban csak nevetett.
- Ezt a kérdést bárki mástól elfogadnám, de rólatok túl sokat tudok. A városban nektek nevetek van. A fiataloktól a hatóságokig mindenki ismer titeket. A koncertjeitek és a rendezvényeitek legendásak. Fiatalok vagytok és őrültek. Erre bizonyíték az elmúlt húsz év – csapott maga mellé vidáman, a dicsérő szavak ellenére azonban az egész helyzet szürreális, sőt félelmetes volt.
- Tehát tüzeljük fel a fiatalokat, majd tereljük őket a megfelelő irányba? – kérdezte Davi fintorogva. – Ez így unalmasan hangzik – és valóban. A lelkesedésünk minden egyes levegőtlen perccel csökkent.
- Mindenekelőtt… – nézett a szemünkbe -… bizonyítsátok, hogy közénk tartoztok. Mondanám, hogy legyetek kreatívak, de most konkrét feladatom van számotokra. A graffitisek tegnap éjjel rendesen keresztbe tettek nekünk. Jelöljétek meg a területünket.
- Fessük át a rajzaikat?
- Ne! Csak vessétek be az adu ászt. Egyetlen épület van, amit még nem jelöltek meg – ajkai apró mosolyra húzódtak – a rendőrség.
- Ki akarsz csinálni minket? – ezt kellett volna kiáltanunk, azonban ahogy összenéztünk, mindannyiunk ajkán ugyan az a mosoly játszott, a szemünk vidáman csillant. Bár még soha nem volt festék a kezünkben, egészen biztosak voltunk abban, hogy megbirkózunk a feladattal.
- Megbeszéltük – biccentettem Marco féloldalas mosolyát leutánozva. Kezet nyújtottam felé, a testem magabiztosságot árasztott. Bármi is történjék, nem hagyom, hogy ez a srác bármikor is fölöttem álljon! – Az esküt utána tesszük le?
- Dehogy. Eljött az idő, hogy megkapjátok a jelet – mondta és a lány felé biccentett. Egy éles füttyszó harsant, mire három férfi rontott be a sátorba, kezükben öngyújtó, vas és két üveg whisky.
- Bármilyen eskü is legyen, már most imádom – suttogta a fülembe Davi izgatottan. 
Egészen addig voltunk ilyen vidámak, míg az öngyújtó nem kattant, a vasat pedig a tűz fölé nem tartották.

- Ki kezdi? – kérdezte Marco vidáman. Nagyot nyeltünk, úgy néztünk egymásra, végül előre léptem. Ha enyém az utolsó szó, akkor legyen az enyém az első pofon.
- Majd én – rántottam vállat és már nyújtottam is az alkaromat, de Marco csak a fejét rázta.
- Nem – nyújtotta meg a szót – Te végig fogod nézni mind a három szenvedését – ez kifejezetten nem hangzott jól. Az égett bőr illata pillanatok alatt betöltötte az egyébként is levegőtlen teret. Figyeltem, hogyan csuklik meg minden egyes barátom lába a fájdalomtól, ahogyan a forró vasat a bőrükbe nyomták. Sorra elterültek a földön, alkarjukon egy farkas tetoválással, alatta egy fordított R és egy K betűvel. 
Hamarosan engem is megragadtak, az egyik tagbaszakadt férfi hátulról tartott erősen, míg a másik a kezemet húzta előre, nehogy elránthassam. A szívem vagy ezerszer vert félre, a várakozás rettentő volt. Egy üveget tuszkoltak a számba, megpróbáltam egy húzásra minél többet nyelni a whiskyből. Az alkohol égette a torkomat, billogozás nélkül is meg- megbicsaklott a lábam, a tekintetem homályossá vált, már csak az apró lángot láttam és az izzó vasat. Hiába haraptam még egyszer az üveg nyakára, durván kitépték azt a fogaim közül, a helyére pedig az oldalamról eloldozott kendőt gyömöszölték. 
Marco átvette a vasat, majd lassan elém lépett. Eszeveszettül ziháltam, ha a két verőlegény nem tart olyan erősen, hát két irányított pofon után én a világból kifutottam volna. Szép képzelgés, de továbbra is erős marokkal fogtak. Az izzadság a szemembe folyt, sűrűn pislogtam, már nem tudtam, hogy ami az arcomon végigpereg az könny, avagy veríték.

- Látod Mario, az a különbség közted és köztem, hogy én már tegnap este tudtam, hogy köztünk leszel – mondta, majd a vasat erősen a bőrömbe nyomta. A billogvas vagy ezer fokon égetett, a könnyeim megeredtek, a térdem megroggyant, és ha az az átkozott fekete- piros anyag nem lett volna a számban, hát én egy lányt megszégyenítve sikítok.

4 megjegyzés:

  1. Szia! Bevallom, csak beleolvastam néhány fejezetedbe, mert ez a téma nem áll túl közel hozzám, viszont amit láttam, kifejezetten élvezhető volt. Nagyszerű stílusban írsz, gördülékeny, élvezetes.
    Sok sikert a továbbiakban!
    Üdv,
    Jolt

    VálaszTörlés
  2. Szia! Sajnos ez a téma úgy gondolom sokakhoz nem áll közel, éppen ezért köszönöm, hogy adtál neki esélyt és örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ...de hozzam viszont nagyon kozel all *-* Vegre lett lelegzetvetelnyi idom elolvasni es aaa imadtam a reszt! Mar nagyon varom a kovetkezot :)

      Törlés
  3. Örülök! Meg annak is, hogy írtál, irtó aranyos vagy!!^^
    Ha minden jól megy, ma jön a következő rész, ennek a befejezése, szintén Mario szemszögéből, remélem nem bánod...
    További szép napot!

    VálaszTörlés