2016. március 25., péntek

Harmadik fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a harmadik fejezetet, ehhez...nincs különösebb hozzáfűznivalóm (örültök, mi? :D), jó olvasást mindenkinek és kellemes húsvéti ünnepeket! :)

Harmadik fejezet
Mario




Morcosan emeltem fel a fejem, hogy megtaláljam a fény forrását. A napsugarak a hatalmas ablakokon szöktek be, igazán nem hibáztathattam őket azért, mert tegnap este elfelejtettem lehúzni a redőnyöket…is. A pólóm a többi szennyes közt landolt, a fotelom támláján, ám a nadrág, zokni kombináció maradt. Óvatosan megdörgöltem a hasamat, ahol az övcsat lenyomata mélyen a bőrömbe vésődött. A másik lábamat is kirúgtam a fehér lepedő alól, miközben kikecmeregtem az ágyból. Végigbotladoztam a földön szétgurult popcorn szemek közt, félálomban hunyorogva ez sokkal nehezebb feladatnak tűnt, mint gondoltam. Az íróasztalomon dalszövegek és papír fecnikre firkantott kották pihentek, a széken pedig a tiszta ruhák sorakoztak. Mármint… az az egy póló. A fekete polcokon szétszórva albumok, üzenő cetlik és összegabalyodott töltők hevertek. 
Az ágyam másik oldalán Davide feküdt kiütve, kezében még mindig a távirányítót szorongatta, száját eltátotta és hangosan szuszogott. Brr, de idegesítő!
Bár nagyon igyekeztem, nem sikerült kitérnem az alattomosan elbújó kukoricaszemek útjából. Még az ajtóig se jutottam, de már négy-öt szem ragadt a zoknim talpára. A fotelből felkaptam a tegnapi pólómat, majd becsuktam magam után az ajtót. A fürdőszoba felé csoszogva elhaladtam Vera csukott szobaajtaja előtt. Jézusom! Tegnap annyira kiütöttem magam, hogy nem is emlékeztem, megérkezett e az éjjel, vagy sem. Fújtatva rántottam fel az ajtót, de aggodalmam felesleges volt, kishúgom békésen szuszogott, párnáját a mellkasához szorította. Haragudtam rá, hogy egyáltalán elment, de ezzel a pufogással csak saját lelkiismeretemet akartam elcsitítani. Bármikor is ért haza Vera, ő sem vette a fáradtságot arra, hogy a függönyöket elhúzza. Óvatosan az ablakokhoz osontam, hogy besötétítsek. Sokkal egyszerűbb dolgom volt, hiszen Vera szobájában katonás rendben állt minden a helyén, ráadásul szobája is maximum a fele volt az enyémnek. Az ablak melletti íróasztal továbbra is kellően világos maradt ahhoz, hogy felmérjem tartalmát. A piros bicska mellett, melyet Vera mindig magánál tartott, ott találtam a fehér öngyújtómat is. Nem tetszőn csóváltam a fejem, de annyiban hagytam a dolgot. A fehér íróasztalt radírmorzsák fedték. Végigkutattam útjukat, végül elvezettek egy vázlatfüzetig. Az oldalon egy maszk vázát skiccelték fel. Szemeit dühösen összehúzta, jobb szemgödréből egy repedés futott egészen az álláig. Jobb orcáján három pont pihent, egészen olyan hatást keltve, minta egy tekegolyót szemlélnék. A vastag vezetővonalak kissé cikkcakkosak voltak, mintha hurrikán tépázta volna. A jobb felső sarokba nagy, árnyékolt betűk körvonalát láttam, bármennyire is akarta eltüntetni a készítő a mélyen bevésett vonalak ottmaradtak. ACE – hirdette a véset. Mint valami új dizájner drog.
Visszatettem a vázlatfüzetet a helyére és kioldalaztam a szobából. A konyhába siettem és nekiálltam kávét főzni. Mire lefőtt, a fejfájás már szinte elviselhetetlen volt. A telefonomról halk zenét tettem be és a pultnál iszogatva felmértem a károkat. Nem voltunk sokan, ezért nem kellett tartanom végzetes felfordulástól, de azért félve nézegettem a bútorokat. A poharamat a mosogatóba raktam, majd munkához láttam. A zsetonokat és a lapokat a dobozba pakoltam, az üres üvegeket és dobozokat pedig a kukába dobtam. Közben a szemetes megtelt, így bár kedvetlenül, de kiléptem a folyosóra. Zokniban slattyogtam a ledobóhoz, popcorn csíkot hagyva magam után. Bedobtam a zsákot és nagy elégtétellel hallgattam, hogyan zötyög végig a csövön, majd törik ezernyi darabra. Ártatlan mosollyal pillantottam az ajtón elhelyezett feliratra.
Kérjük, hogy az üvegeket a földszinten található zsákba helyezze, erre e célra NE használja a szemétledobót! Gondoljon arra, hogy ezzel a hulladékkal is emberek dolgoznak! Megértését köszönjük, további szép napot!
Belöktem a ház ajtaját, majd a hűtőhöz léptem. Bánatosan figyeltem, hogy nem várt ott tányéron kész szendvics, kedves üzenettel, mint ahogy anya szokta elkészíteni. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy ha nekem kell megcsinálni, akkor már nem is vagyok olyan éhes, de végül előpakoltam a hűtőből és nekiálltam készíteni valamit. A kenyeret beraktam a pirítóba, közben felvágottat és sajtot kerestem. Vera szobájának ajtaja éppen akkor nyílt ki, mikor a barnára sült kenyerek előpattantam. Lefagytam, egy pillanatra nem tudtam mit tegyek vagy hányadán állunk. Pár pillanatot nyerve magamnak gyorsan kikaptam a kenyereket és kihúztam a kenyérpirítót.

- Jó reggelt! – köszöntem hunyorogva, miközben a kenyeremre sajtot reszeltem. Vera nem szólt semmit, ezek szerint folytatjuk a haragszom- rádot. Napok óta mást sem „játszottunk”, kezdett unalmassá válni. – Látom épségben hazaértél, nem is hallottam, mikor… - próbáltam csevegőre venni a figurát és egyben cselesen kiszedni belőle a választ a nagy kérdésre. Mikor ért haza?
Vera továbbra sem szólt egy szót sem, akár már el is kezdhettem aggódni, hogy tegnap este kinyírtam magam és csak a szellemem tért vissza, azonban kishúgom nagyot nyelt, mikor a szendvicsemre óvatosan ketchupöt folyattam.

- Csinálsz nekem is? – kérdezte váll rándítva, mintha már egy kedélyes reggeli teázáson is túl lettünk volna. A nagykésért nyúltam, hogy elfelezzem a kenyeret, ám végül csináltam neki egy másik szendvicset. Régen zöldségekből mosolygós arcot fabrikáltam, ma talán az is megteszi, hogy miatta kések a munkából. Fő a béke és a barátság… remek… 
A kenyér egyszerűen soha nem akart elkészülni. Nem akartam Vera előtt megenni a sajátomat, jobban vette volna ki magát, ha együtt reggelizünk, családiasan, de az idő nem állt meg a kedvemért, nekem munkába kellett mennem. Az ujjaimmal a pulton doboltam, hogy megtörjem a kettőnk közti csendet és, hogy elűzzem a gunyorosan nevető kis kacajokat a fülemtől. – Ezt jól megcsináltad… - suttogták kárörvendőn. Feltételezem a húgommal tönkretett kapcsolatra és nem az elkészült szendvicsre gondoltak. A barnára sült kenyeret tányérra dobtam és Verának nyújtottam. Gyorsan kapta ki a kezemből a tányért, de tekintetemet nem kerülték el a különös festékfoltok.
- Mit csináltál a kezeddel? Ez tempera? Láttam, hogy új rajzon dolgozol… - nyúltam a kezéért, de ő sietősen elhúzta.
- Nem, pestises lettem, éppen a kezemet rohasztom. Ne érj hozzám, borzasztó fertőző! – hárított mogorván és nekilátott a szendvicsnek.
- Értem – méláztam el -… és nem szeretnéd lemosni? – dobtam fel az ötletet, mire csak egy lesújtó pillantást kaptam válaszul. A reggeli további része szó nélkül telt. Vera fiúkat megszégyenítő gyorsasággal dobta be a szendvicset, ám végül ülve maradt. Kedvetlenül tologatta a morzsákat a tányérján, valami kikívánkozott belőle, de nem bírt megszólalni. Talán ha csak pár perccel tovább maradok, akkor nekikezd, de nekem mennem kellett. Míg fogat mostam, addig ő elmosogatott és visszarámolta a dolgokat a hűtőbe. A nappaliban dühösen kerestem a kulcsomat, végül a kanapé alatt találtam meg. Valaki úgy gondolta, vicces lesz, ha kirúgnak a munkahelyemről. Jó is az, ha az embernek igaz barátai vannak. Nagy kínlódások árán végre eljutottam az előszobáig és felhúztam a fekete bakancsomat. Szívesebben húztam volna harminc fokban papucsot, de úgy mégsem mehettem dolgozni. Végre – valahára a kulcsot is a kezemben tartottam, ujjaim a kilincs fölött lebegtek, ám ekkor eszembe jutott az órám. Visszasiettem a nappaliba, biztonság kedvéért benéztem a kanapé alá, végül a fürdőszobához siettem. Az ajtó be volt hajtva, több lépésnyire tőle is hallottam a vízsugár csobogását és az azon áthallatszódó szitkokat.

- Gyerünk már! – szipogta Vera sírós hangon. Egyik kezemet az ajtón tartottam, készen arra, hogy belökjem és magamhoz húzzam kishúgomat és megnyugtassam, másik kezemmel pedig az ajtókeretet markolásztam dühödten, mert tudtam, hogy nem fogom megtenni. Nem fogok bemenni a szobába. A döntés melyet már hónapokkal ezelőtt meghoztam és kihatott a legapróbb dolgokra is, még három mély lélegzetvételnyi időt hagyott, majd megfordultam és csendben elsiettem. Pedig még szuper fekete halálos poénok is eszembe jutottak, de ezeken egyedül én nevettem. Keserűen. Magányosan.
Levágtáztam a lépcsőkön és kiléptem a szabadba. Talán nem kellett volna Verát Davidével hagynom, de józanul Davi csak nem csinál hülyeséget. 
A nap már magasról sütött, a telefonom szerint pedig tíz perces késésben voltam. Ennyiért még csak nem csapják ki a hűséges és többnyire megbízható dolgozót. Persze mondhatnám, hogy késett a buszom, de a csúcsforgalmi idő már rég lejárt, a nap magasról sütött rám. Azt is beadhatnám a főnökömnek, hogy verekedésbe keveredtem a huligánokkal. Szidhatnám is őket… de azon kívül, hogy ez árulás a társaimmal szemben, nem hiszem, hogy egy verekedés jó referencia lenne számomra, még ha másokra is kenem az egészet. Tehát ezzel sem takarózhattam. Maradt az utolsó reménysugár, a főnököm ma nem kegyeskedett bejönni, hogy ellenőrizze minden lépésemet. Nem volt ekkora szerencsém. Mikor lefordultam a főtérről egy apró kis utcába, már messziről megpillantottam a fehér alapon sötétlő, kék „Nyitva” feliratot. Nagyokat lépve siettem a világoskék épület felé, bárha tudtam, a késésemen ez már nem szépít. A fekete Cherubini felirat erősen elütött a világos faltól, csak a vak nem figyelt fel rá. Hangulatos kis üzlet volt. Régen is egészen jó forgalma volt, de az elmúlt két hónapban ez magasan megugrott. Persze sok punk csak a légkondicionáló és a vízautomata miatt jöttbe ide. Engem nem zavartak, de a főnököm, signor Pessotto előszeretettel küldte el őket melegebb éghajlatra. Milyen ironikus. 
Mikor beléptem az ajtón, hideg borzongás futott végig rajtam. A bőrömön ülő izzadságcseppek szinte rám fagytak.
- Ó, szóval szíveskedtél befáradni. Elolvadok az örömtől! – tapsolt egyet Pessotto. Dagadt fazon volt, az a fajta, aki nem szégyell arany láncot akasztani magára és télen, nyáron farmerben, feltűrt ujjú ingben és hosszú orrú cipőben járni. Ha léptei ruganyosabbak lettek volna és nem egy guruló gömböcre emlékeztet, akkor első látásra egy idősebb maffia vezérnek tippeltem volna.
- Jó reggelt kívánok! – köszöntem tisztelettudón, minden lehetőséget megragadva, hogy jobb színben tüntessem fel magam, azonban a férfi szája gúnyosan megugrott. – Megállt az órám és nem vettem észre, hogy elszaladt az idő – sóhajtottam drámaian.
- Olyannyira megállt, hogy fel sem vetted, otthon pedig semmilyen más eszköz segítségével nem tudtad megtudni a pontos időt. Értem – bólogatott mindent tudón. – Dehogy érted, te kivénhedt roncs! – akartam az arcába nevetni, pont olyan gúnyos szájmozgással, ahogyan ő is tette, de csöndben maradtam. – Nézd, fiam. Nem érdekel, hogy mit csinálsz, egészen addig, amíg az nem munkaidőben történik. – Miért, az órám nem állhat meg munkaidőben, te suttyó?! – merült fel újra az elmémben a kérdés, de csak csendben bólogattam, majd komor tekintetemet az ajtótól nem messze heverő dobozokra irányítottam.
- Azok most érkeztek? – biccentettem feléjük. Pessotto még szívesen mosta volna az agyamat, kiélvezve a helyzetet, hogy felettem áll, de végül nem firtatta a reggel történteket.

- Igen, csak rád vártak! – rúgott belém utoljára, végül a pult mögött lévő ablaktalan irodájába totyogott és az ajtót erősen bevágta maga mögött.
Hú. Lehajoltam az első dobozért és elkezdtem kipakolni a zenei magazinokat. Ha volt időm, rendszeresen belelapoztam mindegyikbe, azonban erre egyre kevesebb lehetőségem volt, folyton készenlétben voltam, nehogy szétzúzzák a berendezést. Egy hónapja még napi téma volt a fiatalok Salla Portadóba vándorlása, azonban ez a hír is elcsitult, már csak néhány jelentéktelen lap említi meg, ezzel tovább hergelve a szülőket és növelve pár darabbal a lapszámot. Miután a CD-kel is végeztem, az üres dobozokat a raktárba vittem, majd beálltam a pult mögé. Eddigre már kisebb csoportok verődtek össze a lemezeknél, figyelve a választékot. 
Én a számítógéphez ültem és kellő válogatás után, beraktam egy albumot. Ez volt a munkámnak az a része, amit ténylegesen szerettem. Kedvemre rakhattam be bármilyen zenét… ami nem üldözte el a vásárlókat. 
A hangszórókból egy AC/DC szám szólalt meg, a hátul álldogáló fiatalok pedig hálás pillantást vetettek felém. Néhanapján, ha vásárlók nincsenek, csak ők, a lézengők, akkor leülök közéjük és együtt zenélünk. A bolt hátsó részén ugyanis hangszereket is tartunk, habár nem hangszerbolt vagyunk. Mikor ide felvettek, nem kellett attól tartanom, hogy kirúgnak pár perc késésért. Kis túlzással, de pótolhatatlan voltam. A legtöbb hangszerhez értek, legalábbis mindenhez, ami előfordulhat zenekarokban, így én lettem a bolt zenebohóca. Ha vásárlók jöttek, be kellett mutatnom valami ütőset az adott hangszeren, lehetőleg valami olyat, ami elfedett apróbb hiányosságokat. Ez meghozta az emberek kedvét.
Amióta azonban zenebolondok és két lábon járó munkanélküli virtuózok sétafikálnak minden utcán, azóta kicsit oda kellett figyelnem magamra.

Mire az ebédidő elérkezett, már rendesen lefáradtam a bugyuta kérdésektől, amikkel a vásárlók megrohamoztak, arról nem is beszélve, hogy a szendvicsből származó energia már órákkal ezelőtt semmivé lett. Csekély lelkesedéssel intettem a távozó rockerek után, akik ilyenkor a pizzériákat vagy a strandon található büfé kocsikat rohamozzák meg és elő sem kerülnek másnap reggelig. Egy darabig még unottan nézegettem a pult mögül a posztereket, fesztivál plakátokat és aláírásokat. Akár csukott szemmel is meg tudtam volna mondani, hogy mi hol található, annyiszor néztem már végig ezt a falat az évek során. 
Odakint olyan magasról tűzött a nap, hogy még a szűk sikátoron is végigfutottak sugarai. A házak élénk színűek voltak és ilyen közel a városcenterhez nem csúfította őket graffiti.  Közelebb léptem a hatalmas üvegablakokhoz és felnéztem az égre. Mélykék volt az egész, ameddig csak a szem ellátott, egészen biztosra vettem, hogy ha a strandon lennék, láthatnám, hogyan olvad eggyé a tengerrel. A média arra számított, hogy egy jó kis nyári zápor vagy egy kis szél majd elveszi az utcán lézengő rockerek kedvét. Tartottak tőlük, ugyanis a fiatalok időzített bombák voltak… senki nem tudta, hogy mikor robbannak. De most komolyan! Zuhé és egy kis szellő? Ráadásul Dél- Olaszországban? Nyáron tulajdonképpen sohasem esik, ez a nyár pedig különösen forrónak is száraznak ígérkezik. 
Az ajtó melletti automatához léptem és engedtem magamnak egy kis vizet. Nagyot kortyoltam belőle, majd a hátsó sarokban álló zongora tetejére tettem a poharat, én pedig a hangszerhez ültem. Ahogy játszottam, a víz remegett a pohárban, félő volt, hogy kilöttyen, de nem zavartattam magam, egészen addig, amíg egy ajtó meg nem nyikordult. Megijedtem, hogy a kis köpcös gurult elő abból a sötét lyukból, amit irodának csúfolt, de a sorok mögül Davide lépett elő, kezében egy doboz pizzát szorongatott.
- Csá! – a pizzát a zongorára dobta, miközben higgadtan az automatának támaszkodott, ami vészesen megingott termete alatt. Ő is azokat a gyűrött cuccokat viselte, amiket tegnap is, haja kócososan lógott a szemébe. Gyorsan felnyitottam a doboz fedelét. Szabálytalanul eltépkedett szeleteket találtam benne, amiknek legalább a fele hiányzott. – Ja, igen. Párat benyomtam idejövet – szabadkozott Davi, miközben egy öngyújtót húzott elő a zsebéből.
- Látom, köszi! Te! Nem találkoztál össze véletlenül a húgommal? – a farmerből most egy szál cigi került elé, kissé nyúzott állapotban volt, de barátom nem törődött vele, lepöccintette a végéről a zsepi maradványt és rágyújtott. Miközben kifújta a füstöt, rám nézett, szeme kissé megrebbent, de végül csak a fejét rázta.
- Nem, ember. Miért? Kellett volna?
- Nem, csak… ma reggel nem volt túl jó passzban, ennyi az egész – mondtam tele szájjal – Ráadásul olyan fekete volt…
- Mármint depressziós? – húzta össze a szemét értetlenül Davi.

- Nem, úgy értem tényleg fekete. Az ujjpercéről a könyökéig végig fekete foltok díszítették a karját, egészen addig nem is aggódtam, míg ki nem derült, hogy nem jönnek le… - Davide letörtségemet látva próbálta leküzdeni a nevetési ingert, ám nem bírt vele, végül a visszaköhögött cigarettafüst burokként zárta körül. Talán ha bennem is lett volna valami anyag, (merthogy kétség sem fért hozzá, hogy Daviban volt) talán én is elnevettem volna magam a helyzet abszurditásán, de így, tiszta fejjel kissé komolyabbnak láttam az ügyet. Így láttam a problémát ebben az apróságban, míg tegnap este még azt sem tartottam vészesnek, hogy ha Davide nem szegez a falhoz, akkor Vera után magam és a hajánál fogva cibálom vissza. 
Davide lassan abbahagyta a fuldokló nevetést és ellökte magát az automatától, ami erősen az ablaküvegnek koccant, miközben a víz vad táncot járt belsejében. Érdeklődve figyeltem a magasra felcsapó hullámokat ebben a kicsi tartályban. Nem sokszor figyelhető meg, hogy valami ekkora vihart kavarjon egy ilyen kis területen. 
Tekintetem az utcán ácsorgó punk frizurás srácra siklott. Nem ez történik most is? Nem jöttek ezrek ebbe a távoli, jelentéktelen posványba amit mi városnak nevezünk? Pusztán egyetlen lökés miatt. Egy kiváltó ok…
- Mindegy… - mondta Davi csitítóan, miközben úgy nézett rám, mintha sültbolond volnék. Hiszen az is vagyok… - Igazából azért jöttem, hogy elmondjam, valami nagyon készül. Az egész város felbolydult, este hatalmas buli lesz. Talán kívülről nem látszik, de ez az egész – mutatott maga köré – robbanni fog! – cigarettájáról a földre pöccintette a hamut, miközben hangeffekttel támasztotta alá mondandóját. Bumm. – Eljössz? – haboztam kicsit, hiszen az elmúlt két hónap egyszerűen fantasztikus volt. Az esték… szinte felégették az elmémet. Csak a hajnalok voltak borzasztóak. Persze csak addig, míg újra szét nem csaptam magam.
- Mindig tudtam, hogy valami nincs rendben veletek zenészekkel, de hogy ennyire gügyék legyetek, hogy a dohányozni tilos feliratig sem juttok el, ami ráadásul még illusztrálva is van! Nyomd el azt a cigarettát, de azonnal! – fújtatott signor Pessotto, aki észrevétlenül lopózott Davide mögé, a fiú azonban meg sem fordult, éppen csak legyintett, jelezve, hogy tudomásul vette a hallottakat.
- Úgyis mindjárt elmegyek! – szemét végig rajtam tartotta, érdeklődve figyelte az arcom minden rezdülését, de a szája sarka felfelé kunkorodott, amiből megértettem, hogy igencsak szórakoztatja az az elképzelés, hogy a főnököm fel- le pattog dühében fújtatva. – Tehát? Jössz?

- Azt mondtam azonnal! – sivította Pessotto, a düh halványlila rózsákat varázsolt az arcára.
- Tessék, a rohadt életbe is! – fordult meg indulatosan Davi, miközben fél kezével felrántotta a víztartály tetejét és belehajította a cigarettát. A csikk sziszegve aludt ki, a hamu szürke trutyiként lebegett a víz felszínén. – Kurvára eloltottam! – morogta Davide, majd újra felém fordult. A háttérben Pessotto elképedve tátogott, így kihasználtam a hatásszünet adta lehetőséget a válaszadásra.

- Jövök hát! – biccentettem határozottan. Davide megnyugodva bólintott, majd távozóban még intett a főnökömnek és eltűnt az utcára néző nagy üvegtáblák mögött. 
Közömbös arccal néztem az agyvérzés közeli főnökömre, aki a dühtől rózsaszínes arcbőrével és kitágult orrlyukaival már valóban le sem tagadhatta származását. Ha nem féltem volna attól, hogy kirúg, javasoltam volna a családfa ellenőrzését.
Körülbelül két percig figyeltem közönyös tekintettel, nagy erőkkel visszafojtva a nevetőgörcsöt, ahogyan mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa magát. Végül ő is a „Te sem láttál semmit?” taktikát választva lesimította a nyakkendőjét és hozzám fordult.

- Ezt cseréld ki! – mutatott a mocskos vízre, majd a pénztár mögé lépkedett, fejét fenntartva, maradék önbecsülését összekapargatva és pénzt nyomott a kezembe.
Vigyorogva léptem ki a Cherubini zene- és hangszerüzlet falai közül a ragyogó napsütésbe. Nyertem magamnak egy szabad órát. Örömömben fütyülni támadt kedvem…


2 megjegyzés:

  1. Szia.
    Huu ez a rèsz is oltàri lett! ^^ nagyon bìrom Davi csìpős nyelvèt főleg mikor a vìztartòba lökte a cigit. Kedvenc rèszem lett, nagyon nevettem rajta^^
    Mario meg kicsit... àh, mèg mindig nem talàlom szimpinek. DE lehet vàltozni fog a vèlemènyem idővel :D.

    Hama XX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál... Mario... nos, valóban nehéz eset. A kezdeti időszakban nehezebben írtam az ő fejezeteit (tuti, hogy ezt érzed), de a vége felé az én szívem inkább felé húz. Remélem te is valahogy így leszel vele. Arrivederci: Julcsi :)

      Törlés