2016. március 11., péntek

Első fejezet

Sziasztok! :)
Végre újra köztetek!
Sokat gondolkoztam, hogy hogyan és kiket köszöntsek, végül úgy döntöttem, régi olvasóimat üdvözlöm először. Biztosan észrevettétek, hogy az előző bejegyzések a prológus kivételével törölve lettek... nem írnám le azt a szenvedésekkel teli utat amit bejártam idáig, inkább csak a jó híreket közölném: visszatértem! Újraírtam az eddigi részeket, így ha tudom, akkor tartom majd a heti rendszerességet (persze egy szavamat se higgyétek, ebbe a mutatványba fél éve is belebuktam, de ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek ;) )
Továbbá köszöntöm a blogra újonnan tévedőket, akik bizalmat szavaznak nekem a fenti bevezető után is! :D
Jó olvasást, egy hét múlva találkozunk!

Első fejezet
Mario


Leeresztett pillák alól méregettem a környezetemet, habár a lassan múló álomtól a látásom még homályos, feketébe csúszó volt. Nagy valószínűséggel a rácsokat markolászó srác nyöszörgésére ébredtem.

- Ki kéne mennem a mosdóba… - kínlódott társának, a falak mentén elterülő punknak, akit magamban nagy kreatívan csak Kefeként emlegettem. Jóval utánam érkeztek a fogdába, mondanom sem kell, jól megvoltam nélkülük. Az ötvenes éveiben járó férfiról már nem is beszélve, aki gondtalanul fetrengett ennek az istenverte lyuknak egyetlen kényelmes pontján. Mikor bekerültem, úgy gondoltam nem háborgatom a nyugalmát, de mostanra igazán felháborítónak találtam a gondolatot, hogy az elmúlt órákban meg sem mozdult. Ha nem horkantott volna föl negyedóránként, akár azt is hihettem volna, hogy meghalt, akkor pedig aztán hót ziher, hogy nem foglaltam volna el a helyét. Kicsit egy idegesítő órára emlékeztetett a pacák, amit az ember ajándékba kap, de csak arra jó, hogy kivágja az első kukába. Nekem is volt egy hasonlóan kedves gondolatom, de egy kis méricskélés után rá kellett döbbennem, a férfi nem fért ki sem az ablakon, sem a keskeny rácsok közt. 

Horkantott a férfi. 
Hatvannégy.
Habár az időérzékemet a rosszul világított folyosó, melynek csupán egyetlen lámpája égett, az is a másik oldalon (Micsoda pech!) és a bent töltött órák száma jócskán megzavarták, de az ablakon beszűrődő félhomályból és a horkantások számából arra következtettem, hogy körülbelül tizenhat órát töltöttem idebent. Tizenhat hosszú és mérhetetlenül unalmas órát. Bár az igazat megvallva, mikor végre megnyugodtam a verekedés után, de az alkohol még dolgozott a véremben, kifejezetten jól éreztem magam a bent lévőkkel. Ezen a kisvárosi rendőrkapitányság szűk folyosóján további öt cella sorakozott, mindegyikben zsúfolásig tobzódtak az emberek. A generációkat megpróbálták elkülöníteni, habár a különbség ég és föld volt. Mi fiatalok nagyban nevetgéltünk, szívtuk egymás vérét, csak, hogy teljék az idő, azonban az idősebbek nem zavartak sok vizet. Bár távol áll tőlem még az a kor, ha tippelnem kéne, a hátuk elgémberedett és mélységes depresszióba süppedtek, hogy az ebédet nem pontban déli tizenkettőkor szolgálták föl. Esetleg vizelési inger gyötörte őket, ami mondjuk drága cellatársamról is elmondható volt. Egyre dühödtebben rugdosta a rácsot, miközben az anyjától a jóistenig mindenkit végigszidott.

- Ezért vagytok ti fizetve, he? Az én adómból? – ez nem teljesen volt igaz, halottsápadt bőre, szinte fehér haja és katonás beszéde egyből elárulta, hogy északról érkezett. Nem, nem Észak- Olaszországból. Sokkal inkább az északi sarkról. Lényeg a lényeg, köze nem volt a nemzetünkhöz, ez persze nem csak rá volt igaz. Igazi bábeli zűrzavar tört ki az elmúlt hónapokban és én imádtam ezt a színes kavalkádot. A káoszt. Végre a sajátjaim közt éreztem magam ezen az isten háta mögötti helyen. Megérte az áldozatokat. Még akkor is, ha ezt a pár napot a fogdában kellett töltenem. – Ha két percen belül nem kísértek ki, esküszöm, hogy kivizelek erre a kurva folyosóra – fenyegetőzött a szőke, nem mintha sokat változtatott volna a helyzeten. Az ügyeletben lévő foglár igencsak mosolygó gyilkos hírében állt, ha rajta múlik, innen az életbe nem jutunk ki. Itt rohadunk a kötelező hetvenkét órában a mocskos falak között. 

Mesélnék a falakról is. Úgy éreztem külön történetük van. Talán egyszer vakító fehérek lehettek, mára mindenfelé vér és ürülék borította, igen változatos mintákat alkotva. Kétség sem fért hozzá, az elődeink igazi szabadszellemű művészek voltak, tehetségük még itt bent is utat tört. Mikor először beléptem, a szag elviselhetetlen volt, még úgy is, hogy az agyam teljes kapacitását a világ mélységes utálata foglalta el. Halál szagot árasztott. Most már tényleg gyanakodnom kéne a priccsen fekvő férfira…
A korábban bent tartózkodók nagyon cselesen oldották meg a szellőztetést, egyszerűen csak kitörték a fogda hátsó részén elnyúló keskeny ablakot. Nem áldotta őket az ég mérnöki tehetséggel, a szag bent maradt, azonban az éjszakai jeges szél, mely nem is olyan messze a tengert korbácsolta, az alkalmat kihasználva behúzott, az ember alig érezte a végtagjait. Persze miket beszélek itt végzettségről, mikor én az érettségiig sem jutottam? Még kamaszodni sem kezdtem, mikor egy éhes száj a nyakamba szakadt és az a kis kolonc folyton a nyakamba lógott. Azonban „kis koloncot” nem lehetett nem szeretni hatalmas kék szemeivel és minden égtáj felé meredő bozontjával, csendes humorával. Jaj. Ha most tudná, hogy hol töltöttem az éjszakát, sem édes, sem csendes nem lenne. A veszekedések száma igen megugrott az elmúlt két hónapban. Persze nem hibáztathatom, a részegen hazaeső idegen énem nagyon könnyen kerül morcos hangulatba, de azért mindennek megvan a határa! Neki sem kéne kérdezősködnie!
Hol voltál Mario?
Semmi közöd hozzá!
Bűzlesz, mint egy kifőzde… beleestél a söröshordóba? Miért jó ez neked?
Mindig csak idáig jutunk a veszekedésnél. Itt rendszerint vagy az öklöm vagy a szám jár el. Miért kéne, hogy mindennek indoka legyen? Ahelyett, hogy örülne a boldogságomnak… hiszen az vagyok nem? Megvan rá az okom. Itt. Ezen a szent helyen. Átkozottul boldog vagyok…

Borzongva húzódtam el a hideg faltól, lassan kőszoborként olvadtam a környezetembe. A napközbeni jókedvünk semmivé lett, talán a szél repítette magával, ahogy közeledett az éj. Lassan mindenki elcsendesedett és búsan merengett maga elé. Ami napközben még mulatságosnak tűnt, az estére már inkább elkeserített minket. Nem gondoltunk magunkra hősökként, a rendszer vad lázadóiként, áldozatokként, akik harc közben estek el, az igazukért harcolva. Részegen verekedtünk. Nagy dicsőség.

Hirtelen már nem néztük le a kint tartózkodókat, tudtuk, hogy jobban jártak. Egyszer talán jó történet kerekedik ki ebből az egészből, de most… bármilyen befejezésért hálát adtam volna, csak ne az unalom végezzen velem. 
Befolyásos embereket verni nem a legjobb politika. Ennyit tanultam az elmúlt órákban, melyet itt töltöttem. Ne féljen senki! Többször nem leszek ilyen buta! Legközelebb figyelek arra, hogy vannak e rendőrök a közelben. 
Olyan ostobán éreztem magam. Megint a lobbanékony természetem sodort bajba. Ahelyett, hogy a barátaimmal odakint iszogatnék a parton, csak a rácsokat markolom. A cigaretta helyett ezt a bűzt szívom, bár kétségkívül mindkettő ugyan olyan káros hatású. Egyedül a szél az, ami mindkét történetben szerepel. A különbség pedig az alkoholszint. Ha bennem lenne pár pohárral, biztosan nem fáznék, és biztosan nem törném a fejem azon, hogyan adom elő ezt a történetet a húgomnak.

A folyosó vége felől csoszogó lépteket hallottam, az őr oldalán kulcsok csörrentek, a rabok kábán vergődtek a rácsokhoz, tudták, hogy történés van. Ha az ember csak pár órát is tölt el ezen a helyen, akkor hamar észreveszi, hogy a dolgok igencsak felértékelődnek. 

Egy pocakos foglár állt meg a cellánk előtt, a kulcsokkal bíbelődött, miközben a szőke kínlódva toporgott, egyik lábáról a másikra ugrált, de arcán boldog mosoly terült szét. Államat a felhúzott térdeimre fektettem, onnan figyeltem a végkimenetelt. Micsoda izgalmak! Vajon eljut még a szöszi a mosdóig vagy már odáig sem bírja?
Alaposabban szemügyre vettem a rendőrt, aki továbbra sem lelte a megfelelő kulcsot. Erősen hunyorított, öreg szeme már nem bírta ezeket a gyér, mondhatni nem létező fényviszonyokat. Pár szál haját gondosan feje tetejére fésülte, de még így sem takarhatta el a feje búbján terjengő kopasz foltot. Az egyenruhája majd szétpattant nagy pocakján, fehér ingén majonéz éktelenkedett.

- Na, mi lesz már? – türelmetlenkedett cellatársam, de az öreg figyelemre sem méltatta, a kulcsokat fény felé tartva kereste a megfelelő számot. Nem kéne ennek már nyugdíjban (vagy a sírban) lennie? 

Tudtam, hogy nem a hírhedt mosolygós gyilkossal van dolgom és nem csak azért, mert az öregnek foga sem volt a vigyorgáshoz. Az őrmester nagy sportember hírében állt, aki katonás renddel vigyázta a rábízottakat, a folyosón szerencsétlenkedő vénember mellett azonban nyugodt szívvel sétálhattunk volna ki, hamar biztosítva szabadlábra helyezésünket. Már ha megtalálja azt a nyamvadt kulcsot. 
Hamarosan még a priccsen fekvő hapsi is felemelkedett, hátát a falnak támasztotta, hájas öklével a szemét dörzsölgette. Na, ha az őr elhaladt, hát elkapom a grabancát! 
Mikor a megfelelő kulcs a zárhoz illeszkedett, vidám sóhaj és gunyoros kiáltások hangzottak a raboktól. A foglár továbbra sem törődött vele, csak kitárta az ajtót. A német már egyből mellé is lépett, idétlen mozdulatokkal jelezve, hogy készen áll elhagyni a cellát. Az öreg hunyorogva szemlélte.
- Mit akar fiam? Bolhát játszik talán? Húzódjon a hátsó sarokba, de sebtében! – sipákolta öregesen. - Mario Ricci lépjen előre! Tizenhét órás bent lét után szabadlábra helyezik. Amint odakint aláírja a papírokat, a személyes tárgyait is visszakaphatja – darálta el a szükséges szöveget, miközben vadul kapkodta a levegőt. Komolyan attól tartottam, hogy összeesik, engem meg bíróság elé állítanak, hogy halálba kergettem és ugrott a szabadság. Gyorsan feltápászkodtam és kiléptem az őr után. Egy utolsó pillantást vetettem a cellatársaimra, még éppen elcsíptem a szőke utolsó mondatát, amit a bent levőknek súgott.

- Nem csoda, hogy ez a fószer nem hallotta meg a sirámaimat.  Valószínűleg már csak az angyali harsonák hívó szavát érzékeli. Rácsesztem… - dohogott, én azonban már rég nem törődtem sem vele, sem másokkal. Nem érdekeltek sem a diadalittas pacsira nyújtott kezek, sem pedig a megvető beszólások. Savanyú a szőlő.

Tudtam magamról, hogy átkozottul szerencsés vagyok, ha nincs őrségváltás, hát a mosolygós gyilkos, az a talpnyaló, hát a tettemért még biztosan napokig bent tart. 
Az íróasztalhoz lépve két papírt kellett aláírnom, mellyel igazoltam, hogy elhagytam a fogda területét, a személyes tárgyaimat pedig hiánytalanul magamhoz vettem. Talán ha nem lettem volna ennyire fáradt, akkor összehordok valami történetet az ellopott órámról, had adjak még egy kis papírmunkát, de az igazat megvallva már csak magam mögött akartam tudni ezt a helyet papírostul, mindenestül, nem létező órástul. 
Csukott szemmel léptem ki az épületből, úgy hallgattam hogyan csapódik be mögöttem az ajtó. Nagy dörrenéssel vágódott be, éreztem a vékony pólón keresztül lendületének szelét. Durr. 
Hát mégis igaz! Kint vagyok!
Kiemeltem egy cigarettát a még mindig kezemben tartott dobozból, a kulcsokat pedig a zsebembe süllyesztettem. Az öngyújtó kattant, engem pedig áldott füstrengeteg takart el a következő pillanatban. 
A füst, a levegőváltozás és a tér, ez az áldott nagy tér pillanatokon beül megváltoztatták a világnézetemet. Vidáman ugrottam át az összes lépcsőfokot és onnan szemléltem a környezetet. Mintha évekkel ezelőtt láttam volna ezt a területet, pedig csak tizenhét órát töltöttem bent. Illetve annyi időt pazaroltam el az életemből. Oda se neki. Jobb esetben még tízezerszer ennyim van. 
Merészen rákacsintottam az előttem elhaladó mini ruhás lányokra, akik kihívóan bámulták személyemet. Megcsináltam! Történetet alkottam!
Lassan megindultam a hazafelé vezető úton, kissé szoknom kellet azt a gyors tempót, amit a körülöttem lévők diktáltak. Teljesen kilógtam a tömegből lassú, megfontolt és józan lépteimmel. Alig pár métert haladtam, mikor egy ismerős alak ugrott elém. Szó szerint. Cross a rendőrség magas betonkerítéséről szánkázott le hozzám, magával rántva a kezében szorongatott gitártokot.
- Mi szél hozott te szabadszellem? – veregette meg a hátamat.
- Cross! Hogy kerülsz ide? – pacsiztam le vele. Mindenhol szakadt farmert és egy fordított kereszt mintájú fehér pólót viselt. A derekára vastag pulóvert kötött, láthatólag a hideg cseppet sem zavarta. Persze, nyilván ő belülről fűtötte magát.
- Hajléktalan vagyok, emlékszel? Olyan mindegy nekem, hogy ezen a sarkon ütöttem el az időmet vagy kettővel odébb…
- Inkább csak ismerd el, hogy ennyire hiányozott a sziporkázó szellemem. Feljössz? – intettem a fejemmel a lakás felé, noha a közelében sem voltunk. Cross elgondolkodva dörzsölgette állát, miközben sötét szemével a lányokat figyelte.
- Persze, de ugye tudod, hogy valamikor a többiekkel is találkozni kéne? Élvezd ki, most pár óráig érdekes vagy nekünk, utána ismét bámulhatjuk az unalmas fejedet…

- Unalmas? Inkább jó vágású! – háborogtam, mire Cross csak a vállát vonogatta nevetve. Mire a lakáshoz értünk, teljesen besötétedett, ezen a távoli környéken pedig az utcai világítás túl nagy luxusnak számított. Volt két törött burájú lámpánk. Hasznos.

Bár a kormos falú háztömbök egymás klónjai is lehettek volna, én akár csukott szemmel is megtaláltam volna a bejáratot. Előszedtem a zsebemből a kulcsokat és szégyenkeztem, hogy a vaksötétben pontosan annyi időbe telt megtalálni a helyes kulcsot, mint az öregnek az őrsön. A keresést persze az idegességem is jócskán akadályozta. Erősen markoltam a kulcscsomót, hátha így eltakarhatom a kezem enyhe reszketését, nem mintha ebben a sötét éjszakában bárki is kileshette volna a titkomat. Az éjszaka jó barátom. Minden utamat végigkísérte, óvott és eltakart. Csak tegnap nem sikerült megmentenie.
Felpattintottam a lépcsőházban a lámpát és felbaktattunk a harmadik emeletre.
- Mit csináltatok ma nélkülem? – érdeklődtem és nagyon figyeltem, hogy szemernyi irigység se maradjon a hangomban. Az ajtóhoz értünk, így egy újabb tortúra indult a kulcskereséssel, de én ügyesen tereltem el Cross figyelmét.
- Semmit – röhögött. – Fél napig találgattuk, hogy hol vagy. A nap másik felében próbáltunk visszaemlékezni, hogy miért kerültél be… - az ajtó kitárult, én pedig átsiettem a rövid folyosón, mely az előszobát képezte és kettőnknek már túlságosan zsúfolt lett volna. Csendesen nevetgéltem Cross és a többiek szenvedésén, amivel a tegnap este körülményeit igyekeztek kibogozni. Nekem is volt időm gondolkodni…

A vigyor azonban az arcomra fagyott, mikor a nappaliba léptem. Vera ült a kanapén, lábait maga alá húzta, ölében takaró feküdt. Nem sírt, de arcát könnyek nyoma barázdálta, szeme vérvörös volt. Az érzelmek olyan gyorsan változtak a tekintetében, hogy alig bírtam követni. Megkönnyebbülés. Gyanakvás. Düh. 

Düh.
Düh.
Düh.
- Hol voltál? – Istenem! Csak egyszer kezd valami elmésebbel… kérlek!
- El… - rántottam vállat nemtörődöm stílusban, melyet a hetek során olyan jól begyakoroltam, a hangom azonban élesen csengett. Ideges voltam és még jobban dühített, hogy tudtam, hogy látja rajtam.
- Értem. Akkor ezen túl erre számítsak? Hogy az egyetlen ember, aki ha láthatólag érzelmekkel nem is, de vérrel kötődik hozzám magasról tesz rám és két napnyi távollét után tér haza?

- Persze pont ezen törtem a fejem, hogy te mit gondolsz erről az egészről. Nem így van? Hiszen ezt akartad. Az egész rohadt életed során ezt akartad, hogy mindig minden rólad szóljon! – fújtattam dühösen. Időközben Cross is belépett a szobába, vállával a falnak dőlt, onnan figyelte komor arccal az eseményeket. Nem törődtem vele. Csak Vera döbbent arcát láttam. Kicsit talán messzire mentem.

De talán megérdemeltem volna egy kis együttérzést az után a húgyszagú lyuk után.
Istenem, hiszen nem is tudja, hogy ott éjszakáztam.
Ördögi kör…
Vera meglepetten konstatálta, hogy az epizódnak új szereplője van, végül felugrott, fogta a takarót és befutott a szobájába.
Szem forgatva néztem Crossra, majd beljebb invitáltam. Elővettem két poharat és egy üveg whiskyt. Örülnék, ha végre nem kéne jeges szélre vagy hidegre gondolnom. Június vége van, a fenébe is!
Nem tudom hányadik pohárnál járhattunk, mikor betoppant Davide. A kezében ő is üveget szorongatott, egyetlen lépéssel szelte át a köztünk lévő két méteres távolságot, ez egyáltalán nem okozott gondot gigászi termetével. Szempillantáson belül előttem termett, és bármi is volt az üvegben, hatalmas szeretetkitörést idézett elő Davinál, aki erős karjai közé vont, majd megfullasztott szorongatásával. Rövidnadrágot és egy elnyűtt fekete pólót viselt, a nyakában dögcédula lógott. Kezével apró szakállát dörgölte, ami csak állát fedte, mondván növeli a reakcióidejét, ha esetleg leissza magát. Igaz vagy sem, Davi sosem borított magára semmit. Általában a dolgok rajtam végezték. Hivatalos legjobb barátként szerepelnem kellett ezeken a kínosan részeg estéken, ezeknél a nevetséges történeteknél.

- Azt hittem, hogy villamosszékbe ültetnek! – sopánkodott. – Mesélj, mi volt? Sok volt az ismerős? – vigyorgott, én pedig mesélni kezdtem. Érdemes volt ezért szenvedni? Naná. 

Még csak az első négy kiszínezett óra körül járhattam, mikor Vera kilépett a szobájából. Rövid, fekete szoknyát viselt fekete trikóval. Könnyáztatta arcát és vérágas szemét, sötét napszemüveg fedte, úgy viharzott át a szobán, ki a cipők közé. A szemem sarkából érzékeltem, hogy Davide kezét az arca előtt lóbálta, miközben azt tátogta „Bolond ez?”, engem azonban lekötött Vera cselekedetének sora. Először a bőrkabátot rángatta magára, majd a tornacipőt vette a kezébe. Még ilyen részegen is felismertem, hogy ez mit jelent. 
Felemelkedtem a székemből, még ha az meg is ingott a hirtelen mozdulattól, de ő rám sem hederített, komótosan bekötötte a cipőfűzőit.
- Mit képzelsz hová mész? – kérdeztem, mikor Vera kitárta az ajtót, a cselekvéssorozat pedig végleg értelmet nyert.

- El! – felelte lazán és megrántotta a vállát. Az a vállrándítás… túlságosan ismerős volt…

2 megjegyzés:

  1. Hù, megint èn! :D
    Aztarohadt. Nem is hittem volna, hogy ilyen jòl fogalmazol. Teljesen bele èltem magam a törtènetbe ès wow. Nincsenek szavak melyekkel ki tudom fejezni mennyire tetszik a gondolkodàsmòdod ès a fogalmazàsod! ♡ sok sikert a tovàbbiakban!

    Hama XX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Teljesen feldobtad a napomat! <3 Arrivederci: Julcsi

      Törlés