2016. március 18., péntek

Második fejezet

Sziasztok!
El vagyok ragadtatva magamtól, hogy ígéretemnek híven ennyire pontosan hoztam a részt... nem szokásom ilyen precíznek lenni, ha határidőkről beszélünk, ezt bizonyíthatják sokszor állandóan (szemforgatás) dühös ismerőseim is... :)
Persze az is nagyban közrejátszik, hogy a részek előre meg vannak írva, de gondoltam ha csak két sor erejéig is, hát fényezem magam, hitegetlek titeket. A második fejezet mindenesetre megérkezett, nagyon köszönöm az eddigi oldalmegjelenítéseket, remélem velem tartatok a továbbiakban is, amikor felpörögnek az események, hiszen mind tudjuk, ez itt a változás szele, a háború pedig ki fog törni...
előbb mint gondolnátok.
Tippeljetek nyugodtan hány részt olvasgathattok még nyugiban és csak szóban szidva a karaktereket, mígnem el nem érkezik a harc és bennetek az érzelmek tettlegességig fokozódnak.
Jó olvasást mindenkinek!
Arrivederci! :)

A múltra/jelenre és jövőre egyaránt nézve szeretnék bocsánatot kérni azoktól a graffitisektől, akik a blogot olvassák. Tisztában vagyok a kifejezéseitekkel, sajnos ezt a külön "nyelvet" és világot a történet nem mindig engedélyezi, ne vegyétek a személyetek elleni sértésnek!

Második fejezet
Vera



Amint az ajtó becsapódott mögöttem, a laza álarc, mellyel józanon sosem vertem volna át Mariót, nyomban lehullott, a helyét idegesség vette át. Űzött vadként vágtáztam le a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Ha nem jártam volna meg ezt az utat már olyan sokszor, talán a nyakamat szegem, de így pillanatokkal később már a friss levegőn voltam. Friss? Talán maradjunk csak annyiban, hogy levegőn. A hideg szél a kabáton keresztül is durván korbácsolta a bőrömet, de úgy sejtettem a kezem nem ettől remegett. Kényszermozgásaim hamar utat törtek maguknak, nyugtalanul tördeltem az ujjaimat, miközben tétovázva álldogáltam az utca közepén. Rejtőzködésből jeles. Haboztam, hogy merre is induljak, csak forgattam a fejem jobbra, balra. Tudtam, hogy ha Mario utánam indul, akkor nincs vesztegetni való időm, de a rossz stratégia ugyan úgy végzetes lehetett. Ha jobbra indultam volna, akkor az utamat végig a hold ezüstös fénye kíséri és nem kellett volna a sötétben megbúvó „szörnyektől” rettegnem, akiknek sugárban ürítendő gyomortartalma igenis komoly veszéllyel fenyegetett, azonban a következő utcát aligha értem volna el, mielőtt Mario megpillant és utánam ered. Féltem a sötéttől. És még jobban féltem attól, hogy ma este vissza kell térnem a házba.

Balra fordultam.
A feketeség mintha egy pillanatra méregként ölelt volna körül, a lábamhoz folyt, majd teljesen beburkolt. Nyeltem. Nem tudtam kiverni a fejemből azt az otromba, rossz előérzetet, melyet az árnyak és a jeges szél idézett elő. Egy mély levegő után megindultam és érzetem, hogy elnyel az éjszaka. Vaksötétben tapogatózva haladtam és az első adandó alkalommal egy kapubejáróba húzódtam, onnan figyeltem a háztömböt. Nem jutottam messzire, de arra alapoztam, ha Mario meg is jelenik, akkor távolabb fog keresni, nyilvános szórakozóhelyeken, esetleg a parton. Semmiképp sem húsz méterrel arrébb. 
Az ajtó azonban nem mozdult.
Teltek a percek, én pedig fogvacogva szobroztam a helyemen és rendszeresen összerezzentem, ha valaki csak a közelembe is került. Legtöbbször csak kóbor állatokkal vagy akként viselkedő emberekkel akadt dolgom, ám a következő pillanatban egy hatalmas árnyékot láttam közeledni. Vállai szélesek voltak, lábai alatt szinte remegett a föld.  Áradt belőle a meginghatatlan nyugalom és a lazaság, de a léptei sietősek voltak. 
Visszakaptam a fejem, hátamat a falnak döntöttem és nyugtalanul vártam az új fejleményeket. A férfiban nyomban felismertem Ricót, a bátyám haverját és a zenekar énekesét. Hatalmas alakja gyakran bukkant fel a lakáson, a környéken vagy bármerre is jártam, nem volt nehéz kiszúrni szikla termetével, mellyel az emberek fölé magasodott. Rico mindig is bajkeverő volt. Eddigi ismereteim alapján ma kifejezetten nem örültem megjelenésének.
Hallottam közeledő lépteit és a kaputelefon várakoztató sípolását. Tartottam tőle, hogy riadt zihálásom pont olyan jól hallatszódik az éjszakában, mint Rico türelmetlen toporgása, azonban mielőtt a fiú eltűnhetett volna a színről a kezemben szorongatott telefon rezegni kezdett.
Ó, ne!

- It’s my life. It’s now or never… - üvöltötte a kezemben Bon Jovi, miközben én riadtan próbáltam elsötétíteni a képernyőt. Rico hátralépett és úgy fordult, hogy jól rám lásson. A kijelző továbbra is alulról világított meg, ezzel horrorisztikus árnyékokat vonva az arcom elé. Idegesen intettem a srác felé, aki ha fel is ismert, nem mutatta jelét, azonban fürkésző tekintetét egészen addig rajtam tartotta, míg a képernyő ismét el nem sötétedett.
- Gyre csak be! – nyögte a telefonba összeakadt nyelvvel Mario, aki a hangokból ítélve nekiesett a kaputelefonnak és ezt bizonyította az éles sípolás is. Rico gyorsan az ajtóhoz lépett és pillanatokon belül el is tűnt az épületben. Botladozva léptem hátra. Mennem kellett. Bevetettem magam az utcák rengetegébe és csak egyetlen pillanatra álltam meg, hogy ellenőrizzem a telefonomat, ami zölden villogva jelezte, hogy üzenetem érkezett. Reszkető kézzel nyitottam meg a mappát. Az sms rövid és határozott volt és köze nem volt Marióhoz. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
Coccodrillo st. – 20:21
Kissé sértve éreztem magam a válasz tömörsége miatt, mikor én hosszú mondatokban fejtettem ki Neviónak, hogy mit is szeretnék, de azért az utasításnak megfelelően megindultam a város másik vége felé. A Coccodrillo tulajdonképpen a város bűnbarlangja volt. Ott cserélt gazdát minden illegális vagy lopott termék több kilométeres körzetben. Drogdílerek álltak minden sarkon, az emberek sunyi itt a piros, hol a piros játékosok vagy utcai harcosok köré tömörültek. Természetesen itt kaptak helyet a város inkább hírhedt, mint híres szórakozóhelyei és a játéktermek. A városon belül is egy saját körzetet alkotott, azok, akik ide tartoztak, csak ritkán tették ki a lábukat hatásköréből. A fiatalok megjelenésével azonban az egész város, beleértve Coccodrillót is egy nagy átjáróház lett. Estéről estére változtak a csoportosulási színhelyek, a lázadók céltalanul lődörögtek, mint akik azt sem tudják, hol vannak vagy egyáltalán miért. Pedig ezek nagyon fontos kérdések, ha már a régi életüket eldobták, csak azért, hogy a miénket is feldúlják. 

Már csak öt percem volt a buszmegállóhoz érni, ha pontos akartam lenni, ezért megszaporáztam lépteimet. Egyszerűbb lett volna buszra szállnom, de sem pénz, sem bérlet nem volt nálam egyébként pedig a sétát sem bántam. Lefoglalta a gondolataimat az a sok óvakodó pillantás, amelyeket minden égtáj felé vetettem, lehetőleg egyszerre. Mire a megbeszélt helyszínre értem, a nyakam sajgott a sok oldalra kapástól. Fekete öltözékemmel nem is lógtam ki a lézengők közül, a nagy különbséget inkább riadt arckifejezésem és a szúró/vágó eszköz hiánya jelentette. Összébb húztam magamon a kabátot, miközben lábaimmal idegesen rugóztam. Nem tudtam pontosan, hogy milyen irányból is várjam Neviót, szóval egy utcai lámpa alá húzódtam. Próbáltam természetesen viselkedni, mintha mindennapos eset lenne, hogy védtelenül álldogálok a gettó közepén, miközben mellettem feltehetőleg annyi rejtett fegyver jelent meg, amivel egy kisebb lázadást is le lehetett volna verni. Vagy szítani. Kinek mi az érdeke…

A külváros felől egy busz kanyarodott be, pontosan olyan nyúzott kinézete volt, mint itt mindennek. Hangosan berregett, látszólag alig bírta elviselni azt a terhet, amit az a pár utas jelentett. Nem is figyeltem fel rá addig, amíg meg nem láttam Neviót. Szinte kiesett a busz ajtaján, feldöntve ezzel a felszállni vágyókat és eszeveszettül rohant felém. Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarja, hogy elkésett, ezt bizonyította is azzal, hogy amint a tekintetünk összeakadt, éles kanyarral másfelé kezdett rohanni. Bíztató. 

Nagy léptekkel meg is indultam utána, ám hamarosan észrevettem a sietség okát. A tömegből felbukkant egy kalauz, aki fürgén üldözte a barátomat. A harmincas éveiben járó jegyellenőr gyorsan szedte a lábát, ám az emberek nem könnyítették meg a dolgát. Sokan nem is leplezték az ellenszenvüket és hirtelen lépéssel a kaller útjában termettek. 
Az üresen maradt busz felé pillantottam, aminek ablakait hatalmas feliratok fedték. Bár a szöveget belülről vésték az üvegtáblákba, a nem túl szabatos fogalmazást még így is hamar kibogarászhatta a kíváncsiskodó. Egy pillanatnyi gondolkodás után én is a maratonra készülők után vetődtem, így már hárman futottunk az éjszakában. Nevio, a kaller, meg én. Barátomat egy pillanat alatt szem elől tévesztettem, azonban a kék egyenruhát elszántan követtem. Az emberek, akik pillanatokkal ezelőtt még a kalauz vérét szívták, előttem döbbenten nyitottak utat, így hamarosan négy méterre küzdöttem a hatalmas távolságot. Nevio az első adandó alkalommal egy sikátorba fordult, hogy végleg eltűnjön a kíváncsi tekintetek elől. Az ellenőr utána vetette magát, de hamarosan kifulladva megállt. Nem ám úgy, mint jómagam! Én villámsebességgel vettem be a kanyart és rohantam tovább vakon a szűk utcában. Addig- addig szedtem sebesen a lábaimat, míg a kalauzba nem botlottam. 
Dühösen meredt rám, én pedig egy döbbent kis sikolynál nem tudtam többet kipréselni magamból. Nyeltem egy nagyot, ezzel is időt nyerve, miközben az agyam fürgén kereste a megoldást.

- Ellopták a táskámat… - dadogtam. Egy értetlen pillantás volt csupán a válasz, mielőtt a férfi durván ellökött magától. – Kérem, segítsen! – nyöszörögtem sírós hangon és talán még néhány könnycseppet is a szemembe erőltettem. Már készültem volna tovább szőni a történetet, de ő egy szánakozó félmosoly kíséretében félbeszakított.
- Örülj, hogy csak a táskádat vették el! – és otthagyott.
- Seggfej… - suttogtam sértetten és az ellenkező irányba indultam, hogy Nevio keresésére induljak, ám ő megelőzött. A mögöttem lévő épület tűzlétrájáról szánkázott le elém vidáman, kezében a sporttáskájával.

- Az! – értett egyet bólogatva, miközben leporolta a nadrágját, a táskát pedig a vállára kapta. – Tehát? Mi ez a hirtelen érdeklődés? – kérdezte rögtön a tárgyra térve, miközben az arcom apró rezdüléseit kutatta. Nem hibáztattam. Óvatosnak kellett lennie. 
Nevio egy graffitis banda alapítója volt, a városba rejtett (vagy inkább nem rejtett) falfirkák büszke tulajdonosa és ennek köszönhetően Salla Portado legkeresettebb rongálója. A városban több banda is összecsapott a vezető címért és a jelentősebb területekért, ám az Enemies ügyességben és bátorságban jóval mind fölé magasodott. Firkáiknak nem szabhatott gátat Coccodrillo határa, rajzaik a város minden pontján díszelegtek. Mától például a helyi járat negyvenhetes járatán.

- Gondolkoztam. Elfogadnám az ajánlatodat… ha áll még. Szeretnék csatlakozni – néztem mélyen a szemébe, hogy lássa, bennem megbízhat. Nem győztem meg.
- Igen, ezt az üzenetből is értettem, de ezt a miértet úgy értem… miért? – nyújtotta el a szót, ezzel elősegítve mondandója megértését. Nagy segítség, kézzel fogható példa, köszi!
- Minél többet törtem a fejem, annál kevesebb indokom volt arra, hogy miért ne – első hazugság. Rengeteg okom volt arra, hogy miért ne, csak volt egy nyomós érvem arra, hogy miért igen. 

Meg kellett tudnom, hogy mi olyan jó a rosszban, hogy miért veszítem el ilyen ostoba ürügyek miatt a testvéremet. Ez a kicsapongó életmód teljesen kifordította önmagából. Régen a legapróbb mozdulatából is éreztem, hogy én vagyok számára a legfontosabb. Ma már ez nem olyan egyértelmű. Attól félek elvesztettem...

- Közétek tartozom! – jelentettem ki határozottan, miközben szapora léptekkel követtem az előttem haladót. Nevio semmilyen tekintetben nem nőtt nagyra. Alig pár centivel volt magasabb nálam, sovány alkatát csak jobban hangsúlyozták a több számmal nagyobb pulóverek, amiket hordott. Sötét bőre és koromfekete haja mintha csak az éjszakába akarták volna beolvasztani, így védve őt üldözőitől. Mozdulatai hanyagok voltak, ő maga pedig állandó mozgásban volt, képtelen volt egy helyben állni, akár csak pár perc erejéig. Egyedül a rajzolás tudta a földhöz szegezni.
- Képességileg talán, de emberileg?
- Úgy beszélsz rólam, mintha valami gennyes gyulladás lennék. Úgy érted nem vagyok megbízható? Attól félsz, hogy az első adandó alkalommal terítenék a zsaruknak? – csattantam föl. Oké- oké, jelen pillanatban is a háta mögött munkálkodtam, készen arra, hogy átejtsem őt, de ő ezt nem tudhatta. Akkor meg miért nem bízott meg bennem. Azt hittem elég aranyos vagyok, ahhoz, hogy olyasfajta kicsinyes érzelmekkel, mint bizalom, ne kelljen foglalkoznom.
- Attól! – bólintott, nekem pedig akkorák lettek a szemeim mint egy jósgömb, az íriszeimben rejtőző sejtelmes köd pedig semmi jóval nem kecsegtetett.
- Akkor miért vagyok itt? Ráadásul ezen a környéken, ahol minden perc egy ajándék, a golyó általi halál pedig megváltás? Mégis mit vétettem ellened? – fortyantam föl, mire megállt és vállon ragadott. Vézna alkatához képest ujjai satuként szorítottak. Közelsége kellemetlen volt, az embereket jobb szerettem a személyes teremen kívül tudni. Ebben az országban ez maga volt a lehetetlen küldetés.

Mission: Impossible 6 – Tartsd magad távol

- Hát ez az! Eljöttél… - a testem azt kiáltotta: hátrálj, fuss, menekülj, kiváltképpen azok a részek, amiket Nevio erős marka tartott sakkban. Bátran akartam a szemébe nézni és nem meghátrálni, de minden egyes lélegzetvétellel az elhatározásom gyengült. Nevio azonban ellépett, mielőtt én tettem volna és egy félmosoly után már indult is tovább.
- Aha, tudok járni, meg minden. Szóval ez jó pont?
- Hasznos, igen – nevetett. – Nézd, én melletted állok, de igazat kell adnom másoknak is. Még semmit nem bizonyítottál, akkor meg, hogy várhatod, hogy elfogadjunk?
- Mégis mikor és hogyan bizonyítottam volna? Tíz perce tart ez a nyomorult beszélgetés!
- Valóban. De a kérdést én már két hete is feltettem. Talán javította volna az esélyidet, ha nem határozott nem lett volna a válasz! – ó, szóval itt volt a kutya elásva. Sértette a büszkeségüket, hogy nem vettem megtiszteltetésnek a felkérést. Ami pénzbírsággal és börtönnel jár kézen fogva. Tényleg velem lehetett a baj…
- Jó, akkor máshogy fogalmazok. Talán nincs itt semmi keresnivalóm, de közétek akarok tartozni. Ha ehhez bizonyítanom kell, akkor csak mond, mit tegyek. Lopjak festéket? Mázoljam át az ellenséges bandák logóját? Mit akarsz? – az utolsó mondat élesen csattant, de összességében elég kétségbeesettnek tűnhettem. Erősen az ajkamba haraptam, hogy remegését eltűntessem. Nem terveztem ilyen nyílt érzelemnyilvánítást. Nem kellett volna tudniuk, hogy mennyire szükségem van rájuk. Nekem is lázadóvá kellett válnom! Talán más indokok hajtottak, de a hangsúly úgyis a tetteken fekszik, én pedig bármit hajlandó lettem volna megtenni, csak, hogy a zavargók közt találjam magam. Ironikus, nem igaz? Az ember azt hinné, hogy ehhez csak elhatározás kell, csakhogy én nem tartoztam közéjük és nem voltam hajlandó álruhába bújni, Mario óvó tekintete előtt lenni. Saját terepen akartam mozogni. Ezért volt szükségem az Enemiesre.
Nevio elgondolkodva meredt maga elé, ám lábait továbbra is gyorsan kapkodta, míg meg nem álltunk egy hatalmas graffiti előtt. Egy ágaskodó medvét ábrázolt, aki dühödten üvöltött az ég felé.
- Nem is rossz ötlet – vigyorodott el a fiú, szeme gonoszul villant. – Hunkimpy – vágta oda megvetőn. Szerencsére a grizzly mellett ott virította felirat is, különben az életbe nem bogarászta volna ki, hogy mi is az a „hánkimpáj”. – Azt hiszik, bárhová betehetik a lábukat, csak mert az északi negyedből érkeztek. Izomagyú kölykök, akik bárkit péppé vernek egy kis pénzért és ilyen ocsmány és kezdetleges firkákkal csúfítják el a területünket – valóban, én is ocsmánynak találtam a medve tenyérnyi, vértől csöpögő fogait, azonban kezdetlegesnek még hazudni sem tudtam volna. Rémisztő volt és… fantasztikus.
Míg én bölcsen hallgatásba burkolóztam, addig Nevio lehajította a táskáját és előkapott belőle egy fekete flakont.
- Tessék! – dobta felém a dobozta, ami a kezemről lepattanva, kongva a földre hullott. Nevio arcizmai gyűlölködve megrándultak, de gyorsan összeszedte magát és folytatta a magyarázatot. – Úgyis fel kellett volna rázni. Ez itt a kanna, ezzel fogsz dolgozni – bólintottam és már nyújtottam is vissza a flakont, de ő a fejét rázta. – Úgy értettem ezzel fogsz dolgozni. Most! – intett a fal felé, ahol a grizzly ágaskodott. Ó! Nem számítottam gyakorlati oktatásra… ilyen hirtelen.

Továbbá nem szívesen bocsátkoztam volna Nevióval erkölcsi vitába arról, hogy illik e más munkáját összefirkálni vagy sem.

Az első vonalat remegve fújtam a rajz alá. Borzasztóan furcsa érzés volt! Óvodás korom óta nem lehetett a kezemből kivenni a ceruzát, de most új akadályba ütköztem. Kissé nehézkesen jöttem bele ebbe az új művészeti formába, egyszerűen nem tudtam egyszerre lenyomni a gombot és mozgatni a flaskát.

Mintha csak járni tanultam volna újra!
Meghúztam a második vonalat is, ami határozottabban jobban sikerült. Egyértelműen javuló tendencia, fejlődőképes vagyok. 
Már nekikezdtem a harmadiknak, mikor Nevio türelmetlenül toppantott.

- Te most a festéket fogyasztod vagy csak az idegeimet borzolod?  Mutass valamit! – mordult fel, miközben mellettem toporgott.
- Jó… - sóhajtottam, majd odébb sétáltam és a graffititől méterekre álltam neki valami érdemlegeset is alkotni. Meghúztam a harmadik csíkomat is. Nincs mese, őstehetség vagyok!
- A rajzra Vera! – hű, így még soha senki sem ejtette ki a nevemet! Mintha csak egy gyilkos átok lett volna. – Firkálj a rajzra! – sziszegte dühösen, tekintete villámokat szórt. Értem. Szóval tegyem tönkre a grizzlyt, mert ez az egyetlen, amivel kivívhatom a crew elismerését, figyelmét és beleegyezését a csatlakozásomhoz. Hát. Ha ez kell ahhoz, hogy egy kicsit is közelebb kerüljek Mario gondolatmenetének megértéséhez, akkor rajtam ne múljon! Egy pillanatig gondolkozva álltam a fal előtt, majd nekiláttam a munkámnak. Nevio egy ideig kétkedve nézte az alkotásom, végül nyíltan ki is mutatta érdektelenségét. A földre telepedett és rágyújtott. Nem vette el a kedvem, tudtam, mit akartam! Először félve léptem Nevio táskájához és kerestem elő a vörös festéket, legközelebb azonban már nem törődtem morcos pillantásával. Most tönkretegyem a medvét vagy ne?!
Az óra éjfelet ütött, mire végeztem. Egy pillanatig aggódtam, hogy a kezemre több festék jutott, mint a falra, a munkámmal azonban elégedett voltam. Az állatot végül nem volt szívem tönkretenni, azonban arról nem volt szó, hogy nem változtathatom át. Jobb oldalra egy vadászt festettem, aki íját magasba tartva figyelt a bokrok közül. A medve oldalába egy nyíl fúródott, a sebből ömlő vér ragacsossá tette bundáját (legalábbis így képzeltem), a fenséges és felsőbbrendű üvöltés, pedig amit eddig a járókelőknek szánt, fájdalmas, siralmas vonyítássá lényegült át.
- Kész vagyok! – dobtam vissza a kannát a táskába, a kezemről pedig sikertelenül vakargattam a festéket. Nevio sóhajtva rám pillantott, majd a graffitire. Olyan hirtelen ugrott fel, hogy majdnem feldöntött. Még idejében elkapott, majd mikor biztos volt benne, hogy nem dőlök fel, odébb lépett és a rajzomat bámulta.
- Hű! – ennyi volt az összes reakció, de nekem ettől is hatalmasat dobbant a szívem. Bent vagyok? Hát persze, hogy bent! – Ez. Hm. Szuper! – nézett rám elismerően. – Most pedig írd alá!
- Tessék?
- Írd oda a neved! – ez most valami csapda? Így egyenesen a rendőrség markába juttat!
- Írjam oda, hogy Vera Ricci? – értetlenkedtem, mire ismét csak nagyot sóhajtott, majd idegesen a hajába túrt.
- El is felejtettem, hogy neked még neved sincsen. Akkor csak firkantsd oda a banda logóját. Ismered ugye? Üm, még azt se? Sebaj! – felkapta a kannát és odafirkantotta az Enemies logóját, egy lefelé fordított háromágú koronát és a fölötte álló E betűt.– Akkor végeztünk… - kapta fel a táskáját fáradtan.
- Várj! – kiáltottam és még egyszer kikaptam flakont, ám ahelyett, hogy a medvéhez léptem volna, most a feliratot vettem szemügyre. Hunkimpy. Két erélyes vonallal áthúztam az „nki”- részt, majd boldogan hátraléptem.

Humpy.[1]
Nevio boldogan elvigyorodott és átkarolt.

- Gyere!




[1] humpy (angol), jelentése: púpos

2 megjegyzés:

  1. Minèl többet olvasok tőled annàl jobban lenyügőzől! Teljesen megfogott ez a törtènet, olyan, mint egy drog, vagy a vìz. Megèrtem Vera gondolkodàsmòdjàt, hisz Mario tènyleg figyelhetne a hùgàra, de valamièrt van bennem egy kèrdőjel Marioval kapcsolatban, de remèlem ahogy haladok a törtènettel eltűnik. :D
    Tovàbbi sok sikert!

    Hama XX

    VálaszTörlés
  2. Köszi. Ezt vehetem úgy, hogy Verát jobban bírod? :D Arrivederci: Julcsi

    VálaszTörlés