2016. április 15., péntek

Hatodik fejezet

Sziasztok!
Nagyon örültem az új tagoknak és a hozzászólásnak, egy év kihagyás, törlések és újraírások után magát az olvasóközönséget nehezebb visszaszerezni, mint megírni magát a történetet.
Most elég húzós hetek előtt... sikerült pár résszel megelőzni a saját időmet, de a sorssal játszadozni ostoba játék, úgyis alul maraduk, így ha nem mostanában, egy hónappal később lehet, hogy ritkulnak a részek (ráadásul innentől bepörög a sztori, szóval lehet, hogy hagylak is titeket szenvedni, meg várakozni, hogy mi lesz a folytatás :) ).
Jó olvasást!

Hatodik fejezet
Vera



A város kísértetiesen üres volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a lázadók eltűnése mélységesen elszomorított, kifejezetten megnyugtatott a tudat, hogy nem találtam szembe magam egyetlen lánccal, kitűzővel vagy halálfejes bőrmellénnyel sem, azonban Mariót a rockerekkel egyetemben szinte a föld nyelte el. Színét sem láttam bandajelzéseknek, az egyetlen, ami szembejött velem az elmúlt húsz perc alatt, az tulajdonképpen mellettem baktatott. Desi napsárga karszalagja volt az, ami úgy világlott sötét bőrén, mintha neon festékkel pingálták volna oda. Irigykedve figyeltem a feltűnő jelzést, amit Desi olyan peckesen magasba tartott, mintha csak az orrom alá dörgölné a tényeket, hogy mi más csapatba tartozunk. Hiszen a ma estén kívül még semmit sem kaptam a bandától. Sem szalagot, sem tagságot, sem pedig valós tudást. Desi ezt szívesen is hangoztatta, nem sok reményt fűzött a ma esti teljesítményemhez a hallottak alapján. 
A nap még le sem ment, csapattársam mégis olyan katonás léptekkel haladt előre, mintha csak a tűzvonalban rohangálnánk, az életünkért harcolva. Sötétesdésre kellett a déli határhoz érnünk, ezt Salla Portado apró méreteinél nem tartottam lehetetlen küldetésnek, ráadásul a fiatalok sem akadályozták minden második lépésünket, mint az lenni szokott, így rakéta sebességgel haladhattunk előre. Az oldalam már az első percek után fájdalmasan szúrni kezdett, a tornacipőmet pedig tucatnyi üvegszilánk szabta át, ám Desit nem lehetett megállítani. 
Ma éjszaka az Enemies területein kellet tartanunk a frontot, a tanulópályámnak a déli lakóparkot választották. Nevio nyilván úgy gondolta, hogy lányokként nagyobb biztonságban leszünk a crew[1] területein. Kissé kételkedve követtem a parancsait, ironikus, hogy Coccodrillo drogdílerjei, utcalányai és tolvajai közt kellett volna nyugalmat lelnem. Annál a buszmegállónál telepedtünk le, ahol Nevióval először találkoztam. A hatalmas placc most üresen tátongott, akárcsak a város összes pontja. Nem jártak buszok, a menetrendeket durván szaggatta az érkező szél. Körülnézés nélkül léptünk le a járdáról, nem kellett hirtelen felbukkanó sofőröktől vagy autóversenyzősdit játszó bolond fiataloktól tartanunk. Csak ketten voltunk. 
Egy távoli padra telepedtünk le Desivel, ahonnan az egész területet beláttuk. Sárga fényű lámpák igyekeztek bevilágítani az egész területet. Sikertelenül. Amerre a szem ellátott, apró zugok sötétlettek mindenfelé, amit a helyiek tökéletesen ki is használtak. Már amikor volt élet ebben a nyomornegyedben.

- Nem furcsállod, hogy az egész város ilyen üres? – fordultam Desihez. Nem állt szándékomban beszélgetést kezdeményezni, főleg, hogy mindig a rövidebbet húztam, ám úgy éreztem egy kis bíztatásra van szükségem. Akárkitől.
- Nem furcsállod, hogy direkt elfordultam, hogy ne szólj hozzám? – csattant fel a lány és kirángatta a füléből a fülhallgatót. – Mit csodálkozol? A lázadók az öbölben tömörülnek, a mieinket az északi területekre vezényelték. A helybéliek közül, pedig akinek van egy kis esze, az villanyoltáskor behúzódik a négy fal közé és zárt ajtók mögött várja a virradatot – fújtatott, én pedig jobbnak láttam a hátralevő időben csöndben maradni. 
Látszólag csak két barátnő voltunk, akik egy padon kuporogva figyelték hogyan hódít teret magának a sötétség, azonban senki nem járt erre, hogy ezt megállapíthassa. Ha mégis így lett volna, akkor annak is tanúja lehetett volna, hogy egy gyors üzenetváltás után felpattanunk a padról és nekivágunk a sikátorok sötét és végtelen világának. Nevio volt az, aki az sms-t elküldte, pontban tíz órakor. Még abban a percben összeszedtük a kannákat rejtő hátizsákot és útnak indultunk.

Nem kellett sok időt Desi mellett töltenem ahhoz, hogy megtudjam, a graffitisek nem viccelődnek terület megjelöléssel. Véresen komolyan veszik. Egyetlen ház mellett sem haladhattunk el csak úgy, mint a legtöbb normális ember, minden épületet megajándékoztunk az Enemies logójával és igen, egyetlen koronát sem készíthettem el anélkül, hogy csapattársam belém ne kötött volna.
- Nem borospohár, hogy az ujjaiddal szorongasd, fogd rendesen! – piszkált tovább Desi, mire kelletlenül marokra fogtam a festékszórót. Olyan izgalmasnak ígérkezett ez az este! Kint lenni a bátyám tudta nélkül éjszaka, megszegni a család és a rendőrség törvényeit és azzal foglalkozni egy éjszakán át, amit igazán szeretek. 
Na, a pofára esés mértéke is pont ekkora volt.
Művészi oldalam legtöbbször nyomtatott e betűk formázgatásában teljesedett ki, a város pedig ránk sem bagózott. Egyedül a fekete ablakok meredtek ránk üres tekintettel, érdektelenül. 
Éjfélre járhatott az idő, már csak vonszoltuk magunkat a sikátorokban, a lábaink sajogtak, úgy éreztük nyomban összeesünk. Az este még csapattársamnak is megerőltető volt, léptei egyre lassabbak, természete pedig egyre kibírhatatlanabb lett. 

- Desi, holnap mindkettőnknek Nevio elé kell állnunk. Két órája loholok a nyomodban, de az abc-n kívül más nem mászott a fejembe. Semmit nem tanítottál, a „mit ne csinálj” listám azonban olyan hosszú, hogy lassan embert lehetne fojtani vele – toppantottam mérgesen, mikor a lány, fejével a következő házra bökött.
- Diktálok még hozzá pár dolgot és akkor meglátjuk, például a te nyakadat körbeérné e… - fujtatott és saját maga festette fel a banda jelét a rácsos ablak mellé, azonban többször nem lépett a járdára, egyetlen házat sem közelített meg. A járda szegélyén egyensúlyozva siettem utána, vigyázva nehogy a nyakába boruljak. 
Életemben nem örültem még ennyire, hogy kétutcányi távot tehettem meg egyhuzamban. Megállás, festékek és dirigálás nélkül.
Desi egy kisebb térre vezetett, a lépcsők kusza hálójából arra következtettem, hogy egy belső udvarba vezetett. Ennyire délen már lámpaoszlopra sem tellett az önkormányzatnak, azonban a Hold fényénél is könnyedén megállapítottam, hogy a terület minden egyes milliméterét festék borítja.

- A banda lakhelye – fordult körbe a lány unottan, ám hangjában büszkeség bujkált. – Minden második csapattársunk az itt látható házak valamelyikében vert tanyát, a Hunkimpyjal ellentétben az Enemies egy igazi beltenyészet – fintorogtam egy aprót, ez így elég természetellenesen hangzott. – Így érjük el, hogy ne legyen köztünk patkány – rántott vállat. – Ezért is nem értem, te – emelte meg a hangját -… hogy kerülsz a képbe.
- Patkány? – ráncoltam a homlokomat értetlenül.
- Áruló – segített ki, én pedig elraktároztam az információt.
- Honnan tudjátok, hogy a családból senki nem… patkány? – az utolsó szónál kissé megrándult a szám, még szoknom kellett az újonnan felszedett stílust. – Aki közel áll hozzád, az sokkal könnyebben ejt át és sokkal nagyobbat tud ütni.
- Tőlünk senki nem áruló! – vágta rá élesen, én pedig önkéntelenül is hátrébb léptem – A család, az minden! – mondta határozottan, én pedig nem tartottam okos dolognak tovább feszegetni ezt a témát. Mario és én… nos, a mi kapcsolatunk bonyolult. Talán soha nem viselkedhettünk igazi testvérekként. Mariónak vállalnia kellett az anya és az apa szerepét, én az elmúlt hónapokban leginkább ápolónővé léptem elő, aki a lavórt takarította és adagolta a fájdalomcsillapítót. Ezt a fajta barátsággal fonódó bizalmat mi meg sem érthettük.
- Tulajdonképpen Nevióval rokonok vagytok?
- Szegről, végről – fordított hátat, egyértelműen befejezettnek tekintette a beszélgetést. A táskából szépen lassan előpakolta a festékeket. Nem elégedett meg egyetlen flaskával, egy gyors mozdulattal minden cuccunk a földre került. A kannákat a fal oldalához pakolta, majd hozzám fordult.
- Komolyabb munkát szerettél volna, hát hajrá! Megtanítok neked pár trükköt, de előtte tisztázzunk pár szabályt. A te neved mostantól kezdve csend. Nem beszélsz, nem ébreszted fel a családomat, nem hívod fel ránk a figyelmet – sorolta és minden levegővételnél egy újabb ujját nyújtotta a magasba. – Csak akkor szólalsz meg, ha kérdésed van, és azt csinálod, amit mondok - Eddig is azt csináltam! – gondoltam.
- Hova fogunk festeni? – pillantottam kétkedve a mintákkal átszőtt, egykor talán rózsaszín vakolatra.
- Ide – bökte az ujját egy kiolvashatatlan feliratra.
- Nem lesznek mérgesek, ha ráfirkálunk?
- De, különösen, ha elcseszed – biccentett, majd az arca elé rángatta a bandajelzéssel ellátott sárga kendőt, majd gumikesztyűt húzott. 
Én persze totálisan felkészületlenül érkeztem, amit lehetett azt mind elszúrtam. Egy újabb pulóvert áldoztam a festékfoltok aljas hadának, a szürke anyagot a kezemre húztam, nem óhajtottam még egy órát a bőröm véresre sikálásával tölteni. 
Az arcom takarásával sajnos végképp nem tudtam mit kezdeni, ám Desi elmondása alapján a kíváncsi tekintetek elől a belső udvar tökéletes rejtekhelynek bizonyult. 
Lassan haladtunk, Desi minden lépéshez részletes magyarázatot fűzött. Először nem értettem a rétegek milyen rendszer alapján kerülnek egymás fölé, de úgy tűnt elég, ha a megértésig csak a végső vonásoknál jutok el. Először a hatalmas feliratot feketére satíroztuk, majd itt-ott vörös, kék és fehér foltokat hintettünk el, aztán ismét egy fekete réteg következett. Újságpapírral szedtünk vissza részeket vagy javítottunk a hibáinkon. Desi ügyesen mozgott a fal körül, hol a kannát, hol kartonpapírt tartott a kezében, folyamatos mozgásban volt. A vékonyabb vonalakat papír segítségével húztuk meg, a festéket a félbehajtott lapra fújtuk, majd gyorsan a falra kentük a kívánt formában. Hamar beletanultam, hogy mennyire nyomhatom rá a papírt és milyen közel léphetek a festékszóróval a falhoz, fél óra alatt többet tudtam meg a graffitizésről, a crewról és Desiről, mint az elmúlt napok, illetve évek során.
Desi utasításainak híven próbáltam halkan mozogni, a cipőmbe ékelődött szilánkok azonban éles hangon karistolták a betont, ahányszor a hátizsákhoz siettem.
A hihetetlen összevisszaságból lassan kirajzolódott a csillagos ég, a telihold és a sejtelmes köd fölé magasodó büszke tölgyfa, azonban mielőtt a sziklának és a vízesésnek nekiállhattunk volna, idegen hangok ütötték meg a fülünket.
Három fiatal tántorgott be az udvarba a kapu felől. A középen haladó srácot két oldalról támogatták, habár a két testőr léptei is igencsak csáléra sikeredtek.

- Mi a szar? – grimaszolt Desi. 
A középső srácnak két perc sem kellett, amint a falhoz ért, öklendezve térdre esett. A mellettem ácsorgó lány csak bosszúsan csóválta a fejét, majd két kannát a kezébe kapott és ügyelve arra, hogy az épület takarásában maradjunk, a kapu felé húzott. A cipőm továbbra is roszogó hangot hallatott, ám ha a fiúk fel is figyeltek a különös hangra, nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget. 
Ismét az utcák közé vetettük magunkat, ám a déli határhoz közeledve egyre többször kellett menekülőre fognunk, lassan minden sarkon az előzőhöz hasonló csoportok álldogáltak. Úton- útfélen átléphetetlen akadályokba ütköztünk és itt senki ne a részegen fetrengő fiatalokra gondoljon, azok, akik maguknál voltak, sokkal több problémát okoztak.
Desinek legalább nyújtott valami védettséget az arca elé húzott kendő, ám én a csuklyámmal könnyű préda voltam. 
Minimum az ezredik koronámnak kezdtem neki, mikor a sikátor vége felől lépteket hallottunk. Legalább öt férfira számítottam a hangok alapján, azonban a túloldalról csupán egyetlen férfi közeledett felénk. Először azt hittem Ricót sodorta elém a balsors, ám közelebb érve a borosta és a nyakában lógó töltény meggyőzött arról, hogy egy ismeretlennel van dolgom. Mintha csak a természet figyelmeztetésnek szánta volna, a szél hirtelen feltámadt, a homokszemek, amiket eddig a tengertől cipelt magával, most mind a szemünkben akartak menedéket találni. A kapucnim hátracsúszott, ahogy ijedten utánakaptam, a kanna kiesett a kezemből, hogy éles csattanással érjen földet a lábam mellett. Tudtam, hogy a férfi felfigyelt rám, vaknak (és minimum süketnek is) kellett lennie, ahhoz, hogy ne vegye észre a bénázásom. Éreztem, ahogy felméri arcom minden szegletét, nem volt vesztegetni való időm.
Felkaptam a földről a festékszórót és futásra bírtam fáradt lábaimat. Trappolásomra a távolabb ácsorgó Desi is felkapta a fejét.

- Miért hagytad, hogy ilyen közel kerüljön? – sziszegte, mikor mellé értem, majd ő is csatlakozott a hajnali futókörömhöz. Furcsálló pillantást küldött felém, nem értette miért nem rohantam el azonnal, én pedig némán tűrtem, hogy arcomat kutassa. Megrémültem. Ezt nem kellett ragozni.
A tenger felé hajszoltuk magunkat, azonban a házak közül kiérve döbbenten torpantunk meg. Erősen Desibe ütköztem a hirtelen fékezés következtében, ám ő vissza sem nézett rám. Megtaláltuk az elveszett fiatalokat. Több ezren zsúfolódtak össze a Lontano – öbölben. A zene dübörgése teljesen elnyomta a tenger morajlását, a vadul hullázó fekete víztömegre csupán a sós illat emlékeztetett, amely a légáramlatokkal érkezett, a szél messziről hordta felénk a tenger és a „hatalmas buli” ígéretét. Nem voltam benne biztos, hogy mindennek örülnöm kéne. Az önkívületi állapotban ordító tömeg nem volt éppen ínyemre.
A távolban színpadot állítottak fel, az emberek egy ismeretlen zene dallamára rángatóztak, tőlük távolodva azonban fokozatosan nyugodtabb lett a környezet, illetve más őrültségekkel szórakoztatták egymást az emberek. 
Ahol mi álltunk, ott kisebb- nagyobb csoportokba verődve álltak a fiatalok, igazán ártalmatlannak tűntek. Persze csak addig, amíg láthatatlanok maradtunk.

- Húzd már le! – rángattam meg Desi pulcsijának az ujját, így a könnyű anyag a sárga karkötőre csúszott, a kendő azonban így is maradt. Nekem sem tetszett az ötlet, hogy megpillantsák az arcomat, a helybélieknek túl könnyű játszma lett volna Marióval összeköttetésbe hozni, majd könnyelműen aláírni a halálos ítéletemet. Nagyon megörültem, mikor a földre pillantva egy keskeny ruhaanyagot pillantottam meg. Lehajoltam érte. Egy fekete kendő volt, középen egy piros farkassal, RK jelöléssel és különböző nonfiguratív mintákkal. Boldogan kötöttem az arcom elé, bár tudtam, jég kék pillantásom még így is könnyedén elárul, kitűntem vele a sok holló közt. – Menjünk – rángattam meg ismét a pulóver ujját sietve, ám legnagyobb döbbenetemre Desi a fejét rázta. Hová lett az a tömény gyűlölet, amit ezek iránt az emberek iránt érzett?  Két kezével szeretett volna megfojtani engem, csak mert rokoni szál fűzött egy rockerhez, most pedig közéjük akar állni táncikálni és dalszöveget kántálni?
- Mi a francot akarsz? Húzzunk el! – ripakodtam rá, de csak egy lesajnáló pillantást kaptam.
- Csinálj, amit akarsz! Én itt maradok. Vaknak kell lenned ahhoz, hogy ne vedd észre, hogy ez egy kincsesbánya – kétkedve pillantottam a mellettünk elhaladó csoportra. Láthatólag már menni is alig tudtak, de vigyorogtak, mint a vadalma. – Beépülök közéjük. Itt van több ezer fiatal, az összesnek megoldotta a nyelvét az alkohol, talán elkottyantanak nekem némi használható információt, amivel bebiztosíthatom magamat a crewnál. Nézd! Reálisan kell gondolkodnom. A mai este után megmondhatom, hogy menthetetlen vagy, ha az esti teljesítményeden múlik, akkor még az aranyos kis mosolyod sem menthet meg. Ne vegyél hülyére minket! Ha van egy csöppnyi eszed is, akkor velem jössz! – bambán meredtem Desire, neki látszólag nem esett le, hogy mekkora választás előtt álltam. Érthető. Még nekem sem sikerült felfognom teljes egészben. Muszáj volt Desivel tartanom, kellett a hely az Enemies között. Kellett a lehetőség arra, hogy megértsem a testvéremet és megmutassam neki, hogy amit csinál, az kétoldalú fegyver, a kicsapongó életmódja engem is tönkretesz. Azonban… ha virradatkor kiadom a lázadókat a csapatnak, akkor ők szövetségeket kötnek, szervezkednek és eltörlik a térképről a vígadó tömeget. Hiába kapnám meg a sárga karszalagot, ha nem lenne kinek mutogatnom. Nem adhattam ki a saját testvéremet. Nem lehettem áruló! De kinek tartoztam hűséggel? A leendő bandámnak vagy a bátyámnak?
- Szeretnél még itt tanácstalanul ácsorogni vagy már döntöttél? Nem várok rád hajnalig.
- Szóval semmi esélyt nem látsz arra, hogy ma este még graffitissé váljak és a hasznotokra legyek?
- Szemernyit se! – bólintott határozottan a lány, majd megragadta a kezemet és maga után rántott. Mintha egy kazánba kerültem volna hirtelen, a több száz ember passzírozódott össze, a testekből sugárzott hő elviselhetetlen volt. Izzadt karok kalimpáltak az arcom előtt, magamban hálát rebegtem, hogy a szagokat az arcom elé kötött kendő kiválóan szűri.
Amint beléptünk a tömegbe, egy teljesen más világ fogadott, az élet száznyolcvan fokos fordulatot vett, minden a feje tetejére állt. A fények élesen világítottak a szemembe, nagy volt a kényszer, hogy kezeimet odakapjam, de nem akartam elengedni Desi kezét. Alacsony termetemmel a fiatalok élő falként zártak körül, ám a mozgó szobában amibe hirtelen csöppentem, levegőtlenség volt, hamarosan az én homlokom is megjelentek az első verejtékcseppek, a szemembe csöppenve kellemetlen érzést okoztak.
Az emberek nem törődtek velünk, durván taszigáltak minket tovább, a tömeg belseje felé. Semmi mást nem láttam már a világból, csak ugráló testeket, a szívem akaratomon kívül is felvette a zene embertelen ritmusát. Fulladozva rántottam le az arcom elől a kendőt és próbáltam Desit magam után rángatva kijjebb jutni. Már nem is emlékeztem, hogyan jutottunk ilyen messzire, mikor csak beszélgetni akartunk, elhitetni, hogy ezek közé az emberek közé tartozunk, de minden egyes perccel bizonyosabb lett, hogy az égvilágon semmi közünk nincs egymáshoz. Ők vadállatként ordítottak, mi apró hörcsögökként kapartuk a falat, kijárat után kutatva, de már nem volt lehetőségünk az ide vezető úton visszasétálni. Elvesztünk ebben a kibaszott labirintusban.
Ügyködésem eredménye mindössze annyi lett, hogy izzadt tenyeremből szépen lassan kicsúsztak az oly gondosan szorongatott ujjak. Rémülten kaptam csapattársam karja után, aki arcomat meglátva erősen szorította csuklómat. Ujjai szépen lassan a kezemre vándoroltak, végül már csak utolsó ujjpercünkkel kapaszkodtunk egymásba. Mozgolódásom és a tömeg áramlása más irányba sodort minket. Elvesztettem.
Hirtelen egyedül voltam, egyedül a gondjaimmal, a levegőtlenségemmel és a könnyeimmel. Magányos voltam, hiába mozgott közvetlenül mellettem több száz ember, mert az ő képükben csak idegenekről beszélhettünk. Torkom erősen szorítani kezdett, de a hisztim senkin nem segített volna. Megpróbáltam utat törni. Hamar beletanultam, hogy sem a szerény csoszogásom, sem a morgolódásom nem segít, egy idő után már idegbetegen törtem az utat könyökömmel. A tömeg végre ritkulni kezdett, utam végén egy tábortűzhöz értem. Körülötte utcazenészek ültek, hol éber, hol pedig igencsak illuminált és megkérdőjelezhető állapotban. Már kezdtem volna megnyugodni, de a távolban megpillantottam egy ismerős alakot. A fenébe!
Vállig érő sötét haja szélfúttan és felvállalhatatlanul állt, fejébe kalapot nyomott. Szakadt farmert és egy halálfejes pólót viselt. Mellette üres üvegek sorakoztak, de állapotát hatalmas és kissé ferde mosolyából is meg lehetett volna állapítani. Látszódott, hogy a társalgás középpontjában ő állt, élvezte a figyelmet. Kezében gitárját szorongatta, szinte oda sem figyelve játszott rajta. 
Szememet gyorsan tovább futtattam a többi zenészen is, de szerencsémre sem Mariót, sem más barátját nem pillantottam meg. Cross még mindig a nevetve fetrengett. Kihasználva az alkalmat, hogy nem látott meg, készültem a tömegbe visszahátrálni. Szememet ide-oda járattam, további ismerős után kutatva, óvatosan kémleltem minden arcot, a kendőt ismét szememig rángattam. Kissé aggódtam, hogy mit szólnak az emberek a piros és fekete színekhez, amik egyértelműen egy ismeretlen banda színei voltak, de látszólag tolvaj kinézetemmel tökéletesen közéjük illettem. 
Gyorsan haladtam, de az oxigént így is túlságosan távoli luxusként érzékeltem. A rosszullét újult erővel támadott. Erős csapást mért a gyomromba, azt hittem menten a torkomon köhögöm fel a beleimet. Remegő kezeimmel a nadrágomat tapogattam, vakon keresgéltem a telefonomat, még lenézni sem tudtam. Keresgélés közben hagytam, hogy rongybabaként lökdössenek egymás közt a táncoló párok. Úgy éreztem, az emberek összenyomnak, izzadt felsőtestük kezemnek nyomódott. A forróság szinte elviselhetetlen volt, de muszáj volt magamon tartani a kabátomat, nem akartam más emberek legkülönfélébb nedveivel érintkezni. Az élettől is undorodva próbáltam kihátrálni, ügyelve arra, hogy ne hányjam el magam, miközben megnéztem a bejövő hívásaimat. Telefonálni nem lett volna értelme, hiszen ebben a hangzavarban a saját gondolataimat sem tudtam kibogozni. Így történhetett, hogy mikor egy nagydarab punk meglökött, a telefonom kicsúszott a kezemből én pedig ostobán utána hajoltam. Igyekeztem felkapni, de a készülék egy táncoló pár lába közé esett. Hiába próbáltam cipőjük közt átnyúlni, kezem túl rövidnek bizonyult, ráadásul a telefonom képernyője is elsötétült. Még lejjebb ereszkedtem, már a térdemen kúsztam, de végül elértem a telefont, de akkor már túl késő volt. Valaki a kezeimre taposott, azt pedig többi tagom követte. Lehetetlen kísérletnek tűnt felállni. 
Fémes ízt éreztem a számban, csak akkor vettem észre, hogy fogaimmal alsó ajkamba harapva próbáltam elviselni a kezembe nyilalló fájdalmat. Már nem érdekelt semmi, a könnyeim kitörni készültek. Egy újabb táncoló páros bukdácsolt át rajtam, észre sem véve jelenlétemet. Hátamra is rátapostak, alig bírtam levegő után kapkodni. 
Hátulról egy erős kéz ragadta meg a derekamat és vonszolt magával. Máskor talán sikítottam volna a rémülettől, ebben a helyzetben azonban örömkönnyekben fürödtem. Az illető visszahúzott az utcazenészek közé, majd ott egy egyszerű mozdulattal a földre nyomott. Ekkor pillantottam csak meg. Cross aggódó pillantásokkal méregetett.

- Minden rendben kicsi lány? – kérdezte, én pedig még mindig kissé zavarodottan bólintottam. – Így is rohadt pici vagy, nem kéne még lejjebb adni… - borzolta össze a hajamat óvatosan, így sikerült kicsikarnia belőlem egy mosolyt, de még mindig nem sikerült megszólalnom. Egész testemben remegtem, hiába húztam szorosabban magam köré a kabátot, ezt a hidegrázást nem foghattam az időjárásra. – Mario nemrég üzent, hogy kicsit késni fog, mert dolgoznia kellett, de mindenképpen itt lesz. Vele érkeztél? – bátyám említésére újabb remegéshullám futott végig a testemen, de tudtam, hogy nem játszhatom tovább a néma hercegnőt.
- Nem. Ez egy vicces történet…
- Azt látom – méregette a könnyes arcomat és egy zsebkendőt nyújtott felém. - Egy barátnőmmel érkeztem, de elég hamar elvesztettük egymást. Megpróbáltam valamilyen szinten kommunikálni vele, de egy rohadék kilökte a kezemből a telefonomat. A többit gondolom, tudod.
- Aha, bár a megláttál és gyorsan hátramenetbe kapcsoltál rész még nem teljesen tiszta… - vigyorgott.
- A szemeid is keresztbe álltak, nem tudtam, hogy éppen engem nézel… - mosolyogtam féloldalasan, de nem mertem megkérni, hogy tartsa titokban ezt a találkozást.
Miközben Cross a tüzet figyelte, én tüzetesebben megvizsgáltam. Még ültében is látszódott, hogy nálam jóval magasabb. Pólója alól kilátszódott, hogy a tetoválások nem csak karját, de mellkasát és hátát is behálózzák.
Mind kinézete, mind pedig természete magára vonzotta az emberek tekintetét a tömegben. Tökéletesen illett Mario társaságába. Pillantásom a mellette heverő gitártokra csúszott, amiből egy kólás üveg kandikált ki. Csak ekkor eszméltem rá, hogy milyen szomjas is vagyok, elképzelni nem tudtam, hogyan tellett nekem egyáltalán beszédre.
- Ihatok? – böktem tekintetemmel az üveg felé. Cross egy pillanatig habozott, de végül zöld utat adva bólintott. Kicipzáraztam a fekete tokot és tüzetesen megfigyeltem a benne fekvő gitárt. Az évek során igencsak sokszor láttam, néha igencsak váratlan helyekről volt képes előbukkanni. A top ötben szerepel a fürdőkád…
Cross nem nézett rám, de tudtam, hogy minden mozdulatomat követi. Azért egy óvatos érintést engedélyeztem magamnak. Ujjaimat végighúztam a gitár nyakán. Amióta az eszemet tudom, nagy érdeklődéssel fordultam a hangszerek felé, leginkább Mario ösztönzésére, de a barátai hangszereihez sosem nyúlhattam, még akkor sem, mikor véletlenül nálunk felejtették. Még egy utolsó pillantást vetettem a gitárra, majd a kezembe vettem az üveget. Szinte rávetettem magam a hideg italra. Egy óriásit kortyoltam belőle, de azzal a lendülettel prüszkölve ki is köptem.

- Mi ez? – kérdeztem könnyes szemmel két köhögés között.
- Tényleg kóla! – bizonygatta Cross és meg is húzta az üveget. – Whisky kóla… - vigyorgott, majd újra felém nyújtotta az üveget. Egy kis hezitálás után meg is ragadtam azt. Fintorogva kortyoltam bele az italba és minden erőmmel azon voltam, hogy felfedezzem a kólát.
- Ne úgy idd már, mint aki élete áldozatát hozza meg… - nézett rám Cross felháborodva és kikapta kezemből az üveget. Kár, pedig egészen belejöttem. Ezek szerint az arcmimikámon még dolgozni kell.
Mikor a remegésem végre csillapodott és a torkomról sem a sivatag jutott először eszembe, Cross megragadta a kezemet és átvezetett a tömegen. Ő volt az egyetlen Mario zenekarából, akit mindig is kedveltem, talán az lehetett az oka, hogy ő volt az egyedüli, aki nem valami pondróként tekintett rám. Cross nem volt más, mint egy múltbéli kellemes emlék, aki megmentette a jelenemet, nagy eséllyel a jövőmet is, de még mindig féltem feltenni a kérdést, ami belülről veszített. Fél úton járhattunk, mikor Crossnak üzenete érkezett. Mivel nem tudta rajtam tartani a szemét, ezért kezét a hátamra illesztette és úgy tolt előre a tömegre, miközben az üzenetet olvasta. Nem lehetett jó hír, fintorogva süllyesztette az ezeréves telefont a zsebébe, lépteit pedig megszaporázta. A gitárossal az oldalamon pillanatok alatt kikerültem a tömeg fojtogató marka közül, pontosan ugyan azon a helyen állított meg, ahonnan Desivel indultunk.
- Köszönöm, hogy kihoztál! – hálálkodtam és úgy éreztem az elmúlt két hétben ez volt az egyetlen olyan pozitív megnyilvánulásom, amit nem érdekből tettem, amit komolyan gondoltam.
- Nincs mit. Hívd ide a barátnődet és húzzatok el innen, ne várjátok meg az este végét! – nézett rám komolyan és már meg is indult, de gyorsan keze után kaptam. Nekem még volt egy kérdésem, amire feltétlenül választ kellett kapnom.
Cross kérdőn nézett vissza, de már nem lépett közelebb.

- Ugye nem mondod el Mariónak, hogy itt jártam? – bár percekig formáltam ezt a kérdést, hogy elfogadható formába öntsem, ám nem értem el a kívánt hatást. Cross cseppet sem tűnt meglepettnek.
- Tőlem semmit nem tudnak meg! – megnyugodva eresztettem el a kezét – De nehogy azt hidd – lépett közelebb -… hogy ez túl sokáig titok maradhat! – megragadta a nyakamban lógó kendőt és az arcom elé rángatta, fejével azonban a pulóveremből kikandikáló festékszóró felé bökött. A titkolózásomra utalt volna? 
Bár nem értettem mi köze van egymáshoz a kendőmnek és a kannának, Cross komoly tekintete meggyőzött arról, hogy most nagyobb bajba sodortam magam, mint ami szükséges volt. Erre most mit mondjak? Bizonyított tény, hogy a bajkeverés genetikailag öröklődik!




[1] crew: angol eredetű szó, eredeti jelentése: legénység. Itt: általában graffitiben használt szleng, jelentése: csapat, banda.

2 megjegyzés:

  1. Juuuujj! Imádtam ezt a részt! *-* Nagyon várom már a következőt. Jujj. Ne késs vele, mert megöllek xD De komolyan, egyre izgalmasabb.

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszett! :) Semmiképp sem kések, még két rész előre meg van írva...pénteken találkozunk!

    VálaszTörlés